Kedvenc szavaim: aratamete

Tulajdonképpen ezt nem is a "kedvenc", hanem inkább a "gyűlölt" vagy "rettegett" szavak sorozatába kellene tenni, de ne bonyolítsuk túl a dolgokat! Pedig az aratamete (改めて) jelentése teljességgel ártatlan, csupán annyit jelent, hogy újra, ismét, a köznapi beszédben ilyen értelemben használt "mó ikkai" vagy a "mata" egy udvariasabb formája. Lehet, hogy éppen ez, mármint az udvariasság, a bajom vele, na meg persze a kontextus, amikor ezt hallom...

Mert az úgy van, hogy a szakállas, magas, japánul úgy-ahogy beszélő gaijinra mindenki emlékszik, aki már csak egyszer is találkozott vele, de fordítva ez már korántsem igaz. Így aztán, amikor egy business meetingre megyek és velem szemben felsorakozik 8-10 fekete hajú, középalacsony, szemüveges japán üzletember, már bocsánat a sztereotipizálásért, de hát valahogy ez így szokott lenni, akkor erősen zavarban vagyok, hogy ezek közül is kikkel találkoztam már és kiket látok először. Előfordul ez persze Európában is, de ott nincs meg a névjegycserének az a kötelező ceremóniája, mint itt, ezért könnyebben el lehet sunnyogni a dolgot. Márpedig névjegyet kínálni valakinek, akivel már találkoztam, enyhén szólva nem jön ki jól, nagyjából azt az üzenetet hordozza, hogy "nem vagy te olyan fontos ember, kispajtás, hogy emlékezzek rád!"

A japánok pedig udvarias népek lévén, nem térnek ki a névjegycsere elől, és beleállnak a dologba, csak éppen amikor szembe kerülünk egymással, a "hajimemashite" előtt megjegyzik, hogy "aratamete", vagyis, hogy ő pontosan tudja, hogy már cseréltünk névjegyet, de ha ragaszkodom hozzá, hát tessék (köcsög).

A jóérzésű gaijin ilyenkor nagyon szeretné, ha lenne egy olyan kis fekete vakuja, mint a Man In Blackben és rávillanthatna az emberére, hogy akkor most az utolsó öt perc DELETE. De ha ez nem megy, akkor legalább nyíljon meg a föld és süllyedjen el benne nagyon gyorsan és nyom nélkül.

Mit lehet tenni az aratamete-katsztrófa elkerülésére? Többféle stratégia lehetséges. Elméletileg létezik olyan ember is, aki az összes valaha kapott névjegyét katalogizálja és a találkozó előtt elmélyed ezekben és kollégáival konzultálva memorizálja kik is azok, akiket már ismer a cégben. Nos, egyfelől ez az ember nem én vagyok, másfelől pedig sokra mennék azzal, ha tudom, hogy ismerem Suzuki urat, ha az arca nincs meg. Azért a meetingre menet ki szoktam kérdezni a kollégáimat, hogy ki lesz ott és ezekből szerintük kit is ismer(het)ek, de azért ez korántsem atombiztos módszer. Ugyanennek megvan a helyszíni változata is, amikor a már felsorakozott hadsereg előtt bökdösöm kollégámat, hogy akkor most kivel is kell csereberélni, erősen feltűnő, kevéssé praktikus módszer...

Lehet aztán passzivan várni, hogy ki jön oda hozzám névjegycserére, ez tkp. tökéletes lenne, a baj csak az, hogy így a nálam alacsonyabb rangúak nemigen mernek közelíteni, hiszen a meishi kókan-t a hierarchiában feljebb levőknek szokás kezdeményezni. Vagyis ezzel a módszerrel az a baj, hogy ez eleve rossz fényt vet a gajinra, ej, de fenn hordja az orrát! fogják mondani.

Én leginkább nagyon szoktam figyelni a metakommunkációt, hogy amikor közeledünk egymáshoz, nyúl-e a pisztolyáért névjegyéért, mert ha nem, akkor még az utolsó pillantban ki lehet futtatni a dolgot egy barátságos üdvözlésre, és egy konomae-mó-itadakimashtára ("már legutóbb kaptam Öntől" - mármint névjegyet).

De mit tehetünk, ha bekövetkezik a katasztrófa és egy brutális aratemetézést kapunk az arcunkba?

