Best of 2020

Akkor, ahogy ígértem, a legjobb tavalyi fotók. Koronavírus ide vagy oda, azért így visszanézve elég sokat mozogtunk tavaly, igaz, csak belföldön. Sokat túráztunk, főleg Tokyó környékén, de amíg üzemelt a "GO TO" kampány*, ami alatt majd' 50%-os támogatást lehetett kapni belföldi utazásokhoz! még messzebb is elmerészkedtünk, főleg Judit, hiszen neki idén több szabadideje volt. Igy kevéssé meglepő, hogy a képek többsége újfent csak Tokyón kívül készült (7:3).

Az idei év egyébként elhozta az áttörés az iPhone-nak, a Top 10-ben most először 6:4 az iPhone javára, hiszen, főleg mióta mindketten 12-essel vagyunk felszerelve, elég nehéz amellett érvelni, hogy mondjuk síeléshez, hegymászáshoz vagy biciklizéshez érdemes lenne a "nagy" Olympust vinni, lencsékkel. 

Akkor hát lássuk a Top 10-et, akinek ennyi nem elég, az végigbogarászhatja a Top 100-at is, ezen a linken.

Havas világ

A tavalyi év elég gyenge síszezont hozott, először nem volt hó, utána pedig beütött a koronavírus, de ez egy jól sikerült sítúra volt, részletesebben itt, és ami most nekünk még fontosabb: csodálatosan szép havas erdő fogadott bennünket! Ezt még egyébként egy ósdi iPhone 7-el fotóztam, ahhoz képest egész jól sikerült...

Shibuya

A Hachiko-tér este, valamikor februárban. Bírom, ahogy kavarog a sok ember a kirakatok előtt, van benne egy kis noir feeling. Itt még nem volt különösebben magas a maszkot viselők aránya, lehet, hogy vissza kellett volna ide mennem egy hónap múlva? Ez egyébként az Olympus-szal készült, 25 mm-es alaplencsével.

Retekevő-parti

Egy Kyóto környéki faluban, Oharában, évente egyszer, február elején van egy daikon (jégcsapretek) fesztivál, amikor is egy templomban nagy vájdlingokban főzik a retket és ingyen adnak mindenkinek, aki sorban áll érte. Magyarember ekkora potyát nem hagy ki, ráadásul a templom, Sanzen-in, ahol főzték, nagyon szép. Éppen egy nagy csapat nyugdíjas randalírozott ott, és miután megszerezték a zsákmányt, elégedetten csacsogtak a padon.

Chuzenji tó

Egy szép túra után, a Shirane-sant másztuk meg, hazafelé autóval megálltunk a Nikkó feletti Chúzenji tónál és a nap éppen kisütött a felhők közül. Július közepe volt, a járvány éppen eltűnőfélben, reményteljes pillanat volt. Aztán másképp alakult...

Titkos völgy

Ez egy másik gyönyörű túra, talán a legemlékezetesebb az egész évben! az Akita-Komagatekét másztuk meg, amikor egy hosszú, kopár, vulkanikus lejtőn felkapaszodva hirtelen befordultunk ebbe a hihetetlenül szép, élénkzöld, nedves, életteli völgybe, az év talán legszebb pillanata volt. A járványnak köszönhetően szinte csak magunk voltunk és nemsokára a köd is felszállt. Ide azért felcipeltem az Olympust, de megérte.

Rövid pihenő

Ha még nem írtam volna, de írtam, imádom a szitakötőket és Japánban van belőlük jócskán. Itt most egy lótuszvirág-levélen pihen, ami a másik kedvencem, egy kyotoi kertben. Idevágó kutatásaim szerint egyébként ez egy fehérfarkú pásztorszitakötő, még akkor is ha ez most momentán kék. Meglepően jó mélységélességgel sikerült ezt a képet elkapni Juditnak, pedig csak egy iPhone XS, -t használt, mert ez volt kéznél.

Hazafelé a vonaton

Mindig hálás téma a késő esti / kora reggeli vonaton buliból hazatérő, szétcsapatott emberekre vadászni, ezt Judit lőtte, reggel, munkába menet. Figyelemre méltóak a szögek: láb, cipő, kapaszkodó és maga a vonat, a színek, ezúton köszönjük a modellnek a lángvörös nadrágot! és a személyiségi jogakat gondosan megóvó frizura. Ez is iPhone XS, nanáhogy, hiszen ki cipelne munkába egy fullos kamerát?

A palota zárva van

A palota, Oka-Goten, Tano városában, Shikoku szigetén, a koronavírus okán zárva volt, Judit nemes bosszút állva kívülről csinált egy pöpec képet, nekem nagyon tetszik az asszimetrikus kompozició és a különböző modulok ritmusa. A kamera iPhone XS, mert Judit szerint az Olympos nagyon nehéz.

Fürdőszoba, kilátással

Csak, hogy az idei Top 10 se nélkülözze a Fuji-sant: íme egy kép, ezúttal északi irányból. Yamanashiból, egy onsenből. Korán reggel érkeztünk, hogy elkerüljük a tömeget, megérte, mert szép tiszta idő és gyönyörű kilátás fogadott. Ejtőzni a forró vizben és melankólikusan szemlélni a Szent Hegyet, ez utolérhetetlen életérzés! A kamera iPhone, most már 12, mert azt el lehet dugni a törölköző alatt. By Judit. 

Nem fért be

Aki követi a Reloaded Facebook posztjait is, minden bizonnyal találkozott már a #nemfértbe hashtag-gel, és tudja, hogy nálam ez egy fontos tematika: az autó motorházára leengedett redőnyös garázsajtó, mint a japán népi urbánus kultúra egyetemes szimbóluma, körülötte pedig a klasszikus japán kültéri dzsuva**. Japánul olvasóknak külön ínyencség a kocsi elejére biggyesztett 危, "ki", vagyis veszély, kanji. Vajon mi lehet itt a veszélyes? Az ujjakat odacsípő garázsajtó? vagy a sárgarendszámos, vagyis 500 cc-s, dobozautó? Vagy maga a Lét, ebben az elátkozott 2020-as évben?

