Aki farkast kiáltott

Az elmúlt napokban kétszer is volt földrengésriadó. Ilyenkor az az új módi, 1-2 éve vezették be emlékeim szerint, hogy az állam átveszi a kontrollt a mobilok felett és, hacsak nincs teljesen kikapcsolva, függetlenül minden beállítástól*, teljes hangerőn elkezd vijjogni a teló és egy egzaltált hang azt kiabálja, hogy „jishin desu!” (földrengés van!). 

Az első riadó estefelé volt, namárcsakezhiányzott! Judit egyből kinyitotta a teraszajtót, ezt azért ajánlják, hogy ne szoruljon be, és kb. 20 másodperc múlva valóban jött is egy 5-10 másodpercig tartó gyenge rázkódás. Bekapcsoltam a TV-t és láttam, hogy Chibában, a tengerparton volt valami 4-es löket, big deal, ilyenek még odahaza is szoktak lenni. Világvége ezúttal elmarad, illetve már csak a koronavírusban bízhatunk. Aztán tegnap éjjel, első édes álmomban, Judit szerint 2 órakor, a fejemtől vagy 10 centire kezdett üvölteni a telefon, miszerint JISHIN DESU! Majd szívszélhűdést kaptam, de tényleg! nagyon nem esett jól. Maga a rengés még az elsőnél is kisebb volt, kössz…. 

Szóval elvileg jó dolog ez a riasztás, mert ha tényleg jön a Nagy Földrengés, akkor egy 10-20 másodperces rákészülés is sokat tudna számítani. Csakhogy az a baj, hogy ez nem igazi előrejelzés, olyat nem tudnak csinálni, csak egy már megtörtént rengésről való azonnali tudósítás, ami, hála a fénysebességnek, gyorsabban ér ide, mint maga a rengés. Ez azt jelenti, hogy minél távolabbi a rengés epicentruma, annál nagyobb az időkülönbség, vagyis annál több időt kapunk elzárni a gázt, kinyitni az ajtót, bebújni az asztal alá stb. Vagyis, ha valahol közel, pl. a tokyói öbölben, van a rengés epicentruma, ezek az igazán veszélyes dolgok! akkor ugye, nemhogy 30, de három másodpercünk sem nagyon lenne, szóval még az asztal alá sem tudnánk bemászni. Ha pedig messze van, akkor idő ugyan lesz bőven, de minek, hiszen a távoli földrengések jócskán legyengülnek mire ideérnek. 

Már látom is, hogy valaki gépeli a választ: igen, bizonyára van azért egy olyan tartomány, egy „sweet spot”, már amennyire édes lehet az ilyen, amelyik MÁR elég messze van ahhoz, hogy értelme legyen a riasztásnak és MÉG elég nagy ahhoz, hogy nagyot üssön onnan is. Mondjuk ha egy tóhokui méretű 9+-os giga-rengés, ez volt a valaha mért második legnagyobb földrengés a világon! ütne be Chibában vagy az Izu félszigeten, akkor valóban lenne értelme a riasztásnak. De akkor minek ugráltatnak ilyen piszlicsáré rengésekkel? Ez tényleg csak arra jó, hogy immúnis legyen az ember erre, sőt, akár még gondosan ki is kapcsolja a telefonját lefekvéskor, nehogy megint hülyeséggel ébresszék fel hajnalban… Aztán ha tényleg jön a "Big One", akkor... de hogy is volt az a mese a pásztorfiúról...?

--------------------------

* update: állítólag ki lehet kapcsolni a Notifications → Emergency Alerts → Off útvonalon. Már csak ezért is megérte megirni ezt a posztot...!

Rendkívüli megálló

A shinkanzen természetellenes vehemenciával fékezni kezdett, a hangszórók vijjogni kezdtek, egy narancsos fény villódzott és egy kissé egzaltált női hang azt ismételgette: jishin desu*. Megálltunk, kialudtak a fények, leállt a légkondi is, csendben és sötétben vártuk a földlökéseket,  amelyek néhány másodperc múlva rendben meg is érkeztek. Egy jó darabig ringatódzott a szerelvény, Fukushima, mondogatták körülöttem az utasok, mert hogy épp onnan futott ki a vonat, és nem tűntek nyugodtnak. Hát, mondjuk mi sem voltunk teljesen azok, elátkozott egy hely ez. 

Aztán egy nyugodtabb hangú kalauz is megszólalt, tájékoztatott, hogy egy 5-ös erősségű földrengés volt Fukushima térségében, és hogy most vizsgálják a síneket, hogy minden rendben van-e, kis türelmünket kérik. Felgyújtották a fényeket, majd a légkondit is visszakapcsolták, kezdett konszolidálódni a helyzet. Ám ekkor újra ideges emberek kezdtek rohangálni a középső folyosón fel-alá, csakhamar kiderült, hogy valaki rosszul lett és be fogunk gurulni a következő állomásra, hogy a mentők elvihessék. 

Tulajdonképpen ennyi a történet, miután a mentés megtörtént, a vonat elindult, és csakhamar újra felgyorsult rendes, 270 km/órás utazósebességre, és alig 20 perces késéssel befutottunk Tokyóba. A rendkívüli leginkább az, hogy nem volt semmi rendkívüli, a vonat nem fúródott a földbe, nem kellett létrán lemászni a magasvasútról, de még csak nem is ragadtunk a nyílt pályán órákig. Pedig egy ötös földrengés azért elég erős ám, potyognának a téglák rendesen a Nagykörúton, de a shinkanzennek szerencsére meg se kottyan, sőt, még a 2011-es nagy tóhokui földrengés során sem volt baleset, pedig az 7-es volt, ez a logaritmikus skálán 100-szor erősebb, mint az 5-ös, és akkor is suhantak a vonatok a környéken. 

Jól meg van ez az ország építve, mi tagadás.

* Földrengés van/lesz

Hajrá Kumamon!

A múlt heti kumamotói földrengés kapcsán sok önkéntes/magán kezdeményezés indult az érintettek megsegítésére. Az egyik ilyen, nem biztos, hogy a leghasznosabb, de mindenképp a legcukibb, a "Kumamon Ganbarekai", szabadon magyarítva a "Hajrá Kumamon!”, mozgalom, ahol a mindenki által imádott Kumamon nevű yurukyarát, vagyis kabalafugurát, vigasztalják különféle más plüssállatok, és arra biztatják, hogy ne adja fel, igyekezzen, vagyis “ganbare!”. 

