Hazai csatornafedelek

Amikor márciusban írtam a csatornafedelekről, azt reméltem, hogy nyár elején már biztonságos lesz utazgatni. Közben május végén feloldották a rendkívüli állapotot, de ez sajnos nem jelenti azt, visszatérhetünk a COVID előtti élethez... Többek között egyelőre utazni is csak a prefektúrán, fordíthatjuk megyének is, belül ajánlott, ami Tokyó esetében a 23 belső kerület és a nyugati agglomeráció vagy harminc kisebb települése, na meg a szigetek, de oda még nem lehet menni. Így a csatornafedél vadászatot jelenleg erre a 25 x 90 km sávra korlátoztam. 

Tokyó 23 kerülete, elég fantáziátlanul, azonos csatornafedél designt használ: középen egy nagy, stilizált cseresznyevirág öt szirommal, a szirmok közepe beharapva, nehogy szilvának nézzük, a szirmok között pedig a páfrányfenyő, Ginkgo biloba, apró, kagyló alakú levele. Ezt eddig is értettem, de most, hogy a városháza honlapján utánaolvastam, kiderült, hogy a virágot körbefogó hullámvonal sirályokat jelképez. Ezzel meg is van Tokyo három, választott szimbóluma. 

Az agglomerációhoz tartozó települések azonban meglepően gazdag lelőhelyet biztosítanak. Ahogy bicajjal közlekedünk, a csatornafedelek mintájáról könnyen leolvasható, hogy mikor hagyjuk el a belső kerületeket. Nézzük meg, hogy mit találtam az elmúlt hetekben “megyénken” belül!

Tama, Hello Kitty

Mickey Mouse és Disneyland, Kitty chan és Sanrio Puroland - az meg itt van, Keio Tama Center állomásnál. Ennyi. Ki gondolná, hogy Kitty chan már közel 50 éves....

Shinkoiwa, Monchichi

Emlékszik még valaki a Moncsicsire? Ullmann Mónika megvan? A 80-as években Magyarországon is dühöngött a Moncsicsi-láz. Egész kisipar települt rá a trendre, így megjelent a trafikokban a majom-gyerek képével díszített  tolltartó, kulcstartó, meg mindenféle egyéb apróság. Monchhichi, ahogy eredetileg hívták, itt született Tokyóban, nem messze Shin-Koiwa álomástól, a Sekiguchi játékgyárban, 1974-ben.  Egyidős Kitty channal.

Hachioji, kurumaningyó

Az csatornafedél a helyi bábszínházat mutatja. A színes verzión látszik a báb mögött guggoló, fekete csuklyás bábos. A sztandard bunraku (bábszinház) bábokat hárman mozgatják; a fejet-arcot-jobbkezet az omozukai, a balkezet a hidarizukai, a helyváltoztatásért pedig az ashizukai felel. A bábok  mérete úgy kétharmada egy átlagos ember magasságának. A Hachiójiban meghonosult változatban azonban csak egy bábos van, aki kerekesszéken csúszva, együtt mozog a bábbal.

Akishima, bálna

Akishima Tokyó nyugati részén, a hegyek közelében fekszik, legalább 50 kilométerre a tengertől. Miért választották ennek ellenére a bálnamotívumot? A helyes válasz: a hatvanas évek elején kiástak a közelben egy 1,8 millió éves, épen maradt, 12 méter hosszú bálnacsontvázat. Szerintem méltán büszkék rá.

Harc az arcért

A japán és a koreai delegáció rezzenéstelen arccal ül egymással szemben, előtte elmaradt a kézfogás is, és farkasszemet néznek, hosszú-hosszú percekig. Ha ez egy film lenne, kikapcsolnám, micsoda ripacskodás! Így nem viselkednek egymással a diplomaták! de ez a 2019-es valóság, ilyen a viszonya jelenleg Ázsia két vezető demokráciájának. Japán gazdasági szankciók Korea ellen, japán áruk bojkottja és japán cégek értékeinek lefoglalása Koreában, katonai együttműködés felmondása, az események egyre gyorsuló spirálban sorjáznak. 

Nem vállalkoznék arra, hogy felmondjam a sztorit, tessék elolvasni pl. ezt a cikket, elég jól összefoglalja a történteket és arra sem, hogy igazságot tegyek ebben a katyvaszban: egyrészt bonyolult egy ügy, másfelől a fene se tudja, hogy nem vagyok-e elfogult, igyekszem nem az lenni, de hát mégiscsak Japánban lakom. Helyette csak arra szorítkozom, hogy tegyek néhány megállapítást.

Nem mindegy, hogy ki kezdte? A japánok, mert gazdasági szankciókat alkalmaznak egy történelmi vitában, Nem, inkább koreaiak mert illegálisan lefoglalták a japán cégek tulajdonát. Vagy inkább a japánok mert nem fizettek eleget jóvátétel gyanánt. A koreaiak, mert nem elégedettek meg a vigaszhölgyek kompenzációját (másodszor is) lezáró 2015-ös szerződéssel és még több pénzt akarnak. A japánok, mert nem ismerik el a háborús bűneiket, tagadják a vigasznők erőszakos toborzását. A koreaiak, mert nem fogadták el a japán miniszterelnök és a császár 1990-es bocsánatkérését. De mégis inkább a japánok, mert nem kértek bocsánatot tiszta szívből. De akkor már inkább a koreaiak, mert megszegték a 1965-ös szerződést és nem adták oda a japánok által kifizetett kártérítést azoknak, akiket megilletett. Na dehát mégiscsak a japánok foglalták el és tartották megszállva Koreát 35 évig! Na igen, de előtte a középkorban a koreaiak is megpróbáltál Japánt megszállni! És sajnos nem jön senki, aki hazazavarná a kölyköket, mert az ügyeletes csősz, az Egyesült Államok, momentán saját magával van elfoglalva. 

Az arc a legfontosabb. Amíg a Nyugaton legfőbb rossz a bűn, Keleten a szégyen, szokták sommásan mondani, de van benne valami. Vagyis egyik, ha nem a legfontosabb, olvasata annak, amit itt látunk, hogy egyik fél sem akarja "elveszteni az arcát", vagyis megszégyenülve elsomfordálni.

Ez a fő oka, hogy a helyzet eszkalálódik: a felek sikeresen összeeszkábáltak egy olyan hálót, amiből már egyikük sem tud kikecmeregni arcvesztés nélkül. A koreaiak képtelenek feladni a véget nem érő bocsánatkérési és kártérítési követeléseiket, hiszen akkor el kellene ismerniük ezek abszurditását. A furcsa számomra az, hogy noha LENNE mit követelni a japánoktól, például a japán militarizmus és gyarmatosítás korrekt oktatását az iskolákban, ezek a dologok kevés hangsúlyt kapnak, valószinűleg, mert eladhatóbb lenne a TV-ben, ha a japán császár esténként bocsánatot kérne, mint egy-két új paragrafus a japán történelemkönyvekben. Pedig. 

A japánok sem képesek kompromisszumra, hiszen már annyira beásták magukat ezekben az ügyekben, hogy csak minden meghátrálás, még a tárgyalás is, vereséggel és megszégyenüléssel érne fel. Ráadásul, mivel tehetetlenek voltak a koreai lefoglalásokkal szemben, a gazdasági szankciókkal új frontot nyitottak és ezzel egyidőben belemásztak egy hasonló csapdába azzal, hogy azt állítják, mindennek semmi köze az egész ügyhöz, nanáhogy van, de ha ezt elismerik, akkor az ugye, megint csak arcvesztés. Másrészt tényleg maszatolnak; minden eddigi bocsánatkérés, felelősség elismerése úgy lett megfogalmazva, hogy hogy maradjon abban lehetőség az összekacsintásra: oké, ezt most el kellett mondani, de mi tudjuk...