-----------------------------------

* ezt aztán december vége felé, amikor már tagadhatatlan volt, hogy itt az eddigi legnagyobb, harmadik hullám, felfüggesztették a kampányt

** erről már régóta tervezek írni, a lényeg az, hogy a japánok nagy része semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy a kertjét-háza elejét kvázi szeméttárolónak használja

Buddhista Setagaya

Nyilván elő lehet venni az útikönyvet vagy keresgélni a blogokban, majd kitalálni egy optimális útvonalat, mi is szoktuk ezt csinálni, nincs ebben semmi szégyen. De hát most éppen az a feladat, hogy olyan helyeket kell találni, ami NEM híres, nincs az utikönyvekben, és egyébként is: mennyivel izgalmasabb csak úgy felfedezni valamit, random biciklizés alkalmával?!? Eddigi találataink Setagaya kerületben, legalábbis a buddhista templomok tekintetében:

Bambusz-templom / Shóko-in

Csak mi neveztük el Bambusz-templomnak*, mert egy gyönyörű bambuszliget van benne. A bambusz régi mániám, már posztot is írtam róla, és pont most hajtanak az új rügyek, mint megannyi kard, emelkednek ki a földből! Bemenni nem lehet ugyan, de ami közel nő a kerítéshez, azt meg lehet simizni: bársonyos tapintású, olyan mint egy vakond bőre...

Pünkösdirózsa-templom / Kujó-in 

Egy apró kis templom, ahol egy szépen gondozott kertet és abban egy piros napernyő alatt hatalmas pünkösdirózsákat, japánul botan, találtunk. Pünkösd még ugyan messze, itt nyilván nem is ünneplik, de már nagyban virágoztak! A botan Japánban nagyon népszerű virág, rengeteg variációja ismeretes, az erő és bátorság szimbóluma, yakuzák ezért előszeretettel használják, mint tetoválási motívumot.

Törpe-templom / Mitsuzó-in

Amellett, hogy a kert itt is szép volt, hatalmas ginkó-fák, el kell jönni ősszel is! volt egy rakás "hét szerencseisten" szobor is, ebből is a Fukurokuju volt a legimpozánsabb, innen a templom beceneve... Ő a bölcsesség, szerencse, hosszú élet, gazdagság és boldogság istene, igen, ez így mind egyszerre! és a sakkjátékosok különösen nagy becsben tartják, mert ő is szívesen játszik.

Cseresznyevirág-templom / Hóshó-ji

Ide még a "hivatalos" karanténkorszak előtt, április elején, cseresznyevirágzáskor tévedtem be. Az igazi connoisseur-ok szerint a sakura nem a teljes virágzáskor a legszebb, hanem amikor már hullik, mert ilyenkor lehet a legjobban átérezni a szépség és az elmúlás elválaszthatatlanságának keserédes hangulatát... Ezt sikerült itt megcsípni: amikor megélénkült a szél, az egész kertet beborította a virágszirom!

Macska-templom / Gótoku-ji

Ez egy elég híres darab, bevallom, nem ismertük, telis-tele van manekinekó-val, vagyis egyik mancsával kecsesen integető, szerencsehozó szupercuki macskával. A sztori valahogy úgy megy, hogy az Edó korban egy főúr erre kavart egy viharban, amikor is a templom macskája beinvitálta, legalábbis Ii Naotaka úr tanuk előtt ezt állította, a pap házába, ahol csapatával menedékre leltek. Hálából a főúr az Ii klán védelme alá helyezte a templomot, aminek következtében beindult a manekinekó-biznisz, ami láthatólag azóta is virágzik. Még annyit kell tudni, hogy ezek itt jobbkezes macskák, elsősorban szerencsére optimalizálták őket, ha valaki inkább barátokat akar, akkor vegyen valahol másutt balkezes manekinekót, az arra alkalmasabb.

Csináltunk egy Google-térképet is, ahol a fenti templomok be vannak jelölve, amennyiben valaki teljesen véletlenül beléjük akar botlani...

------------------------------------

* nem csak ez, de a többi becenév is az én kitalálmányom...

Tokyó, olcsóér' - a nyugati oldal

Tehát akkor, ahogyan azt az előző posztban már felvezettük, napi 2500 yenből fogunk minőségi városnézést produkálni, először a nyugati oldalon, majd később keleten is. A kiindulópontunk legyen Shibuya, egyrészt, mert itt a szálláshelyek teljes spektruma megtalálható, a kapszulától a luxushotelig, másrészt pedig mert ez egy jó hely. Az olcsóbb szálláshelyek nemigen adnak reggelit, de szerencsére itt a Doutor kávéházlánc, ami műfajában szerintem a legjobb kávét méri, és reggel is egész tisztességes menüt kínál. Nem is mondom hol: minden utcasarkon.

A “ morningu”, sonka-tojás piritós, tejeskávé, 390 yen

Ha még nem jártál itt, akkor legjobb ha először LEnézel Tokyóra, mert ha ismered is az adatokat, 30 milliós agglomeráció, 121 vasútvonal, 882 állomással, 2100 km2 terület, stb, stb, mindez csak felülnézetből, a minden irányban a horizontig nyújtózó, végtelen város látványával szembesülve értelmezhető.

Shinjukuban a tochó, a városháza kettős tornya ingyenes kilátóhelyként is szolgál. A JR Yamanote vonaton három megálló Shinjuku, majd az állomástól még úgy 10 perces séta a városháza. Mindkét torony reggel fél tizkor nyit és az egyik este 11-ig is nyitva tart. Tiszta napokon, leginkább télen, a Fuji-sant is látni innen, amúgy száz kilométer távolságra van.

A tornyoktól nyugatra fekvő, hatalmas park fái a Meiji Jingu szentélyt rejtik. Tájold be fentről és ha nem tévedsz el, gyalog úgy 15-20 perc alatt eléred. A modern Japánt megteremtő és a Meiji kor nevét adó császár 19 évesen került a trónra; az első uralkodó volt, aki Tokyóban lakott. Magába a templomba ugyan nem lehet bemenni, a shintó szentélyek már csak ilyenek, de a park, a hatalmas tori kapuk és a templomudvaron álló három óriás kámforfa miatt így is megéri az utat. Ez Tokyó legfontosabb shintó szentélye, így jó eséllyel szembetalálkozol egy esküvői menettel; a menyasszony csuklyás, fehér ruhában, púppal a hátán, a vőlegény fekete férfikimonóban, az anyák pedig aranydíszes, fekete kimonóban vonulnak egy hatalmas, piros ernyő alatt.