Kumamon az utóbbi évek egyik legsikeresebb yurukyara-celebje, egyértelmű sztár a prefekturális mascotok között, pedig elég erős a felhozatal, hiszen minden “ken”-nek van egy, a Japán Nemzeti Bank megállapítása szerint az elmúlt két évben 1.2 milliárd dollárt forgalmat generáltak a pirospozsgás medvével ékesitett biszbaszok, sütemények, hotelek, légijáratok, és még ki tudja micsodák.

Csütörtök este óta a neten Kumamon mentőakció indult, először egy Chiba nevű mangarajzoló bácsi rakta fel a webre ahogy a sérült Kumamont vigasztalják. Ez gyorsan népszerű lett és csakhamar megszületett a “ganbarekumamonkai” #くまモン頑張れ絵 nevű hashtag a Twitteren, Facebook-on és gondolom még sok más helyen is, ahol profi és nemprofi mangarajzolók őrjöngenek Kumamonnnal. Vannak jobban és kevésbé jól sikerült darabok, akinek van kedve, kutakodhat pl. itt (Twitter) vagy itt (Facebook)!

Az eredeti Ganbare Kumamon! Chiba-sannal, ami meginditotta a lavinát

Öt éve történt

A kerek évszámoknak tulajdonképpen semmi jelentősége sincs, épp csak a Föld van éppen nagyjából ugyanazon a helyen, mint amikor egy bizonyos dolog megtörtént. Valamiért mégis kedveljük ezeket az időpontokat, talán, mert fogást kínálnak az idő unalmasan egyhangú, végtelen áramlásában.

Tegnap volt pont öt éve, na megint elkéstem a poszttal! hogy Japántól keletre, a Csendes-óceán mélyén valami történt, felpattant egy tektonikus lemez, és az így keletkező földrengés jelentős pusztítást okozott a keleti tengerparton és Sendai városában. Nem mellesleg a tektonikus lemez mozgása néhány méterrel megemelt pár millió köbméter vizet, egyfajta "vízdomb" keletkezett, a víz viszont folyadék, vízszintesen szeret lenni, így gyorsan kinyújtózokodott, és a gyorsvonati sebességgel terjedő hullám Tohoku partjainál helyenként több, mint 20 méterre csapott fel, magával cipelve autókat, házakat, és majdnem 25.000 embert. 

A víz sok minden más mellett a fukushimai atomreaktor tartalék generátorait is elöntötte, használhatatlanná téve azokat, éppen akkor, amikor szükség lett volna rájuk. A reaktor ugyanis automatikusan leállt, nem mintha bármi baja lett volna a földrengéstől, biztonsági intézkedés gyanánt. A leállt reaktort viszont hűteni kell, a hűtővíz áramlásához pedig motorok szükségesek, amiket áram hajt, de hát az nem volt, hiszen a generátorokat elöntötte a víz... Így a világ dermedten figyelte, ahogy néhány nap alatt a felforrósodott nukleáris fűtőelemek leolvadnak, a reakciókból fejlődött hidrogéngáz pedig szép sorban felrobbantja a reaktorépületeket. A többit már ismerjük: a lakosságot kitelepítik, és megkezdődik a "cleanup" aminek az időtartalmát az optimisták is 30-40 évre becsülik. Pedig csak annyira lett volna szükség, hogy a generátorokat egy picit magasabbra kellett volna tenni. Vagy lezárni a tetjüket amikor jött a cunami. Vagy hozni helikopterrel előre előkészített tartalék generátorokat. Vagy... 

Szomorú és peches egy történet ez; ha csak a földrengés lett volna, akkor könnyen lehet, hogy egyfajta sikersztoriként emlékeznénk rá: átvészeltük a világtörténelemben eddig mért második legnagyobb földrengést, alig párszáz áldozattal és meglepően kevés, Tokyóban gyakorlatilag nulla, anyagi kárral! Ha azért a cunamit is hozzávesszük, akkor a tragédia ugyan tagadhatatlan lenne, de ez mégis csak egy természeti katasztrófa lett volna, aminek elviseléséhez az évszázadok alatt már hozzászokott a japán nép, és a gyászmunka elvégzése után része lenne a kollektív emlékezetnek. De Fukushima, amibe ugyan nem halt bele senki, mégis nagyobb sebet ütött a japánok pszichéjén, talán éppen az elkerülhetősége miatt. Megingatta a japánoknak a technológiába, valamint annak uralhatóságába, és ezzel együtt saját maguk alaposságába és szervezettségébe, vetett hitüket. Mivel a második világháború utáni elképesztő japán gazdasági-társadalmi sikertörténetnek éppen ezek voltak az alapjai, ezért ennek a sokknak a rezgései máig érezhetők. Csak azt remélhetjük, hogy ez válság és az ezt övező, máig sem befejezett, viták hozzásegítenek ahhoz, hogy Japán találjon egy új paradigmát, aminek alapján optimistán, megújulva tudna belekezdeni a következő 50 év sikertörténetébe. 

Mert erre nagy szükség lenne, nem csak Japánnak, de a világnak is.

---------------------

A földrengésről annak idején itt: http://tokyoreloaded.blogspot.jp/2011/03/1446.html és itt: http://tokyoreloaded.blogspot.jp/2011/03/szamuraj-virtus.html irtam.

Ise Bárkája

A márciusi tsunami után Yamamotó úr úgy érezte, valamit tennie kell, mert bármikor jöhet a következő. Mert a szökőár elől felfutni egy hegyre ugyan jó dolog, de egyfelől nem mindenki tud futni, gyerekek, öregek például kevéssé, másfelől nem biztos, hogy van hegy, vagy ha van is, ki tudja elég magas-e? Hiszen sokan hiába jutottak el a kijelölt evakuálási pontokra, a minden elképzelést felülmúló mérető árhullám, helyenként a 20 métert is meghaladta! innen is ezreket ragadott el. Nem marad hát más, okoskodott Yamamotó úr, mint venni egy nagy levegőt és kibírni.

