Akasaka lunch: hát a sushi?

Ebédre sushit nem is eszenek soha? kérdezhetné az olvasó, miután végigböngészte az Akasaka lunch sorozatot. Pedig dehogynem, nagyon is, még ha nem is olyan rendszerességgel, mint azt Budapestről spekulálva vélhetnénk. A régi irodához közel nem volt sushizó*, egészen az állomásig kellett menni, és ez emlékezzünk az 50 méteres szabályra! már lehetetlenül messzinek számított, így ide inkább esténként jártam, sok budapesti kollégám itt esküvék meg erős fogadalommal, hogy otthon sushit soha többet!

Az új iroda mellett ott vannak a szokásos láncok: a Tsukiji Shushiko, bár ez ebédre nincs nyitva, az Itamae, ez arról híres, hogy mostanában általában ők nyerik az újévi Nagy Tonhallicitet, de a jó-öreg Umai Sushikan akasakai üzlete sincs sokkal messzebb, mint régebben, csak most az ellenkező irányból kell rárepülni. De ez mind nem érne meg egy posztot, ha nem fedeztem volna fel egy igazi gyöngyszemet, a Sushi Kamiyamá-t**.

Nemrég nyílt, a tulaj, Kamiyama-san szerint én voltam az első külföldi vendég, és talán ennek következtében is rendkívül kedvező az árfekvése, 1000 yenért egy 9+6 fogásos, 9 nigiri és 6 maki, szetet lehet kapni, amihez még jár előétel, misoshiru és persze tea is. Ez még a rendes átváltáson sem sok, de a Bónakovács-féle árfolyamon (BKR) számolva ez kifejezetten dögolcsó, hol kap valaki otthon JÓ ebédet 1000 forintért?

Belépve először a hely esztétikája vág mellbe; semmi sallang, a berendezés egy egyszerű "L" alakú fapult 8 hellyel, középen a séf, körülötte tombol a patyolattisztaság. Kamiyama-san a halakat egy cédrusfenyő-dobozban tartja, hiányzik a szokásos ronda üvegezett halpult, abból veszi elő őket egyesével, szeretetteljesen, kifekteti a vágódeszkára és értően szeleteli. Mivel minden mozdulata szemünk előtt zajlik, nincs titok, maszatolás, csak egyszerű, de tökéletesen kivitelezett vágó- és gyúrótechnika, és közben derűs kvaterkázás a vendégekkel. Miután kiterítette a halszeleteket, leveszi a fedőt a szintén cédrusfa! rizsesedényről, kivesz egy keveset, gyúrja balról, gyúrja jobbról, tesz rá egy ujjbegynyi wasabit, majd rásímogatja az esedékes halszeletet, lerakja, tapsol egyet, ezzel azt hiszem a kezét tisztítja meg az esetleg rátapadt maradéktól, majd nekiindul a következőnek. Amikor elkészül belőle 2X3, egy elegáns mozdulattal a lapos tányérunkra helyezi, majd elmagyarázza, hogy ez ika, vagyis tintahal, de nem a szokásos módon, hanem sóval és yuzuval, nehogy bemártsam a szójaszószba! ez hamachi, vagyis fiatal yellowtail, az idősebbet ugyanis már sabának hívják, ez olyan mint az eszkimók 40 szava a hóra, ez pedig egy kis friss sanma, most van a szezonja! egy csipet gyömbérrel a tetején.

Lassan, cuppogva megeszem és határozottan az az érzésem támad, hogy apró rózsaszín puttók repdesnek körülöttem, az egyik mintha még hárfázna is.

És ez így megy tovább három gyönyörűséges körön át, csak azért három, mert sóherkedtem és balga módra nem fizettem be az ómori menüre 1.500-ért és akkor 5 kör lenne. Közben mellékesen kapunk egy remek misoshirut is, tofuval és gombával, és Kamiyama asszony, aki a kisegítő személyzet, újratölti a teánkat. Mindeközben Kamiyama úrnak még csevegni is van ideje velünk, gyorsan meginterjúvolom hát a Reloaded olvasóinak számára: két hónapja nyitott, ez az első önálló étterme, heti hat napon tart nyitva, minden reggel ötkor kel és megy a piacra, mert azt úgy kell, de ő szeret ám piacra járni! aztán délben van az ebéd, ez egy kicsit pörgős, este kicsit több idő van, akkor jobban oda tud figyelni a vendégekre, jöjjünk el egyszer akkor is! úgy általában jóval éjfél után kerül haza, mert kicsit messze lakik, hát aludni, azt inkább vasárnap. Megígérem, hogy este is jövök majd és komolyan is gondolom, nem csak zehi-zehi.