Esküvő a Meiji szentélyben

A szentély után indulj el az ellenkező irányba, mint ahonnan reggel jöttél, át a parkon, a főkapu felé. Harajuku állomásnál bukkansz ki, nem messze a 64-es olimpiára épített sportcsarnoktól, jellegzetes, íves teteje biztosan ismerős lesz. Délelőtt Harajuku még csendes, így először menj kelet felé, az Omotesandó úton. Délután érdemes lesz majd visszajönni erre.

Már biztosan megéheztél, így keresd meg a Gyoza Lu éttermet, ahol verhetetlen áron lehet ebédelni. Főételként választhatsz kétféle gyóza között, yaki (sült) vagy sui (párolt), köretként pedig kérj moyashit, vagyis csípős, húsos szósszal leöntött szójacsírát, vagy kyurit, hideg uborkát fehér miso-szósszal. Ezzel már gyakorlatilag mindent megrendeltél a menüről, ha nagyon éhes vagy, ehetsz még egy tál rizst. A víz, mint mindig, ingyen van.

Yaki- és suigyóza, moyashi

Ebéd után sétálj tovább a főutcán, Omotesandón, a sztárépítészek tervezte luxusbutikok között, nézegesd az autókat, az embereket, a kirakatokat... Ha érdekel az építészet, a környező épületekről itt találsz egy ismertetőt. Ha inkább a japán lakáskultúra jön be, célozd meg az Omotesandó Hills üzletközponot, ahol a "J Period" bolt a B2 szinten remek keresztmetszetét adja a japán háztartásokban fellelhető tárgyaknak - kézműves kivitelű verzióban, van olyan jó, mint egy múzeum.

Ha eljutsz a  a hatalmas kőlámpásokkal jelzett kereszteződésig, akkor még csak félúton jársz, hiszen az Aoyama út után következnek a japán divatházak — Issey Miyake, Yohji Yamamoto, Comme des Garçons — és a Prada butik, feltűnő, üvegprizma homlokzatával. Herzog és De Meuron épűlete tíz éve nyílt meg, de még mindig tömegével vonzza a fotósokat, akik jó eséllyel épitészek.

Az Omotesandó út egyenesen a Nezu Múzeumhoz vezet. Kuma Kengó épületébe a főútra merőleges, hosszú, bambusszal szegélyezett, fedett út vezet. Az átépítés előtt a kertbe ingyen is beengedtek, ma már sajnos csak a múzeumépületen keresztül lehet bejutni, igy mindenképpen ki kell fizetni az 1200 yenes belépődijat. Ez a mai keretbe nem fér bele, de ha megkéred a pultnál ülő lányokat, biztosan beengednek a könyvesboltba és onnan már lehet kukkolni a kertet és az épületet is.

A Nezu múzeum bejárata

Délután már indul Harajukuban az élet, így fordulj vissza a Meiji szentély felé. Ha jól bírod a gyaloglást, tehetsz útközben egy kitérőt a legújabb Kuma épület felé. A Prada magasságában fordulj jobbra és 2-300 méter után meglátod a lécekből szerkesztett homlokzatot. A Sunny Hills taiwani cukrászat első japán üzlete egyetlen árut, egy ananászos édességet kínál. Az emeleti, nagy asztalnál ingyenes kóstolót adnak, kiváló oolong tea kíséretében.

Sunny Hills

Az Omotesandó dórit ilyenkor már ellepi a tömeg, meg unalmas is lenne ugyanazon az úton visszamenni, így az Aoyama dóri kereszteződést elhagyva, indulj el a jobb felé eső, kisebb utcákon, nagyjából követve a főutca vonalát. Itt az ideje egy rövid pihenőnek; az Omotesando Koffee eldugott kis oázis, zsebkendőnyi kert két paddal és egy tatamis szoba, ahol a kávé készül. Már megírtuk, nem ismétlem, lényeg, hogy 250 yenért verhetetlen eszpresszót adnak.

A Meiji dóri kereszteződését elérve, a túloldalon keresd meg a Takeshita dóri bejáratát. Alig néhány tömbnyire a luxusbutikoktól, ez már az iskoláslányok mekkája, a legjobb hely a streetfashion felfedezésére. A Takeshita dóri visszavezet Harajuku állomáshoz, ahonnan pedig csak egy megálló vonattal hazamenni Shibuyába. Gyalog sincs messze, de a Google Maps szerint eddig közel hét kilométert gyalogoltál már..... Tokióban télen-nyáron hamar sötétedik, így mire megérkezel Shibuyába, már valószínűleg kigyúlnak a neonfények. Kövesd a "Hachikó exit" feliratot és kiérsz a híres kutyaszobor előtti térre. Hachikó, a halott gazdáját hűségesen váró eb, számtalan tévé- és mozifilm hőse volt. Magát a szobrot ott keresd, ahol a legsűrűbb a tömeg. A tér előtti kereszteződést Sofia Coppola "Elveszett jelentés" című filmje tette híressé, az X alakban felfestett zebrán egyszerre induló tömeget az állomásépület emeletéről lehet legjobban fotózni.

Shibuya crossing

Shibuya az egyik legforgalmasabb állomás, ahol minden elképzelhető dolgot minden elképzelhető árkategóriában meg lehet venni-, enni-, vagy inni. Az áruházak általában este kilenckor zárnak - a BIC Camera elektromos kütyükkel, a Loft irószerekkel és design cuccokkal, a Tokyu Hands mindenféle hobbi-cuccal támad, míg a Tower Records zenével a 109 vagy a Parco pedig divatban nyomul. Tulajdonképpen ez nem túl fair ajánlás, mert jó eséllyel itt valamelyik üzletben elbukod a 2500 yenes fogadalmadat, de majd megnyugtatod magad, hogy ez másik büdzséből van.