A tökéletes megoldás persze a seppuku lene, de az ezzel járó macera miatt ez kezd kimenni a divatból. Marad a bocsánatkérés, de hát az leginkább akkor hasznos a businessben, ha nem csináltunk semmi rosszat. És aztán van egy többé-kevésbé elfogadott nigemichi (menekülőút), amit néha be lehet dobni. Ez arról szól, hogy azt hazudjuk mondjuk, hogy "megváltozott a névjegyem". BÁRMI változás elfogadható: beosztás, cím, telefonszám, de még akár a névjegy designja is, hiszen ha tényleg megváltozott, akkor kifejezetten kívánatos átnyújtani a legfrissebb változatot. Persze, mint minden trükk, ez is akkor működik jól, ha van valami valóságalapja és nem használjuk túl gyakran. De néha életet menthet...

Aztán, néha-néha, úgy ötévente egyszer, fordul a kocka, és valaki, akit már ismerek, névjegyet tol elém. Ilyenkor valami nagy, jó érzéssel telik meg a gajin gyomra, lassan előhúzza névjegyét és kínos udvariasságal, két kézzel átnyújtja, majd megszólal: aratamete...

Adókavar

Aki Japánban él, annak bizonyára feltűnt, hogy az ÁFÁ-t, tokyóiasan szólva a shóhizeit, április elsején 5%-ról felemelték 8%-ra. Magyar szemmel nézve ez nem különösképpen drámai hír, itt nehezen hiszik el nekem, hogy van olyan bokréta Isten kalapján, ahol ez a szám 27%, de a japánoknak ez komoly megrázkódtatás volt. Pedig a dolog korántsem jött váratlanul, a politikusok már évek óta óta vitatkoztak a szükségességéről, és már a korábbi kormány döntést hozott róla. Józan ésszel is belegondolva: ha egy országban 200% felett jár a GDP-arányos államadóssági ráta, akkor joggal merülhet fel az igény, hogy ezen változtatni kellene, és ha az Állam Bácsinak pénzre van szüksége, akkor az adók csavargatása azért nem hungarikum. Mégis, a tavalyi kormányváltás után sokakban felmerült a kétség, hogy az "Abenomics" eredményeképp épphogy csak meglódult pénzköltési kedvet, és ezzel együtt a gazdasági növekedést, könnyen hazavághatja egy mégoly óvatos adóemelés is. Mindennek ellenére, furcsa, ugye? az új kabinet még tavaly ősszel megerősítette az előző kormány döntését és április elsején, ez itt nem a bolondok, hanem az új pénzügyi év első napja, életbe lépett az új adó.

Ahhoz képest, hogy milyen japánosan alapos gonddal lett előkészítve az adó bevezetése, meglehetős kavar van azon a téren, hogy mi is az árképzés helyes módja. Az egyik iskola szerint, személy szerint én ennek vagyok a híve, ki kell írni az új, megemelt árat és kész, ne terheljük a vásárlót a számolgatással, elvégre eddig sem írták ki a boltokban az adó nélküli árakat. Érdekes módon a rendeletek ezt nem teszik kötelezővé, állítólag amiatt, mert a kormány félt attól, hogy a megemelkedett árak elriasztják a dolgozókat a pénzköltéstől, a kereskedők pedig megijednek, hogy nem fogy a cucc, árengedményt adnak és akkor oda lesz a hőn áhított inflációs cél, mert itt most az az elmélet, hogy ha lenne végre egy kis infláció, akkor minden jóra fordulna.

Így hát sok helyen élnek a lehetőséggel és az adó nélküli árat tüntetik fel, így azt a látszatot keltve a felületes vásárlónak hogy tulképp olcsóbb lett az áru, majd pedig külön felszámolják a 8%-ot. Ügyes, de a legfrappánsabb mégiscsak az a megoldás, amikor az korábbi X yen után kiírják, szigorúan apróbetűvel, hogy akkor most erre még rájön 8% shóhizei. Hogy ez tulajdonképpen 8% áremelés? ja, izé, hát szigorúan nézve igen, de hát ezzel is nő az infláció, az pedig jó nekünk, nem?

Ó, hogyne...

