Pót-házak

Néha, például olyan napokon, mint ma, amikor először érzem, hogy jön a tavasz, hirtelen hiányozni kezd a Régi Ház. Ez ellen a legjobb gyógyszer egy hétvége Andreaséknál, Katase-Enoshimában, de ha ez nem megy, akkor tüneti kezelésként megteszi valami más, régi ház is, ahol beszívhatom a tatami illatát. Szórványosan, rejtetten, de még létezik néhány ház, ami túlélte az 1923-as földrengést, a második világháborús gyújtóbombákat, és a még ezeknél is pusztítóbb ingatlanfejlesztési lázat. Némelyik ezek között még látogatható is, az alábbi három a kedvencem. Ha hétköznap megyek, amikor kevesen vannak, még azt is elhitethetem magammal, hogy az enyémek.

A daikanyamai Asakura ház az egyik legjobb hely erre, mert kevesen ismerik; erről már írtunk.

Hosszas átépítés után, nemrég nyílt meg újra Asakura Fumio szobrász otthona. A művész majdnem hatvan évig élt itt és ahogy egyre sikeresebb lett, úgy bővítette, szépítette a házat; a műterem és a könyvtár európai stílusú, a kert és a lakórész japán. Valaha ez volt a kedvenc helyem Tokióban, főleg, mert egyáltalán nem volt múzeum jellege — ezt, sajnos, az átépítéssel tönkretették, ráadásul már fotózni sem engednek — de a ház azért még mindig nagyon szép, érdemes megnézni.

Nemrég találtam egy új helyet Jiyúgaokában is. A Kosó-an egy kávéház, gyönyörű kerttel, ahol a tulajdonos még mindig az emeleten lakik.

Persze, a főúri családok hajdani otthonai közül is sok látogatható, de akármilyen szépek is ezek, valahogy még soha nem éreztem otthon magamat. De erről majd valamikor máskor írok.

--------------------------------------------

Kyú Asakura-ke

Cím: 29-20 Sarugakucho, Shibuya-ku

Tel: 03-3476-1021

Nyitva: 10 - 18, hétfőn zárva

Asakura Chóso múzeum

Cím: 7-18-10, Yanaka, Taito-ku

Tel: 03-3821-4549

Nyitva: 9:30 - 16:30, hétfőn és pénteken zárva

Kosoan

Cím: 1-24-23 Jiyugaoka, Meguro-ku

Tel: 03-3718-4203

Nyitva: 11 - 18:30, szerdán zárva

Ochakai

Van Tokyóban néhány eldugott, régi ház, ennyi maradt meg a 1923-as földrengés, a második világháború, de főképp a 60-as évek pusztításából, ezeket néha meglátogatjuk és próbálunk úgy csinálni, mintha ilyesmi még létezne. Az egyik ilyen épület a daikanyamai Asakura ház, egy gazdag kereskedő 1919-ben épült gyönyörű, kétemeletes, japán stílusú otthona. Ebben az időben, aki tehette, többnyire nyugati stílusú házat épített, de valamiért ez az úr megelégedett egy apró yóma* szobával, így az épület legnagyobb része hibátlanul japán maradt, ráadásul a gondosan kiválogatott, kiváló minőségű hinoki-cédrus oszlopok és gerendák, művészi faragású ranmák** és festett fusuma tolóajtók tökéletes állapotban vészelték át az elmúlt majd’ száz évet.

Vasárnapra ochakai volt meghirdetve az Asakura házban, ez amolyan “nyitott nap”; az egyébként meglehetősen arisztokratikus, zárt teaceremónia-körök ilyenkor megnyílnak a földi halandók előtt is, és mivel az időjárás a késő ősszel elvárhatóan szikrázóan éles és meleg volt, ideális alkalomnak tűnt egy kis hagyományos-japánozásra. Ám hiába érkeztünk nem sokkal nyitás után, a ház ekkora már dugig volt virgonc, teaőrült öregasszonyokkal, minden részletre rigorózusan rávakuzó amatőrfotósokkal és egzotikus országokból delegált, unatkozó diplomatákkal. Így hát sorba álltunk egy ideig, míg végül betereltek a teaszobába, ami egy verőfényes, vöröslő momiji levelektől körülvett, nyolctatamis helység volt az épület délkeleti sarkában. Szép sorjában, szorosan letérdepeltettek minket és csakhamar a seizában*** való üléstől sajgó térddel vártuk, hogy történjen valami. Nem lehetne elhúzni az ajtókat? Hiszen olyan meleg van kint... kérdezte Judit, de nem lehetett, és különben is már kezdődött a teaceremónia, figyelni kellett. Együk meg az édességet, mert különben nem adhatnak teát, szóltak ránk, így elrágcsáltuk a süteményt, nagyon finom, hívta fel a figyelmünket a felvigyázó. Az ochakai egyben egyfajta vizsga-féle is lehetett; az aznapra kinevezett teamester, a sensei hátulról a tarkójába fúródó tekintetétől kissé reszketeg kézzel kevert ki egy teát a fővendégnek, nekünk pedig a hátsó konyhából kihozva sorban felszolgáltak, kicsit, ahogy otthon a templomban az ostyát osztják, egy-egy csésze teát. A habos, smaragdszín ocha epekeserű, mindazonáltal szerethető, íze ekkor végre eszembe juttatta, hogy egy teaceremónia azért másmilyen is tudhat lenni.