Vacsorára egyél sobát, vagyis hajdinatésztát. A Bunkamurával szemben találod a Sagatani éttermet, ami olcsó és jó is. Dobd be a pénzt a bejárat mellett álló automatába és nyomd meg a もりそば うどん 280 yen feliratú gombot, majd add le a jegyet a pultnál. Hamarosan hívnak és kapsz egy tálcát, rajta egy kosár hideg sobával és három kis edénnyel. A hagymát szórd bele a szószba, majd ebbe mártogasd a sobát. A gőzölgő kannában találod a tészta főzőlevét, amivel a végén, amikor már elfogyott a soba, a maradék szószt fel lehet önteni levesnek. Ha később még megéhezel, vegyél egy onigiri rizsgombócot, amit bármelyik konviniben (éjjel-nappali bolt) kapsz.

Az állomással szemközt, a Yamanote vonal mentén, kétszintes házacskák sorakoznak; aprócska bárok, a pult előtt 6-8 székkel. Válaszd ki, melyik tetszik és az utolsó ötszáz yenből futja még egy italra. Ha beszédbe elegyedsz a szomszédokkal, valószínűleg meghívnak majd a második pohárra...

A kiránduláshoz tartozó Google Maps térképeket itt találhatjátok meg: térképek

Költségek (yen):

• Doutor reggeli menü (10:30-ig): 390
• vonatjegy Shibuya - Shinjuku: 160
• Gyoza Lu ebéd (gyoza, moyashi, rizs): 640
• Omotesando Kaffee eszpresszó: 250
• vonatjegy Harajuku -Shibuya: 140
• Sagatani soba: 280
• Onigiri: 120
• Ital: 500
• Összesen: 2480

-------------------------

A keleti oldali kirándulást itt találod meg.

Tokyó, olcsóér'

Tokyó kitartóan a világ legdrágább városai között szerepel és nem alaptalanul. Bár az utóbbi időben státusza, a yen gyengélkedése miatt, kicsit megrendült, de azért még jól tartja magát. Emiatt, no meg a távolság miatt is, Magyarországról kevesen merészkednek el Tokyóba. A távolságon sajnos nem tudunk segíteni, de ha valaki egyszer már sikeresen eljutott ide, egy kis figyelemmel, kreativitással és némi helyismerettel néhány napot egészen olcsón is el tud tölteni, ehhez szeretnénk egy kis segítséget adni. Az általános tanácsok, edd, amit a helyiek esznek, használd ki a külföldieknek szóló kedvezményeket, barátkozz a benszülöttekkel, persze itt is érvényesek. Olcsó szállásra ott van az airbnb, a kapszulahotelek, pároknak a love hotelek, és persze Nyuszi összes rokona, barátja és üzletfele, de ezt ki-ki találja meg magának. Mi most inkább a látnivalóra és a kajára koncentrálnánk, a vállalás az, hogy a szállásköltség nélkül ki akarunk jönni napi 2500 yenből, ez momentán alig több, mint 5000 forint, de nem akarunk kompromisszumot kötni minőségben: konzervkaja vagy unalmas néznivaló nem lesz.

Mindketten megírtuk a saját verziónkat, Judit Tokyó nyugati oldalát deríti fel, utána én jövök, kicsit keletebbre.

Stoppossztorik - 2

Akkor hát folytatom a stoppostörténeteket a daliás 90-es évekből: 

A tóhokui nénik 

A kisfurgon átlagéletkora bőven 70 év felett lehetett, főleg nénik, és a hangulat felettébb kedélyes volt. Valami fesztiválra mehettek a szomszéd faluba, szemmel láthatóan mindenki be volt állva, mint az atom, csak reméltük, hogy a sofőr kivétel, láthatólag nagyon tetszett nekik a szitu, konkrétan a térdüket csapkodták, hogy akkor itt mi most a-u-tó-stop-po-lunk, néddamá’, hallod, apjuk, ezek a gajinok mit ki nem találnak! Próbáltunk kommunikálni is egymással, de nem sok sikerrel, egy bizonyos ponton komolyan megfordult a fejünkben, hogy lehet, hogy ezek koreaiak? de később sikerült egy-egy ismerős szót elkapni, így megállapítottuk, ez csak egy igen brutális tájszólás és hogy még van itt egy kis tanulnivaló.

A nyugdíjas 

Egy oldszkúl kombi kockavolvóval szedett fel valahol Tóhokuban, jó karban lévő, hatvanas úr volt, beszélgettünk, és elmondta, hogy a siklórepülőzés a hobbija, azért kell a nagy kocsi, de most nem ez ügyben van úton, hanem azért, mert nemrég nyugdíjba ment, és most végre van elég szabadideje megcsinálni a sakura-utat (sakura zensen 桜前線), miszerint úgy utazza végig Japánt, délről-északra, Kyúshútól-Hokkaidóig, hogy közben folyamatosan a cseresznyvirágzás zónájában legyen. Természetesen ilyenkor csak hagyományos ryokan-okban szabad megszállni, különben megette a fene az élményt! amelyek, sajnos, ilyenkor egy lehelletnyivel drágábbak, mint egyébként, hiába, ez a főszezon... 

Megkérdeztem, mi volt a munkája korábban, biztosan bankigazgató, gondoltam magamban, de tévedtem. Középiskolai tanár volt. 

Jehova Tanúi

Hittérítőkkel beszédbe elegyedni hazai pályán is embert próbáló feladat, hát még ha ez az ő autójukban történik...! amikor felvettek minket, sejtelmem sem volt, hogy csapdába kerülök, átlagos, nagy családi autó, három emberrel, beültünk hátra Judittal és örültünk a jó hosszú stoppnak. Még angolul is tudtak, ez kellemes meglepetés volt, hiszen ekkor Judit még nem tolta túl jól a japánt. De kisvártatva záporozni kezdek a bemelegítő kérdések: keresztények vagyunk-e? járunk-e templomba? olvastuk-e a Bibliát? annak felmérésére, hogy hol is kezdjék a térítőmunkát: egy ateistát kell-e megdolgozni, vagy egy rossz úton járó keresztény bárányt beterelni a helyes karámba? Hamar rájöttem, hogy két választásom van: megkérni őket, hogy azonnal tegyenek ki, vagy pedig felvenni a kesztyűt és vitatkozni. Mivel kiszállni nem nagyon akaródzott, bevállaltam az utóbbit... Ekkorra már láthatólag bekerültem a “nem hívő, de intelligens értelmiségi” kategóriába, és gondolatban levették a polcról az ennek megfelelő térítési sablont, és rákanyarodtunk a második részre: mérnökember létemre komolyan gondolom-e hogy egy repülőgép, konkrétan, úgy emlékszem a Jumbó Jet-et emlegették, ha már lúd, legyen kövér! Isten akarata nélkül fel tud emelkedni a levegőbe?