Ehhez ad némi mechanikus rásegítést a cége, az Ise Industry által tervezett és kivitelezett Ise-no-hakobune, vagyis Ise Bárkája. Ez egy menekülőkapszula, akárcsak az a bizonyos másik, a Noé-san kivitelezésében, üléseket, biztonsági övet és mintegy két órára elegendő levegőt tartalmaz és garantáltan nem süllyed el, a gyártó szerint max 20 másodperc alatt feljön a vízfelszínre. Az utasokat sisak és biztonsági öv védi az elkerülhetetlennek látszó imbolygástól és bukdácsolástól. Különböző méretekben készül, a kétfőstól egészen a 25 fős nagycsaládosig és nem is olyan drága; az édeskettes modellt már 380.000 yenért megszámítják (ca. 1 millió HUF) és az UKUZO-25-ös megamodell sem kerül 2 milla yennél többe, a hülyének is megéri. Ráadásul, milyen jól mutat majd a kertben, pirosra festve, amíg nem jön a tsunami, jó lesz gyerekháznak.

Aztán, ha mégis jön a víz, csak be kell ugrani a kapszulába az anyjukkal, a hűtőben már biztosan ott van az üveg Bollinger pezsgő, és kezdődhet a muri, hogy azt még Bond kapitány is megirigyelné!*

---------------------------------------------

* azt hiszem, a "Spy Who Loved Me" végén volt ez a menekülőpodos-jelenet, pezsgővel, dögös macával, és lám, egy olvasóm jóvoltából meg is került! Ezúton is köszönöm, Anna!

Menekülőcsomag

Minden rendes japán házban van egy hátizsák, tipikusan a bejárat környékén egy hijó mochidasu bukuro, 非常持出袋 vagyis menekülőcsomag. Mivel mi most urasan, berendezett lakásban lakunk, nálunk ez a bútorozás része. A minapi laza kis 7.1-es utórengés kapcsán eszünkbe jutott, hogy talán mégiscsak jó lenne megnézni, mi is van benne, mert hiába Tokyo a világ legbiztonságosabb földrengés-veszélyes városa, azért sohasem árt a felkészültség. Ezt találtuk benne:

vagyis:

• Hordtáska
• Elsősegélycsomag - ez alap
• Műanyag ponyva - ráülni, kifeszíteni, betakaródzni vele
• Kesztyű - gondolom, hogy a romok lapozgatásánál meg ne vágjam magam
• Víztartály - makes sense...
• Elem nélkül működő fényforrás - el kell törni és világít. Cool!
• Egyszer használatos papír WC - na, ahogy a parasztbácsi is mondja a viccben: na erre azért én sem gondoltam! De mi lesz velünk másodszor?

Ezen felbuzdulva összeállítottunk még egyet, ami szemmel láthatóan kissé kaja-hangsúlyos:

• Hátizsák
• Instant rizs és misóleves
• Ásványvíz és rehidráló por
• Kézfertőtlenítő zselé, fertőtlenítő kendő, izzadságtörlő kendő
• Papírzsebkendő
• Zseblámpa és tartalék elem
• Fejlámpa és tartalék elem
• Filctoll
• “Calorie Mate” energiaszelet
• Gyógyszerek
• Maszk
• Esernyő

Ami még hiányzik:

• Síp
• Csokoládé
• Zsebrádió
• Notesz
• Fogkrém-fogkefe
• Olvasnivaló, ha unatkozunk (de melyik?)

Akarok még tenni bele egy laposüveg maltwhisky-t is, csak ezzel az a baj, hogy nem illik sokáig a fémflaskában hagyni, persze ha jobban belegondolok, ez menedzselhető probléma, csak háromnaponta ki kell üríteni és újratölteni. Macerás, de végső soron valamennyi áldozatot nekem is vállalnom kell a család biztonságáért... További ötletek???

Keep Calm and Carry On*

Egy onsenben ülve azon agyalni, hogyan lehet a tsunami áldozatait megsegíteni, akár visszás dolognak is tűnhet. Pedig ennél alkalmasabb hely nincs is erre. Nemcsak azért mert a meleg forró vízben ülve és onnan a szállingózó hóesést nézve jól lehet elmélkedni, hanem mert ez a legjobb dolog, amit tehetek: költöm a pénzem és jól érzem magam. Mindjárt megmagyarázom, hogy miért is.

A megsegítésről gondolom elsőre mindenkinek az adománygyűjtés ugrik be. Helyes, adakozni persze fontos és kell is. De a világon sok a tragédia és nyilván nem lehet mindig és mindenkinek adni. Ebből a szempontból vizsgálva a "Ne Japánnak adakozz!"; a Reuters egy újságírójának nagy port és kisebb botrányt kavart, elsőre meghökkentő, sőt vérlázítónak tűnő felhívása akár még helyénvalónak is tekinthető: ha nem adtál Haitinek akkor most miért pont egy gazdag országot akarsz kisegíteni? Egyébként erről én azt gondolom, hogy ez egy nagyon személyes dolog. Ez az ország és népe, a maga néha félszeg és bumfordi módján, ezidáig jó volt hozzám, így sokkal inkább érzem azt, hogy most ideje ebből valamit törlesztenem, mintsem a talán még nagyobb szükségben levő, de hozzám érzelmileg kevésbé közeli országok és népe.

De adakozni lehet egyszer, kétszer, sokszor, de nem a végtelenségig. Egyedül a gazdasági élénkülés, az újjáépítési boom az ami kihúzhatja az országot a depresszióból. Mert sajnos jelenleg az a hangulat ül az országon, hogy most baj van, nem illik mulatni, szórakozni, pénzt költeni. Persze dolgoznak szorgalmasan, ezzel sohasem volt baj, de esténként üresek az éttermek, konganak az izagayák; a "mizushóbai*" komoly bajban van. A turizmus szintúgy és itt most nem is a totál lenullázott nemzetközi látogatottságot értem, hanem az ennél sokkal jelentősebb belföldi turizmust. Amikor a földrengés után egy héttel elmentünk síelni Nagano környékére, úgy fogadtak, mintha maga a Messiás lennék, nem csoda, hiszen a 25-30 fős panzióban rajtunk kívül egy vendég volt egy olyan hosszú hétvégén, amikor normálisan telt ház szokott lenni. És este a shóchú mellett keseregtek, hogy az a hülye polgármester még a májusi fesztivált is le akarja mondani, elment ennek az esze? Teljesen igazuk volt; ha mindenki csak otthon marad, szomorkodik és készül a világvégére, akkor a baj csak terjed tovább és még nehezebb lesz a kilábalás.