Száműzöttek

Nem kérek egy kis magurót? kérdezi Jinnó-san és szeme reménykedve csillog. Igazából eszem ágában sincs magurót enni Saigonban, elsősorban, és másod-, sőt harmadsorban is, vietnamit szeretnék enni, ami imádnivalóan finom kaja, na nem mintha a japán nem lenne hasonlóan jó, de azt majd inkább Tokyóban, holnap. De Jinnó-san nem megy holnap Tokyóba, sőt holnapután sem, ezért megadóan bólintok, de, én is pont egy kis nyers tonhalra vágyom, boldoggá tenne, ha rendelne egy kevéskét. Mert most az ő vendége vagyok, és ezért neki csak azt szabad rendelnie, amivel nekem örömet tud szerezni, de hát én akkor örülök, ha ő örül, naszóval ilyen bonyolult az üzleti élet. 

Jinnó-san idestova 13 éve bolyong a világban, egy nagy japán cég képviseletében, először Lengyelországban töltött el 5 évet, ide még ő kérte magát és nagyon élvezte. Amikor letelt a penzuma, jött volna haza, elvileg ez a dolgok rendje, de a főnöke bekérte a szobájába és hosszú magyarázatba fogott arról, hogy mennyire fontos a munkája a cég számára és a végén kibökte, hogy lenne egy nagy kérésük. Így hát Jinnó-san bevállalt újabb öt évet a Közel-Keleten, végül is ez sem volt rossz, kiválóan keresett és szakmailag is előre tudott lépni. 

Másodszorra már nem is kerteltek annyit, Jinnó-kun, magának már olyan jól megy ez, mondta az akkori főnöke, mit szólna Vietnámhoz? Jinnó-san szabadkozott és próbálta udvariasan megfogalmazni, hogy ő tulajdonképpen most már leginkább hazamenne Tokyóba, a célzásokat a főnöke egy ideig elengedte a füle mellett, majd amikor már elkerülhetetlen volt megválaszolni, nyilvánvalóvá tette, hogy a Cég ezt nem tekintené lojális lépésnek. Jinnó-san tudta, hogy a választás ezek után a vezetőség jóindulata és egy jól fizető Ho Chi Minh City állás vagy valami istenhátamögötti japán kirendeltség között van és az utóbbiból nem igazán vezet út Tokyóba. Persze ott is hagyhatná a Céget, kapva kapnának rajta a versenytársak, de jó eséllyel mások is csak a világot megjárt, rutinos, angolul jól beszélő építésvezetőt látnák benne és újra csak egy tengerentúli állást ajánlanának fel.

Jinnó-sant azért annyira persze nem kell sajnálni, köszöni, jól elvan, sofőrös autója és szép háza van a villanegyedben, és bőséges fizetéséből nyakig el tud merülni Saigon dekadens örömeiben, és mindemellett félretenni is marad még pénze, bőven. De hiányzik neki Tokyó, a nyelv, az ízek, a régi helyek, és lassan család is jó lenne már és ha nem akar vegyes házasságot, márpedig egy japán férfi ritkán akar, akkor itt bizony elég szűkös a felhozatal. De vannak azért, akik rosszabb lapot húznak nála, és napjaikat egy dzsungel szélén épülő japán autógyár fülledt konténer-irodájában japánul-angolul nem sokat értő vietnámi munkások, estéiket pedig ugyanott, japánul-angolul még annyira sem értő viszkisüvegek és/vagy helyi erotikus szolgáltató kisiparosok társaságában töltik. 

Száműzöttek ők mind, bűnük közös: tudnak angolul… Ha tényleg csak néhány évről lenne szó, jóval többen nekivágnának, főleg a fiatalok, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egyszer kikerül valaki külfőldre, nehéz a visszatérés és a karrier is kizökken. Többször hallottam már, hogy a cégbe frissen kerülő fiatalok nem nagyon reklámozzák, ha beszélnek valamelyest angolul, mert könnyen Száműzetés lesz a vége. És ha kevés a jelentkező, még valószinűbb, hogy az a néhány, aki mégis bevállalja, nehezen jut haza, tehát még kevésbé tűnik jó ötletnek a külföldi kalandozás és ezzel összefüggésben az angoltanulás, hiszen sokkal könnyebb elkerülni a Száműzetést, ha valaki tényleg nem tud angolul… 