Emlékezetes másfél óra volt... 

A nagy fogás 

Sendai mellől indultunk haza a nagy hokkaidói stoppostúráról, azon a napon szokatlanul tetűlassan mentek a dolgok, nem igazán hittünk benne, hogy a terveiknek megfelelően, még aznap este hazaérjünk. Egy fiatal teherautósofőr vett fel bennünket, és kiderült, hogy egészen Tokyó közelébe megy, majd’ 200 kilométeres stop! Ennek majdnem annyira megörültünk, mint ő nekünk; egészen extázisba került attól, hogy stopposai vannak, gaijinok, ráadásul egyszerre kettő! és az egyik nő! azonnal felhívta cébén, mert akkor még ez ment, nem a mobiltelefon, a teherautós haverokat, hogy eldicsekedjen velünk. Nagyon helyes gyerek volt, jól eldumáltunk a hosszú úton, meg nem mondanám már ugyan miről, de arra emlékszem, hogy megegyeztünk, hogy ha valamikor le akarunk menni Kyúshúba, akkor hívjuk fel, és szól, ha van oda fuvarja, sőt, még arról is lehet szó, hogy leviszi a motoromat, mert nekem akkor az is volt ám! Tokyóhoz közeledve megpróbált minket rábeszélni, hogy menjünk el vele a kamionoshotelba, és majd másnap reggel bevisz minket a városba, nyilván az lett volna számára az igazi trófea, ha személyesen tud minket prezentálni a haveroknak, de ehhez, és az ezzel járó elkerülhetetlen italozáshoz, már nem fűlt annyira a fogunk, így inkább kiszálltunk a Tokyó előtti, utolsó szervízállomáson. 

Coolride Tokyó 

(a történet itt megszakítás nélkül folytatódik) 

Késő este volt már, így hiába voltunk Tokyó közvetlen közelében, ismét csak fontolóra kellett vennünk, hogy sátrat verjünk a szervízállomás pihenőparkjában. Ám még mielőtt elszántuk volna magunkat erre a jóvátehetlenül ostoba lépésre, fékezett és megállt az Álomstop, egy 7-es BMW alakjában. Egy bizniszmen volt, aki késő éjjel igyekezett haza belső kerületi lakásába, amiről kiderült, hogy nem is volt nagyon messze a miénktől, hurrá!

Azt már Tarkovszkíj Solarisa óta tudjuk, hogy a Tokyó belvárosát keresztül-kasul szelő gyorsforgalmi úthálózat különösen alkalmas meditációra, ám a valóságban ezt ritkán lehet élvezni, részben a saját autó hiánya miatt, de még inkább azért, mert a Chúó Kósokudóró, ahogy ezt japánusul hívják, az idő nagyobbik részében be van állva, mint a beton, jó ha lépésben lehet menni, nem pedig ám száguldozni, mint a drágajó Direktor úr, annó 1972-ben. Ám, ha az ember éjfél után próbálkozik, akkor mindjárt más a helyzet, és tovább növeli a dolog élvezeti értékét, ha ezt egy komoly bömössel és egy olyan sofőrrel tesszük, aki jól ismeri az utat, nem aggályoskodik túlságosan a sebességkorlátozások miatt és nem akarja mindenáron megtudni, hogy mi a kedvenc ételünk és mit gondolunk Japánról. Így maradéktalanul átadhattuk magunkat az élménynek: zuhanás bele az alagútba, majd felszállunk, magasra, a házak fölé, majd megint le és fel, újra és újra, akár egy repülés, körülöttünk pedig kavarognak Tokyó fényei, kíséreljük meg ezt a pillanatot kimerevíteni emlékezetünkben!

Stoppossztorik - 1

Az autóstoppal kapcsolatban Japánban tökéletes a konszenzus: stoppolni Japánban nem lehet, ennek itt nincs meg a kultúrája, hiszen senki sem stoppol, Q.E.D. A mondat második fele ugyan igaz, ám a következtetés elhibázott, mivel pontosan azért Japánban a legjobb stoppolni a világon, mert itt senki sem stoppol. A dolog ugyanis úgy működik, hogy miután mindenki a fent említett koncenzust vallja, mély meggyőződése, hogy rajta kívül senki, de tényleg senki sem, fog felvenni, és ha ő nem áll meg, akkor mi ott pusztulunk el az út szélén. És mivel a japánok nem szeretnének halott gaijinokat látni az utak mentén, gyakorlatilag az első arra járó autós bevágja a satuféket, ha másért nem, hát hogy elmagyarázza a fenti tételt, majd felajánlja, hogy elvisz az első vasútállomásig. Ez utóbbit a stoppos köszönettel visszautasítja, de nem bánja, ha elviszik valamelyik útbaeső benzinkútig, mire az autós megcsóválja a fejét és int, hogy üljön be. A dolog vége gyakran az, hogy nem ritkán a kedvünkért, kérés nélkül! jelentős kitérőket tesznek, sőt, olyan is volt, hogy valaki megállt, megfordult, és 50 kilométert ment velünk az ellenkező irányba, csakhogy biztonságban tudjon minket. 

A dologra persze érdemes rásegíteni azzal, hogy az ember kanjival felírja egy kartonra, hogy merre akar menni: XY方面. Ez nem azért kell, hogy tájékoztassa a sofőröket, hogy érdemes-e megállni, hiszen ahogy azt a fentiekben levezettük, ők pontosan tudják, hogy nem, hanem azért, hogy azt a képzetet keltsük bennük, hogy tudunk japánul. Mert rossz dolog ugyan éhhalált halt gaijinokat az út szélén látni, de létezik egy annál rosszabb is: felvenni őket úgy, hogy aztán nem tudjuk elmagyarázni nekik, miszerint Japánban nem lehet stoppolni. 