Ezért is gondolom, hogy ha valaki igazán segíteni akar Japánon, és persze megteheti, akkor ne (csak) darumadarakat hajtogasson és/vagy adományokat gyűjtsön, hanem ne menjen el onnan, vagy ha elment, jöjjön vissza, dolgozzon, tanuljon, utazzon vagy ha ezt nem teheti meg, akkor menjen el legalább egy jó szusira, mert becsszó nem mérgez, maximum a higany, de az meg már eddig is benne volt.

-----------------------------------------

* Második világháborús angol poszter-terv, ami a német bombázások idején a nyugalom megőrzésére és a munka folytatására hívta fel a figyelmet. Bővebben itt (angol).

** szó szerint "víz üzlet": a vendéglátó- és szórakoztatóipar

Farkast kiáltani

Éppen a reggeli tejeskávét habosítom, amikor megszólal az előszobában a földrengés-előrejelzés szignálja. Sikerült valakinek egy olyan, szirénahanggal keresztezett dallamot találni, ami engem azonnal pánikhangulatba kerget és utána már alig tudok figyelni arra, amit bemondanak.

Ennek ellenére fegyelmezetten követem az előírt rutint: tűzhelyt kikapcsolni (a kávé szerencsére kész, leállítom a kenyérpiritót és sajnálkozó pillantást vetek a készülő sajtos melegszendvicsre), menekülési útvonalat biztosítani (a bejárati ajtót kitámasztom az esernyőtartóval, az erkélyajtót kinyitom), eltávolodni az ablaktól (behúzom a függönyt, hogy ha esetleg megrepedne az ablak, ne repkedjenek a szilánkok), bemászni az asztal alá (az ebédlőasztalunk elég masszív, ez alá vonulok be, ölemben a laptoppal). Várok, de nem reng a föld.

Éppen azt mérlegelem, milyen gyorsan érhetem el a konyhapultot, hogy a kávét is biztonságba helyezzem az asztal alatt, mielőtt teljesen kihűlne, amikor ismét megszólal a hangszóró és lefújja a veszélyt. Köszönik az együttműködésemet, a veszély elmúlt. "Please continue to monitor the situation” - mondják, de fogalmam sincs, ez alatt mit értenek. Lehet, hogy megint csak gyakorlatot tartottunk? Ez azért kicsit sok - tegnap este három, ma reggel, az ébredés határán már négy bejelentetlen, de annál valósabb rengés volt. Ha sokat gyakorlatoztatnak, úgy járhatnak, mint a pásztorfiú, aki farkast kiáltott.

Az igazi tragédia

Mintha a régi fekete humor kelne új, gonosz életre: "Hallottad, meghalt X. Ó, hát ez borzasztó. És miben halt meg? Influenzában. Szegény... még szerencse, hogy az nem olyan veszélyes." Mert a szökőár áldozatának lenni, vagy neadj'Isten utána meghalni alultápláltság, a hideg vagy a stressz következtében sokak szemében eltörpül a sugárfertőzöttség rémséges perspektívájához képest. Holott a szenvedés az szenvedés, a halál az halál. A földrengés és szökőár halottainak száma már jóval meghaladja a tízezret, és majd' negyedmillió ember van ideiglenes menedékhelyeken, többségük öreg és beteg, közülük a hideg, alultápláltság, stressz és gyógyszerhiány miatt pedig már több százan meghaltak.

Ehhez képest a fukushimai reaktorok problémája, lehet, hogy most megsértem sokak érzékenységét, de, bagatell. Persze nem akarom kisebbíteni azt sem: iszonyatos méretű környezetszennyezés történt, a reaktor 10-30 kilométeres körzete jó eséllyel lakhatatlanná vagy legalábbis mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná válik, Csernobil után egy újabb Zóna keletkezett, jónéhány, talán mind az ötven? a reaktor hűtésén hősiesen dolgozó ember sugárfertőzést kaphatott, nyilván, hogy ez sok esetben halálos betegségek kialakulást fogja okozni. De hol van ez a majd' húszezer halottat követelő földrengéshez és tsunamihoz képest?

Persze nem csak az számít, hogy eddig mi történt, hanem, hogy mi történhet még? vagy remélem, hamarosan már csak: mi történhetett volna? Persze, lehet még rosszabb a helyzet: egy worst-case scenarió (robbanással kombinált meltdown) esetén a Zóna akár 50 km is lehet és kedvezőtlen széljárás esetén nem kizárható, hogy valamennyi rádióaktív por Tokyót is eléri, ez esetben egy-két napig nem lenne tanácsos sokat szabadtérben mozogni, vagy ha mégis, akkor porálarccal, hogy minimalizáljuk a kitettséget. De a kibocsájtott rádióaktív anyag mennyisége még ebben az esetben is két nagyságrenddel (1/100) a csernobili alatt marad, valahol a "Three Miles Island" baleset szintjén*.

A fenti, a fukushimaihoz hasonlóan szintén 5-ös kategóriájú nukleáris baleset miatt kialakult halálos rákbetegségek számát 250-re becsülik, mások szerint ez nem bizonyítható. A túlzott napozás, figyelem, ez is elektromágneses sugárzás, akár a rádióaktiv gamma! miatt évi hány melanóma is alakul ki**? Ma nem figyeltem és megkapott egy kicsit a nap a sítúrán, könnyen lehet, hogy ez nagyobb kockázat, mint amit a worst case scenario esetén Tokyóban érhet.

Mondogatják ezt már egy ideje a hozzáértők, csak persze rájuk nem szokás hallgatni, mert biztosan hazudnak, összetartanak, miegyéb. A magam részéről mindenesetre úgy gondolom, hogy a "második Csernobil", az "előbb-utóbb kitelepítik a 30 milliós metropoliszt" és egyéb, a média által felfújt hagymázas hülyeségek ideje talán lassan lejáróban van. A kár így is nagy lesz: a fent felsorolt súlyos, de lokális környezeti károk mellett ide kell sorolni a sok jódtabletta-mérgezettet, a pánik miatti stressz és a nukleáris energia iránti félelem miatt a fosszilis energiahordozók fokozottabb használatából eredő megnövekedő légszennyezés áldozatait is, nem beszélve a globális felmelegedésról, persze. Jó lenne ezt nem megtetézni azzal, hogy félrevezető információkon alapuló pánik következtében elterelődjön a figyelem a katasztrófasújtott régióban szenvedő százezrekről.