Az eredmény egy fokozatosan beszoruló ország, ami fél kimozdulni biztonságosnak hitt csigaházából és egyre kevésbé érti maga körül a világot. A paradigma, ami Japánt annak idején naggyá tette, arról szólt, hogy kell egy jó kütyüt gyártani odahaza, majd odaadni valakinek, aki rá tudja sózni a gaijinokra, kasszírozni a pénzt és csinálni belőle egy még jobb kütyüt. Ma azonban már nem dolgokkal, hanem szolgáltatásokkal, szoftverekkel, dizájnnal lehet igazán nagyot kaszálni, és ehhez nem elég otthon ülve okosnak-szorgalmasnak lenni, hanem bizony oda kell menni, fizikailag vagy legalább szkájpilag, és kommunikálni kell a vásárlókkal, megérteni az igényeiket és alkalmazkodni a sajátosságaikhoz. Ezt pedig a japánok többsége nem kedveli, milyen macerás ez már? jobban elvannak ők magukban. Ráadásul, amint a fenti folyamat mutatja, a kevés vállalkozó szelleműt is könnyen el lehet bátortalanítani. Hogy lesz ebből Japán Reneszánsz*? 

Jinnó-san persze egyszer majd haza fog jönni, hogy egy kényelmes tokyói irodában töltse le a nyugdíj előtti utolsó 5-10 évet. De addig jó eséllyel bolyongani fog, ha szerencséje van New York és London, ha nem, akkor pedig Jakarta és Peking között. Hová is érkezik a gépem? kérdezi Jinnó-san a vacsora végén, Haneda vagy Narita? A mikor megtudja, hogy az utóbbi, kissé elhomályosult szemmel jegyzi meg, hogy ha ő Naritára érkezik, sohasem mulasztja el, hogy bemenjen Narita városba, mert ott híresen finom a grillezett angolna. Érdekes, de ez nekem még sohasem jutott az eszembe, pedig én is szeretem az angolnát.

-----------------------------------

* Abe Shinzó miniszterelnök meghirdetett gazdasági megújulási programja ami szélesebb értelemben egész Japán megújulását veszi célba. Még több itt (angol).

A Nemzeti Szabvány tragédiája

Most, hogy a jobboldal itt is megszerezte a kétharmadot, vagy legalábbis az annak megfelelő teljes alsó- és felsőházi kontrollt, érdekes lesz figyelni, hogy mit is kezd vele*? Írtam már a Három Nyílról, és hogy ebből a harmadik, vagyis a strukturális reformok és a dereguláció, az igazán fontos. Ennek persze sok ága-boga van és korántsem állítanám, hogy amiről most írni fogok, az ezt teljesen lefedi, de szerintem ez annak megkerülhetetlen része kellene legyen. Van ugyanis egy rendszeresen visszatérő, ciklikusan megfigyelhető jelenség a japán gazdaságban, ezt én a "Nemzeti Szabvány tragédiájának" nevezem, és általában az alábbi dramaturgia szerint zajlik:

Első felvonás: Az Őskáosz
Megjelenik egy új technológia vagy terméktípus, mint például a PC vagy a mobiltelefon, de kisebb léptékben is van erre példa, pl. a mi szükebb világunkban, az építőipari szoftvereknél. A piac még az ilyenkor szokásos boldog összevisszaságban leledzik, de azért kezd kibontakozni valami irány, mint például a 80-as években az MS-DOS vagy a 90-esben a GMS. A japán gyártók gyanakodva figyelik ezt a káoszt és fennen hangoztatják, hogy mennyivel jobb termékeket tudnának csinálni a japán vásárlók részére, ha lenne egy jó kis Nemzeti Szabvány, mert ugye, amint azt mindenki tudja, Japánban Minden Teljesen Másképpen Van. Ezután vagy megkérik az illetékes minisztériumot, vagy maguk állnak össze, leginkább a kettő együtt**. Így vagy úgy, de megkezdődik a munka, izgatott és kipirult arcokat látni körös-körül, az állam pedig engedelmesen tolja a pénzt.