Mindennek az eredményeként ritkán kellett félóránál többet várni egy stoppra, legfeljebb akkor, ha csak félóránként jött autó, és meglehetősen gyakran az első néhány kocsi közül megállt valamelyik, átlagban úgy tíz percen belül. Leggyakoribb célpontomat, Kyotót, ez úgy 500 km Tokyótól, általában 7-8 óra alatt abszolváltam. Ez ugyan lassabb, mint a shinkanzen, de gyorsabb, mint a busz, mert az betartja a sebességkorlátozást. A sztrádán persze itt sem lehet stoppolni, de kiválóan felszerelt sztrádamegállók vannak, aminek a felhajtójában már nem szólnak, plusz még ingyen teát és remek térképeket is osztogatnak és ha úgy alakult, hogy meg kellett aludjak, senki sem szólt, ha a parkban felvertem egy kis sátrat. Diszklémer: mindez a 90-es években volt, hogy ma hogy van, a jóég se tudja. De szerintem most sem lehet nagyon másként. 

A 90-es évek elején, egyedül és Judittal kettesben, jópárezer kilométert nyomtunk le Japánban az utakon. Sajnos erről nem vezettem (b)logot, de az emlékezetesebb esetekre még azért emlékszem, íme hát, ezekből egy csokor: 

Az Omegás

Még az első utamon történt, Kyótoba menet, hogy felvett egy teherautó, igen, az a csicsás tipusú, és persze kérdezgetett a kölyökarcú sofőr, ahogy az kell, ki vagyok, honnan jöttem? Akkor még nem igazán voltam tárgyalóképes japánból, de mikor nagy nehezen megértette, hogy Hangarí, akkor felderült az arca, és boldogan mondogatni kezdte, hogy Réna, meg Gammaporisu, meg még egy pár más címet is japánul. Nem akartam kiábrándítani azzal, hogy én LGT-s vagyok, inkább hallgattuk együtt a Nyári Éjek Asszonyát, valahol félúton Nagoya és Kyóto között. 

A gyáva Citroenes 

Félek a jobb oldalon vezetni, vallja be a kissé arisztokratikus fejű sofőr, ezért vettem európai autót. Nagyon örültem annak, hogy így most ő nem fél, cserében én igen, különösen, amikor időnként megkérdezte tőlem, hogy akkor most előzhet-e. Kell egy kis becsípődés ahhoz, hogy valaki direkte balkormányos autót vegyen egy baloldalon vezető országban, de hát nagy az Isten állatkertje... 

A yakuza 

Csikorogva fékezve megállt az elegáns fehér autó és, akár egy B-moziban, kiszállt a hátsó ülésről egy zömök, erőteljes testalkatú úr, hibátlan, háromrészes fehér öltönyben és foncsoros napszemüvegben. Himeji, mondtam-mutattam, ezt főúri modorban észrevételezte, majd intett, hogy üljek be, ő maga pedig előre ült. A sofőrnek csak a tarkóját láttam, a haja szinte kopaszra volt nyírva és a fejét mereven tartotta, mintha sínben lett volna és csak akkor mozdította meg, függőleges síkban ca. 15 fokkal, amikor a főnöke utasításaira kurta, hangos hai! kiáltásokkal válaszolt, nem volt egy vitatkozós típus. A fehér öltönyös úr annál közlékenyebbnek bizonyult, felajánlotta, hogy elvisz egészen Himejibe, eredetileg nem ment volna odáig, majd félig hátrafordulva élénk beszélgetésbe mélyedt velem. Ennek elsődleges célja az volt, hogy engem rávezessen munkaadójának mibelétére, na nem mintha ez nem lett volna világos az első pillanattól kezdve, ám akkor én valamiért úgy gondoltam, hogy illendőbb, vagy biztonságosabb? erről nem tudomást venni. Így megkezdődött egy szóbeli kergetődzés, aminek során én az akkor még meglehetősen tökéletlen nyelvtudásomba menekültem, ő pedig tört angolságra fordított mondatrészekkel üldözött. Amikor belátta, hogy így nem bír velem, végső érvként kisujját feltartva angolul megkérdezte, du ju nó dzsápáníz máfia, jakuza? Mondanom sem kell, hogy a kisujjából hiányzott egy-két perc... Minekutána így szerencsésen tisztáztuk a munkavállalói viszonyokat, még kedélyesen elbeszélgettünk a magyarországi üzleti lehetőségekről, én igyekeztem bizonygatni, hogy számára Olaszország sokkal több lehetőséggel kecsegtet, majd amikor megérkeztünk, sofőrjére vakkantott, aki kipattant, kinyitotta a hátsó ajtót és felsegítette a hátizsákom, majd búcsút vettünk egymástól. Kedves ember volt, mindent összevetve.

(a folytatás itt olvasható)

Merre is van Tokyó?

Hülye kérdés, merre lenne, hát keletre. Pedig nem is, hanem sokkal inkább észak-keletre van; a legrövidebb útvonal ugyanis nem a délkör irányában, hanem a Budapest, Tokyó és a Föld közeppontja által meghatározott sík és a Föld felszínének metszete mentén vezet (remélem követtek..), ami nagyjából Szentpétervár-Helsinki irányába esik. Aki már repült Japánba, az tudja, hogy a gépek mindig elkalandoznak messzi északra, nohát, ezért. Így a frankfurti, müncheni és egyéb európai átszállásokat messze übereli a helsinki; a 11+X (X=1-2.5 óra) helyett 9+2-t kell csak utazni, ami hatalmas különbség. A rövidebb repülési időnél talán még fontosabb a dolog pszichológiai oldala: nincs borzasztóbb, mint a tudat, hogy miután 11 óráig egy székbe préselve, telelő büdösborz módjára átvészeltük a transzkontinentális utat, még oldalvást kell menni egy jó ideig, pedig ezzel az erővel már otthon is lehetnénk. Ennél csak egy borzasztóbb van; amikor egy ilyen teljességgel felesleges úton a pilóta Budapest fölé érkezve bejelenti, hogy a köd miatt inkább Schwechaton száll le, mint ahogy ezt hazafelé menet tette, és ráadásul azzal súlyosbította a dolgot, hogy további kellemes utazást kívánt...