A végén jön a maki, ez is a szemünk előtt készül hihetetlen sebességgel és tökéletességgel: kiteríti a norit, rávágja a rizst, kap egy kenet wasabit, majd jön a rávaló a cédrusdobozból, az egyik fele gobós, a másik lazacos, rátekeri a bambuszszőnyegecskét, megvizezi a méretes sushikés végét és nyissz-nyassz! elvágja hatfelé és már tunkolhatjuk is a shóyuba, ez a vége, jelenti be sajnálkozva, hát még én!

Számoljunk csak egy kicsit! Telt ház volt, nyolcan voltunk, jöttek volna még de nem fértek be, utánunk pedig már vége az ebédidőnek, na jó, mondjuk 10. Tegyük fel, hogy az ebédezők fele választotta az alapmenüt, a másik fele az 1.250-eset vagy az 1.500-asat. Este szerintem átlagban 8 vendéget tud kiszolgálni, néha többet, de nem lehet mindig telt házzal számolni, ilyenkor persze többet költenek, vegyünk mondjuk 8.000-et átlagban a piával együtt. Ez úgy napi átlag 75.000 yen bevétel. Ebből szerintem egyharmadát kifizeti az alapanyagokra, havi 160-180.000-et a helybérletre, 20-30.000-et a közüzemi díjakra és mondjuk 100.000-et minden más egyébre, közlekedési költség, kamarai díj, késélezés, takarítószerek, és a jóégtudja még mi, vagyis az adók levonása után marad neki és a feleségének, és az egész családnak, havi 500.000 yen, cserébe a napi 14-16 óra megfeszített munkáért, heti 6 napon át, nem beszélve a tönkremeneteltől való rettegésben álmatlanul eltöltött éjszakákért. Ez azért Tokyóban nem végtelenül sok pénz; ennyit egy pl. kicsit is élelmes termékértékesítő röhögve megkeres, hétvégi munka és éjszakázás nélkül is. Na, ki akar még sushi-séf lenni? Persze, tízből egy séfnek bejön, megkedvelik, híres lesz, nyit egy nagyobb éttermet, majd még egyet és ő lesz egy lánc főnöke és bálnamercivel jár majd a piacra. A többiek egy darabig küzdenek, majd eladják a boltot és beállnak a Tsukiji Shushiko-ba dolgozni, havifixért. A magam részéről remélem, hogy Kamaiyama-sant bálnamerciben ülve látom egyszer majd viszont...

--------------------------------------------

* pontosabban egy ideig működött egy löncshely, tulajdonképpen egy konyhafelszerelés bolt, ahol délben egy szakács sushit gyúrt és tekert, de azt a kollégáim mélyen megvették, nem igazi sushis, szólt a verdikt, még kipróbálni sem voltak hajlandóak, pedig szerintem nem volt olyan rossz.

**akit érdekel és tud japánul: 鮨かみやま, a hely pedig itt található.

*** Itt lehet még a japán séfek kemény életéről olvasni, angolul, naná.

A fényképekért Ádámnak jár köszönet, akit azt hiszem hasonlóképpen megfogott a hely...

New Akasaka Lunch - az első 6 nap

Már említettem, új irodába költöztünk, nem messze a régitől, Akasaka-Mitsuke állomás közelébe. Nagyon jópofa a lokáció, két világ határán van az épület: a főhomlokzat a Sotobori-dórira néz, elegáns és bizniszlájk, de a hátsó kijáraton egyenesen Akasaka enyhén ayashii negyedébe jutunk, bárok és  mulatók, van itt még "only for Japanese" masszázsszalon is, na és persze éttermek, dögivel. Ehhez képest az előző iroda környéke szinte kültelek volt, ez itt pedig maga a kulináris epicentrum. Egyszóval lesz itt munka bőven, lássuk hát, miként telt az első néhány nap, csak azért nem első hét, mert egyik nap el kellett mennem délben:

Első nap: Chinese Cafe 8

Ahogy ilyenkor illik, az első nap a többiekkel együtt mentem ki kajázni, és amikor egy pillanatra lankadt a koncentrációm, a kollégák azonnal betértek az első kínai csehóba, ami azzal büszkélkedett, hogy 24 órán át tart nyitva. Mondjuk ettől még lehetett volna jó, de nem volt az: az alagsori helyiség leginkább egy menza és egy diszkó keresztezésére emlékeztetett, az is valahol Peking külvárosában; borzalmas, csicsás berendezés, óriási képernyőn hangtalanul ökörködő japán tarentó-show, közben középhangos euró-diszkó a boldog emlékű 70-es évek összes lényegesebb slágerével. De még mindig adhattak volna azért ehető kaját, ám a menedzsment valami okból úgy döntött, hogy inkább langyos kápsztalevesben úszkáló robbantott, rágós kacsamaradványokat kínál ebédre, mellé egy adag nyers káposztát, ízetlen tojáslevest és minden bizonnyal egy tisztességes adag nátrium-glutamát-ot (MSG) is. Q.E.D., az egyik tokyói zabaközpont kellős közepén is lehet pusztítóan szar kaját enni, gusztustalan környezetben.

Ár: 550 yen - de ezért a kajáért ez is nagyon sok.

Ítélet:  10/2 - De csak mert nem lettem beteg tőle.

Második nap: Yama-den Maru / 山傳丸

Az előző nap fiaskója után nem akartam újabb buktába belefutni és megcéloztam azt az izagayát, amire már korábban mondták a kollégák: híres hely. Az ilyenek általában nem szoktak csalódást okozni, csak éppen sorba kell állni. Mivel én ezen a napon elég későn mentem ebédelni, ez már ilyenkor nem volt gond, igaz, hogy cserében a menük egy része már elfogyott. A maradékból én a halasat választottam, hatalmas adag főtt halat kaptam édes-szójás szószban, mellé egy remek, bár nagyon szálkás hallevest moszattal és egy, nem is annyira, kis sashimit. Jó volt, bár a hal kicsit száraz, de azért ez a hely feltétlen patronálásra érdemes.

Ár: 950 JPY - standard

Ítélet:  10/8 - Jó lesz ez, máskor is jövünk.

Harmadik nap: Palermo

Most már azért legyen valami yóshoku is, gondoltam magamban és elkezdtem vadászni valami olaszt. Van választék bőven, de az első jobban kinéző hely tele volt, így mentem tovább az állomás felé és végül a Palermo nevű éttermben kötöttem ki, ahol spagetti menükből lehetett válogatni. Én bevállaltam egy wafú spagettit, bevallom, újabban megkedveltem ezeket a kissé perverz East-West fúziós cuccokat, tintahal - spenót - tokhalikra kombináció, de bejött, jó volt a tészta, érdekes a szósz, és azt is értékeltem, hogy adtak egy darab bagettet, amivel ki lehetett törölni a szószt a tányérból a végén. 

Ár: 980 JPY - Spagettiért kicsit azért drága...

Ítélet: 10/7 - ...de azért ez egy jó kis olasz hely.

Negyedik nap: Mermaid

Késésben voltam, egykor mentem le kajálni és fél kettőre már jöttek hozzám, francba a kulináriával, bekapok egy hamburgert, mondtam először, de aztán eszembe jutott, hogy a Mermaidben, ez a környék kultikus angol kocsmája, legendás Happy Hourral, biztosan tudok valamit gyorsan enni, és ráadásul a napsütésben ki lehet majd ülni a padokra kocsma elé, egyszóval ideális. És ha már angol kocsma, legyen fish & chips, ahogy kell. A rántott halban nem is kellett csalódnom, hatalmas volt, a panír nem volt leégve és a belseje puha volt és omlós. Enyhén hagymás majonéz volt hozzá és sztékburgonya, amit meglocsoltam egy kis ecettel, remek volt, kár, hogy a déli sörözés Tokyóban nem fér bele a japán üzleti kulturába... ám az idővel erősen elgaloppíroztam magam; húsz percig tartott, míg elkészült, frissen fogták vajon a halat? a másik rejtély pedig az volt, hogy vajon ezen a nem túlzottan komplikált ételen mi kerülhet ennyibe? Na mindegy, finom volt és szépen sütött a nap.

Ár: 1300 JPY - ez azért ebédre kicsit húzós

Ítélet: 10/7 - De máskor, ha sietek, biztosan nem ide jövök. És spórolni sem.