Klasszikus játékelméleti csapdahelyzet, ahol mindkét fél irracionálisan magasra emeli a tétet az eredetileg nem is olyan nagy veszteség elkerülésére. Nem teljesen véletlen, hogy ez így sikerült, a koreaiak kezdettől fogva súlyt fektettek arra, hogy olyanokat követeljenek Japántól, például a császár  bocsánatkérése, ami direkt arcvesztés lenne Japánnak, ez lenne az igazi elégtétel a lassan már jó száz évvel ezelőtti japán okkupációért. Korea láthatólag nagyon szeretné, ha tartósan megkaparinthatná a morális high ground-ot Japánnal szemben, de Japánnak ez, némileg érthetően, nem nagyon van az ínyére.

Mindennek az az eredménye, hogy az arc megőrzése fontosabb, mint a gazdasági-politikai ráció, hiszen egyfelől csak milliárdokban kifejezhető az a kár, amit a két ország a gazdasági szankciókkal és bojkottal egymásnak okoz, másfelől minden viszály Kínát és Oroszországot, és mellékszál gyanánt: Észak-Koreát! erősíti, akiknek pedig kevéssé áll érdekükben a két ország prosperitása.

Itt, kérem szépen, megint csak a politikusok vadítják az embereket. Japánban, legalább is a városokban, az emberek többsége nem nagyon törődik az egésszel, ha már valami, akkor az észak-koreai rakétázás jobban aggasztja őket, a koreai fiúbandák és szappanoperák népszerűsége töretlen, és épp a minap győződhettem meg arról, hogy a koreai sportolók pont ugyanakkora tapsot kapnak, mint a többi országból jövők. Amennyire a TV-ben látom, ez azért Koreában nincs teljesen így, lelkesen folyik a japán áruk bojkottja: a japán sört kiöntik, a japán autókat nem szolgálják ki, és a hivatalnokok japán tollakat és radírgumikat gyűjtenek össze és zárolnak. Hiába, a koreaiak hevesebb vérmérsékletű nép és a japánokkal szemben való acsarkodást nem nehéz felpiszkálni. A japánok az ilyenre csak hűvös lenézéssel reagálnak, ezt sem mondanám sokkal szimpatikusabbnak. Nyilván van sok idős koreai, akiknek a háború alatti történések még ma is valós fájdalmat okoznak, de állítom: a politikai habverés nélkül ez az ügy nem jutott volna el idáig. Ám a politikusok az utóbbi években világszerte újra ráébredni látszanak arra, hogy a gyűlölet erősebb mozgósító erő mindenfajta pozitív üzenetnél, így mindkét oldalon egyre gátlástalanabbul aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket. És hát van-e fontosabb dolog a világon, mint a következő választást megnyerni? Na ugye, hogy nincs.

Háború azért nem lesz. Mi lesz ebből? Nehéz megjósolni, az én tippem az, hogy a helyzet egy darabig még romlani fog, de azért háborúra talán nem kell számitani, annyira egyik fél sem hülye. De az is látszik, hogy ez a politikai garnitúra, Abe az egyik oldalon, Moon a másikon, nem fog tudni már kibékülni. Így várni kell pár évet, míg új arcok jönnek, aki nem cipelve ezeket a terheket, talán képesek lehetnek arcvesztés nélkül de-eszkalálni a helyzetet. Addig is, Putyin és Xi urak egymás hátát lapolgatva, hahotáznak tovább, és kissé távolabb Kim Jong Il is szelíden mosolyog. Jó hír ez minden autokratának: lám, ilyen a demokráciák, nem bírnak magukkal, örökké csak veszekednek... 

Mitől ilyen rendesek a japánok?

Ez az az ország, ahol sohasem kell félni este a sötét utcán, az elhagyott értéktárgyak többnyire megkerülnek, ott lehet hagyni a laptopot a kávéházban, ha a mosdóba mész, ahol az emberek akkor is megállnak a pirosnál, ha nem jön az autó, és még azt el is tudom hinni, hogy a sportolók tényleg nem doppingolnak. Bizonyos megszorításokkal, ezekről korábban itt írtam, ez mind így igaz, sok minden más mellett ezért is szeretünk Japánban élni. De ne elégedjünk meg a tények nyugtázásával, keressük meg az okokat is, hogy mégis, mitől ilyen rendesek* a japánok? Talán már nem meglepetés, hogy az Önök fáradhatatlan társadalomkutatójának természetesen erre is van egy elmélete!

Ez pedig nem más, mint a genetika. Igen, jól olvastátok, azt írtam, hogy GENETIKA. 

Mielőtt valaki lerasszistázna, hadd magyarázzam el: nem gondolom, hogy létezik faji determináltság vagy valami misztikus "nemzeti principium", ami miatt a népek u.n. "nemzeti karakterei" eleve determináltan ilyenek vagy olyanok lennének. Egyébként sem vagyok túl lelkes híve a nemzetkarakterológiának, mert bár elismerem, hogy különbségek léteznek, de tapasztalataim szerint az egyéni differenciák messze meghaladják a közvélekedés által a népekre oktrojált tulajdonságokat, túl sok slendrián németet, visszahúzódó olaszt és pénzügyekben járatlan zsidót ismerek ehhez. De az is tény, hogy viselkedésünket, egyéni karakterünket nagyon jelentős mértékben meghatározza genetikánk, és ha egy bizonyos tulajdonság egy népcsoportban nagyon határozottan jelenik meg, akkor nem kellene, hogy tabu legyen ennek utánagondolni. Természetesen eszmefutattásom mindenfajta kutatást nélkülöző amatőr spekuláció, a profiktól ezúton is szíves elnézést és véleményeket kérek.

Naszóval, úgy gondolom, hogy a szabályok betartása, a tekintélynek való engedelmeskedés, illetve annak ellenkezője, a kötöttségek semmibe vétele, a lázadásra való hajlam az egyénben genetikailag meghatározott, legalábbis mint egy erős valószínűsítő tényező. Ha ezt a fajta gént (vagy géncsoportot) egy embercsoportban módszeresen diszpreferáljuk, akkor az a csoport szabálykövetőbb lesz. Nem kell mást tenni ehhez, mint hogy a szaporodásnál előnyben kell részesíteni azokat az egyéneket, akikben ezek a nemkívánatos tulajdonságok nem ütköznek ki. Ha például egy darabig megakadályozzuk, vagy legalábbis megnehezítjük, hogy a vörös hajúaknak gyereke legyen, egy idő után garantáltan kevesebb gyufafejű embert fogunk látni magunk között.

Az Edó-korban, más nevén Edó-bakufu vagy Tokugawa-shogunátus, pontosan ez történt: aki lázadozott, annak konkrétan levágták a fejét, de gyakran ennél kreativabb halálnemekkel is büntettek, és nem ritkán nem csak őt, hanem egész családját is kiirtották. Az ilyetén elhalálozott egyén/család vérvonala megszakad, és ezzel egyidejűleg egy pici előnyt szereznek a népességben azok, akik nem emberkedtek, hanem meghúzták magukat szép csendben. A rendesség elfogadása hosszabb életet és több gyereket garantált, vagy fordítva: aki rebellis volt, annak kevesebb esélye volt a génállományát tovább örökítenie. A természetes kiválasztódás kissé művi utánzása ez, bár ha az emberi természetet is ide soroljuk, akár részeként is tekinthetjük annak. Kegyetlenül hangzik ugyan, de tény, hogy ez elég effektív módja egy embercsoportban a lázadás hajlamának csökkentéséhez, különösen, ha ezt 250 éven keresztül, ez minimum 8-10 generáció! nagyjából konzekvensen folytatják, és azért előtte-utána sem voltak a rebellisek kifejezetten preferálva. Evolució ez bizony, a javából, nem különbözik lényegileg a pintyek csőrének az adott környezethez való adoptálódásától...