Utána hallgattuk egy ideig, amint egy másik szobában két élemedett korú kimonós hölgy erőteljesen penget egy-egy kotót, de amikor közös éneklésre kérte fel a jelenlevőket, amit persze azok engedelmesen és kissé hamisan meg is tettek, mi inkább felszöktünk az emeletre, ami ekkorra már üres volt. Leültünk a tatami szélére és végre kinyitottuk az ablakot; néztük ahogy a kárminvörös levelek simogatják a cseréptetőt és hallgattuk, ahogy az ablak éles árnyéka lassan karistolja a padlódeszkák százéves erezetét. Majdnem olyan volt, mint otthon, a Régi Házban.

Azán jött az egyik felvigyázó, és becsukta ablakot. Nem szabad kinyitni magyarázta és rosszallóan csóválta a fejét, ezek a gaijinok sohasem fogják megtanulni tisztelni Japán hagyományait.

-------------------------------------------

* nyugati stílusú szoba
** a tatami szobák között levő, fából készült, áttört térelválasztó betét, általában a fusuma felett van
*** térdelő-ülés, ahogy a teaceremónián illik, meglehetősen fárasztó.

Shónan hangulatok

Amikor már nem bírjuk tovább elviselni a nosztalgiát a Régi Ház iránt, lekéreckedünk Andreasékhoz, akik a tengerparton, Katase-Enoshimán laknak. Idén nyáron kéreckedni sem kellett, nyáron Andreasék Németországban meg szanaszét nyaraltak, megkaptuk a kulcsot és mienk volt a ház egy jó hónapig. Kvázi-leköltöztünk egy-két hétre, a hétvégék mellett a lassabb augusztus közepi biznisz közepette dolgozni is innen jártam be pár napig. A Shónan beach-en, ahogy a környéket hívják, lassabb az élet, jól megférnek egymással a fogyatkozó őslakosok, a kiöregedett surfer boyok és girlök és az egyre izmosodó, virgonc nyugdíjas-kolónia.

Hétvégenként pedig surf is up! megtelik a strand fiatalokkal, motorosokkal, szörferekkel, vagy csak a tengerparton ténfergő csajozósokkal. Ilyenkor befigyel egy kis identitászavar is, a sok hawai-i étterem és Aloha! bolt a német kenyérboltokkal és kolbászárusokkal, olasz éttermekkel keveredve zűrzavaros, de végső soron kedves és élhető zagyvalékká válik.

Fényképeztünk is persze, a jobbakat itt lehet megnézni, de a Top 10-et akkor sem lehet megúszni ha lusták vagytok odaklikkelni. Lássuk hát:

Legjobb a monorail-lel érkezni; a 60-as évekbeli hangulat és a Fuji-san látványa kárpótol a zötykölődésért

...de ha 20 éves lennék, én is bizton lowrider robogóval jönnék.

Shirasu, a helyi specialitás. Nem hernyók, csak kis halak, egészben szárítva. Judit nem eszi meg mert néz, de szerintem nem rossz.

Az Enoden, a helyi villamos állomásán a fémverebek időről-időre új ruhát kapnak. Itt most kékben láthatóak, itt pedig narancsszín kardigánban.

Surfer boy, munkába menet.

Surfer girl, szintén elfoglalt...

Kitesurfing, akinek a hullámlovaglás vagy a széldeszkázás már túl egyszerű.

Tobi, vagyis barnakánya. Rengeteg van belőlük és teljesen domesztikáltak; ha nem vigyázunk elviszik a kezünkből a hamburgert.

A tengerpart és a sziget alkonyati fényben.

Fuji-san felsejlik a házak között.

Ha ősz, akkor a Hold

Haru wa hana, aki wa tsuki, vagyis, tavasszal a virág, ősszel a Hold, igazít útba az élet dolgaiban a japán közmondás. Így hát, mivel az elmúlt héten szép, tiszta idő volt, munka után elmentünk holdnézőbe a yokohamai Sankei-en kertbe. Az őszi hold tiszteletére a kert este is nyitva tart, a házakat kivilágítják és hagyományos zene szól. A házak tornácain, a holdsugár útjában, áldozatok van elhelyezve; szezonális gyümölcsök (gesztenye, kaki, alma) és virágok (hagi, susuki) és kis, fehér, kerek mochi-gombócok. Az utóbbit, ha ellopják, szerencsét hoz, régen a gyerekek feladata volt erről gondoskodni. A susuki pedig egyfajta spirituális antennaként* is szolgál; ezen keresztül szállhat alá a Hold Szelleme.