Második felvonás: A Virágkor
Megszületik a Nemzeti Szabvány, boldogság, halleluja, hawaii. Eleinte minden jel arra mutat, hogy megérte: a japán gyártók, részben a korán kialakított szabványnak köszönhetően, sok esetben innovatív, előremutató dolgokkal jönnek ki, ilyen volt például az iMode a 2000-es évek elején, ami egyfajta proto-okostelefon létrejöttéhez vezetett és ekkor a világban hasonló nem nagyon volt. De a lépéselőnyt nem használták ki, és nem, vagy csak nagyon erőtlenül, próbálkoztak azzal, hogy a Nemzeti Szabványt világszabvánnyá tegyék. Ez túl komplikált ügynek tűnt, egyébként is, ahhoz a gaijinokkal angolul kellene egyezkedni, az meg milyen macerás egy dolog már! Mindeközben a biznisz Japánban a helyi szabványnak köszönhetően virágzik, külhoni versenytársak esélytelenek, ihaj-csuhaj, sose halunk meg!

Harmadik felvonás: Az Összeomlás
Úgy kezdődik, hogy míg a japán vállalatok a hazai piac langymeleg pocsolyájában dagonyáznak vígan, addig a világ nagyobbik felén öldöklő verseny dühöng. Ez nem feltétlenül kellemes dolog a résztvevőknek, de ennek, és az ezzel együttjáró, csúcsra pörgetett innovációnak, az eredményeképp a Világ szép lassan elgaloppozik a Nemzeti Szabvány mellett, megszületik a Windows 95, az iOS, a Facebook, és még sok minden más is. Egy darabig a Nemzeti Szabvány kiválóan ellátja másod-, vagy talán elsődleges? feladatát, a betolakodó barbárok távol tartását, kinek van arra ideje, hogy a japánokkal bíbelődjön? de amikor már nem marad más feltöretlen szűzföld, végül nekiveselkednek Zipangu feltörésének is. És ez előbb-utóbb sikerülni is szokott... Mindeközben a korábban daliás japán vállalatok döbbenten figyelik, hogy a korábbi piacvezető cégek második, harmadik, végül sokadik helyre szorulnak, eladásaik összeomlanak és végül nem ritkán kivonulnak a piacról. Ki emlékszik már az NEC-re, mint vezető PC gyártóra? Fujitsu telefonra, Toshiba laptopra?

A fenti dráma már sokszor előadásra került, különböző iparágokban és különböző szereposztásokban, így az ember azt hihetné, hogy tanulnak belőle. De nem, még napjainkban is nagy erőkkel folyik a helyi sztandardok gyártása, persze lehet, hogy nekem nem is kellene ezen annyira szomorkodni?

Mi ebből a tanulság? Szerintem az, hogy veszélyes vágyálom a világtól elvonulva saját, "nemzeti" szabványokat kifundálni, és különösképpen igaz ez az IT iparra. Egy darabig hasznosnak tűnhetnek, ám a védett piac résztvevői elkerülhetetlenül lemaradnak a versenyben és az igazság pillanata óhatatlanul eljön, és kíméletlenül szembesíti az elpuhult cégeket a valósággal. Ha pedig természetes módon alakul ki egy ilyen standard, és ezzel együtt egy monopolhelyzet, akkor nem szabad kényelmesen hátradőlve várni, amíg végül a külhoniak ránk törik az ajtót, hanem ki kell vinni a terméket, vagy szabványt, a világba, és meg kell próbálni vele meghódítani.

Mert olyan, hogy "szigetország", nem létezik többé, ez csak egy földrajzi illúzió.

------------------------------------------

* Arra több tuti tippem is van, hogy mit NEM: nem fogja például elvenni a nyugdíj-megtakarításokat, nem csinál új alkotmányt népszavazás nélkül, nem államosítja a trafikokat... Persze ez lehet, hogy azért van, mert az Abe-kormány tényleg jobboldali, és hisz azokban a hagyományos jobboldali értékekben, mint a magántulajdon szentsége, a jogállam mindenek feletti tiszteletben tartása, és az állami beavatkozás minimalizálása.... na jó, abbahagyom.
** Olyan is van, hogy a szabvány nem megegyezéssel, hanem a hazai verseny során természetes módon kialakult monopóliummal jött létre. Ilyen volt például a Mixi nevű szociális network, ami, kicsit az iWiW-hez hasonlóan, egészen sokáig legyőzhetetlennek tűnt az országban, egészen amíg a Facebook fel nem őrölte az utóbbi egy-két évben.