Mielőtt még valaki felkiált, hogy "hát ez az, ezt kellene itt is csinálni!" szeretném felhívni a figyelemet arra, hogy Tokugawa shogunátus egy kőkemény katonai diktatúra volt, amihez képest Észak-Korea igazságszolgáltatása, a légelhárító ágyus kivégzéseivel és koncentrációs táboraival, egyfajta liberális mintaállamnak tűnhet. Persze lehet, hogy ez a hasonlat valakit nem tántorit el, bár azért kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, ha rokonainak megtévelyedése miatt ő is bekerülne egy elrettentő célzatú családi kivégzésbe, de a magam részéről kész vagyok elviselni a jelenleginél valamivel kevésbe rendes országot is, amennyiben ezzel meg lehet úszni a tömegmészárlásokat. Hangsúlyoznám ugyanis, hogy szerintem itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy "keménykezű volt az igazságszolgáltatás", hanem, hogy olyan sok embert végeztek ki, aminek már evoluciós hatása volt.

Az engedelmesség persze még nem morál; nem gondolom, hogy a japánok csak puszta meghunyászkodásból vagy a büntetéstől való félelem miatt nem lopják el a laptopom, amikor kimegyek vécére. A kulturális evolució párhuzamos a biológiaival és az egyik kölcsönösen hat a másikra. Egyfelől a Tokugawa kormányzat sem csak a fejeket vagdosta, hanem ezzel egyidejűleg útmutatást is adott arra, hogy hogyan lehet ezt elkerülni. Az alsóbb osztályoknak szánt ideológia alapvetően konfuciánus volt, a Zen csak a szamuráj osztály filozófiája volt, és ez az engedelmesség mellett a morálra is nagy súlyt helyez, a kettő szerves egységben van. Másfelől, alulról nézve, sokkal könnyebb engedelmesnek lenni, ha azt nem csak a túlélést szolgáló viselkedés, hanem ez az önnmagában kissé kesernyés pirula a moralitás kétségkívül nemes és társadalmilag hasznos elveibe van csomagolva.

Jó, tehát akkor mondjuk, hogy bebizonyítottuk: a japán rendesség, legalábbis részben, genetikai eredetű. De akárhogy is nézzük, a shogunátus véget ért 1868-ben, és bár utána jó ideig még korántsem lehetett az igazságszolgáltatást puhánysággal vádolni, hiába van szigor a második világháború vége óta erősen csökkenőben, a rendesség nem látszik eltűnni. Így marad ez most már mindörökre, megcáfolva amit állítottam a nemzeti karakterek változékonyságáról?

Rossz hírem van, előbb-utóbb el fog tűnni.

Az eszmék, és persze a most sem annyira gyengekezű igazságszolgáltatás, még egy darabig fenn fogja ezt tartani majd, de szerintem csak idő kérdése, hogy az evoluciós tényező megszüntével mikor áll helyre a rebellisek és a rendesek aránya, én még úgy 30-50 jó évet saccolok, és utána menthetetlenül elkezdenek a japánok is átmenni a piros lámpánál. De addig is élvezzük ki ezt a biztonságos világot, amit a shogunátus lázadóinak vérével nyertünk el...

------------------------

* "Rendesség" alatt itt most a szabálykövetés és a moralitás együttesét fogom érteni.

20 éve történt

Aznap mentünk vízumot hosszabbítani, akkoriban ez még egy majd' félnapos manőver volt, így a szokásosnál korábban keltünk és bevonatoztunk Ótemachira, akkor még itt volt az Immigration Office. Éppen a Mita-vonalon zötykölődtünk a tömegben, nem tudtuk, hogyan is tudhattuk volna? hogy mindeközben a szomszédos metró-vonalakon, Chiyoda, Hibiya, Marunouchi, öt, egészségügyi maszkot viselő japán fiatalember épp azzal foglalatoskodott, hogy egy-egy esernyő kihegyezett végével újságpapírba rejtett nejlonzacskókat lyukasszon ki. Amikor ez sikerült nekik, sietve leszálltak a vonatról és az őket már autóval váró segítőikkel együtt eltűntek a színről.

Amikor dolgunkat végezvén kijöttünk az vízumosztályról, és lementünk az állomásra, meglepődve láttuk, hogy nem mentek a vonatok, nem lehetett tudni miért? és valami feszkó volt a levegőben, nem értettük mi van, senki nem tudott semmit. Valahogy hazavergődtünk, már nem emlékszem hogyan, és rögtön bekapcsoltuk a tévét, hátha mondanak valamit arról, hogy mi van a nagy vonat-mizéria mögött. Hát mondtak.

Az összes csatornán helyszíni közvetítések mentek, Kokkai-gijidó, Tsukuji, Kasumigaseki, Nakano-sakaue, szanaszét fekvő emberek, körölöttük kétségbeesetten rohangáló egészségiek, rendőrök, civilek. Először nem nagyon értettem mi ez az egész, de egyre többet hallottam egy ismerős szót: először nem akartam elhinni, hogy tényleg jól értem-e? SZARIN. Annyi megvolt általános természettudományos műveltségből, hogy ez egy igen-igen mérgező harci gáz, amit még a németek sem mertek bevetni a második világháborúban. Na de itt, Tokyóban, a Világ Legbiztonságosabb Városában?

A maszkos fiatalemberek ugyanis a nejlonzacskókba előzőleg folyékony szarint, átlátszó, színtelen-szagtalan idegmérget helyeztek el, nagyjából annyit, amennyivel egy kisebb városkát is el lehetett volna pusztítani. A terroristák az Aum Shinrikyó nevű szekta tagjai voltak és céljuk az Apokalipszis eljövetelének szelíd siettetése volt, a maguk módján. Volt "B", "C" és egyéb terv is, amelyekben többek között a szekta telephelyén később megtalált kalasnyikovoknak, orosz gyártmányú Mi-17-es helikopternek, némi antraxspórának, egyenesen Zairéből hozatott Ebola-virusnak, valamint nukleáris fegyverhez szükséges alkatrészeknek is szerep jutott volna. Temészetesen az 1997-re prognosztizált nukleáris Armageddon után a Mester, Asahara Shokó tanítványai lettek volna hivatottak a civilizációt újraépíteni és vezetni*. Később arra is fény derült, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom, ahol mérges gázokat használtak; már egy évvel hamarabb is voltak támadások, ahol a szekta vélelmezett ellenségeit szarin és VX gáz felhasználásával fegyelmezték, minek eredményeképp nyolcan meghaltak.

Békésebb idők: az Aum Shinrikyó és Asahara 1990-ben indult a választásokon 

Tartózkodnék az események, a támadás és az azt követő nyomozás, részletes ismertetésétől, ezt megtalálhatjátok a Wikipédián**, a lényeg, hogy az ideges és nem alapos elkövetők, hősiesen viselkedő metró-alkalmazottak és szerencsés véletlenek folytán "mindössze" nyolcan haltak meg, de több, mint 5000 ember került kórházban és több százan szenvedtek maradandó egészségkárosodást, ezek közül többen pusztán amiatt, hogy segítséget nyújtottak azoknak, akik mérgezést szenvedtek***. Azok között is, akiknek nem szenvedtek fizikai károsodást, a poszttraumatikus stressz szindróma nagyon elterjedt, pánikbetegség, a metróutazástól való fóbia, és egyéb kellemetlenségek.

Sok minden eltörött azon a napon. Az érintettek élete, egészsége mellett a legnyilvánvalóbban az a mítosz, hogy Japán a második világháború végeztével visszafordíthatatlanul átlakult a Béke Szigetévé, ahol semmi rossz nem történhet, vagy ha mégis, azt maximum a természet vagy a gyanús külföldiek okozhatják, mert a japán ember békés természetű. Erre tessék, itt van egy rakás japán, aki meg akarja ölni a többi japánembert... Ráadásul, és itt a második döbbenet, a terroristák nem afféle lúzer munkanélküliek voltak, hanem a japán társadalom mondhatni színe-virága, az eljövendő elit. A négy merénylő mindegyike kiváló egyetemeken végzett értelemiségi volt, orvos, két fizikus, mérnök, és a szektatagok között is felülreprezentáltak voltak az egyetemi végzettségűek, ennyit arról az elméletről, hogy jobb lenne a világ, ha tanult emberek vezetnék. Harmadjára pedig a vallás is kapott egy nagy pofont, mert hiába volt ez egy szekta, azért mégiscsak a buddhista tanokból indult ki, némi jógával és kereszténységgel kombinálva. A támadás utáni években kitapintható volt a félelem a buddhizmustól; gyakori volt, hogy japán ismerőseim a vallásra irányuló kérdésekre kifejezetten pironkodva válaszoltak, sűrűn hangoztatva, hogy "ők nem komolyan vallásosak".