Ötödik nap: Yebisu Bar

Ismét a kollégákkal bóklásztunk, a gravitáció persze megint csak a közeli kínaiba vonzotta a többieket, NEM, jelentettem ki sachói tekintélyem teljes bevetésével, oda többet én nem megyek, így aztán kénytelen-kelletlen nekivágtak velem Akasakának, hogy csúcsidőben találjunk egy új helyet, mert ehhez is ragaszkodtam. Dél után volt 10 perccel, ez a lehető kegrosszabb idő, minden étterem tele van ilyenkor, harmadszori-negyedszeri próbálkozásra bejutottunk egy Yebisu Bar nevű helyre. A Yebisu az egyik legjobb japán sör, nekem legalábbis a kedvencem, és itt komoly választék volt; pale ale, red beer és egyéb finomságok, de nem akartam a közmorált rombolni, egyszer majd bevizsgálom este is, mondtam magamban. A menüt egészen jólkinéző serpenyős hamburgerek dominálták, kértem hát egy avokádósat, dupla adag rizzsel, mert mi mással is ennék Japánban a hamburgert? megettük, jó volt.

Ár: 900 yen

Ítélet: 10/7 - A hamburger sportágban teljesen korrekt versenyző volt.

Hatodik nap: Yagenbori / やげんぼり

Még az előző napi étteremvadászaton vettem észre ezt a kis mellékutcát egy érdekesnek kinéző étteremmel, biztató nyüzsgés volt. A japánok nem hülyék, ha ételről van szó, így idejében nekiindultam és így még a tömeg előtt be tudtam surranni a bejárati norenen át a szép, régi japán házba. Odabenn tatamis szobák, nagy, körbeülhető asztalok és szép régi tárgyak fogadtak, és nem utolsósorban csinos, kimonós pincérnők. Az elsők között voltam, leültettek egy üres asztalhoz és persze szóltak, hogy ez aiseki lesz, vagyis mások is odaülnek majd. Jöttek is, először két nő, majd egy másik, majd újra kettő, míg csakhamar nyolcan ültük körül az asztalt, hét japán irodista nő + én. Körbenézve rájöttem, hogy ez nem valami kivételes véletlen; az éttermben  az X kromoszóma erősen túlreprezentált volt, konkrétan a szakácsokon kívül én voltam az egyetlen hímnemű a ca. 40 fős étteremben. Még jó, hogy beengedtek... A magyarázat a menüben lehetett; a kaja kyótoi volt, tofu és más kifinomultságok, ez úgy látszik, nem macsó. Macsó vagy nem: nagyon finom volt az ebéd, yamaimo-ban, ez egy fehéres, takonyszerű lé, hegyi burgonya reszelék, imádom! úszkáló apró tonhaldarabok, ikra és még más finomságok, ezt kellett ráönteni a cédrusfa-dobozban hozott, tökéletesre főzött! rizsre és volt még hozzá apró szárított hal, egy nagy tál vadítóan jó tsukemono (savanyúság) és egy hibátlan tofus vörösmiso-leves. Megdöbbentően jó ebéd volt, ráadásul, ami egy ilyen étteremben egyáltalában nem triviális, még jól is laktam, mint a duda. Jegyezzük hát meg: Yagenbori. Kifelé menet egy háromfős férfitársaság tanulmányozta az étlapot, de végül nem merték bevállalni. Pedig...

Ár: 1050 yen - a minőséghez képest potomság

Ítélet: 10/10 - Ide visszajövök, de csak titokban, mert még kétségbevonják a nemi identitásomat a cégben.

A hevenyészett felmérés eredményeképp kijelenthetem, hogy a környék határozottan élhető, lehet itt majd jókat enni, de azért persze itt is észnél kell lenni. További, mélyrehatóbb kutatások elvégzéséhez a szerkesztőség szponzorok jelentkezését szivesen fogadja!

Akasaka lunch: hagyományos japán ízek

Ha ez az étterem Budapesten lenne, a neve valószínűleg "Kislugas vendégő" volna, "magyaros ízek" alcímmel. A Matsunoya* a kvitesszenciális japán shokudó** kicsit felturbózott esete, elegánsabb környezetben, halk jazz zenével, elvégre Akasakában vagyunk! de az étlapon minden standard fogás megtalálható amit egy, a hagyományos étkezést előtérbe helyező, de emellett kalóriára is vágyó japán sararíman kívánhat: tonkatsu (rántott hús), nikujaga (húsos krumpli; kis túlzással a paprikás krumpli hozzávetőleges megfelelője) különféle sült halak, rántott királyrák, de azért sobatészta is van.