---------------------------

* ez az állítás azóta kétségkívül megdőlt, de a lakosságot érő hatását tekintve továbbra sem hasonlítható Csernobilhez

** 160.000 (forrás: Wikipedia)

Bevásárló körút

Egy héttel a nagy sendai földrengés* után a reaktor-helyzet még mindig aggasztó és napi 1-2 erős utórengés hintáztatja a házakat. A városban szemmel láthatóan kevesebben vannak és a vonatközlekedés is akadozik. Az ellátás pedig... az élelmiszerhiányról szóló hírek ugyan eltúlzottak, de azért azt nem lehet mondani, hogy az ellátással minden rendben lenne.

Először is, a liftek és a mozgólépcsők sok helyen nem működnek - nem károsodtak, csak takarékoskodnak az árammal. A boltok gyakran később nyitnak és korábban zárnak, ami a teljes munkaidőben dolgozóknak elég kényelmetlen.

Most először láttam japán élelmiszerboltokat üres polcokkal. Elfogyott a rizs, az üveges víz, a WC papír, az elem. Zöldség, gyümölcs, kevés friss hús ugyan még volt, de tejet, joghurtot és tofut már nem találtam. Először a hajdani román és bolgár sizések jutottak eszembe, a kommunizmus hiánygazdasága, de utána rájöttem, hogy ott a kevés árut úgy rendezték el, hogy megtöltse a polcokat, mig itt az üres polcokat egyszerűen üresen hagyták. Érdekes megfigyeléseket lehetett tenni a vásárlói preferenciákról is - például a senbei** elfogyott, de a chips nem.

A hiánynak több oka is van. Egyfelől szállítási problámák jelentkeztek, de pl. tej állítólag azért nem volt, mert a földrengésben megsérült a papírdoboz-gyár, másfelől megindult a felvásárlás is; Tokyóban állítólag kétszer annyi élelmiszer fogyott el, mint rendesen. Míg a földrengést a lakosság vitézül állta; a “jön a sugár” pánik azért a japánokat sem hagyta érintetlenül. Mivel értelemszerüen a fejvesztett menekülés Hong Kongba, Európába számukra nem olyan erős opció, marad hát a bespájzolás - valamit mégiscsak tenni kell az eljövendő világvége kibekkelésére.

Csütörtökre azonban megváltozott a helyzet. Reggel Meguróba kellett mennem, ami egy nagyobbacska állomás, igy négy, különböző lánchoz tartozó élelmiszerboltot is bejártam. Végre kaptam tejet és rizs is volt, igaz, hogy csak korlátozott mennyiségben; egy vásárló egy zacskóval vehetett. A háztartási boltban is volt már maszk, és az onigiri is fel-fel tűnt. Az elem azért még várat magára...

Lassan talán visszatalálunk a régi kerékvágásba...

-----------------------------------

* Legújabb hivatalos nevén Nagy Tóhoku-Kantó Földrengésként emlegetik (東北関東大震災)

** Kemény, ropogós, rizslisztből készült sós rágcsi

A lopakodó méreg

A atomerőmű-krízis, mert most már ez inkább annak nevezhető, harmadik napján, a harmadik reaktorblokk robbanása után apró hajszálrepedések mutatkoznak a “vonalas” posztomban megénekelt heroizmus falain. Már nem mondanám, hogy senki nem aggódik, nem áll többé, hogy nincsenek kétkedő hangok a kommunikáció őszinteségében és láthatóak a jelei a benzin- és élelmiszer-felvásárlásnak is.

Azok között, akikkel én érintkezem, ezek a tendenciák csak nyomokban találhatóak meg, és az a benyomásom, hogy a japánok döntő többsége feszült ugyan, de fegyelmezett. Ám úgy tűnik, hogy a gaijin közösségben kezd egyfajta jól kitapintható, klasszikus pánikhangulat kialakulni. Hallottad, a sugárzás szintje Tokóban felette van a megengedettnek!* Te, ezek biztosan hazudnak, vagy legalábbis eltitkolnak! Hogyan lehetne valahogy repjegyet szerezni, mindegy, hová, csak el innen! A követség is azt ajánlja!** és a többi.

De hát miért is olyan nagy baj a pánik? miért zavar engem, amikor a webes fórumokon magyarok és nem-magyarok beszélnek össze-vissza közelgő rádióaktív felhőkről, atomrobbanás veszélyéről és a közvélemény tudatos félrevezetéséről?

Először is, mert kontraproduktív. A pánik még az ősidőkből maradt ránk, akkor volt hasznos, amikor jött a kardfogú tigris és az volt a legokosabb, ha mindenki fut, ahogy csak bír, mozgósítva szervezetében minden maradék adrenalint és cukrot, az se baj, ha gondolkozásra sem marad. Azóta pár dolog megváltozott és még ha adott helyzetben menekülőre is kell néha fogni a dolgot a Homo Sapiensnek, akkor sem árt ha hideg a feje és nem felejti otthon az útlevelét.

Másodszor, mert ragadós. Az antilopok állítólag orrukkal szagolják ki a pánikot, de úgy tűnik, a hisztéria közben kiválasztott molekulák az interneten át is terjednek, és a bulvármédia és blogoszfére flippermasinájában gellert kapva, pusztító, megkockáztatom: potenciálisan akár gyilkos, munkát végeznek odahaza aggódó szeretteinkben.

És legfőképpen: mert a jaj-Istenem-jön-a-sugár, és a hogyan-jussak-el-azonnal-Osakából-legalább-Fukuókába mentalitás elvonja a figyelmet arról, hogy még mindig majd’ félmillióan vannak, akik otthonuktól megfosztva, gyakran fedél, és elegendő víz és élelem nélkül tengődnek a hideg tóhokui éjszakában, az igazi tragédiáról.