Körözött gyanusitottak plakátja, azóta mindenkit elfogtak

Asahara Shokó most a börtönben várja a kivégzését, 12 társával együtt, egy per még folyamatban van az egyik merénylővel, akit 17 évi körözés után 2012-ben fogtak el. Maga a szekta, ma is létezik "Aleph" néven, mintegy 1500 taggal, megtagadva egykori vezetője tettei, de nem a tanait. Mi pedig, akik ezen a napon Tokyóban voltunk, soha nem fogjuk elfeledni ezt a különös reggelt amikor a tatamikészítő vak fia és tudós szolgái egy hosszú pillanatra élet és halál uraivá váltak.

---------------------------------------

* A teljességhez azért hozzátartozik, hogy a gyilkosságokat a szekta vezetősége és a beavatottak egy szűk köre tervezte és vitelezte ki; a tagok döntő többsége nem volt tudatában annak, hogy "egyháza" unortodox eszközökkel segíti elő jövendöléseinek beteljesedését.

** Itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Tokyo_subway_sarin_attack A magyar wikin NE nézzétek ezt a szócikket, mert gyakorlatilag semmi sincs róla és még ami van is, nettó hülyeség.
*** a szarin az egyik legmérgezőbb anyag, becslések szerint 500-szor mérgezőbb a cianidnál és nem-halálos koncentrációban is marandandó neurológiai károsodást okoz.

Teknőcök és lilaakác

A Kameido-Tenjin szentélyt (亀戸天神社) még az Edo-korban, a XVII. század közepén alapította Sugawara no Michizane egyik leszármazottja, az istenségként tisztelt ősapa emlékére.

A központtól messze, a Sumida folyó túlpartján épült szentély a távolság ellenére népszerűvé vált és meredeken ívelő, piros hídja, nameg a tavasszal virágzó lilaakác jobb években akár másfél méter hosszúra is megnövő virágfürtjei számtalan, korabeli fametszeten feltűnnek.

Ezt a képet például 1865-ben készítette Utagawa Hiroshige, Tokyó száz nevezetességét bemutató sorozata részeként.

Fastforward 300 years.... három évszázad telt el, a város fokozatosan körülfolyta a szentélyt, majd a fölémagasodtak a környező házak is, végül megjelent a háttérben a Sky Tree hatszázméteres tornya.

Ennek ellenére a hely megőrzött valamit hajdani hangulatából, különösen éjjel, amikor a félhomályos kertben a lámpák itt-ott megvilágítanak egy-egy hosszú virágfürtöt és a hideg, mély tóban meg-megcsobban egy láthatalan aranyhal, vagy talán az itt élő, számtalan teknősbéka egyike.

A nappali kép némileg kiábrándítóbb, hiszen hiába van meg a piros híd, ha megérintve hideg és fémesen kong, hiába a szentély épülete, ha közelről kiderül, hogy vasbeton. De ne panaszkodjunk, hanem sajátítsuk el a szelekktív látás hasznos képességét és élvezzük azt, ami nem változott - a lilaakác fürtökben lógó virágfüzérei háromszáz éve sem lehettek ennél szebbek.

Egy faliújság apropóján

Rendes utamon az iroda felé, gyalog járok, utáljatok! nap mint nap elmegyek egy iskola mellett, ami előtt, ahogy az egy rendes iskolákhoz Japánban illik, faliújság van.

Legutóbb ez volt rajta:

Nicsak, bizony, ez ő, a Fiatal Vezető, a Világ Legszexisebb Férfiúja*, Észak-Korea koronázatlan királya, Kim Jong-Un. Azt még a Japán felületesen ismerők is tudják, hogy Japán és Észak-Korea között annyira azért nem nagy a szerelem, hát akkor ez most mi?

A dolgok megértéséhez vissza kell menni a huszadik század elejére, amikor Japán annektálta Koreát, ekkor indult meg, részben erőszakkal, részben önkéntesen, jobb körülményeket keresve, a koreai emigránsok áradata Japánban, akik a 40-es években már közel kétmillióan voltak a szigetországban. Japán vereségével a koreaiak nagyobb része hazatért, de még ma is mintegy 600 000-re tehető azok száma, akik Japánban élnek. Korea megosztottsága az itt élő koreaikra is kiterjed; ha koreai vagy Japánban, akkor választanod kell az északiak támogatását élvező Chongryon, vagy a déliekkel szövetséges Mindan között**. A Chongryon több, mint 200 iskolát tart fenn Japánban, ezekben a Juche filozófiáján alapuló tantervet használnak és a Kim család dicsőségét hirdetik, az akasakai iskola is ezek egyike lehet. Nem az oktatás az egyetlen profilja a Chongryon-nak: nyílt titok, hogy ez Észak-Korea kihelyezett kém- és propaganda-központja, és gyanítható, hogy a 80-90-es évek emberrablásaihoz is közük lehetett, nem utolsósorban pedig rajtuk keresztül áramlik Koreába a diktatúra fenntartásához szükséges pénzek és termékek jelentős része. Északi disszidensek szerint például a rakétakisérletekhez szükséges alkatrészek 90%-a a Chongryon kezelésében levő hajón jutott Japánból Észak-Koreába.

A pénz legnagyobb része egészen a közelmúltig nem másból, mint a japánok közhelyesen primitív szabadidős passziójából, a filmekből is jólismert pachinkóból folyt be. A pachinkó szalonok tulajdonosainak ugyanis 3/4-e, de egyes források szerint 90%-a, északi kötődésű koreai. A szalonokból a Chongryon közreműködésével 80-as évektől kezdve egyre fokozódó mennyiségben utaltak pénzeket Észak-Koreába, a becslések néhány tízmilliótól az évi egymilliárd US dollárig terjedtek, és ennek a pénznek a nagy része jó eséllyel a borzalmas diktatúra fenntartására lett elköltve. Azóta ezt a vonalat állítólag jórészt felszámolták, de nincs kétségem, hogy a Chongryonban ma is megy az agyalás arról, hogy vajon hogyan lehetne megsegíteni a világ dolgozóinak felszabadításáért rendületlenül küzdő pyongyangi élcsapatot.

Értelemszerűen felmerül a kérdés, hogy ezt Japán vajon miért hagyta? Egyfelől, mert működött az észak-koreai taktika, miszerint minden, a Chongryon ellen irányuló vizsgálatot a japán rasszizmus és kolonializmus megnyilvánulásaként ítéltek el, ebben még a déliekben is szövetségesekre találtak, hiszen a komenistáktól való félelmet még ma is felülmúlja a Japánnal szembeni gyűlölet. Másfelől, mert, bizony, működik a nukleáris zsarolás, és Japán az elmeháborodottaknak kijáró tiszteletteljes óvatossággal kezeli veszélyes szomszédját. De lassacskán a Japán politikusok is felismerték, hogy a fej homokba dugása nem vezet sehová, és az elmúlt tíz évben a Chongryon gyanús ügyei egyre inkább a felszínre kerülnek és ezzel egyidejűleg fokozatosan felszámolták a pachinkó-kapcsolatot is. A magam részéről gyanítom, hogy ez lehet a közelmúltbeli, a szerencsjátékokat, megszorításokkal de, engedélyező törvényjavaslat mögött is; nem biztos ugyanis, hogy a pachinkó szalonok népszerűsége töretlen lenne, ha például Odaibán legálisan működhetne kaszinó***.

Egyszóval bonyolult ez a világ, és határtalan az ember képessége arra, hogy tönkretegye maga és mások életét.