Ide csak egyedül szoktam jönni, nem mintha a felhozatal a kollégáim szemszögéből nézve kifogásolható lenne, de ütközik a második és a negyedik kritériummal: nem adnak kávét, ne foglalják a helyet az új vendégek elől! és több emberre nehéz helyet kapni. Egyedül viszont általában gyorsan leültetnek a pultnál, jó, de akkor mit is együnk ma? Tél van, tehát kaki-szezon, ez a kaki nem az a kaki, nem kétséges, ilyenkor kakifurai-t vagyis rántott osztrigát kell enni. Mindig is irónikusnak találtam, hogy a japánok, akik szinte minden tengeri állatot a maga természetes, tengerből kiragadott állapotában szeretnek fogyasztani, pont az osztrigát, az egyetlent, amit Európában hajlandóak vagyunk nyersen enni, főzik-sütik, de hát az élet bonyolult, a rántott kaki pedig finom. Teljesen más jellege van, mint a nyers osztrigának, hiányzik annak buja, sikamlós jellege és tengerillatú aromája, ám van helyette egy mélyebb, kissé állatias íz, de ez is jó. A panír persze pankóból*** van, így nem annyira olajos, mint otthon és vékonyra reszelt nyers káposztát adnak hozzá, valamint egy kis tsukemonót (savanyúság) és persze egy nagy csésze rizst és misoshirut. Így 950 yenbe kerül, de ha még rádobunk egy százast, akkor a misoshiru helyett tonjirut kapunk, ez disznócsontból (ld. még: tonkotsu) főtt leves, amiben kevés disznóhús, sárgarépa, gobó (magyarul bojtorján, virága alapján én egyszerűen csak bogáncsnak hívnám) és satoimó (taro, magyarul állítólag tárónak fordítandó) van; nagyon finom és laktató, igazi téli "comfort food", ahogy az angol találóan mondja.

Amikor kijön a kakifurai teishoku, először is leveszem a fedőt a misoshiru tetejéről és óvatosan belekortyolok. Majd tekerek pár csepp citromot a kakira, nyomok rá egy keveset a barnaszószos flakonból, a pálcikával megragadom és oldalvást megmerítem a kis tálkában mellékelt hagymás majonézben és arcom mögé helyezem. Ezek után egy darabig a számon keresztül lihegve gyógyítgatom újonnan szerzett égési sebeimet, tudniillik a rántott osztriga belseje igen forró szokik lenni, és szentségelek, hogy erről megint elfelejtkeztem. Majd bekapok egy falás rizst, mellé egy kis káposztalevelet, vagy tsukemonót. Ezt a műveletsort, misoshiru, kaki, majonéz, lihegés, rizs, káposzta, még ötször megismétlem, hat darab rántott osztriga jár a teishokuhoz, az utolsó két darabnál a szájon át való lihegés már elmarad, majd iszok egy pohár teát, felállok, fizetek és elégedetten, fütyürészve távozom.

Értékelés: 7/10

--------------------------------------------

* 松乃家, vagyis a "Fenyő otthona"; elég standard étteremnév Japánban

** kisvendéglő, olcsó étterem

*** japán zsemlemorzsa, könnyebb, mint az otthoni

Akasaka lunch: a sukiyakis

Vannak aztán azok a helyek, ahová csak egyedül szoktam járni, ilyen például a Jinya (仁屋), ami ugyan nem lóg ki nagyon az Öt Kritériumból de valamiért, talán, mert puccosnak számít? mégsem közkedvelt az irodában. Esténként ez valóban egy elég drága sukiyaki étterem, de mint megannyi más helyen, délben itt is olcsó lunchöt adnak. Igaz, itt már lehet drágábban is enni, de nem kötelező, én majdnem mindig az ezeryenes lunchöket kérem, a soba-szettet, tonkatsut, de leginkább a kokusanbuta-no-karamiso-gosun-nabét. Ez a szép hosszúnevű étel, valami olyasmit jelent, hogy "15 cm-es* tálban főtt csípős misóval készült honi sertéshús-étek", egy kis hordozható gázfőzővel jön**, és magamnak kell sütögetni a disznó- vagy marhahússzeleteket és a tofudarabokat az édes-csípős misólében, utána pedig a külön tálban, szintén sajátkezűleg, behabart nyers tojásba mártani, majd pedig arcom mögé helyezni és felfalni. Isteni.