Tessék mondani, ez már a fellendülés?

Ami jó a Toyotának az jó Japánnak, interpretálhatnánk a General Motors-ra kieszelt mondást Japán legnagyobb autógyárára. Márpedig a Toyotának most jó, az üzemi eredménye, operating income, megtriplázódott az elmúlt évben (9.7 milliárd dollár). A párhuzam, úgy tűnik, működik, hiszen a fejlett országok között az első negyedévben Japán érte el a legnagyobb növekedést (3.5% évesítve) és mindezt megkoronázandandó, a japán tőzsde szárnyal, a NIKKEI index nemrég öt és fél éve éve nem látott magasságban, 14.000 pont felett zárt. Ezek után kevéssé meglepő, hogy Shinzo Abe miniszterelnök népszerűségi mutatója az egekben van és az óvatos optimizmus kis zöld hajtásai dugták ki a fejüket az immáron már jó húsz éve aszályos ugarnak tekintett japán gazdaságban*. Mindeközben persze a gazdasági újságírók mutatóujjai már minden bizonnyal görcsöt kapnak a közhelypuska ravaszának szorongatásától, jön is rendesen a csőből a hasonlat, Csipkerózsikától Godzilláig.

A címben feltett kérdésre válaszolva, igen, ez bizony letagadhatatlanul fellendülés, a nagy kérdés az, hogy ez most csak egy múló felvillanás-e vagy pedig igaz lenne Abe februári amerikai látogatása során tett elhíresült kijelentése, miszerint “Japan is back”, és hogy a nyugati világban manapság meglehetősen arrogánsan nyomuló, rosszul öltözött kínai bizniszmeneket hamarosan felváltják-e a disztingvált, ám éppoly arrogáns japánok?

Hát az azért még odébb van. Nem mintha az új kormány nem tapogatódzna jó irányba, legalábbis gazdaságilag*; Abe “három nyíl” gazdasági programja, amit többnyire Abenomics néven emlegetnek, megpróbálja felrázni a begubózott, merev struktúrájú, egyre versenyképtelenebb japán gazdaságot. Annélkül, hogy részletekbe mennék, ezt meghagynám az ehhez nálam sokkal jobban értőknek, a három nyíl az alábbiakat jelenti: a defláció letörése agresszív pénznyomtatással, nagystílű állami beruházási program és a legfontosabb: strukturális reformok a magánberuházások elősegítésére.

A fentiekből eddig igazából csak az első, az un. monetary easing lett bevezetve. Haruhiko Kuroda, a japán jegybank nemrégiban kinevezett vezetője olyan élénkítési programot vezetett be, amihez képest az eddigi próbálkozások kiscsoportos játszadozásnak tekinthetőek; Kuroda úr abbéli szándékáról biztosította a világot, hogy Japán 2014 végéig meg kívánja duplázni a “monetáris bázist”, vagyis magyara fordítva hamarosan kétszer annyi pénz lesz a forgalomban, mint eddig. De hát ez nem gerjeszt inflációt? horkanhat erre fel rémülten a magamfajta, formális gazdasági képzéssel nem rendelkező gazdasági kvázi-kibic. Dehogynem, de éppen ez a cél, megtörni a deflációs spirált, ami lassan már jó húsz éve, a buborékgazdaság kipukkanása óta mérgezi a japán gazdaságot és arra ösztökéli a magánembereket és vállalatokat egyaránt, hogy amennyire lehet, halasszák el vásárlásaikat és beruházásaikat, hiszen ha várnak, minden előbb-utóbb olcsóbb lesz. A pénzbőség egy másik következménye, hogy a yen fél év leforgása alatt nagyjából 30%-ot zuhant az euróhoz, dollárhoz képest, ami nem túl jó hír a magunkfajta importőröknek, de annál jobbat tesz a japán exportnak, ami pédául áprilisban jelentősen megugrott.