------------------------------

* Jó-jó, tudom, ez egy viccportál, az eredeti, amerikai Hírcsárda. De a kínai sajtó simán bevette...
** Eredetileg a Chongryonnak volt több tagja, mivel a 40-es évek végén Észak-Koreában mind a lakosság száma, mind pedig az életszinvonal magasabb volt, de az utóbbi időkben már visszaesőben van a támogatottsága a koreaiak körében.
*** Mekkora hülyeség ugyanis már egy büdös és zajos helységben ülve apró fémgolyókat bámulni, ha ehelyett a félkarú rablók varázslatos világában elmerülve lehetne tartalmasan szórakozni...?

Egy cselekedet hullámai

Tokyóban a taxisofőrök gyakran korosak, sokan nyugdíjkiegészítés gyanánt taxiznak, ma este is egy ojísan mellé ültünk be. Miután a kollégám kiszállt a hotelénél, beszédbe elegyedtünk és megkérdezte, mi volt az a furcsa nyelv, amin beszéltük? Hangarígo, mondtam, mire felélénkült, naji, naji, mondogatta, és én először nem értettem, mire gondol, így elkezdem beszélni a szokásos témákról: Budapest, fürdők, kaja ésatöbbi. De nem tágított, naji, naji, hajtogatta, míg végül, talán amikor elhitte, hogy tényleg beszélek japánul, megkérdezte, hány éves voltam, amikor Naji-sant megölték? 

Tehát Nagy Imre... Róla kérdezett, nem Puskás Öcsiről, nem a magyar borokról, na nem mintha baj lenne ezekkel, de még csak nem is a belga időjárásról hanem egy több, mint 50 éve halott miniszterelnökről, aki "csak" annyit tett, hogy egy kitüntetett pillanatban érdekei helyett a lelkiismeretére hallgatva döntött. 

Én akkor még meg sem születtem, vallottam be, mire elmesélte, hogy ő ugyan még gyerek volt, de tisztán emlékszik, amikor a rádióban erről beszéltek, amint drukkolt a család egy távoli népnek, ahogy aztán döbbenten hallgatták a híreket a bukásról és a vérontásról.

Különös érzés látni, amint egyetlen egyenes cselekedet keltette hullámok még ennyi idő után sem ültek el teljesen az emberiség kollektív emlékezetében.

----------------------------

Ha tetszett ez a poszt és még olvasnál ilyet, jelentkezz be rendszeres olvasónak a jobb oldali oszlopban, vagy iratkozz fel a Facebook Tokyo Reloaded oldalára, vagy, ha azt jobban kedveled, a G+ Tokyo Reloaded oldalára, ezeken az oldalakon egyéb kisszineseket is találsz majd remélhetőleg!

Shitamachi

...vagyis alsóváros, a városnak az a fele, amelyiket nem az arisztokraták, yuppik és az újgazdagok, hanem állítólag az úgynevezett igazi emberek népesítenek be. Megfigyelésem szerint legtöbb városban ez valamiért a keleti oldalon van, gondoljunk csak bele: Budapest, Berlin, London és tsai, ez alól a szabály alól Tokyó sem kivétel. Igaz, itt ennek ideológiai oka is: a buddhista hagyományok szerint a gonosz szellemek északkelet felől jönnek, tehát itt rizikós lakni. Ehhez jön még hozzá, hogy a mai Tokyó keleti fele régen mocsaras, maláriás környék volt, így nem csoda, hogy aki tehette, a dimbes-dombos nyugatra, a Yamanotéra, költözött.

Egy, a kevés autentikusan megmaradt shitamachi utcából (Shibamata)

Persze, azért maradtak is lakók, bőséggel. A tizennyolcadik század közepére Edó, mert ekkor még így hívták Tokyót, a világ akkori legnagyobb városa lett, 1 millió feletti lakossal. Ez volt a shitamachi virágkora; a jó helyek, az éttermek, színházak, sumó-arénák és nem utolsósorban a vöröslámpás negyed, mind a város ezen oldalán volt megtalálhatóak. Gyakran ukiyo-nak, vagyis "lebegő világnak", nevezték a korabeli Edót, ez egyfajta szóvicc volt, ugyanis az ukiyo (浮世) homofón a buddhista 憂き世 kifejezéssel, ami szenvedésekkel teli és magunk mögött hagyandó "gyötrelmekkel teli világot" jelent, de az első karakternek itt "lebegés", vagy áttételes értelemben "frivolitás", értelme van, ami azt sugallja, hogy megfelelő ételek, italok és hölgytársaság esetén néha egészen kibírható is tudott lenni ez a gyötrelem a korabeli Edó városában. Aztán ez a lebegő világ a Meiji reformok, a második világháború, és a modernista építészet csapásai alatt szép lassan semmivé lett, a város központja nyugatra húzódott, és mára már csak itt-ott maradt meg néhány utca, vagy inkább csak ház. Ma a shitamachi inkább csak rezidenciális környék, a kevésbé tehetősek számára.

Ez persze azért nem jelenti, hogy ne lenne érdemes itt körülnézni. A kaja például, mint az alsóvárosokban mindenütt, remekjó, hiszen attól, hogy valaki szegény, jókat enni még szerethet. Persze nyilván nem a flancos olasz és francia éttermeket kell itt keresni, sőt, még sushit sem annyira, hanem sobát, yakitorit, vagy dangót és az ehhez hasonló tenyeres-talpas, de mindazonáltal igen finom, ételeket.

Algában hempergetett dangó és édesburgonyás yókan

Más nevezetességek is vannak, itt van például a shitamachi leghíresebb és egyben legautentikusabb lakója, Tora-san, az utazó ügynök és reménytelen hősszerelmes, akinek Shibamata állomás előtt szobra van, és a közelben levő házát is meg lehet tekinteni. Tora-san valójában soha nem élt itt, tekintve, hogy ő egy kultikus, évtizedeket átívelő és a mai japán identitást bizonyos értelemben megalapozó filmsorozat* hőse volt, de Japánban az már bőven elég, hogy a sztori szerint itt lakott, így a környék afféle zarándokhely lett azóta.

Tora-san szobra a rajongókkal

És akkor néhány fotó a shitamachiból:

Egy hagyományos rizsszaküzlet, kb. 30 féle rizs kapható!

Tora-san nyolc arca

Shichi-gó-san, a 7-5-3 éves gyerekek ünnepe

Egy ifjú szamuráj 

...és a hölgykoszorú

Egy retró-ajándékbolt, pre-pachinkó-kori flipperekkel

--------------------------------

*Az "Otoko wa tsurai yo", magyarul "Nehéz férfinak lenni", címmel 1969 és 1995 között 48 egész estés film készült, Kiyoshi Atsumi főszereplésével. Részletek itt (angolul): http://en.wikipedia.org/wiki/Tora-san

Kényelmetlen hölgyek

„Akik elfelejtik múltjukat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt”
Jorge Santayana

A minap egy fotókiállításon jártam, Shinjukuban. Fekete-fehér képek, öreg nénikről, akik borzasztó körülmények között tengetik életüket valahol Kínában. Feltűnt, hogy sok olyan portré volt a képek között, amelyiken az öregasszonyok görcsösen összeszorítják a szemeiket, mintha valami szörnyűséget akarnának elfelejteni.

Mert van mit... A nénik ugyanis egyikei a kevés, még életben levő un. "kényelmi hölgyeknek"*, ahogy ezt az egyik veretes japán eufemizmus megfogalmazza, de pontosabb a fordítás, ha azt mondjuk: katonai célú szexrabszolgák. A katonai bordélyház valószinűleg a hadsereggel egyidős találmány, de az már japán lelemény, hogy ezekbe ne önkéntes markotányosnőket toborozzanak, hanem, csellel vagy erőszakkal, elraboljanak a megszállt, elsősorban koreai, területekről fiatal nőket és tömegesen prostitucióra kényszerítsék őket, mindezt a már másutt is megszokott alapossággal. Ez a szomorú történet már régóta ismert, aki többet akar olvasni róla itt vikizzen, ami miatt írok róla, az nem is ez, hanem.

