2015. december 10., csütörtök

Fagylalt, japánul

Japán Fagylalt Ouca - hirdeti a felirat a fehér házikó homlokzatán Ebisuban, és lelki szemeim előtt már pörögnek is a képek, vagy inkább talán lelki nyelvemen az ízek? és mivel én is úgy vagyok ezzel mint Oscar Wilde: bárminek ellen tudok állni, kivéve a csábítást, betérek.


Az ízválaszték szédületes, vagy inkább megdöbbentő? a sárgadinnye, barack, birsalma és gesztenye még nem lepne meg, matcha fagylaltot is láttunk már, de hójichát (pirított, füstös ízű tea), azért még nem, és akkor jönnek sorban a keményebb cuccok, az eddig csak a wagashi világából ismert ízek, mint a yuzu (japán citrom), anko (édesbab) imo (édesburgonya), yomogi (üröm), anmitsu (agar-agar zselé édesbabbal, gyümölccsel és barnacukor-sziruppal édesítve), sőt, még karintó (olajban sült barnacukros japán édesség) is, végül az igazán hardcore rajongóknak még van tófu, fekete szezámmag, szójaszósz, wasabi (vizitorma) és gyömbérfagylalt is.


Nekifutottam már többször is, és jelentem: működik! sőt, még a fekete szezámmag-édesburgonya összeállítás is jó! A tea ingyen van mellé, a rágcsálni való shiokonbu (sós, szárított alga csíkok) szintúgy, ez utóbbi az ún. kuchinaoshi, vagyis az egyes ízek semlegesítésére szolgáló rágcsi, afféle ízradír, kicsit olyan mint a sajt- vagy almaszeletek a borkóstoláskor.

Ja, és az Ouca név: már megint egy japán szójáték, mert a fagyizó emblémája egy stilizált cseresznyevirág, aminek az írásjele így is olvasható: OU-KA.

2015. december 6., vasárnap

Jogositvány-ceremónia

A múlt héten sikerült kivivnom ismerőseim és kollégáim osztatlan csodálatát: csont nélkül, elsőre átmentem a japán autóvezetési vizsgán! De álljon meg a menet: minek kellett vizsgáznom? Hiszen még posztot is irtam arról, hogy milyen Japánban vezetni...! És ha már igen, akkor mi akkora nagy szám azon, hogy jópárszázezer levezetett kilométer után elsőre leteszem a rutinvizsgát?!?

Megannyi kérdés, de menjünk sorjában: nem úgy van az, hogy civilizált országok elismerik egymás jogositványait? Dehogynem, csak úgy tünik, a japán rendőrség szemében mi még nem értük el a civilizáltság megfelelő fokát. Állitólag valami „Geneva Convention”-ban kellene benne lenni és akkor rendben lenne, de Magyarország, azt mondták, hogy a rossz baleseti statisztikáink miatt, ennek nem tagja. Csekély vigasz, hogy a környező közép-kelet európai országok, az örökké bezzeggyerek Csehország kivételével, szintén hasonló cipőben járnak. És akkor hogy is van az, hogy ennek ellenére én eddig vezettem? Hát, izé... mondjuk azt, hogy nem voltam teljesen legális. De nem állitottak meg egyszer sem, csak az utóbbi időben már nem adtak ki kölcsönautót a fenti genfi ügy miatt. Igy aztán elhatároztam, hogy leküzdöm a megkülönböztetés miatti felháborodásomat és belevégok a vizsgába.

Először el kellett mennem a Shinagawa közelében levő „Driving Center”-be, ahol az előzetes papirmunkát intézték. Kellett fotó, a jogsim hivatalos forditása, némi pénz és annyi útlevél amennyi csak van, értve ezalatt a korábbi lejártakat is. Nem tudom ezek mire voltak jók, de az a tippem, hogy azt csekkelték le, mennyit voltam Japánban, hogy leellenőrizhessék, nem követtem-e el ezalatt valami csibészséget. Ezen kivül csinálni kellett egy tiz kérdéses tesztet, tele olyan veretes problámákkal, mint, hogy „Vezetés előtt meg kell győződni az autó műszaki állapotáról. IGAZ/HAMIS”, nem volt egy nagy etwas 10/10-et összehozni. Várni azért kellett sokat, közben azzal szórakoztattam magam, hogy a falra kirakott megbánó-levél mintákat böngészgettem, komolyabb kihágás esetén ilyet is kell irni! nagyon szórakoztatóak. A boldog, civilizált országok állampolgárai ezzel kézhez is kapták a jogsit, de a magunkfajta büntiben levők csak feliratkozhatnak a vezetési vizsgára, majd’ egy hónappal későbbre.

A gyakorlati vizsga végig zárt rutinpályán van; Japánban soha nem engednek ki forgalomba tanulókat oktatóval, hiszen ez őrületesen veszélyes lenne! Arra még nem tudott ugyan senki sem meggyőző választ adni, hogy mennyivel kevésbé veszélyes ugyanezeket az embereket friss jogsival és zéró forgalmi rutinnal egyedül kilökni a forgalomba, de hát gondolom az már nem az ő problémájuk. A rutinpályákat teljesen másképp kell elképzelni mint az otthoniakat, ahol a szivatós parkolások dominálnak, ehelyett megpróbálják szimulálni a rettegett forgalmat: komplett, nem-is-olyan-kicsi világ van itt, többsávos utakkal, közlekedési lámpákkal, ravasz forgalmi helyzetekkel. Csak éppen maga a forgalom hiányzik, autó egy szál se, de hát az veszélyes lenne.

Ez igy nem hangzik túl durvának, de akkor miért van, hogy sokan akár tizszer is próbálkoznak, amig sikerül átszenvedniük magukat? Mert mindent, és tényleg MINDENT úgy kell csinálni, ahogy az szabályos. De nem csak KRESZ-szabályok számitanak, hanem minden apró részlet: hogy fogod a kormányt, mikor hová nézel, hogyan fékezel, satöbbi. Az erős képzelőerő kritikusan fontos: a töküres rutinpályán úgy kell viselkedni, mintha a Shinjukuban autóznál csúcsforgalomban! Higgyétek el, nem könnyű... A többi, rutinosnak tünő, vizsgázó szerint nem ritka az olyan nap, amikor 15-20 emberből egy sem megy át.