De a remek kaján kívül itt még számomra az is vonzerő, hogy ha a pultnál ülök, márpedig ha egyedül jövök többnyire ott kapok helyet, akkor lehet figyelni a chef-et ahogy készül az esti vacsorához. Lenyűgöző... ahogy előveszi a külön-külön gondosan elcsomagolt haldarabokat őrző hinoki-fa fiókot, kicsomagol egy darab magurót, elmélyülten, szeretettel nézi, ilyenkor tervez! majd munkához lát. Hatalmas, beretvaéles késével először körülvagdossa a tonhalat***, mert a tonhalat, akár a marhahúst, szokás egy keveset érleni a jobb helyeken! majd bal tenyerével könnyedén lenyomva a haldarabot, harántirányú, lapos vágásokkal szeletel. Vagy ahogy zöldséget hámoz. Láttatok már sárgarépát vagy daikont egy darabban lehéjazni? mert itt lehet. Utána meg gyönyörű tetraéder-alakú darabokra vágja, szép, nyugodt késmozgással. Sima mozdulatokkal dolgozik, egyenletes tempóban, nem kapkodva, komolyan és elmélyülten. Aztán elpakol. Erről eszembe jut, hogy az én konyhám főzés után úgy néz ki, mintha atomcsapás érte volna, az ővé pedig valamiért állandóan tiszta és rendezett.

Értékelés: 9/10 (mert 10-es csak a mesében van). Ha belépőjegyet szednének, akkor is jönnék.

--------------------------------------

* potosabban go-sun, vagyis 5 sun (régi hosszmértékegység, 3.03 cm), itt abban az értelemben szerepel, hogy kicsi, egyszemélyes

** Japánban az ilyen elég gyakori, főleg a téli egytálételekhez, a nabéhoz adják

*** gondolom az megy valami alaplébe, ki biztosan nem dobják

Akasaka lunch: ha rajtam múlik

Ott tartottunk, hogy ha nem hatok oda, akkor nagy valószinűséggel a Három Hely egyikében kötünk ki ebédre. Nem mondanám, hogy ez dráma lenne, de én ennél szabadabb szellem vagyok, és kritiériumok nagy részét, különösen az ötven méteres hatókört nem tekintem magamra nézve kötelezőnek. Másfelől pedig, valamilyen formában minden shachónak rajta kell hagyni a keze nyomát a cégén, hogy aztán évek múlva elfátyolozott hangon mondhassák az öreg munkatársak az újaknak: oda a Kobachi shachó idejében jártunk sokat. Azt majd csak csendben, magukban teszik hozzá, hogy de hál'Istennek, most már nem kell.

A Spanyol

Hivatalos nevén Gran Via igazából megfelel az össze irodai kritériumnak, igaz, egy kicsit kímélőek az adagok, de valamiért, ha én nem nyomom, akkor nem merül fel. Kellemes kis hely, az utcára is ki lehet ülni, igaz, nem szoktunk, és 1000-ért adnak egy kis elő-tapast (saláta, pici sonkával, tortilla és valami ismeretlen, de finom kulimász, kenyéren) főételt és a szokásos kávé/tea/hot/ice italválasztékot. Főételként pedig van paella, valami halétel (változó), és egy igazi spanyol specialitás, a hamburger, de mindamellett ez sem rossz. A háttérben megy a TV, amit általában ugyan nem szeretek, de itt valami helyi csatornát nyomnak és Akasakában vidám dolog spanyol karattyolást hallgatni vagy főleg a focivébé idején a hazai meccsek végtelenített visszajátszásait bámulni. Este is ettem már itt, kétszer is, először Judittal, de akkor annyira azért nem jött be, másodszor pont ma este, egy üzleti vacsorán, erről jutott eszembe, hogy tartozom az Akasaka Lunch sorozat folytatásával, és mit tesz Isten, ma egész jó volt.

7/10

A djangó

Erről már írtam egyszer, csak utána fedeztem fel, hogy tulképpen ebédelni is lehet jönni, ide hébe-hóba még a többiek maguktól is elmerészkednek. Az ambiance nappal is kiváló, és a kaja sem rossz: 1000 yenért először adnak egy érdekes, mély ízű algalevest, majd főételként lehet lunch-boxot kérni, ez a legnépszerübb, rizzsel, kis hallal, rántott csirkedarabokkal meg más ezzel-azzal, a "mai spegettit" illetve állandó műsorszámként mentaikó-spagettit. Ez utóbbiról érdemes külön is szólni; a mentaikó tőkehal-ikra, rózsaszín, krémszerű, picit csípős és nagyon finom legutóbb a Jangara rámen kapcsán volt róla szó, az ezzel készül spagetti az egyik klasszikus "wafú"* spagetti, először ódzkodtam tőle, de rájöttem, hogy teljesen jó, miért is ne? keveredjenek csak a kultúrák! A végén kávé-tea, kis dumcsi, ha ide megyünk, épp, hogy csak beleférünk az egy órás ebédszünetbe!