A fotókiállítást a Nikon Galériában hirdették meg, még valamikor az év elején. Ám május végén, nem sokkal a kiállítás megnyitása előtt a cég váratlanul bejelentette, hogy "különféle panaszok miatt" (sic!) a kiállítás elmarad. A jól informáltak tudni vélték, hogy a kiállítást a Nikon részvényesei közé beszivárgott szélsőjobboldali nacionalista csoportok próbálták megakadályozni, valószínűsíthető, hogy a évi közgyűlésen való botrányokozással fenyegetőzve, ez gyakori módszer a zsarolásra. A fotós, Ahn Sehong, japánban élő, koreai nemzetiségű fényképész azonban nem hagyta annyiban a dolgot, perre ment és ennek eredményeképp a bíróság a Nikont a kiállítás megtartására kötelezte. Így a kiállítás** végül is megnyílt, persze szigorú biztonsági intézkedések közepette, rengeteg rendőr, csomag-átvilágítás, satöbbi. 

Japán által a második világháborúban elkövetett bűnökre sok esetben nem túlzás a népirtás kifejezés, ám mégsem mérhetőek a náci Németország felelősségéhez. Nem is a mérték teszi ezeket szörnyűvé, sokkal inkább a makacs tagadás fala, ami körülveszi. Bár a japán kormány 1993-ban hivatalosan elismerte és bocsánatot is kért a történtekért, ám azt visszautasította, hogy egyéni kártérítéseket fizessen az áldozatoknak (ahogy ezt magamura kiderítette: ez nem így van) de ennél fontosabb, hogy a szörnyűségeket; nankingi mészárlást, a titkos orvosi kisérleteket, a hadifogoly-táborok brutalitásait azóta is agyonhallgatják vagy bagatellizállják; az iskolai kurrikulumokban alig említik meg őket, az irodalmi művekben, filmekben, kevés kivétellel, nem szerepelnek és a közbeszéd ignorálja; a cinkos összekacsintás, miszerint "ha ez az ára a Nyugat barátságának, hát legyen, de ugye, mi tudjuk, hogy nem így volt", könnyen kitapintható, ha nagyritkán, a sokadik viszki után, szóbakerül az ilyesmi. Még sok kötetes, komoly történelmi munkák is úgy állítják be a Csendes-óceáni háborút, mintha annak a japán hadsereg brilliáns Pearl Harbor-i megelőző csapására válaszul bekövetkezett hiroshimai és nagaszaki atombombatámadás lenne a lényege. A közmegegyezés őreként a szélsőjobboldal folyamatos nyomás alatt tartja a hatóságokat és, amint a fenti példa igazolja, a magáncégeket is, és ezek nem csak üres fenyegetések; a yakuzával összefonódott szélsőjobb már több ízben bizonyította, hogy képes a neki nem tetsző politikusokat megfélemlíteni, nem egy esetben akár meg is megölni.

Saját múltjának szégyenfoltjairól persze kevés nép szeret beszélni, gondoljunk például csak Törökországra, vagy akár saját hazánkra, Németország őszinte szembenézése bűneivel sajnos inkább kivétel, mintsem szabály. Ezenfelül a történelem ritkán, vagy talán sohasem? fekete-fehér és Japán militarizmusa és az ország második világháborús szerepe jóval komplexebb történet, mint ahogy azt a nyugati történetírás általában beállítja. De a bűnök bűnök maradnak és Japán konok hallgatása ürügyet ad és tovább szítja Korea és főleg Kína államilag is tűrt, sokszor alig burkoltan támogatott, Japán-ellenességét. Így termelődnek lassacskán újra ugyanazok az indulatok, amelyek korábbi tragédiákhoz vezettek. 

-----------------------------------------

* angolul "comfort women" néven ismertek, ez a japán ianfu 慰安婦 fordítása
**  a fotós honlapján egyébként meg lehet nézni a képeket, megrendítőek.

Kényes ügyek

És van-e sok néger Magyarországon? kérdezte a bácsi, lassan, tagoltan, hogy biztosan megértsem. Nemleges válaszom után tovább érdeklődőtt: hát kínai? Ők kicsivel többen vannak válaszoltam de azért ezt sem nevezném soknak. Akkor ez egy jó ország! állapította meg a bácsi elégedetten. Erős volt a kisértés, hogy beszóljak, hogy sőt, még japánok is alig vannak! de minek elrontani egy amúgy kellemes estét, amikor egy jó kis magyar vacsi eszegetése közben ecseteltem hazánk szépségeit egy hamarosan Magyarországra látogató baráti társaságnak.

Aki kicsit is tájékozott az ázsiai történelmi-politikai viszonyokban, az tudja, hogy, ahogy az angol mondaná, "not much love lost" az itteni népek között. A thaiok nem bírják a khmereket, a vietnámiak utálják a kínaiakat, a koreaiak egymást és nagyjából mindenki a japánokat. Ez utóbbinak persze megvannak a közismert okai, bár azért megjegyzendő, hogy a közhiedelemmel ellentétben a japán gyarmatosítás nem volt sem kegyetlenebb, sem pedig kizsákmányolóbb, mint mondjuk az angol vagy a francia, ugyanazzal a civilizációs küldetéstudatba csomagolt profitéhséggel hódítottak, mint európai pédaképeik, csak éppen elkéstek úgy 20-30 évet és ez megbocsájthatatlan volt az addigra már a gyarmatosítás kifinomultabb formáihoz szokott nyugati közvélemény szemében. Ami viszont azóta is jelentősen terheli viszonyukat sok ázsiai országgal, az az attrocitások szívós tagadása vagy elbagatellizálása, a nankingi mészárlás, az un. "komfort nők" és a titkos orvosi kisérletek témája még most is kvázi-tabu és nem része az iskolai tantervnek. Emellett persze azért a japán üzletemberek és turisták, főleg a 80-90-es évekre jellemző, megveszlek-öcsi-kilóra attitüdje sem sokat javított a helyzeten, de ilyet azért már más néptől is tapasztalhattunk.

Ördögök a metróban...

Cserébe viszont a japánok is lenéznek mindenki mást Ázsiában, egyedül talán a kínaiak irányába lelhető fel a riszpekt némi nyoma, úgy vélve, hogy ők az egyetlen "civilizált" nép Ázsiában. Pontosabban még ott sem, mert az "Ázsia" kifejezés a köznyelvben inkább a Japán nélküli kontinenst jelenti, persze a földrajz ilyetén való kreatív értelmezése megint csak nem példa nélküli a világban. Mindezt a japánok a maguk szubtilis módján, uras eleganciával teszik, ó, hát a filippínók nagyon kedves emberek, csak hát, ugye, a higénia nem az erős oldaluk, nyoma sincs itt a koreaiak vicsorgó japán-gyűlöletének, ők azzal ünnepelték az 50 éves évfordulóját a japánok kiebrudalásának, hogy kivágták a cseresznyefákat amiket a japánok ültettek, egyrészt, mert ez jobban passzol a felsőbbrendű attitűdhöz, másrészt mert valahol azért már érzik, hogy ez a dolog a XXI-ik században azért már nem annyira píszí. Hogy ez jobb-e vagy sem, az olvasóra bíznám, a magam részéről úgy gondolom, hogy annak felismerése, hogy a rasszizmus nem illendő dolog, azért már egy apró lépés előre.

A sápadtarcúakhoz már bonyolultabb a viszonyulásuk; egyrészt kitapintható egyfajta csodálat a Nagy Fehér Varázsló iránt, aki ismeri az Idegen Világokat, és érti az ottani Varázsbeszélyt, ám ez csak az érme egyik oldala, a másikon ott van például egykori szépemlékű szállásadóm, Nakamura úr, aki, kisebb mennyiségű alkohol bevitele után, kifejtette, hogy rokonszenves embernek tart és higgyem el, őt tényleg nem zavarja, hogy én a majmoktól származom, de azért azt jegyezzem meg, hogy ő, honfitársaival egyetemben, a Napistentől.

...és a sípályán.