Hát akkor induljunk! Ezen a vizsgán mindenki külföldi, engem először beültetnek az előző vizsgázó mögé, vékony kinai lány, teljesen be van tojva és ennek megfelelően ki is vágják, jelzem, jogosan. Aztán jövök én, először is benézek a gépjármű alá előről és hátulról, de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem hogy rendesen koppanjon a fejem az aszfalton! hogy nincs-e bújócskát játszó kisgyermek vagy alvó kiscica alatta. Nem volt, igy rendkivül óvatosan kimerészkedek a vezetői oldalra, nehogy elcsapjon egy száguldó képzeletbeli kamion, és beülök a vezetőülésbe. Itt először is egy harsány „yoroshiku onegaishimasu!”-szal demonstrálom, hogy értek japánul, majd némi instrukció után megkapom az engedélyt az indulásra. Index ki, majd megkezdődhet az un. „5 pontos rutin”, vagyis 1) hátranézek a bal vállam felett, hogy nem jön-e egy képzeletbeli biciklista 2) ugyanerről meggyőződök a bal oldali tükörben is 3) a biztonság kedvéért a belső tükörben is megnézem, hogy minden rendben van-e 4) ezután a vezetőoldali tükör következik, ellenőrzöm a képzeletbeli autókat 5) végül hátranézek a jobb vállam felett is, mert ugye a holttér. Mindezt jól láthatóan, lehetőleg egy kicsit eltúlzottan kell végezni, különben repül a büntipont. Ezek után egy félhangos, de azért az instruktornak jól hallható, „jossh!”* kiáltás után roppant óvatosan elindulok, ügyelve, hogy az út bal oldalán menjek. Itt most nem csak arra gondolok, hogy balrahajts van, nyilván, hogy az van, hanem hogy a bal oldal bal oldalán kell menni, mert a sáv közepén állitólag veszélyes... Arra is figyelek, hogy az egyenesekben elég gyorsan menjek, mert ha valaki nagyon óvatoskodik, azt is kivágják. A kanyarban viszont le kell lassitani kb. 10 km/órára, mert sohasem lehessen tudni... A lassitásnak is megvan ám a forsza: nem szabad csak úgy simán fékezni, hanem 2-3 „pumpáló” fékezéssel kell eljutni a kivánt csigalassúsághoz, hogy miért, az örök rejtély marad.

Az „utak” meg vannak számozva, az instruktor bemondja a számot, én pedig hangos „hai!”-al jelzem, hogy megértettem. A japán nyelvtudás elvileg nem követelmény, de enélkül szerintem nem sok esélyem lenne; az az érzésem, hogy nem igazán cél, hogy japánul nem tudó emberek vezessenek itt autót. A kanyarodások alkalmával nem elég a tükörben bizni, hanem rendesen hátra is kell fordulni, állitólag a ennek kihagyása a leggyakoribb oka a bukásnak.

Aztán jön egy szakasz, ahol szűk, S-kanyaros utakon kell demonstrálni, hogy tudom kontrollálni az autót, ezt még hasznosnak is mondanám, elvégre Tokyó tele van ilyenekkel. Utána újra kimegyünk a „főútra”, a megállás-elsőbbségadás táblánál, ez itt nem doboz, hanem csak szingli mackósajt, jó messzire a vonaltól megállok és lassan háromig számolok, mielőtt elindulok, azt hallottam ez is egy kritikus pont. Állitólag egyes rutinpályákon vasúti kereszteződés is van, ahol nem elég megállni, de le is kell engedni az ablakot, és hallgatózni, hogy nem jön-e a képzeletbeli vonat... Aztán egy sima beállás és vége, közlik, hogy átmentem, hurrá! Mindezzel már fél tizre végeztem, de fél kettő lett mig sikerült kiadniuk a jogsit. A hosszú várakozás fénypontja az volt, amikor a főinstruktor a sikeres vizsgázók előtt tartott jó tizperces japán nyelvű dörgedelemben, kiváncsi lennék, hányan értették, hosszasan ecsetelte, hogy nehogymá’ azt higgyük, hogy most már tudunk Japánban vezetni, mert itt Minden Teljesen Más és Roppant Veszélyes.


Olyan volt ez a vizsga egy kicsit, mint egy teaceremónia: maga a tevékenység végtelen egyszerű, főzni kell egy teát és felszolgálni, vagy végigmenni egy alapvetően tökegyszerű rutinpályán, de nem mindegy hogyan! A mozdulatok, a sorrend, a „kata”, vagyis a forma, dominál a tartalom felett, és mindez azt kivánja szolgálni, hogy belevéssék a vezetőkbe azokat a rutinokat, amelyek a biztonságos vezetést szolgálják. Hát, nem tudom... Nyilván nem hülyeség kanyarodáskor hátranézni, hogy nincs-e valaki a holttérben, de azért kiváncsi lennék hányan ellenőrzik a kocsi alatt szundikáló macskákat minden indulás előtt, én speciel még soha nem láttam senkit.

-------------------------------

Ha valaki utánam akarja csinálni, feltétlen olvassa el ezt és ezt a bologbejegyzést (angol), tele van jobbnál-jobb gyakorlati tanáccsal, minden szavuk arany!
* kb: gyerünk! (részletesebben itt)

2015. november 22., vasárnap

UFO-onigiri

Amikor megpillantottam a konbiniben, azt hittem, hogy megpenészedett az egyik onigiri. Tüzetesebben szemügyre véve kiderült, hogy nem, ezt eleve ilyenre tervezték. Mondanom sem kell, hogy azonnal vettem egyet!


A felirat szerint "tororokonbu no mabushi onigiri / shake-wakame*" vagyis lazacos-algás onigiri, tororókonbuban. A tororókonbu-nak egyébként semmi köze a tororóhoz, ami reszelt jamgyökér, hanem közönséges konbu, vagyis egyfajta tengeri alga, a precízkedők kedvéért: Saccharina japonica, ecetben áztatva és vékony szálakra hasogatva. A konbunak ilyen feldolgozással jobban előjön a sikamlós textúrája, gondolom emiatt kapcsolják össze a tororóval, amit szintén kellemes, takonyszerű állaga miatt kedvelnek. A tapintása is olyan, mintha egy mohos követ fogdosnék, az illata meg... nem is tudom, itt újra felmerült bennem, hogy nem penészes-e. Egyszóval eléggé gusztustalan egy képződmény volt. De innen már nem volt megállás.


Beleharaptam... a filcszerű külső héj meglepően rugalmas volt, és minden falatot mintegy becsomagolt egy szőrős-csúszós burokba... A lazacmorzsák és a wakame-foszlányok érdekes, lágy ízharmóniába kerültek az algával és a rizzsel, ez végül is egy standard kombináció. Hmm... ha túlteszem magam a textúrán, voltaképpen nem is olyan rossz.


Az ára egyébként rendkívül jutányos, 100 yen, manapság ennyiért már csak az alap wakame- vagy umeboshi-onigiri adják. Kezdőknek azért nem ajánlanám, a japán konyhát könnyebb a sushi és a sukiyaki irányából megtámadni.

------------------------------

* とろろ昆布のまぶしおにぎり 鮭わかめ

2015. november 15., vasárnap

Például a kávé

Nem gondolnám, hogy most egy világrengető okosságot mondok, de azért érdemes megállapitani, hogy ha a japánok valaminek nekiállnak, akkor csak a tökéletes lehet elég jó.