----------------------------------

* A reaktor 20 km-es körzetében tényleg felette volt. Tokyóban ma egy időre magasabb volt ugyan a szokásosnál, de nem volt az egészségre ártalmas mérték fölött.

** Például a francia és a magyar. Az amerikai érdekes módon azt ajánlja inkább, hogy “kövessük a japán hatóságok útmutatásait”. Riszpekt.

The day after

Ma reggel, felkelés után persze rögtön benyomtam a tévét, és noha volt tsunami- és reaktorhír bőven, örömmel láttam, hogy már mennek a reggeli rajzfilmek is. Az irodában eléggé lassan indult a nap, a vonatkimaradások miatt kevesen értek be időre, de 10 óra körül a kollégáim többségének már sikerült eljutni a munkába, a többiek pedig otthonról dolgoztak. Tokyó központi részein, ahol a mi irodánk is van, nincsenek áramkimaradások és sok support hívásunk jött, tehát a szoftverünk felhasználói is dolgoztak, így kevés híján "business as usual" volt. A sarokban ugyan ment a tévé, de hang nélkül, és senki nem nézte. Még egy megrendelés is jött...! Szóval, az élet ment tovább.

Az iroda melletti konviniben kétségtelenül kissé szűkített volt a választék, de került azért egy nikuman tízóraira, puha, meleg gőzölt zsömle, darált hússal töltve, szeretjük! Délben pedig, ahogy ez megjósolható volt, vezérhúsevő kollégám kiadta az ilyenkor szokásos "ha hétfő, akkor a Deutsche!" jelszót, ugyanis hétfőként adnak ott sztéket, és ma én sem ellenkeztem. Éppen ebédeltünk, amikor a sajtótájékoztató ment a legújabb reaktor robbanásról, az ebédelők felnéztek, kicsit figyeltek, aztán, nehogymá' kihűljön az étel! tovább ettek. Nem nyúlszívű nemzet ez...

Most erre persze azt lehet mondani, hogy itt mindenki agymosott hülye, és nem veszik észre a lopakodó nukleáris világvégét. Vagy, hogy azért ilyen nyugodtak, mert nincs hová menniük és egy pár másik borderline-rasszista dolgot. De szerintem meg nem. Az érveimet nagyrészt már elmondtam tegnap, most csak annyit tennék hozzá, hogy egészen egyszerűen az emberek döntő többsége tudja, hogy azzal segít a helyzeten a legtöbbet, ha csinálja a dolgát. Mert a pánik, az sohasem jó tanácsadó.

Egy vonalas poszt

Egy vasárnapi séta Jiyugaokán*, minden kétkedőt meggyőzne arról, hogy Tokyóban nyugalom van, az élet folyik tovább, az emberek nem készülnek seizmo-nukleáris Armageddonra. Ám a gaijin közösségben azért jócskán akadnak, akik szerint ez nem így van, a sugár már útban van, vagy ha nem, hát hamarosan elindul és futni kell, menekülni, mert Japán menthetetlenül elsüllyed.

A tévé persze ezt tagadja, de őszerintük a japán tévében kozmetikáznak, eltitkolnak és hazudnak és Godzilla már megindult a Tokyó öböl felé. Lehet rajtuk persze mulatni, de egyfelől valóban vannak ismeretlen és kiszámíthatalan tényezők a fukushimai atomreaktorok körül, másfelől pedig, ugyebár, volt már olyan, hogy vidáman integettünk röhigcséltünk Kádáron a május elsejei felvonuláson, közben pedig tényleg jött a sugár Csernobilből. Information rulez, kérdés tehát, hogy hihetünk-e annak, amit mondanak.

Szerintem IGEN.

Gondolom ezt részben azért, mert számomra meggyőző, ahogy kommunikálnak. Még bevallottan tökéletlen japánságommal is hallom-értem, hogy próbálják a megfelelő súlyú szavakat használni, nem mondják azt, hogy "hijóni"**, ha nem gondolják úgy, hogy az adekvát jelző, és ha valamit nem tudnak, akkor arra azt mondják, hogy nem tudják. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de ez engem jobban meggyőz, mint az az expört úr, aki ül mondjuk Németországban, és onnan megállapítja, hogy "a meltdown és a láncreakció beindulása elkerülhetetlen". Oh, yeah... Mintha kettő bármilyen kapcsolatban is lenne egymással. Ha ez így menne, nem kellene Iránnak annyit görcsölnie az atombomba előállításához...

De még inkább azért gondolom ezt, mert, ellentétben például a jó öreg Szovjetunióval, ez az ország nem arra alapozta a kormányzását, hogy hazudjon az állampolgárainak. Nem valami genetikusan determinált igazmondási kényszer miatt, hanem mert az évek, évtizedek, évszázadok során rájöttek, hogy ez hosszú távon nem kifizetődő, sem egyénileg, sem pedig államilag. Voltak ebben ugyan megbicsaklások és zsákutcák, de minden hibájával együtt is Japán a XX. század második felére demokratikus ország lett, amelynek kormánya őszintén munkálkodik a közjón, nem mindig sikeresen persze, de ez most mellékes.

Összességében meggyőződésem, hogy a japán hatóságok most alapvetően nagyon jól teszik a dolgukat, SOKKAL profibban, mint a kobei földrengés idején! és a legjobb, amit tehetünk, hogy ülünk a fenekünkön, figyeljük a híreket és nem próbálunk romantikus menekülő-expedíciókat szervezni. Gondoljunk arra, hogy rajtunk kívül van még 127 millió ember, akik nem tudnak hová menni... Ők folytatják az életüket, ma vásároltak és pihentek, holnap pedig újra bemennek dolgozni. És nem azért, mert agymosottak vagy fatalisták lennének, hanem mert tudják, hogy ha netán szükségessé válik, a megfelelő emberek fáradtságot nem kímélve, megkülönböztetés nélkül és önfeláldozással fognak mindenkinek segíteni, mint ahogy azt most is teszik Sendai környékén. Egyszóval: be cool & do not panic!