8/10

A Kocsma

Ez abszolute az én felfedezésem, egy kis mellékutcában van, pár lépésre az irodától, de senki sem ismerte! ráadásul majdnem bele is illik az öt kritériumba, csak a negyedikből (férjenek be 5-6-an is!) lóg egy kevéssé ki, mert pultos rendszerű és meglehetős kicsiny, emiatt ide akkor szoktam elrángatni a kollágákat, ha csak ketten vagy maximum hárman megyünk. A Kocsma becsületes neve Gaby, és echte ír, csapolt Guiness is van, de ilyen dekadenciát délben nem engedünk meg magunknak. Egy fiatal pár (?) a személyzet (tulaj?), a srác a séf és ő alapvetően a húst süti, nem is keveset, a lány pedig veszi fel a rendelést, adja a salátát, italt (itt is egy ezresért az egész cuccot) és nagyon kedves. A menü három naponta változik, a legjobb, amikor disznóhúst grilleznek, amikor először tévedtem be ide akkor is ez volt, és nagyon bejött. De nem rossz a dry curry-jük és a shógayaki-juk sem, a minap pedig remek hideg disznóhús volt szézámmagos szósszal. Ha itt ebédelek, akkor biztosan nem kell délután kisurranom onigirit venni...

7/10

A Niigatai

Na végre, egy japán étterem! Esshu a becsületes neve, csak soha nem ugrik be, így én nevezem el "niigatainak", mert, hogy Niigata prefektúrából való a hely. Ezt a többiek mutatták meg nekem, vesztükre! amikor megunták, hogy állandóan unszolom őket, hogy nincs-e valami más ebédelőhely. Az Esshu egy klasszikus japán izagaya, vannak benne négyfős asztalok és ál-zashiki** stílusú kis külön-helyiségek (ide hatan is simán beférünk), meg egy vicces kis alkóv, ahol le kell venni a cipőt és utána széken ülni... A lunchnek fantasztikus ár-értékaránnya van, 890 jenért kapunk egy hatalmas settó-t, amiben van miso-leves, kis sashimi, sült hal vagy nimono (főtt étel), tsukemono (savanyúság-szerűség) és még egy pici kiegészítő fogás is (agedófu, vagy valami más, attól függően, hogy melyik lunchsetet esszük) + mellé tea, rogyásig. A sült halak nagyon finomak, kedvencem a gindara, és a kollégák szerint itt a rizs különösen jó hiába, Niigata! ezt én ugyan annyira nem veszem le, de az egész hellyel általában igen jóban vagyok, talán megkockáztatnám; ez a kedvencem, és minden héten eljövök ide egyszer, a többieket is elrángatom és addig erőszakoskodom, míg újra és újra el nem ismerik hogy tényleg finom és olcsó, persze tudom, hogy a pokol fenekére kívánnak, hogy ennyit járatom őket, hiszen majdnem el kell menni az állomásig és az már közel öt perc.

8/10

A következő folytatásban megnézzük, melyek azok a helyek, ahová csak egyedül merek ebédelni menni...

---------------------------------------

* japán stílusú 和風

** amikor a tatamin ülünk, de a lábunknak van egy luk, és nem kell törökülésben kuporogni. Manapság már szinte ez a standard...

Akasaka lunch: a Nagy Hármas

Pontban délben kivágódnak az irodák ajtajai és Tokyó lohol, rohan ebédelni. A ranchi, az egy remek dolog Tokyóban; óriási a választék és mivel a verseny hatalmas, az étteremek délidőben itteni szinten teljesen megfizethető, 800-1000 yen körüli áron kiváló lunch-seteket adnak. Persze, ebben az is benne van, hogy hátha megtetszik a hely és vacsorára is visszjön a kedves vevő és akkor majd jobban meg lehet vágni, de ezzel nincs semmi baj, sokszor direkt azért megyek el egy-egy távolabbi helyre, hogy leteszteljem, érdemes-e rászánni egy estét és a pénzt az adott étteremre.