A folyamat nagy általánosságban úgy zajlik, hogy az equilibrumból valami gaiatsu (kivülről, külhonból jövő nyomás, ez lehet hadihajó vagy éppen egy hollywoodi mozi) kibillenti a japánemberek lelkét és rádöbbenek, hogy a világ bizony elgaloppirozott mellettük, és ők kinosan proviciálisak maradtak egy adott témában. De ebbe nem nyugszanak bele, sőt, ilyenkor képesek a legjobb teljesitményre! felhorgad bennük a nemzeti önérzet, nekiveselkednek és évekig tanulnak, leginkább az Ősforrásból, a helyszinen, majd hazatérnek, alapitanak gyárat, irodát vagy boltot és elkezdik maguk is csinálni, először még bénácskán, azután egyre jobban. Aztán egy bizonyos ponton megfordul az emberek mozgásának az iránya, és a Világ kezd el járni Japánba, hogy megértsék, hogyan is tudnak ezek ennyire jó autókat, hidakat vagy éppen whisky-t csinálni. Megtörtént ez már sokszor, nagyban és kicsiben egyaránt, a legjobb példa rá maga a japán gazdaság, ami az olcsó, másolt termékek forgalmazásából, emlékszik még valaki amikor a 70-es években kissé szabadkozva mondtuk, hogy "ez csak japán"? eljutott odáig, hogy legtöbb termék esetén a "Made in Japan" már önmagában garancia a minőségre.

De ez nem csak a kütyük világában igaz, hanem szinte bármilyen területen. Most akkor véletlenszerűen válasszunk ki egy témát a tétel bizonyitására, legyen ez mondjuk a kávé! Ezt részben azért is választom, mert értékelem ugyan a jó kávét, de nem tekinteném magamat egy kimondott kávébubusnak, és igy talán objektivebben tudom megitélni a folyamatot, aminek eredményeképp bizony, nagyot fordult a világ a 90-es évek óta, amikor is csak elvétve lehetett hozzájutni bármi olyan italhoz, ami közelitőleg is kávéra emlékeztetett volna. A gaiatsu szerepét itt leginkább a sokat szidott Starbucks töltötte be, hiszen a cirka húsz évvel ezelőtti megjelenésük döbbentette rá a japánok nagy részét, hogy létezik más is a "burendo kóhi" (blend coffee, vagyis kávékeverék) és az "kankóhi" (dobozos kávé) sivatagán túl. Nem tudom kik voltak a névtelen hősok, de bizonyára megvoltak a japán kávénak is a maga Masataka Taketsuru-jai és a Jiro Horikoshi-jai, akik időt és fáradtságon nem kimélve járták a világot, és alázattal, szorgalmommal, csészénként szerezték a Tudást, hogy hazatérve prófétái legyenek az Ügynek.

Az eredmény? száz és ezer gourmet kávézó, mint például ez, a Coffea Exlibris*, Shimo-Kitától nem messze. Apró kis üzlet, egyszerű berendezéssel, a fehér szinek dominálnak, és persze átható kávéillattal. A polcokon egy rakás könyv, persze mind a kávéról, találomra leveszek egyet és belekukkolok: tele van aláhúzással és kézzel irt jegyzetekkel, jelezve, hogy itt tudják, miről beszélnek... A különféle kávé-kellékekkel boritott pult mögött japánosan kortalan hölgy tudakolja, hogy mit kérünk és átadja a Menüt ami enyhén szólva letaglózó... Első ránézésre ez egy eszpressó-szaküzlet, de a menüből kiderül, hogy az igazi sztárok itt a single-origin drip kávék, persze jelentősen borsos árakon.

Na mindegy, egyszer élünk, egy salvadori "Monte Sion" kávé mellett döntök, és egy korrekt kis adatlapot kapok mellé, termelőhely, évjárat, izjegyek, satöbbi. És hogy milyen volt? most mondhatnám, hogy igen, ott voltak a narancsos izjegyek de én még egy kis aszalt szilvát és.... öööö.... száritott falfüle gombát is éreztem, de... inkább hagyjuk a sznobériát, és maradjunk annyiban, hogy nagyon jó kávé volt.


-----------------------------------------------

* Coffea Exlibris, 5-8-16 Daizawa Setagaya Tokyo / 東京都 世田谷区 代沢 5-8-16 Ez egy cikk róla, angolul.

2015. szeptember 28., hétfő

Bajúsz Kapitány

Ami Magyarországnak a menekültügy, vagy ha valakinek úgy tetszik: migráns válság, az a japánoknak az alkotmány értelmezése. Bár nem állítanám, hogy ezen családok vesznek össze, mint ahogy odahaza hirlik, de a japánokhoz saját magukhoz képest legalábbis heves vérmérséklettel vitáznak, a parlamentben pedig még túl is tesznek rajtunk!

Caravaggio sem festhette volna meg szebben...
Ha valaki nem ismerné a dolog hátterét: az amerikaiak által a háború után Japánra oktrojált alkotmány megtiltja a hadsereg fenntartását és csak az úgynevezett védelmi erőket, japánul jieitai, engedi meg és ezeknek bevetését rendkívül szigorú szabályrendszerhez köti. A jelenlegi miniszterelnök, Abe Shintaro, először megpróbálta megváltoztatni az alkotmányt, de mivel ez itt nem megy csak úgy pikk-pakk, mint odahaza, bármekkora többséggel is bir valaki, megelégedett azzal, hogy a jelenlegi alkotmány keretein belül, némi ügyes jogi csűrés-csavarással, adjon nagyobb szabadságot a fegyveres erők külföldi bevetésére. Részletekbe nem mennék bele, akit érdekel itt utánanézhet (vigyázat, angol!), a lényege, hogy ezek a törvény lehetővé teszik, hogy bizonyos, jól meghatározott esetekben a hadsereg az ország határain kivül is, preventiv módon bevethetők legyenek.

A felmérések szerint a szavazók többsége nem támogatja ennek ellenére a kormánypártok, ki azért, mert nem ért vele egyet, mások pedig, mert úgy gondolják, ilyen esetben magát az alkotmányt kellene módositani, de a kormánypártok – többségüket felhasználva - keresztülnyomták változtatásokat, igy aztán most van tüntetés, obstrukció, miegyéb, ahogy azt kell. Dúl persze a kulturkampf az interneten is, rendesen. Ennek keretében a hatalmon levő Liberális Demokrata Párt (LDP) a weboldalán közzétett egy kis kawai videót amiben a hangsúlyozottan fiatalkorú Akari-chan a metrón ülve kérdezgeti az igen a tájékozottnak tűnő Bajúsz Kapitányt, Hige-no-Taichó, hogy minderre miért is van szükség és persze Bajusz Kapitány mindenre pontosan megfelel. Kicsit nyálas, alákérdezős, de hát mindenki úgy tolja kontentet, ahogy tudja.