Sétálunk egyet a kertben, a nappal barátságos bambuszliget most kisérteties fényben úszik, majd a tóparti fűben ülve hallgatjuk a zenét, egy biwa vinnyogása keretezi az énekes dacoskodó kurjantásait, közben sushit majszolunk egy papírdobozból és próbáljuk megpillantani a nyulat a Holdban. Azért itt is jó a tsukimizni, nem csak a balkonon.

És hogy mit keres a nyúl a holdon? Ez már egy másik történet, de hamarosan ezt is elmeséljük.

---------------------------------------------

* yorishiro (依代) - bővebben a Wikiben angolul

A Kihúnyás Pillanata

Amikor Minoru észrevette, hogy az ablakunkból látszik a Tokyo Tower, azonnal rákérdezett: és láttuk már, amikor kialszanak a fények? Meglepetten bevallottuk, hogy nem, mire ő rökönyödött meg: de hiszen ekkor a legszebb!

Japánban mindig megkülönböztetett figyelem és csodálat illeti azokat a pillanatokat, amikor valamilyen szépség vagy erő elpusztul, megsemmisül. Az érzés intenzivitása csak annak hiányával együtt értékelhető igazán, így a sakura akkor a legszebb, amikor teljes szépségében hullani kezdenek szirmai, a vágy a szerelmesek közös halálának pillanatában a leglángolóbb és Godzilla is akkor a legfélelmetesebb, amikor halálosan sebesülten a tengerbe hanyatlik.

Lássuk hát, milyen is a kieru shunkan, a Kihúnyás Pillanata!

Másik szoba, másik haza

Otthon vagyok most egy bő hétig, ez remek alkalom lenne egy kis fikázásra, minthogy szörnyűek az utak, udvariatlanok az emberek, hideg van és ráadásul BKV sztrájk meg effélék, de ez túl könnyű célpont, inkább most kihagynám, ha nem nagy baj. Inkább arról, hogy miért van az, hogy minden másutt van?

Mert másutt vannak a tárgyak: a kabát, amit épp fel akarok venni, a könyv, amibe belenéznék, a bicikli, amire felülnék. A másik szobában, a másik emeleten, a másik városban, de leginkább a másik országban; pedig életemben hihetetlen energiát öltem már abba, hogy dolgaim az éppen megfelelő helyre kerüljenek. De nemcsak a dolgokkal van ez így; másutt vannak a barátok, a család, sőt, másutt vannak a hangulatok is: ücsörögni a karosszékben a kandalló előtt, leugrani szombat reggel a Lehel piacra egy kis tokaszalonnáért, vagy hirtelen felindulásból színházba menni, hoppá, nem ezt nevezik véletlenül honvágynak? Node, amíg Budapesten laktam, éppúgy hiányoztak a tokyói hangulatok (pedig az nem is Hon); szerettem volna újra hazaérkezni a Régi Házba, hanyatt feküdni a földön és beszívni a tatami illatát, este lemenni a sentóba a kislavórral a hónom alatt, majd enni egy rendes ráment és dumálni a Tokyóban hagyott barátokkal. A honvágy, számomra legalábbis, most már mindig, végérvényesen kétirányú lesz és legutóbbi Tokyóba költözésemmel éppen csak megfordult a vágy-áram iránya. Mert utazni és főképp másutt élni, szükségszerűen hon-vággyal, vagyis, ahogy ezt Gautama herceg tanításából tudjuk, szenvedéssel jár; hiszen utána mehetünk bárhová; valami biztosan hiányozni fog.

Legjobb tehát, ha ki sem mozdulunk otthonról, tévét nem nézünk, könyvet nem olvasunk, csak bámuljuk az üres falat, és akkor elmarad a szenvedés? Ám gondoljunk bele: valaminek a kínzó hiánya, az üresség éppúgy meghatározza a formát, mint a valóság maga. Így hát a vágyakozás múltbéli vagy távoli dolgok, emberek és hangulatok után mégiscsak gazdagabbá tesz, mintha mindezek meg sem történtek volna. Így már nem is fáj annyira...

Véletlenek egybeesése

Ha 2009 szeptember 20-a, vasárnap, délelőtt 9:51 perc van és süt a nap és már megreggeliztem és még van még egy pár percem indulásig és jó a kedvem és hanyatt fekszem a padlón és hátrafelé, a fejem felett kinézek az ablakon, akkor pont ezt látom.

Aki nem hiszi, próbálja meg.