A yen árfolyama az USA dollár hoz képest az elmúlt 1 évben (Source: www.xe.com)

Van aki, például Soros György, szerint az ilyen szintű monetáris beavatkozás életveszélyes, mert ha egyszer igazándiból beindul a várva várt infláció, nincs rá garancia, hogy meg lehet állítani a kormány által remélt 2%-os szinten és elszabadulhat, maga alá temetve az egész gazdaságot. Mások úgy vélik, hogy az Abenomics olyan szenzációs recept, amit máshol is, például Európában, alkalmazható lenne és újabb bizonyítékképp lobogtatják a “megszorítások merkeli politikája” elleni lankadatlan küzdelmükben. A Tokyo Reloaded azokkal ért egyet, akik szerint ezt most még nem lehessen tudni. A pénzkibocsájtásnak és a yen ennek következtében kialakult gyengülésének rövid távú sikere tagadhatatlan, de ennek, akár egy kimerült embernek adott adrenalin-injekciónak, a hatása rövidtávú, és ha nem követik gyorsan mélyreható strukturális reformok, az a bizonyos harmadik nyíl, akkor előbb-utóbb kifullad a lendülete, a riválisok majd jól hozzágyengítik a valutájukat a yenhez, és akkor ripsz-ropsz, oda a versenyelőny.

Szerintem az igazi nagy trúváj az lenne, ha sikerülne kicsalogatni a japán társadalmat a csigaházából és megtörni a “nyugdíjba menő ország” szindrómáját. Ehhez azonban sok mindenen kellene egyszerre változtatni: például lenyomni a változásokat minden alkalommal elgáncsoló állami bürokráciát, megértetni az emberekkel, hogy Japán befelé fordulva nem tud prosperálni, és a legfontosabb, OK, tudom, ez egy kicsit úgy hangozik, mint egy politikusi kampányszöveg, de mégis, elhitetni a fiatalokkal, hogy a jövő igenis tud szebb lenni és felesleges már most a nyugdíjas éveikre kuporgatni, ehelyett szabad jól élni, fogyasztani, tanulni, lehetőleg külföldön is! a tehetségeseknek pedig vállalkozni. Persze ehhez, hogy ismét kedvenc vesszőparipámra üljek fel, először meg kellene őket tanítani angolul, mert enélkül mindez aligha fog menni.

Nem triviális lista, ilyen mértékű szemléleti változások egy társadalomban tipikusan csak egy-egy nagyobb megrázkódtatás, háború vagy valami ehhez hasonló volumenű katasztrófa, alkalmával szokott bekövetkezni. De hátha Japánnak ezegyszer sikerül enélkül is?

-------------------------

* Mi magunk is az tapasztaljuk, hogy újabban sorra hívnak minket olyan proszpektek, akikről már régesrég lemondtunk, mint reménytelenül sóher esetekről.

** Amennyire szimpatikus Abe igyekezete a japán gazdaság felrázására, annyire ostobának, és ami még fontosabb: japán szempontból kontraproduktívnak, tartom a nacionalista felhangokat, Yasukuni-látogatás és tsai, amivel éppen a kínai terjeszkedést kordában tartani segítő potenciális szövetségeseiket riasztják el az együttműködéstől, nem beszélve magáról Kínáról, akivel jobb kereskedni, mint veszekedni.

Kedvenc szavaim: zehi, zehi

Zehi, az olyasmit jelent, hogy mindenképpen, biztosan. Ha azt mondom a kollégáknak, hogy holnap zehi jöjjenek be fél kilencre, akkor bejönnek, mert zehi. De bizonyos kontextusban a zehi azt is jelentheti, hogy biztosIsten, hogy soha a büdös életben...

Látogasson meg otthon és mulassunk!* mondja az állófogadáson a kvázi-üzleti partner, akit életemben először látok, zehi, zehi! felelek rá csillogó szemmel, és egy pillanatra belegondolok, milyen arcot vágna, ha egy este beállítanék hozzá egy üveg borral, de tényleg csak egy pillanatra, különben hangosan elröhögném magam.

Zehi, menjünk együtt sízni!  No persze, már pakolok is, alig várom, hogy egy vadidegennel töltsem a hétvégét... De azt válaszolom, hogy zehi-zehi! és így a közepesen szimpatikus, ötvenes üzletember tökéletesen érti, hogy én tulajdonképpen elküldtem őt a fenébe, pontosabban nem is; mert én is tudom, hogy ő sem szeretne velem síelni, ezt csak a tatemae-világ számára mondta, és igazából csak annyit akart közölni, hogy "igen, én is szeretek sízni". És mindenki tudja, hogy a másik sem gondolja komolyan az ilyen kijelentéseket. De azért mondjuk, mélyen, átéléssel, mert hazudni csak úgy lehet igazán jól, ha magunk is elhisszük.