A dolog ott kezd izgalmas lenni, hogy az ellenzék sem volt rest, fogták a videót, és Akari-chan hangját behelyettesítették egy felvágott nyelvű, érettebb leányzóval, aki pontról pontra megválaszolja Bajusz Kapitány kissé izzadságszagú érveit, kezdve onnan, hogy ugyan mi a francért kezd el beszélni hozzá a metrón, senki nem kérte! Az inyenceknek, értsd: japánul jól tudóknak, ajánlom mindkét verzió alapos, többszöri végighallgatását, a második Akiri-chan-on kifejezetten jókat lehet röhögni, ahogy szivatja az öreget. Ami a nézettséget illeti, sokatmondó, hogy az ellen-verziónak több, mint kétszer akkora a nézettsége és nagyságrenddel több "like"-ja van, mint az eredetinek....


Na jó és akkor én mit gondolok mindenről? Hát elnézést, de ez olyan öregecskedő, egyfelől-másfelől válasz lesz: egyrészt úgy gondolom, hogy 70 évvel a háború után Japánt is megilletik azok a jogositványok, amelyek egy egy normális országnak általában járnak: fenntartani egy hadsereget ami krízishelyzetben megvédheti, ha úgy gondolják, részt venni egy nemzetközi békefenntartó küldetésben és adott esetben közösen is fellépni szövetségeseivel. Ezenfelül magam is úgy vélem, hogy Kina egy terjeszkedő, agressziv hatalom, ami ellen nem árt valamelyest készen állni, különös tekintettel, ha szemet vetettek olyan területekre, gondolok itt a Senkaku szigetekre, ami az ország fennhatósága alá tartozik. Nem beszélve Észak-Koreáról, erről a gyilkos kis rezsimről, ami éppen atombombát barkácsol a sufniban, hogy fenn tudja tartani egy klikk hatalmát, aminek bűnei legalábbis a sztálini Szovjetunióhoz mérhetőek. Nem egy nyugodt sarka ez a világnak, nehogy azt higgye valaki....

Másfelől az egész tényleg büdös egy kicsit… Japán még korántsem dolgozta még fel a második világháborúban elkövetett atrocitásokat, amik, azért hozzátenném, nem mérhetők a náci Németországéhoz, nem nézett szembe a múlttal, nem ismeri el a hibáit, és az alkotmányos farigcsálás mögött bizony érződik egy "megmutatjuk-ezeknek-a-büdös-kinaiaknak" jellegű, avas, revansista mellékiz is. Nem beszélve arról, hogy a Senkaku-szigetek körüli vitát egyértelműen az agyatlan jobber provokáció, az addig magánkázben levő szigetek állami felvásárlása, robbantotta ki. És arra végképp nincs magyarázat, hogy ezeket a változtatásokat miért kell sumák módon, a szavazók megkerülésével, erőből átnyomni, miért nem vállalja fel a miniszterelnök erről a nyiltsisakos vitát...?

De jó dolog is beledumálni mások országába...!

2015. szeptember 21., hétfő

Naplemente, fesztivál, Shinjuku

....a felhőkarcolók mögött lebukó nap fénye megcsillant a mikoshit diszitő arany főnixmadár kitárt szárnyán - és tényleg, valóban igy is történt, csak bizonyitékom nincs róla, mert az első tucat kép után, még jóval a naplemente előtt, lemerült a kamerában az elem. Pedig a hely, az idő és a cselekmény hármas egysége tökéletes harmóniát mutatott ma délután.

Hely: Shinjuku állomás környéke
Idő: napos
Cselekmény: a Kumano jinja éves fesztiválja, mikor is mikoshi-ba, vagyis hordozható szentélybe ült a kamisama és hivei körbecipelik Tokyó legforgalmasabb állomása körül.


Szeptemberben egyébként egymást érik a matsurik. Elég lett volna kisétálni a szomszédos shótengai-ra, a bevásárló utcára, hogy részt vegyek a napéjegyenlőség, a rizsaratás, meg az őszi telehold tiszteletére rendezett ünnepen. Ma, amikor reggel bicajjal tettem egy nagyobbacska kört, legalább öt kisebb-nagyobb matsuri előkészületeit láttam.

Engem azonban kifejezetten a Kumano-jinja érdekelt és ennek két oka is van. Az egyik a “kodak moment” reménye. Shinjuku a legforgalmasabb, legmodernebb városnegyed; reklámokkal teli, zsúfolt, neonfényes. A toronyházak háttere előtt elvonuló, doboló, skandáló, happi-kabátos emberek menete igéretesnek tűnt. De van egy másik ok is. Néhány éve a Kii-félszigeten csavarogtunk és jártunk a Kumano-jinjában is, a mai matsurit rendezőjének anyaszentélyében, melynek emblémája az a háromlábú varjú, ami a Japán Labdarúgó Szövetség, a JFA címerállata lett. A potenciális fotótémákat el lehet képzelni. Hagyjuk.



Itt van azért néhány kép, meg mozi, amit már a telefonommal lőttem.

video


Matsuri-témában egyébként már irtunk néhányszor, igy az általános hangulatot nem részletezem, itt és itt utána lehet olvasni.

2015. július 26., vasárnap

Egy szolíd matsuri

Matsuriról már többször írtam, de eddig főképp a mikoshi-cipelős, berúgós-kurjongatós típusról tudósítottam, pedig igazából van sok más fajta is. Ezek általában különböző kunsztokra szakosodtak pl. csúszós póznára való felmászás, jeges vízben fürdőzés vagy éppen fáklyákkal való tüzeskedés fatemplomokban, lényeg, hogy veszélyes legyen. A legextrémebb az Onbashira-matsuri Naganóban, amikor is rendkívül részeg emberek hatalmas farönköket eregetnek le egy meredek lejtőn és megpróbálják meglovagolni. Többnyire van egy-két haláleset is, talán ezért is van, hogy ezt a matsurit csak hétévente rendezik meg. 

Tegnap egy ennél jóval szolídabban voltunk, itt csak táncoltak. A kagurazakai Awa-odori matsuri keretében a környék iskoláiban, cégeiben és nyugdíjasklubjaiban alakított, ha itt lenne az irodánk, mi is biztosan fellépnénk! tánccsoportok adnak elő dob- és shakuhachi-zene kiséretében egy-egy hagyományos táncot a kagurzakai lejtőn, lassan vonulva. A zsüri pontoz, a közönség tapsol, a hangulat óriási, kicsit olyan ez, mint ahogy én a riói amatőr szambaklubokat elképzelem; a dobolás és a hőség mindenképpen hasonló, bár úgy rémlik, hogy ott mintha kevesebb lenne a textil a nőkön. Igaz, hogy a táncosok átlagéletkorát tekintetbe véve, ez nem biztos, hogy annyira nagy baj.... 

És akkor néhány kép:

















Videó is van:

video

És ugyanez junior kivitelezésben:

video

Kagurazaka egyébként jó kis környék, egyike a kevés megmaradt, valamelyest hagyományosnak mondható tokyói negyednek. Van egy kis multikulti beütése is; ezen a környéken van a Francia Intézet, így sok jó étterem van, francia, japán, vagy éppen fusion. Erősen ajánlott, akkor is, ha éppen nincs nyugdíjasbuli.