------------------------------------

* egy trendi lakónegyed Tokyó délnyugati részén, a képeket ma csináltam ott

** nagyon, különlegesen

Földrengéseim

Amikor a 80-as évek végén először Japánba kerültem, a földrengés kicsit olyan egzotikum volt számomra, mint a shinkanzen vagy a nyers hal; furcsa, kicsit félelmetes, de megtapasztalandó. Az első alig egy hónappal az érkezésem után jött, elég erős volt, kiszaladtunk a diákszállás udvarára, jajj-de-izgi-volt! Utána aztán sok-sok kisebb és nagyobb földrengést éltem át, néhány közülük különböző okokból emlékezetes maradt, nézzük csak sorjában:

...a Vicces, amikor egy kisebb rengés épp egy üzleti megbeszélésen ért minket az egyik japán partnerrel és a földrengést életében először megtapasztaló magyar főnököm látván, hogy szemünk sem rebben, némi torokköszörülés után, saját maga által nyilván higgadtnak szánt, hangon megjegyezte: őőő.... nem kellene bemászni az asztal alá?

...a Baljóslatú, amikor a varjúk a rengés előtt fél perccel felrebbenve, károgva jelezték, hogy valami baj lesz

...a Romantikus, amikor Judittal bent voltunk az egyetemen késő estig és egyszerre csak táncolni kezdtek a kikötetlen könyvespolcok, rossz vége is lehetett volna! majd utána a hóesésben gyalog mentünk haza

...a Félelmetes, amikor Régi Házban, ami a legkisebb rengésre is recsegett-ropogott, éjszaka, már félálomban arra riadtunk, hogy öt percen belül két erős rengés is volt

...a Bosszantó, amikor hajnalban egy piszlicsáré földrengés miatt felver a hangosbemondó és végestelen-végig ismétli, hogy ez egy földrengésbiztos épület, ne aggódjunk, de tartózkodjunk a liftek használatától

...a Kóbei, amit ugyan Tokyóban nem éreztünk, de néhány hét múlva személyesen láthattam meg a pusztító erejét és találkoztam olyan emberekkel, akik tényleg mindenüket elvesztették.

Ennyi év után az esemény egzotikus jellege erősen megkopott és a tegnapi után bízvást állítom, hogy most már pontosan értem miről van szó, le lehet vele állni, kéremszépen!

Szamuráj virtus

Ahogy gyalogolok az utcákon, egy erős utórengés rázza meg a várost, az utcán kisebb csoportokban ácsorgó emberek aggódva nézegetik a himbálódzó házakat. Shinagawa állomáson nagy a tömeg, mint mindig, de az emberek nem céltudatosan mozognak, hanem többnyire csak tétován ácsorognak, sőt horribile dictu: a lépcsőn ülnek! és bambán hagyják magukat sisakos emberek által terelgetni. Átvágok a tömegen, és igyekszem a magasházak felé, ahol a megbeszélés van. Csak 10 percet kések, ennyit a körülményekre való tekintettel talán megbocsájtanak...

A lift nem működik, gyalogolhatunk fel a 14-ik emeletre, jó, a mászás most megvan, de hogyan lesz ebből holnap csúszás?* kezdem sejteni, hogy SEHOGY, felérve igyekszünk csak disztingváltan lihegni, megigazítjuk félrecsúszott nyakkendőinket és előírásszerűen névjegyet cserélünk. A felvezetésben még megengedett egy-két szót ejteni a nem mindennapi körülményekről, de aztán munkához látunk. A prezentációt néha megszakítja egy-egy utórengés, de csakhamar rájövök az etikettre: utórengéseket kommentálni: NEM KÚL, közben hang megbicsaklása nélkül mondatot folytatni: KÚL. Szamuráj virtus, mondhatnánk.

A meeting végén ismét beszivárog a külvaló: hogyan megyünk haza? vonatok nem járnak, taxit lehetetlen szerezni, gyalog azért egy kicsit húzós. Szerencsére a szemfüles kollégám jó reflexszel időben szerzett egy kölcsönautót, az utolsók egyikét, majd egy röpke óra alatt abszolválva az alig egy kilométeres távolságot a kölcsönzőtől, összeszed minket. Este hat óra, a kocsiban elhelyezkedve azt gondoljuk, most már benne vagyunk a tutiban, ám a dugó ekkorra gigászi mértékeket ölt... két könnyed óra, szerencsére itt már, hála a kiválóan működő mobil internetnek, online. Meglepődve látom az aggódó e-mailek, Skype- és FB-üzenetek áradatát, bizony, nagy hír lettünk.

Az irodába visszeérkezve nagy üdvrivalgás fogad minket, mintha valami dicsőséges expedícióból tértünk volna meg, örülünk egymásnak, boldogok vagyunk, hogy megúsztuk. Kerül sör is meg egy kis rágcsi, a TV pedig már az iroda közepén áll, folyamatosan mennek a hírek, döbbenetes képek a cunamiról. Sört nyitunk, de nem koccintunk, ilyenkor azt nem illik.... hiszen nem mindenki volt ma ilyen szerencsés.

-----------------------------------------

* ugyanis szombatra sítúra volt betervezve...

Tokyo, 14:46 P.M.

Ülök a Yamanote vonalon, épp beérünk Meguró állomásra, lapozok az újságban egyet, mire kihullik az egyik lap, én lenyúlok érte, de ekkor olyan furcsán ringatódzni kezd minden, mi van már, szédülök? de amikor felegyenesedek, látom körülöttem a döbbent arcokat, jishin da!* mondják körülöttem, néhányan kiszállnak, vagy vadul telefonálni kezdenek. Jó sokáig tart a rengés, a vonat erőteljesen ringatódzik, az állomásépület mennyezete láthatólag mozog, mi van, ha egy gerenda ránk esik? úgy döntök, okosabb, ha nem szállok ki. Jó perc vagy talán kettő is? amíg a rengés alábbhagy. A hangosbemondón szinte azonnal jönnek a hírek; valahol északon, Miyagi prefektúrában volt az epicentrum, te jó Isten, ha itt ekkorát szólt, akkor OTT mi lehetett! és hogy a vonat egyelőre nem megy tovább, várjunk szépen, türelmesen.

Várunk.

10 perc múlva megunom, ott kellene lennem egy meetingen Shinagawában fél négykor, helyesen ráérzek, hogy ez a vonat egy darabig nem indul el, taxival pedig talán még odaérek. Persze ez naívság, már lehetetlen taxit kapni, de úgy gondolom, Shinagawa nem lehet olyan messze...