No de mi bajuk van a japánoknak a négerekkel? Hiszen, talán Roppongitól eltekintve, csak elvétve lehet feketéket látni az utcákon, Afrika messze van és Amerikában sem tipikusan a gettókban forgolódnak a japán turisták. Hát, leginkább csak az, hogy feketék... A fekete = gonosz, ördögi; ettől az ősi sztereotípiától még itt nem sikerült megszabadulni. Japán tele van un. "manner poszterekkel" melyeken, a közérthetőség végett, a jó fiúkat fehérrel, a rosszakat feketével jelölik, csoda-e hát, ha ilyen erős vizuális alapozás után van némi előítélet? 

Végezetül tehát: rasszisták lennének a japánok? hát, bizony, előfordul. Jobban mint mi, magyarok? na annyira azért nem...

-------------------------------------

Disclaimer: természetesen, minden általánosítás, így a "japánok", "magyarok" vagy "kínaiak", csak a nagy statisztikai átlagra, nem pedig az egyes emberekre értendőek. Így akinek nem inge....

Szingliélet, nemzethalál

Fogyóban a nemzet! kongatják Japánban a vészharangokat, erről nemrég az Indexben is olvashattunk, és itt azt is megtudhattuk, hogy a fiatalokat már nem is érdekli a szex és a másik nem. Nem végeztem e téren ugyan mélyreható kutatásokat, de azért megkockáztatnám hogy ezt így általánosítva kijelenteni talán azért túlzás. De hát a bulvárinternetet nem azért szeretjük, mert kiegyensúlyozott, megfontolt véleményeket olvashatunk benne...

De tény ami tény: a japán születési ráta az egyik legalacsonyabb a világon; 2011-ben 7,31 születés esett 1000 emberre és az un. “termékenységi arányszám” (az egy nőre eső gyermekek száma) is rendkívül alacsony, 1,21*. Különösen drámaiak ezek a számok, ha háború utáni csúccsal (4,32!) hasonlítjuk össze, de még a 70-es évek közepén is jóval 2 felett volt ez a szám. Okos emberek gyorsan kiszámították, hogy ha ez így megy tovább, a 3000-ik esztendőben már csak 18 japán ékesíti a bolygónkat... Mielőtt siratni kezdenénk a japán tradicionális, nagycsaládos hagyományokat és rituálisan gyalázni kezdjük a szigliket és az önző yuppikat, érdemes megfontolni két dologot. 

Az egyik, hogy ez a magas termékenységi ráta egyáltalában nem olyan régi jelenség Japánban, mint gondolnánk, hanem csak a XIX. sz. végén - XX. sz. elejére volt jellemző. Természetesen köszönhető az egészségügyben bekövetkezett forradalomnak is, de legalább annyira a kor nacionalista propagandájának, amelyik nagy súlyt helyezett arra, hogy erős nemzet épüljön, amely persze csakhamar nagyobb "élettérnek" is szükségét érezte és ezt a környező országokban vélte megtalálni, és ennek részeként aktívan, nem ritkán a nők egészségének rovására is, támogatták a nők minél korábbi házasságát és a magas gyerekszámot. Ezzel szemben az ezt megelőző Edó-korban (1603-1868), a népszaporulat ennél jóval alacsonyabb volt és nem elsősorban a gyermekhalandóság különbözősége, hanem az önkéntes születésszabályozás korai formái miatt**. Egyszerű, de hatásos módszerekkel és tabukkal korlátozták a korai és késői születéseket és a gyermektelen párok számára örökbefogadási rendszer volt bevezetve. Ennek eredményeképpen a shogunátusnak sikerült korlátok közé szorítani a populáció túlzott növekedését és a természeti erőforrásokkal való gondos gazdálkodás eredményeképpen, amelyet manapság gyakran idéznek, mint az egyik első ökológiailag fenntartható  újkori modellt, sikerült megakadályozni az olyan populációs katasztrófa kialakulását, ami pédául a Húsvét-szigeteken történt***. 

És itt érkezünk el a másik megfontolandó gondolathoz: Japánnak a mintegy 128 millió lakosa 377,944 km2 területen él. Ez sem kevés, de ha beleszámítjuk, hogy az ország jó háromnegyede a hegyek miatt gyakorlatilag lakhatatlan, az így adódó ca. 1,300-1,400 fő/km2 népsűrűség nagyobb mint Budapesté (1,005 fő/km2). Persze nem kell ennyit számolni ahhoz, hogy belássuk: elég sűrűn vagyunk itt. Ha valaki járt Japánban jól tudja, hogy a leginkább sokkoló élmény a zsúfoltság: irodákban, vonaton, városokban, mindenütt. Megkockáztatnám, hogy Japán problémáinak, mert van azért jónéhány, igen jelentős, ha nem a legnagyobb, része a túlnépesedéssel hozható összefüggésbe. Érdemes egy másik szigetországgal, Új-Zélanddal is összehasonlítani: a területük (Új-Zéland 268,000 km2), különösen a hasznosítható területük, nem különbözik drámaian. Ám Új-Zélandban csak 4,4 millió ember él, vagyis Új-Zéland egy un. gyengébb nemzet. De rosszabbul élnek, esetleg boldogtalanabbak emiatt? Ezt személyes élmények alapján erőteljesen cáfolnám, és állítom: hosszabb távon Japán igenis jól járna, ha a népessége jelentősen csökkene. 

Persze, tudom, hogy a népsségcsökkenés rövid távon sok gondot okoz; elég ha csak a nyugdíjköltségek drámai emelkedésére, a munkaerőhiányra és az ebből eredő gazdasági hanyatlásra gondolni. De véleményem szerint ezeket a problémákat meg kell tanulni kezelni, és ha az ország nagy hatalmú kormánytisztségviselői ahelyett, hogy a lakosságszám újbóli emelkedésének beindításán törnék a fejüket, inkább arra koncentrálnának, hogy hogyan lehet a meglehetősen virgonc japán nyugdíjasoknak értelemes és hasznos munkát adni, előbbre lennénk. 

Mivel ez a blog Japánnal foglalkozik, nem merészkednék be a más országokkal való párhuzamok felrajzolásának ingoványos mezejére, ezt mindenki tegye meg maga, ha akarja. 

-----------------------------------------

* összehasonlításképpen Magyarország esetében ezek a számok 9,6 illetve 1,4 értéket mutatnak

**ezzel kapcsolatban ez egy elég jó cikk  (angol) ami inspirációként is szolgált e poszthoz

*** erről részletesen lehet olvasni “Jarred Diamond: Összeomlás - Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez” c. könyvében, kötelező olvasmány, mindenkinek ajánlom!

A japán szélsőjobb mitológiája

Először Jankától hallottam, utána meg az újság is írta, hogy a világ radikál-jobberei oh, a világért sem nevezném náciknak őket, még megsértődnének! Tokyóban találkoztak a hét végén és persze innen nem hiányozhatnak a mieink sem, hurrá! Mindig érdekelt, hogy mit csinálhatnak a szélső-jobbosok egy nemzetközi összetartáson, elvégre a terület-követelődzés zéró összegű játszma, itt nem olyan könnyű összehozni egy internacionálét milyen lehet például egy visegrádi jobbertalálkozó, muhaha! gondolom, biztosan megbeszélik a közös ideológiai vagy inkább mitológiai? alapokat. Mik is lehetnek ezek? Mivel a többi europér nép jobber-mitológiájában nem vagyok túl tájékozott, így most csak a magyar és japán népmesei motívumok összehasonlítására szorítkoznék.

Először is; kell egy valós nemzeti tragédia, Mohács, Trianon, Don-kanyar, ilyesmi aminek a lantját lehet pengetni. A második világháború erre a japánoknak bőven adna alkalmat Hiroshima, Nagasaki, Okinawa, Iwo-jima és még sorolhatnánk de meglepő vagy talán nem is annyira? módon itt is inkább az Elszakított Nemzettest mítosza a leitmotif. Erről már írtam korábban; számomra kissé groteszk a dolog négy kopár sziget miatt ennyit rinyálni, de hát Istenem, kinek mi jut...