2015. július 19., vasárnap

Újabb bizonyítékok Japán enyészetére

Ha még nem mondtam volna: Japán töretlenül halad a kollektiv nyugdíjba menetel felé. Ennek megfelelően erőteljesen felpörgött a un. first-world problémák megoldásának az üteme, aki esetleg ezeket mibenlétét nem ismeri, itt tájékozódhat, és napról-napra kevesebb az akadálya annak, hogy az ország szép lassan, boldog mosollyal az arcán és egy iPad-dal a kezében, elsüllyedjen egy kényelmes fotel mélyén.

Hogy állításaimat faktuálisan is alátámasszam, összeszedtem egy-két kurrens terméket az Azusa expresszvonat mailorder katalógusából. Be kell valljam, hogy imádom ezeket böngészgetni a repülőkön és vonatokon, na nem mintha valaha is vettem volna itt valamit, mert borzasztóan szórakoztatóak! A műfaj igazi hazája egyébként Amerika, de azért Japán is kitesz magáért.

Itt van például ez a gyöngyszem: 14,800 yenért (+ÁFA) a miénk lehet ez az elmés kis szerkezet, aminek segítségével 51-szeres nagyításban láthatjuk, mi van a fülünkben. A képen látható hölgy láthatóan meg is lepődik azon, amit lát, csak nem valami indecens dolgot talált? De nem esik kétségbe, hiszen az endoszkóphoz mellékelt fülpiszkálóval hamarosan el fogja távolitani, bármi legyen is az.


A következő eszköz értelmezéséhez tudni kell, hogy mára Japánban szinte általánossá vált a "washlet"-ek használata, ez a bidé funkcióval is bíró WC-ket jelenti, itt írtam a műfajról hosszabban, ami egyébként korántsem hülyeség, hiába, én is hajlok már a dekadenciára... Igen ám, de mi lesz, ha a washlet-kulturára mára teljesen rágyógyult japánember olyan helyre, vetődik, sajáthoni Mucsaröcsöge vagy a rettegett Külföld, ahol NINCS washlet? Talán majd pirosra gyulladt fenékkel fog egész nap rohangálni, mint ez a szegény tanuki? Nem, ha megveszi ezt a csudálatos szerkezetet, aminek segítségével alfelét bárhol, bármikor "kirei", ez olyasmit jelent, hogy valami egyszerre szép és tiszta, állapotban tarthatja. Tulajdonképpen úgy is lehetne fogalmazni, hogy ez egy hordozható beöntés. Kompaktul belefér a táskádba, és ha megnyomod a gombot, akár egy rendőrségi sokkoló, kiugrik a spriccfej és büntet.


Arra már gondolni sem merek, hogy a fenti két eszköz mennyire cserekompatibilis? Megtisztíthatjuk-e fülünket a fenékspriccelővel és megnézhetjük-e.... na de inkább hagyjuk.

A fürdés Japánban megszentelt dolog, ilyenkor esténként a helyére csúszik a kizökkent világ. De a tökéletes satorit csak úgy lehet a fürdővízben elérni, ha a fürdőszobából a kilátás a természet, ezen belül lehetőleg a Fuji-san, felé nyílik. Ehhez segít hozzá a négy változatban kapható poszter, ki-ki választhatja a kedvenc évszakát, a valószerűség érdekében ízléses ablak-imitációval is ellátva.


Nyilvánvaló, hogy olvasóink között sokan vannak, akik nap mint nap felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon tettek-e eleget arc-fitness-ük megőrzése érdekében? Magam is sokat őrlődöm ezen a problémán, ezért nagyon megkönnyebbültem, amikor ezt az elmés szerkezetet megláttam, én leginkább "szájpropeller"-nek hívnám:



Napi pár perc gyakorlással a hirdetés szerint tökéletes faceline-ra tehetünk szert, persze, csak ha betartjuk a tanácsot: ajkunkat edzés közben kerekre formáljuk, mintha csak az "ó" hangot adnánk ki. Titkon remélem, hogy megfelelő edzettségi fokkal fel is tudok majd emelkedni a földről, a néninek szerintem már sikerült!

És ha az eddigi bizonyítékok nem lettek volna eléggé meggyőzőek Japán dekadenciába süllyedésébe, ime a végső érv. Az gondolom a blog olvasóinak nem jelent nagy meglepetést, hogy Japánban a házikedvencek száma jócskán felülmúlja a gyermekek számát, ne jelentsen, megírtam! Ha a trendvonalakat meghosszabbitjuk, könnyű belátni, hogy nincs olyan messze az idő, amikor mindenki ráébred, mennyivel jobban jár egy tündibündi kiskutyával, mint egy hisztis óvodással, ráadásul az előbbi garantáltan nem alakul át deathmetálos, pattanásos kamasszá. Meggyorsítandó ezt a szellemi fejlődést, a katalógus számos figyelemreméltó terméket kiván, ezek közül is a legjelentősebb a Kutyalejtő.


A Kutyalejtő a házikedvencek szófára és ágyba való feljutásának akut problémját oldja meg. Nincs többé szemrehányó, vizenyős tekintet, indokolatlan csaholás, derékroppantó emelgetés, a kisdrága egyszerűen csak FELSÉTÁL az ágyba a tetszőleges szögben felállitható, garantáltan csúszásmentes anyaggal bevont lejtőn és prontó! máris gazdija ölében piheghet, az asszonynak, gondolom ilyenkor már nem osztanak lapot. Hiánypótló.

2015. július 10., péntek

Akasaka lunch

Volt már ilyen korábban is, de az csak egy zsenge próbálkozás volt annak a mérhetetlen mennyiségű zabálóhelynek a feltérképezésére ami az irodánk és Akasaka-Mitsuke környékén van. Tanulva a korábbi hibáimból, amikor is túlzottan cizelláltan próbáltam írni, most bedemártoni tömörséggel intézek el egy-egy helyet és gyorsan le- vagy felpontozom őket.

A másik változás, hogy poszt helyett "oldalt", un. page-et, irok, ez mindig kint lesz a főcim jobb oldalán,  ha van változás, majd jelzem az FB-n. Ja, és van egy klafa googlemap térkép is, ha valaki tényleg ki akarja próbálni... Tehát akkor itt: http://tokyoreloaded.blogspot.jp/p/akasaka-lunch.html 


2015. június 28., vasárnap

A világ legélhetőbb városa?

Azt írta az újság, hogy Tokyó a világ legjobb helye, "the world's most livable city"*. Igazából több ilyen lista is van, a Wiki konkrétan hármat is felsorol, és a jó helyzéseket többnyire Bécs, Melbourne, Zürich és néhány másik svájci, kanadai, skandináv illetve ausztrál város viszi el, mit keres közöttük Tokyó? Mint egyetlen ázsiai nagyváros, Tokyó egyértelműen kakukktojás, és mivel csak a Monocle listáján van az első 10-ben, az olvasóban könnyen felmerülhet, hogy pusztán arról van szó, hogy magazin hírhedten sznob és japán-mániás főszerkesztője úgy vélte, hogy a Shibuya - Omotesando - Roppongi háromszög piedesztálra emelése, mert abban biztos vagyok, hogy "Tokyó" alatt ők ezt értik, több újságot ad el, mint egy újabb unalmas svájci város elsősége. Mindazonáltal, ha már igy alakult, érdemes összeszedni a PRO-kat és a CON-okat, ahogy azt manapság szokás mondani.