Tehát mindaddig, amíg be nem indul a Budapest-Tokyó közvetlen repülőjárat, vagyis becslésem szerint még úgy 50 évig, Budapestről Helsinki lesz a legjobb átszállóhely Tokyó felé. A Finnair már csak ebből van levezetve, becsszó nem szponzorálnak az északi tesók, különben is; szólhatna ez a bejegyzés az Aeroflotról is, de nem szól, nem is tudom, miért*. A Finnair amúgy meg kulturált, tele van üres üléssel, és a stewardesszek pedig többnyire anyai ösztönökkel megáldott, nagyranőtt lappföldi parasztlányok, akik pontosan tudják, hogy mire van szüksége az utasnak a hosszú, kimerítő úton: kedves szavakra és néha egy-egy extra sörre.

Még néhány érv Helsinki mellett:

• a laptopozás a reptéren nem megtürt, hanem támogatott tevékenység; ingyen wifi és praktikusan kialakított konnektorok vannak a váróhelyiségekben
• egész jó áron lehet áfonyás vodkát kapni (kár, hogy már dugig voltam pakolva)
• olyanokat lehet hallani a hangosbemondón, hogy "illve köllnen kükszi malkó" és hasonlók, és ettől nekem mindig jó kedvem lesz

Szóval, jól utaztam? hát nem mondhatnám, sőt, konkrétan pocsékul, de az nem Helsinki meg a Finnair hibája, hogy meg voltam fázva, meg egyáltalán; még a kilenc óra is hét-nyolccal több a kelleténél. De mivel ez a blog nem rólam szól, ezzel nem is untatjuk tovább az Olvasót.

-------------------------------------------

* Nem igaz, tudom. Azért, mert legutóbb, amikor Moszkván át mentem, egy kövér, zöld döglégy körözött a kabinban és amikor végre elaludtam, rámszállt. Bár ne bántsuk azt a legyet: összehasonlíthatatlanul barátságosabb volt, mint az orosz stewardess.

Másik szoba, másik haza

Otthon vagyok most egy bő hétig, ez remek alkalom lenne egy kis fikázásra, minthogy szörnyűek az utak, udvariatlanok az emberek, hideg van és ráadásul BKV sztrájk meg effélék, de ez túl könnyű célpont, inkább most kihagynám, ha nem nagy baj. Inkább arról, hogy miért van az, hogy minden másutt van?

Mert másutt vannak a tárgyak: a kabát, amit épp fel akarok venni, a könyv, amibe belenéznék, a bicikli, amire felülnék. A másik szobában, a másik emeleten, a másik városban, de leginkább a másik országban; pedig életemben hihetetlen energiát öltem már abba, hogy dolgaim az éppen megfelelő helyre kerüljenek. De nemcsak a dolgokkal van ez így; másutt vannak a barátok, a család, sőt, másutt vannak a hangulatok is: ücsörögni a karosszékben a kandalló előtt, leugrani szombat reggel a Lehel piacra egy kis tokaszalonnáért, vagy hirtelen felindulásból színházba menni, hoppá, nem ezt nevezik véletlenül honvágynak? Node, amíg Budapesten laktam, éppúgy hiányoztak a tokyói hangulatok (pedig az nem is Hon); szerettem volna újra hazaérkezni a Régi Házba, hanyatt feküdni a földön és beszívni a tatami illatát, este lemenni a sentóba a kislavórral a hónom alatt, majd enni egy rendes ráment és dumálni a Tokyóban hagyott barátokkal. A honvágy, számomra legalábbis, most már mindig, végérvényesen kétirányú lesz és legutóbbi Tokyóba költözésemmel éppen csak megfordult a vágy-áram iránya. Mert utazni és főképp másutt élni, szükségszerűen hon-vággyal, vagyis, ahogy ezt Gautama herceg tanításából tudjuk, szenvedéssel jár; hiszen utána mehetünk bárhová; valami biztosan hiányozni fog.

Legjobb tehát, ha ki sem mozdulunk otthonról, tévét nem nézünk, könyvet nem olvasunk, csak bámuljuk az üres falat, és akkor elmarad a szenvedés? Ám gondoljunk bele: valaminek a kínzó hiánya, az üresség éppúgy meghatározza a formát, mint a valóság maga. Így hát a vágyakozás múltbéli vagy távoli dolgok, emberek és hangulatok után mégiscsak gazdagabbá tesz, mintha mindezek meg sem történtek volna. Így már nem is fáj annyira...

Tokyo escapades

Tokyóban többek között azért jó lakni, mert időnként el is lehet onnan menni. És ha az ember elmegy, nagy valószinűséggel - különösen, ha a tágabb értelemben vett környéken marad - olyan helyre kerül, ami jelentősen olcsóbb, mint Japán, ami, valljuk be! megkönnyiti az utazás élvezetét. Másik előnye az a profán fizikai tény, hogy ami otthonról messze van, az innen közel, így Tokyó remek ugródeszka Ázsia keleti-délkeleti részéhez, ami varázslatos világ, de otthonról - időben, pénzben - elég nehezen megközelíthető.

Ennek szellemében már korábbi japán penzumunk alatt is sokat utazgattzunk DK-Ázsiában, és az ünnepek alatt ezt a szokásunkat felújítva, Vietnámba mentünk, mivel ez még eddig hiányzott a listáról. Jól megmerítkeztünk a szinekben, szagokban, izekben és zajokban (utóbbiból különösen nem volt hiány...), vagyis a Nagy Ázsiai Dzsuvában, ennek minden jó és rossz konnotációját beleértve. Most egy darabig megint a hézagmentesen lerakott járdaburkolatok, a működő vécék, az állandó dudaszó nélküli közlekedés némileg steril, de mindazonáltal kényelmes világában fogok élni, hogy azután majd újra el lehessen menni...