Ellenség nélkül mit sem ér az egész móka, valakit mégiscsak okolni kell a sok sanyarúságért, ami a nemzet éri. Zsidózni itt egy kicsit furán jönne ki bár vannak, akik azért megpróbálják helyette lehet utálni az oroszokat az Északi Területek miatt, ez a XIX. század óta örökzöld klasszikus. Az amerikaiakat meg a kínaiakat érdekes módon olyan hangosan nem szokták szidni, business is business! a koreaiakat manapság pedig még jobbos körökben is csak szőrmentén, két sör után illik csak ekézni, így maradnak tehát úgy általában a Külföldiek, gondolom szerény személyemet is beleértve. A hazai cigányozásnak leginkább az ainuzás lehetne a megfelelője, de ezt kérdés mára az ainuk kvázi-kiirtásával és beolvasztásával értelmét vesztette, a kevés megmaradt ainu őslakosság meg díszműárusként vagy népitáncosként dolgozik Hokkaidón, így őket hibáztatni bármiért is tényleg vicces lenne.

Aztán szükséges egy jó kis összeesküvés-elmélet is, az állítólagos Nagy Hazugságról. Otthon erre adja magát a holocaust-tagadás, itt a nangkingi mészárlásról méreteiben ugyan nem összehasonlítható, de azért a maga ca. 200.000 halottjával ez már tagadásra érdemes lehet terjeszteni, hogy a) egyáltalán meg sem történt b) nem is volt annyi halott, vagy pedig ha mégis, akkor c) nem a japánok csinálták. A legfőbb érv persze az, hogy a "japán ember jó és békés természetű, ergó ilyet gonoszságot sohasem tehetett Q.E.D..." Al-mítoszként lehet még tagadni a comfort women-ek* és a titkos biológia emberkisérletek létezését, meg úgy általában az összes háborús büntettet, beleértve magát a háború indítását is, miszerint a Pearl Harbor hadüzenet nélküli bombázásába Japánt csak belekényszerítette az USA.

Kellenek még jelképek, zászlók, emlékhelyek satöbbi, lehetőleg olyanok, amik eltérnek a hivatalos, országáruló rezsim által használtaktól. Erre otthon ügyesen ki lett találva az árpádsávos, itt is van egy hasonló, a sugaras-napos kyokujitsu-ki**, ami annó a japán császári hadseregé volt, megjegyzendő, ez is piros-fehér csikos, lám! Emlékhelynek a Yasukuni jinja a sok ide temetett háborús bűnössel tökéletes lokáció, ide jól el lehet menni és koszorúzni, meg minden, a kínaiak meg a koreaiak ilyenkor garantáltan berágnak***, bízom benne, hogy hamarosan megszületnek a tervek valami ehhez hasonló jobber Disneyland kialakítására otthon is. Ősvallás sem árt, ha van, itt a japánok jól el vannak látva, elég ignorálni a buddhizmust és akkor ott a shintó. Itt ismerjük el! a mi jobbereink erős lemaradásban vannak; a fehérlókultuszon még sokat kell finomítani, hogy ezzel felérjen és van egy kis ideológiai zavar is a sorokban; az a fránya kereszténység időnként be-be zavar. Erősek vagyunk viszont az írásban: a rovásíráshoz hasonló összetartást sugalló írásmódjuk nem nagyon van a japán szélsőjobbnak, bár a katakanákat feltűnően kerülik, ami pedig némileg ellentmondás, hiszen a kínai kultur-imperializmus elleni harc jegyében inkább a kanjikat kellene kukázniuk, de hát csak az ökör következetes.

Ami persze közös, az a Liberális Métely elítélése és ezzel összefüggésben az Erős Kéz utáni olthatatlan vágyakozás, titokban biztosan sajnálják, hogy az amerikaiak nem törölték el a császárságot, így nincs mit visszakövetelni. Összehasonlítva megint csak a hazai szélsőjobbosaink ideológiai alulfejlettségén siránkoznék egy kicsit: csak gyenge cérnahangok követelik a királyság helyreállítását, a fejedelemségről meg lófejekről meg szinte szó sem esik. A liberális gondolkodás elitélésében viszont egészen jól állunk otthon is...

Egyszóval nagyon remélem, hogy hasznos volt a találkozó, és az elv-társak hamarosan kölcsönösen kipótolják a fájó hiányosságokat. Bizom továbbá abban, hogy az együttműködést még zavaró, vitás területi kérdések is hamarosan rendeződtek, gondolnék itt elsősorban a Borneó és Celebesz hovatartozása körüli sajnálatos félreértésekre...

-------------------------------------------------

* ázsiai szexuális rabszolgák, akiket a második világháború alatt katonai célú bordélyházakba kényszerített a japán hadsereg. Erről többet itt tudhatsz meg (angol).

** a japán hadsereg Önvédelmi Erő és a haditengerészet Tengeri Önvédelmi Erő ma is ezt használja, még több itt.

*** főképp, ha kormánytagok is látogatnak ide, ahogyan ez időről-időre megteszik, bár Kan miniszterelnök becsületére legyen mondva, hogy az ő kormányából senki sem ment még yasukunizni

Naptárzűrök

A japán kultúra, gasztronómia, divat és lakberendezés hagyományosan követi az évszakokat - a felszolgált étel, a kimono mintája, a falra akasztott képtekercs témája, vagy a haiku-versben használt szavak mind híven tükrözik a hónapok múlását. 

Ezért nyáron angolnát kell enni, mert az erőt ad a meleg elviseléséhez, szélcsengőt kell akasztani az eresz alá, hogy csilingelő hangja hűsítsen, a lakásban pedig kék színű szövetekkel, csillogó üvegtárgyakkal és lapos vázában úsztatott virágkelyhekkel ajánlatos csökkenteni a hő-mérsékletet. Az ün-nepeknek is van saját, jellegzetes színe, étele és virágdísze. Az egyetlen apró probléma, hogy az ünnepek még a hagyományos holdnaptár használata idején alakultak ki, ami körülbelül egy hónappal eltér a ma használatos Gergely napártól* - így a megfelelő virágok beszerzése nehézkes. 

Kezdjük az év elején! Anno, a holdújév idején már virágzott az állhatatosságot szimbolizáló ume, ami stimmel is, ha belegondolunk, hogy ez a mai naptárban február elejére esne. Az első holdhónapból azonban időközben január lett, de a virágszimbólum változatlan maradt, így ma már csak művirágot lehet használni, hiszen hol van még ekkor a szilvavirág? 

A kislányok ünnepén, a harmadik hónap harmadik napján, hiányzik a barackvirág, az ötödik hónap ötödik napján pedig az írisz és ugyan a Hercegnő és a Tehénpásztor találkozását július hetedikén ünneplik, a szerelmesekenek augusztusig várniuk kell - a természet állandó lemaradásban van. 

------------------------------------------------------ 

* A kínai holdnaptár a VI. században került Japánba, koreai papok közvetítésével. Az első, hivatalos, 604-ben készült japán naptár ezt vette alapul. Ebben 12 holdhónap volt, amit úgy tartottak szinkronban a valós évszakokkal, hogy időnként beiktattak egy-egy szökőhónapot (uru-zuki). 

A mezőgazdasági munkák és a holdnaptár pontosabb szinkronizáláshoz a napévet 24 periódusra osztották és a periódusokat elválasztó napoknak (sekki) beszélőneveket adtak - például “a téli álmot alvó rovarok ébredése” (keichitsu). De ilyen nap volt a napéjegyenlőség és a napforduló is. 

Japán 1873 január elsején áttért a Gergely naptár használatára, a hagyományos naptár azonban nem tűnt el, mert a mi Húsvétunkhoz hasonlóan az ünnepek meghatározásánál, valamint a szerencsés / szerencsétlen napok számontartására máig használják. A 12 holdhónap és a sekki napok hagyományos, “beszélő” nevei pedig az irodalomi nyelvben maradtak meg. 

 Forrás: National Diet Library és ELTE