The PROs, avagy miért is JÓ Tokyóban lakni?


  • Mert mindig történik valami: egy ekkora városban nehéz unatkozni, Tokyóban pedig közel lehetetlen és a bőség zavarával kell küzdeni, ha programot akar magának az ember, igaz, ez sem mindig könnyű feladat...
  • Mert isteni a kaja: hacsak valakinek nincs betonból a nyelve, gyorsan észreveszi, hogy Tokyóban eszement jókat lehet enni, és itt nem csak a japán kajára gondolok. Szerény véleményem szerint ebben a kategóriában verhetetlen, és nem is olyan drága...
  • Mert itt dolgozni jó: közhely, de az életünk legnagyobb részét a munkahelyünkön töltjük el, tehát nagyon nem mindegy, hogy ott hogyan érezzük magunkat. Tokyóban dolgozni JÓ, elsősorban azért, mert itt nem kell elmagyarázni, hogy nem amiatt dolgozunk, hogy ne toljon le a főnök, hanem mert bizonyos dolgokat meg akarunk tenni, és emiatt addig nem nyugszunk, amíg azok meg nem történnek, úgy, ahogy ezt elterveztük.
  • Mert jól lehet keresni: ne álszenteskedjünk, ez is fontos! igaz, a yen zuhanása meglehetősen megtépázta megtakarításaink vásárlóerejét, de még azért így sem rossz és cserébe jobban megy a gazdaság.
  • Mert jó a közbiztonság: aki ismer, tudja, hogy nem vagyok különösebben biztonság-paranoiás, az új lakásban első dolgom volt kikapcsolni a riasztót, de azért azt tényleg birom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kell aggódódni emiatt. Na jó, majdnem.
  • Mert szép: amilyen ronda Tokyó egy nagylátószögű objektívven át nézve, annyira szép, ha ezt lecseréljük egy telére. Értem ezalatt, hogy ha képesek vagyunk ignorálni a kontextust, ami erős akaratot és folyamatos traininget igényel, akkor nagyon sok szépséget találhatunk ebben a városban.
  • Mert pezseg a kultúra: akinek van valamelyest affinitása a hagyományos japán kultúrához, annak ezt nem kell magyarázni, mert nyilvánvaló. De nem csak erre gondolok; például Tokyó, New York és London mellett, kihagyhatatlan állomása minden nagy képzőművészeti kiállitásnak, vagyis ide mindent, de tényleg mindent! elhoznak. Az persze más kérdés, hogy beférünk-e, de erről majd a CON-okban...
  • Mert Ázsiában van: Kelet-Ázsia csodálatos egy hely, töménytelen történelem, kultura és gyönyörű táj van innen alig néhány órányi repülőútra, helyek, ahová aligha juthatnék el, ha nem ezen a környéken laknánk.
  • Mert egyszerű az élet: lehet, hogy meglepő, de Tokyóban minden nyelvi nehézség, ó azok a kanjis nyomtatványok! ellenére sokkal egyszerűbb elintézni egy hivatalos ügyet, mint Magyarországon, ahol a nyelvet állitólagosan anyanyelvi szinten ismerem. Az adóbevallást is megcsináljuk magunk, egy este alatt, odahaza még nem mertem ilyen vakmerő vállalkozásba fogni.

The CONs, avagy miért NEM JÓ Tokyóban lakni?


  • Mert messze vannak a barátok, a család: hát ez bizony igy van, persze Új-Zéland még messzebb lenne, és itt a Skype is, és emiatt, ha már egyszer nem lakom otthon, szinte mindegy, hogy Londonban vagy Tokyóban vagyok. És hát, barátok már itt is vannak...
  • Mert ronda: az antitézise a mikro-szépségnek a makró-rondaság; persze lehet azt mondani, hogy izgalmas (az), meg, hogy futurisztikus (az) vagy hogy falusias (az), de az nem anullálja azt a tényt, hogy a város döntő része bizony elég csúnya.
  • Mert sokan vannak: ahogy ezt már megénekeltem, ez itt a legnagyobb, mondhatni az Ősbaj, és ebből vezethető le az undok dolgok, tömött metrók, szűkös lakások, ésatöbbi. De hát ez meg olyan, hogy ha ezt nem bírja valaki, ne jöjjön ide, úgy tűnik, mi bírjuk. És egyébként ebből a rosszból azért származik egy rakás jó is, pl. erős gazdaság, jó kaja, satöbbi, hiszen több ember több okosságot talál ki...
  • Mert nem Európában van: Európa egy jó kis kontinens, bár sokan küzdenek rajta, hogy ne így legyen, és hiányzik is rendesen; jó lenne túrázni a Dolomitokban, ejtőzni vidéki angol kocsmákban, csavarogni Párizsban, csak, hogy néhány példát mondjak. Ezt mind elég nehéz Tokyóból megtenni... Az persze igaz, hogy ha másutt laknék, jó eséllyel az lenne az egyik CON, hogy "nem Japánban van".
  • Mert nem lehet szinházba járni: hogy miért nem, annak sok oka van, például, hogy gyakorlatilag nincsenek szinházak, figyelem: kabuki-noh-bunraku most nem számit! Igaz, persze, hogy ilyen téren el mi vagyunk kényeztetve; Budapest kevés várossal szemben jönne le vesztesként... Régebben egyébként a komolyzenét is idesoroltam, de azóta rájöttem, ez csak pénzkérdés.
  • Mert messze a természet: persze, mit is vár az ember egy 30+ milliós városban? Az igazság az, hogy ahhoz képest nem is olyan nehéz kikerülni a zöldbe, kiváló egynapos túrákat lehet tenni. De azért ez nem ugyanaz, mint otthon, ahol 10 perc alatt az erdőben vagyok.
  • Mert jöhet a Nagy Földrengés: ez nem tréfadolog, tényleg jöhet, és akkor nagyon nem lesz jó itt lenni, de remélem, hogy ezt nem élem itt meg. De úgy vagyok ezzel, hogy bár ez egy valós kockázat, azért mégis csak egy a sok közül, és ha jobban belegondolunk, nem is a legnagyobb.
  • (nem, a fukushimai sugárzás nincs a CON-ok között)
...és akkor a konklúzió? Van-e kúlabb lakhely Tokyónál a Föld kerekén a Tokyó Reloaded szerint?