Lesznek majd fotók is a Picasán, amint sikerül 100-at kiválogani a 2541 darab digitális fotóm közül. Néha visszasírom a kémiai korszakot...

Tokyo / OFF

(OFF, mert ennek tényleg semmi köze Tokyóhoz, de hát én csináltam a szabályokat és én is szegem meg őket)

Echigo-Tsumari Niigata tartományban van, egy jó megyényi terület Japán közepén, mondhatnánk szívcsakrájában, de nem mondjuk, mert ez a szó mindféle nemkívánatos konnotációktól terhes és ebbe inkább nem mennék bele. Echigo-Tsumariban hegyek vannak és apró rizsföldek, kis házzal ahol obachan* lakik, finom rizs és következésképpen híres saké, télen nagy hó, nyáron forróság, kedves, vendégszerető emberek, egyszóval, minden, mint a mesében, tehát Niigatát szeretni KELL, mert olyan, amilyen Japán valaha volt, vagy talán még ma is az, a képzeletünkben.

A japánok szeretik is, ahogy illik. Jó messziről....

Mert ott lakni, lássuk be, macerás. A földet manapság, ugye, elég zsenánt túrni, más munka meg nem nagyon van, helyette van télen nagy hó, nyáron forróság, stb. Igy hát a fiatalok elmennek, csak obachan marad ott a régi házban, ami már rogyadozik és egyre nyűgösebb fenntartani, így egy idő után obachan kiköltözik egy újba, ami pléhből van ugyan és ronda, de nem kell annyit mászni hozzá és az eső sem folyik be. A régi ház pedig ott marad ebek harmincadján, felveri a gyom és szép lassan összedől. Már csak a művészemberek járnak oda Tokyóból, akik megállapítják, hogy milyen szép, meg, hogy milyen kár. Gondolom, ismerős a történet...

Itt jön a fordulat: a művészemberek a sok szomorkodás után eljutottak arra a pontra, hogy tenni is kőne valamit, mi több, tettek is, megszervezték az Echigo-Tsumari Art Triennal-t, egy háromévenkénti művészeti fesztivált, először 2000-ben, aztán szép sorjában, egyre nagyobbakat, idén már negyedszer. A helyiek eleinte húzódoztak, mit akarnak ezek a tokyói széplelkek? de amikor elkezdtek jönni a turisták hosszú, tömött sorokban, és ennivalót, szállás meg omiyagét** követeltek, akkor megbékéltek a dologgal. Idén már 300 sakuhin, vagyis kiállított mű van, többnyire elhagyatott farmházakban, bezárt iskolákban, gyakran maga a HÁZ a mű, átalakítva, megberhelve. A művészek csak részben helyiek, nagyon sok, egyre több a külföldi, neves művész (magyar sajnos nincs...). A 300 mű között van jónéhány, háát, mondjuk, hogy kevéssé izgalmas, de a többség legalábbis érdekes és néhány egészen kiváló. Mindehez pedig vannak hegyek, apró rizsföldekkel, finom rizs és következésképpen híres saké, vendégszerető emberek – de ezt mintha már említettem volna...

Az egész fesztivál persze japános precizitással zajlik, mindenütt felkészült önkéntesek hada, megdöbbentően jó információs rendszer (térképek, útjelek, website, katalógus), kell is, mert ennélkül vérverítékes lenne megtalálni a sokszor meglehetősen eldugott kis házakban levő alkotásokat négy, félig írástudó gaijinnak egy autóban, de minden ment, mint a karikacsapás. Hát itt töltöttünk egy hosszú hétvégét barátainkkal, erről majd még szerintem irok ezt-azt, elöljáróban néhány fotó.

* nagymama, szélesebb értelemben öreg néni
** ajándék (minden utazás után illik ajándékot vinni a családnak, munkatársaknak)

Utazás az Új Fővonalon

Mondjuk, ma Münchenben van dolgod. Felkelsz, ahogy szoktál, bemész a gyárba, mert még van egy meetinged kilenctől, ezt letudod, fél 11-kor elindulsz a Nyugatiba, a vonat 11-kor indul, fél kettőkor Münchenben kiszállsz, taxi, megteszed, ami kell, ötkor újra a vonaton, nyolckor már otthon szisszen a sör.

Na hát valami ilyesmi érzés a Shinkanzenen (mert, hogy ez azt jelenti: "új fővonal") utazni. Épp most tettem egy hasonló utat Osakába, ami nagyjából összemérhető távolság. Persze, ilyet a TGV is tud, ámde:

Q: mi van, ha nem Osakába megyek? A: Gyakorlatilag minden fontosabb helyre el lehet jutni a Shinkanzenen.

Q: mi van ha elkések? Ugrott a jegy? A: ne izgulj, 5 (csúcsidőben) - 10 (egyébként) perc múlva jön a következő.

Q: ezt hogy csinálják? A: passz...

Q: éhes vagyok, adj ennem! A: fantasztikusan jó és nem is túl drága o-bentó boxokat árulnak a csinos stewardessek.

Q: sört is akarok! ócsóér'! A: az is van, nem drága, csak a pofádat befogod, mert ez azért nem kocsma (ld. még később az ezzel kapcsolatos veszélyeket)

Q: elálmosodtam.... A: business class méretű és dőlésszögű székek. A legroomról nem is beszélve...

Q: annyira elfoglalt vagyok, hogy itt is dolgozni akarok. Méghozzá az interneten! A: no problemo, van WiFi a vonaton

Q: jó-jó, de lemerült a laptopom akksija! A: kérem, csatlakoztassa elektromos berendezését a középkonzolon elhelyezett áramforráshoz!

Q: majd jól kisiklik a vonat és meghalunk...! A: baleset alig, komoly (halálos) baleset pedig még soha nem fordult elő*

Egyszóval a Shinkanzen egyszerűen insanely cool, javaslom, szavazzuk meg, legyen otthon is!

*Pontosítok: egy haláleset már volt, amikor is az egyik utast felbosszantotta, hogy valaki részegen hangoskodik, felállt, és egy szamurájkarddal ledöfte az illetőt, és az meghótt.