Nekivágok gyalog.

Folytatás itt, és van Twitter-flow is: "bonakovacs" címen találhattok meg.

---------------------------------

* földrengés!

Havazott

Az éjjel Tokyóban lehullott a hó.

Reggelre szinte semmi nem maradt belőle, csak az árnyékosabb utcákon és kertekben maradt belőle egy kevés, no meg a későn kelő autósok szélvédőin.

Énszerintem a hó, mindig, mindenütt jó, de ott, ahol ritkán esik, Tokyóban úgy nagyjából kétévente egyszer, ott még inkább örülnek neki az emberek; fényképezik és mutogatják az albumban meg az iPodon, emlékszel, amikor a hó esett! és az egy főre eső hóemberek száma is vélhetőleg nagyobb*, mint a hó-fáradt Lappföldön.

A magára valamit is adó tokyói autós ilyenkor azonnal felteszi a hóláncot**, és ezt néhány napig le sem veszi, hanem büszkén, csilingelve-csörömpölve közlekedik, hogy megmutassa: ő felkészült! a kelet-európai rezidens meg csak sírva röhög vagy bölcsen mosolyog, vérmérsékelte szerint, pont úgy, ahogy a skandinávok teszik Budapesten, ha leesik a hó és kitör a buszpánik.

A tokyói hóesésről én valahogy mindig a földrengésre asszociálok, mert egyszer, régen, volt egy elég komoly, talán a legnagyobb, amit átéltem, éppen amikor havazott. Az egyetemen ügyködtem valamit, késő este volt, Judit is ott volt valamiért. Hirtelen remegés, dübörgés, a könyvszekrények dülöngélni kezdek, hogyan lehet, hogy a súlyos könyvekkel megrakott polcok még ki sem voltak kötve? mi ijedten vártuk, mi fog történni, mi honnan dől majd, néhány dosszié le is esett, de aztán semmi. Mivel leálltak a vonatok, gyalog bandukoltunk haza a néhány centis, friss, vizes hóban.

Különös éjszaka volt.

----------------------------------

* a hóvastagságot és a havas napok számát is figyelembe véve

** ez a látványosság ezúttal - legalábbis az én környékemen - sajnos elmaradt

Tokyo fauna - karasu

Ha Tokyóban laksz, de még nincs meg az a fíling, hogy egyedül bóklászol Roppongiban, úgy hajnal négy óra tájt, lassan józanodva valami elcseszett buli után; már világos van, élesek a fények, de még üresek az utcák és a házak elé kitett szemeteszsákokon hatalmas, fekete madarak marakodnak és valami rettentes, alvilági hangon rikácsolnak, hát akkor ezt ne hagyd ki! mert kevés ennél pontosabb metafórája létezik a buli utáni csömörnek és a reménykedésnek egy szebb nap után.

A karasu (Corvus macrorhynchos) magyarra állítólag* japán varjúnak fordítandó - megtermett, jó tyúknyi fekete madár, hatalmas csőrrel és repedtfazék hanggal. Igen intelligens; ügyesen kipiszkálja a karasu-ellenes háló alól a nejlonzacskót, kicsomagolja és kiszedi belőle az ennivalót, majd otthagyja a szemetet na ez utóbbit vajon kitől tanulhatta? és már egyéb csibészségekre is képes, láthatólag remekül alkalmazkodott a városi életvitelhez, bandákba verődve fosztogatja a szemeteseket, terrorizálja a kisebb madarakat, következésképpen nincs is galamb-probléma Tokyóban, igaz, van helyette karasu-mondai**.

Az évek során két különös karasu-esemény is történt velem, mindkettő a Régi Házunkban esett meg, ahol a közelben volt egy elhagyatott, lezárt park, valami császári birtok, és emiatt rengeteg karasu volt a környéken. Egyszer éjszaka arra riadtunk fel, hogy hirtelen nagy robajjal felszállnak a varjak; szokatlan volt és félelmetes, mert éjjel normálisan sohasem tesznek ilyet. De amikor egy fél percre rá jött egy elég komoly földrengés, akkor rádöbbentünk, hogy miért: megérezték...

A másik eset még furább volt; éppen a ház előtt voltam, amikor egy villanypóznáról hangos puffanással leesett egy karasu; kis híján a fejemre, láthatólag épp akkor múlt ki. Hoztam egy lapátot, felszedtem és vittem a parkhoz, jó lesz ott neki a bozótosban, gondoltam. A többi varjú ennek láttán teljesen beizgult, és elkezdtek üldözni; keringtek felettem és rettenetesen károgtak, világosan látszott, hogy engem tartanak felelősnek a haverjuk haláláért, tulajdonképp nem is teljesen logikátlanul! és még azután is követtek, hogy átdobtam a tetemet a kőkerítésen és hazaindultam. Hátborzongató volt... ebből is látszik, hogy jobb vigyázni velük; mert ha egyszer berágnak ránk, baj lesz.

---------------------------------------

* Gábor szerint, de ő ebben soha nem téved

** varjú-probléma

Hajnalban

Egy idegen szobában vagyok, ahol egy sötét szemüveges, gyűrött ruhás ember valamit nagyon magyaráz, kicsit rossz érzésem van, ez az ember túl közel áll hozzám, Japánban ezt így nem szokták, kellemetlen helyzet, a lehellete is rossz szagú, most hirtelen két kézzel megfogja a vállam és elkezd finoman rázni, ütemesen, mi a fenét akarhat? egyre jobban ráz, felébredek, nyugi, mondom Jutkának, nem lesz semmi baj, kocognak a poharak a konyhában, egyre erősebb a rázkódás, megszólal a hangosbeszélő és egy női hang erőltetetten jókedvű hangon bejelenti, hogy jelenleg földrengés van, de nincs ok aggodalomra, mert ez a ház földrengésbiztos, azért ha éppen a liftben lennénk, gyorsan szálljunk ki, majd ugyanezt angolul is, majd megint japánul, újra és újra, felvételről, egészen addig, amíg már annyira nem aggódok, hogy az szinte túlzás, inkább dühös vagyok, hogy mit ordibál már ennyit ez a maca hajnali ötkor, amikor már nem is reng semmi.

Aztán lassan újra elalszunk.