Be kell vallanom, hogy nem érzem igazán kvalifikáltnak magamat ennek az eldöntésére, mert ugyan elég sokat utazgattam már a világban, de Budapesten és Tokyón kívül eddig huzamosabb időt csak Zalaegerszegen töltöttem, ott is csak a Magyar Néphadsereg jóvoltából. Maradjunk így hát annál az óvatoskodó megfogalmazásnál, hogy Tokyó egy kellemes, élhető hely, abban biztos vagyok, hogy sokkal élhetőbb, mint bármi más Ázsiában, de azért egy San Francisco - Stockholm - Sydney - Auckland - Torino viszonylatban már elbizonytalanodnék, ki kellene előbb próbálni... De az, hogy egyáltalán felmerült, már nagy dolog, mutatja, mennyit fordult a világ azóta, hogy a hetvenes években még a Nők Lapja "Hetedhét országból" c. rovatában szörnyűlködtünk a Tokyó forgalmasabb pontjaira kihelyezett oxigénautomatákon és a fehér kesztyűs betolóembereken, és ez azért nem volt puszta kommunista propaganda.

----------------------------------------

* Ez csak egy recenzió, mivel a Monocle magazin, a "vedd meg, csórókám!" elvet követve, nem teszi közzé az anyagait a weben, hát azért sem veszem meg!

2015. június 7., vasárnap

Hiyashi chúka

Ahogy azt még egy korai posztomban is kifejtettem: a hiyashi chúka egyértelműen nyári étel, nagyjából májustól októberig kapható. A neve azt jelenti, hogy "hideg kínai", a kínai itt a chúka soba, vagyis a "kínai metélt" rövidítése, ami viszont a rámen* egy kevésbé közkeletű neve. Voltaképpen hideg, rövid lére eresztett rámen, és ahogy azt mondani szokták: jó étel annak aki szereti. Én speciel igen.

Azért nem arról van szó, hogy a rámenről egyszerűen csak leöntenék a levet és lehűtenék, ennél azért szofisztikáltabb a dolog, pontosabban egyszerűbb, mert a misztikus rámenlevet nem kell nagy kondérban napokig rotyogtatni, hanem gyorsan össze lehet ütni egy kis shóyuból, ecetből és szézámolajból. A tésztát ki kell főzni és folyó víz alatt kihűteni, és csinosan ráhalmozni szép hosszúkásra vágott belevalókat. Ami az utóbbiakat illeti, ezek itt talán még fontosabbak, mint a rámennél, lehet benne chashú, főtt csirke, rák, kurage, vagyis medúza, imádom! uborka, főtt tojás, paradicsom, gyömbér, babcsira és még ki tudja mi minden más. Leöntik a szósszal, tesznek mellé egy kenet karashit, csípős japán mustár, és már készen is van. Mi pedig ezt a sok finomságot végül majd mi az evés előtt jól összekavarjuk és hangos szürcsöléssel** elfogyasztjuk. Otthon is ki lehet próbálni, nem adok receptet, keressetek rá a neten és találtok rengeteget. 


Mint mindenből, ebből is van jó és kevésbé jó, utóbbiakat szerintem főleg arról lehet kiszúrni, hogy chashú helyett felvágottat tesznek rá, fúj! A hiyashi chúkát sok olyan étterem is a menün tartja, ahol egyébként nem mernének rámennel próbálkozni, és sokszor egész elfogadhatók is vannak köztük. De az igazi hiyashi chúka persze mégiscsak az, amit egy valódi rámen-szakács készít el, már persze, ha nem zsenánt neki, az egyszerűsége okán. A minap ráakadtam egy ilyenre, az új házunk környékén, biciklitávolságra. Nem volt csalódás, különösen az extra vastag, szinte már udon-méretű! tészta volt nagyon finom, de a belevalókkal, csirkehús, uborka, rák, tojás és babcsira, sem volt baj, mondjuk én nem bántam volna egy kis chashút is. Tervbe vettem, hogy hamarosan nekifutok itt a rámennek is, ha már a hiyashi ilyen jó volt, majd tudósítok.


------------------------------

* Még több poszt a rámenről ezen a linken
** A figyelmes olvasónak nyilván feltűnik, hogy a szürcsölés, tekintve, hogy nem forró az étel, teljesen funkciótlan, de mit lehet tenni; így jobban esik...

2015. május 30., szombat

Vidéki élet

Ez most egy kicsit öncentrikus poszt lesz, de hát ilyen is kell néha, és a barátok amúgy is noszogatnak, hogy miért nincs ilyen? Hát most lett.

Április végén ugyanis elköltöztünk; Roppongi-alsóból Sasazukára, a Belvárosból a Külvárosba, ahogy azt a nóta is mondja. Jó, azért nem kell megijedni, annyira nem külváros, egy, ortodox megítélés szerint három, megálló Shinjukutól, de hát akárhogy is nézem, ez már kívül van a Yamanotén, ergó Vidék. Hát ez van, majd palántázok rizst és tartok kecskét. Bár elvi szinten régóta fontolgattunk egy ilyen lépést, elvégre nem rossz dolog az, ha az ember kinyújtóztathatja a lábát és nem rúgja ki egyből a falat, na jó túloztam. De amitől végül az elvekből gyakorlat lett, az az volt, hogy Juditnak új munkája lett, pontosabban az (egyik) régi munkája dagadt fel akkorára, hogy ezt már csak teljes idősnek lehet nevezni, heti három odajárással, fizetéssel, saját vízummal, az ám! A munkahelye pedig künn van a vérbe', valami Hashimotó nevű állomáson, Roppongitól majd két órára, minimum kétszeri átszállással. Ez még heti három kirohanáshoz is sok, így nekiugrottunk a térképnek és kisütöttük, hogy nekünk valahol a Sasazuka-Hatagaya-Yoyogiuehara háromszögben kellene lakni, és akkor Judit mehetne átszállás nélkül Hashimotóra, én pedig Chiyóda-sennel Akasakára, ilyen egyszerű ez.

Így hát nekiestünk mindenféle ingatlanos weboldalnak, utána pedig mentünk lakást nézni az ügynökökkel, láttunk kicsit, nagyot, magasat és alacsonyat, drágát és még drágábbat, közelit és messzit, mert az ügynöknek mindig van egy Tuti Helye, ami persze juszt sem ott van ahol mi keresünk, de feltétlen nézzük meg, mert nagyon szép! A végén magunk is meglepődtünk, amikor pont ott találtuk meg az Igazit, ahová eredetileg is belőttük magunkat. Csinos kis házikó, teljesen a miénk, három emelet, na ettől azért nem kell megijedni, afféle kis toronyszerű ház. Három éve épült, és a tulaj áprilistól kiküldetésre ment Kínába három évre, és arra az időre kiadja, és így, mivel limitált idejű a szerződés, egészen jutányos volt. A legjobb benne, hogy ellentétben a szokásos japán lakásokkal-házakkal, ahol a tűzhelyen kívül jószerivel semmi sincs, ez majdnem teljesen berendezetten jött, és nem is ízléstelenül! na jó, a csillár egy kissé randa volt, de az már összepakolva lapít az egyik szekrényben. És még kedvezményt is kaptunk a berendezés miatt! Ez most lehet, hogy hülyén hangzik, de logikus: amiatt, hogy nem hozzuk a saját cuccainkat és az övékét használjuk, nekik elég egy jóval kisebb méretű raktárt bérelniük a dolgaiknak amíg nincsenek itt. Az így megspórolt pénz egy részét némi noszogatásra megosztották velünk...