Hová is járunk hát mi ebédelni szűkebb hazánkban, Akasakában? Ez erősen függ attól, hogy a kollégákra hagyom-e a választást, vagy magam veszem kézbe az irányítást. Ha odadobom a gyeplőt, akkor az alábbi kritériumok alapján választunk:

1. Ne kerüljön többe 1000 jenőnél. Ez teljesen elfogadható kívánalom, nekem sem esik jól ennél többet költeni. De mint mondottam, ez elég könnyen vehető akadály.
2. Legyen ebben benne a kávé is (vagy tea, kinek melyik). Ez egy kicsit már jobban szelektál, de azért még marad hely bőven.
3. Adjanak emberes adagot, lehetőleg HÚST. Ez ugyan meglepő egy ilyen kevéssé húsevő országban, de mi már csak ilyen machó vállalat vagyunk.
4. Ne kelljen sorba állni és 5-6-an is beférjenek: szintén respektálható, de már erősebb szűrő. A jó helyekre nehéz bejutni 2 embernél többnek, hacsak nem indulunk el 12 előtt, de ezt meg nem illik.
5. Ne legyen az irodától messzebb, mint 50 méter. Na, ez az igazi rosta, itt bukik meg a legtöbb jó hely.

A kimondatlan irodai közmegegyezés szerint a fenti kritériumrendszernek csupán három hely felel meg: a Hotel, a Kínai és a Német, így ezeket variáljuk körbe-körbe a végtelenségig, amíg csak hatalmi szóval közbe nem lépek. Nézzük hát őket sorban:

A Hotel

Becsületes nevén Brillante de az meg milyen egy hülye név már? helyette inkább Hotelnek hívjuk, mert tulképpen egy szálloda étkezője. Itt ezer yenért egy rakás különböző lunch-setet kínálnak, levessel-salátával és utána kávéval-teával. Az adagok nagyok, és az ízek sem elviselhetetlenek, például meglepően jó a hiyashi-chúka*. Van ishiyaki (vagyis lávakő-edényben szervírozott) kareraisu** is, ez se rossz, csak mindig megégetem vele a nyelvemet. Néha steak-et is adnak, ennek általában nem birok ellenállni, de mindig megbánom. A végén jön valami apró műízű desszert, amit nagy cuppogással elfogyasztunk. Lehet dohányzani is, sajnos.

Értékelés: 6/10

A Kínai

Ez is hotel, de nem úgy hívjuk. Kevéssé meglepő módon kínai konyhát vezetnek, pontosabban shanghait, ha jól veszem le. Nagy, kerek asztalok, öten is elférnek egynél, ez JÓ. Van kis előétel (általában shúmai vagy tavaszi tekercs), utána valami nyákos-gezemicés kínai tészta vagy rizses étel disznóhússal, királyrákkal, zöldséggel, mikor hogy. A végén egy kis arumondo-dófu (az a fehér, mandulaízű műanyagszerű zselé édes lében). De legalább cigizni nem lehet. Ide majdnem 2 percet kell gyalogolni, ami kollégáim megítélése szerint határán van az elviselhetőnek. Én a kajával vagyok így, de kéthetente egyszer azért belefér. A múltkor itt is egész jó hiyashi-chúkát ettem, de ez már gyanus, lehet, hogy csak azért, mert szeretem.

Értékelés: 5/10

A Deutsche

Igazából ennek legalábbis Doitsu-nak kellene lennie de irodánk valamiért ez esetben a helyes kiejtést preferálja. A rendes neve "Zum Eichen Platz"; a három közül ez van a legközelebb, de emeleten, ami nyilván minuszpontokat jelent a többieknél. Ez tehát egy echte német étterem, whatever it means, nyilván ezért van, hogy a pincérnő thai (vagy kínai?), és alig érteni, hogy mit akar, de legalább kedves. Ide négynél többnek nem ajánlatos jönni, mert kicsik az asztalok és sajnos! itt is dohányoznak. A menü mindig valami hús, disznó vagy csirke, zöldséges körettel + rizs, és általában, de csak általában! nem is rossz. Azért steaket itt sem szabad enni.

Értékelés: 6/10

Legközelebb megnézzük, mi van akkor, ha ÉN mondom meg, hogy hová menjünk. Az finomabb lesz, igérem.

-------------------------------------------------

* egyfajta hideg rámen, zöldséggel, disznóhússal, kifejezetten nyári ételnek számít (és csak ilyenkor kapható).

** currys rizs, erősen japán módra.