Aztán a költözés... Nem hiszem, hogy bárki szeretne költözködni, mi meg pláne nem, de voltaképp egészen simán ment, Juditnak persze lehet, hogy erről más a véleménye, de egyszer csak itt volt egy rakás doboz, lehetett bontogatni, mint Karácsonykor. Utána persze rohangálás különféle boltokba beszerezni a hiányzó dolgokat, ez még azért folyamatban van. De már kezdünk lenyugodni, alig egy-két felbontatlan doboz van, azok is könyvek, vendégek is jöttek már, egészen úgy tűnik, mintha itt laknánk. Milyen is ez?


A legnagyobb változás nem is az, hogy ez kijjebb van, végül is ilyen házak-negyedek egész központi részeken is vannak, hanem hogy a service-apartment életből egy férglyukon átugrottunk a sajátház életbe. Volt már ilyen persze korábban is, a Régi Házban, nem teljesen ismeretlen a dolog, megvan ennek a szépsége. Good-bye hajlongó recepciósok, helló szomszédok! Viszlát tea nyomor-konyha, szia gáztűzhely! És végre vendégszoba is lesz, még ha csak egy tetőtéri is. Ezenkívül welcome járható gardrób és sok-sok polc, normális méretű franciaágy, átszellőztethető lakás és éjszakai csend, hatalmas CSEND, amit csak egy-egy bagzó macska tör meg, igaz, az nemkicsit. Vagy esetleg majd éppen mi, ha vendégség lesz és egy kis ereszdelahajam

Azért persze van veszteséglista is. A gyalog vagy biciklivel való munkába járást lenne fair ide számolni, hiszen családi átlagban legalábbis nullszaldósra jön ki a munkába járási idő. De a gym, vagyis az edzőterem, az már mindkettőnknek egyformán fáj, nem mintha nem lenne a környéken, de azért az az igazi, amikor az ember papucsban slattyoghat le az esős évszak közepén egy kis gépezésre, na meg az usziba. Aztán oda a szép kilátás is a magas házakra és a Tokyo Towerre, nem lesz többé kieru shunkan sem, igaz, cserében elvileg van Fujimi a felső emeletről, de a kezdeti lelkesedés után rájöttem, hogy ez egy nagy hasbaakasztás. Oké, tiszta időben két ház között tényleg látszik egy picit a Fuji-san csúcsa, de ez inkább csak elméleti kilátás.


Ami viszont nagyon élvezetes, az a környék. Na nem mintha Roppongi kibírhatatlan hely lett volna; amolyan magasházas negyed, sok és szépen karbantartott parkkal, üzletekkel. De valljuk be, ha nem lennének japán feliratok, a világ bármelyik nagyobb városában lakhattunk volna, miközben Sasazuka letagadhatatlanul japán, tokyói: két-háromszintes, kvázi-falusias beépítés, apró, sokszor szedett-vedett, szabadon álló házakkal, körülötte parányi kertekkel, pont olyan mint a Régi Ház környéke. És persze tele van jó kis boltokkal, például egy remek saké-üzlet, a tulaj kevés híján kidobott, amikor megkérdeztem, hogy sört lehet-e kapni, egy hibátlan breton palacsintázó, és persze számtalan jólkinéző izagaya. Most épp a mézesheteket éljük, esténként kipróbálunk egy-egy új helyet, hétvégén pedig az üzletekben bóklászunk. Ismerkedni könnyű, itt még nem lejárt lemez a Beszélő Gajin, mindenki szivesen traccsol velünk egy keveset.


Aztán, ha majd valamennyi hiányzó tárgyat megvettünk, minden boltot kipróbáltunk és megvolt az összes parti, majd megint írunk posztokat is...

2015. április 4., szombat

Sakura 2015

Az idén a szokásosnál erősebben rágyúrtunk a sakura-szezonra, részben mert erősnek ígérkezett, enyhe tél és lassú melegedés, de főképp, mivel Juditnak tavaly kimaradt és az elvonási tünetek kezdtek kiütközni nála, rendszeres sétálhatnék, felfokozott piknik szervezési tevékenység stb. Az első komolyabb sakurás hétvégét célzott cseresznyefaliget-látogatásokkal töltöttük, Chidorigafuji, Yasukuni és tsai, és közben feltérképeztük a második hétvégére, a mankai várható idejére optimalizált sakura-parti helyét. Mert szép dolog ugyan a fák alatt sétálva csodálni a cseresznyevirágzást, de az igazi hanami az, ha a virágfelhő alatt letelepedve adjuk át magunkat a természet élvezetének, némi evés-ivással rásegítve... ahogyan ezt Shioiri buchó osztálya is tette annó. Találtunk is egy remek helyet, nem messze a Nippon Budókantól, gyakorlatilag a Császári Palota tőszomszédságában, elvileg nem is lenne szabad alkoholt inni, nehogy a hangos kurjongatás megzavarja a pihenésben a Tennó Heikát, ami valami érthetetlen okból alig ismert.

Kimentek a levelek a barátoknak, kaját megvettük, pezsgő becsusszant a hűtőbe, rózsaszín, nanáhogy! És akkor jöttek a meteorológusok ezzel:


Felrémlett a kis híján tragikus kimenetelű 2010-es sakura-party emléke, amikor nem sok hiányzott ahhoz, hogy a hegyimentőknek kelljen kimenteni minket a parkból, ahol kékre fagyott végtagokkal próbáltunk csakazértis! hanamizni, és inkább úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem kockáztatunk. Most ülünk a szobában, bámulunk ki az ablakon és szomorúan nézzük, ahogy az eső szétveri a maradék virágokat. Pusztul a világ... lehet, hogy meg kellene inni azt a pezsgőt azért mégiscsak.

No de akkor itt a legjobb 10 kép, még az előző hétvégéről, amikor még szép volt az idő:

Ez Tokyo "standard" cseresznyefája a Yasukuni szentélyben.
Ennek a virágjait számolgatva készíti meteorológia a napi sakurajelentést.
Lehet ilyenkor is csónakázni a palota körüli várárokban. Kipróbáltuk, rendben volt.
Ugyanez, felülről, itt lett volna a piknik :(
Még egyszer a sáncárok. Fű, nád és némi sakura. Megfigyelhető a virágok szuboptimális nyílottsága.
Nem teljes a sakura-élmény teleobjektívekkel felszerelt nyugdíjashorda nélkül.
Ez ugyan "mankai" de ez nem ér, mert ez hibrid, fúj!
Közelről is ronda ám!
Ezt már szabad szeretni, ez a klasszikus "Yoshino" típus, fehér, egy lehelletnyi rózsaszínnel.
Na és akkor itt egy nyerő kombináció: zen templom + sakura
Sakura a belvárosban is, 7/24!