---------------------------------

* Uchi ni asobini kite kudasai! - szó szerint: jöjjön el hozzám játszani!

A második tsunami

Bangkok Charlie blogkamarád találóan jegyezte meg minap a thaiföldi árvíz kapcsán, amiről egyébként remek tudósításokat ír, hogy “ez már a japánok második tsunamija az idén”. Merthogy számtalan japán tulajdonú vagy érdekeltségű gyár került víz alá az elmúlt napokban-hetekben, és nem is Bangkok itt a lényeg, hanem a fővárostól északra levő ipari területek, ahol a kihelyezett japán ipari termelés igen jelentős része bonyolódik. 

Rengeteg japán gyár van itt és legtöbb már ázik... A Toyota, Nissan és a Honda itt állítja elő az Ázsiába irányuló exportjának jelentős részét és legalább egy hónapig zárva lesznek. És nem csak Thaiföldön: az alkatrészellátási zavarok miatt a Honda például az USÁ-ban és Kanadában is csak félgőzzel működik. A Toshiba eddig kilenc gyárát csukta be és januárig (!) nem is reméli kinyitni ezeket. A Sony-nak három gyára lett elárasztva, egy sor új termékek kiadását kénytelen késleltetni. A Nikon és a Canon termelése egyaránt komoly zavarokat szenved, és így tovább... Egyes szakértők szerint az árvíznek nagyobb lesz a negatív hatása a globális ipari termelésre, mint a márciusi tsunaminak, és ezen belül Japán tűnik a leginkább érintettnek. És ez nem valami jó hír az éppen lassan magához térni látszó japán gazdaság számára... 

Nem mellesleg abban is hasonlít a márciusi tsunamira az árvíz, hogy hasonló mennyiségű sületlenséget irnak róla odahaza. Az “Egész Bangok víz alá kerül” meg az “Evakulják a hatmilliós fővárost” típusú “hírek” erősen emlékeztetnek a márciusi fukushimai balesetet követő rémhírözönre. Bizonyos dolgok nem változnak... Szóval olvassátok inkább Charlie-t aki a helyszínről tudósít, vagy kövessétek a Facebookon! 

R mint London, L mint Róma*

Az egyik első benyomás, ami a gaijint Japániában éri, hogy te jó Isten, itt senki sem beszél angolul! Bár a megállapítás így kissé sarkos, nem áll távol az igazságtól. A japánok angol-nemtudása viccek,  anekdoták és tematikus webszájtok tömkelegét eredményezte, és a szomorú hír az, hogy ezek nagy része igaz is. Engem még ennyi év után is gyakran megüt ez a dolog; a minap például éppen annak voltam tanúja, amint egy nemzetközi konferencia tagjait a szervezők ékes japán kifejezésekkel, migi, onegaishimasu!** terelgették, vagy amikor nemrég az egyik többezer főt alkalmazó kliensünk lemondott egy már leszervezett nemzetközi prezentációt, mert AZ angolul tudó emberüket elhelyezték máshová. Az ember persze, főleg miután valamelyest már beszéli a nyelvet, megvonhatná a vállát, és csendben mulathatna, és néha meg is teszi, a hasonlóképpen legendás nyelvismeretű amerikaiakon, ahogy kétségbeesetten próbálnak kommunikálni a bennszülöttekkel. Vagy bólogathatna és egyetérthetne a honi nacionalistákkal, diszu izu Japan, szupíku Japaníz! és moroghatna, hogy milyen igazságtalan a világ, hogy pont egy ilyen szedett-vedett keveréknyelven kell mindenkinek beszélnie, bár szerintem ez olyan, mintha a gravitáció mértéke miatt panaszkodnánk: mérsékelt hatékonyságú. Ez mind rendben is lenne, de a dolog korántsem ilyen egyszerű, főleg ha a következményeket nézzük. 

A globalizáció első hullámát, amikor a fizikai termékek, autók, fényképezőgépek, és mikrohullámú sütők, domináltak, Japán kiválóan meglovagolta. Odahaza ki kellett agyalni a cuccot, precízen és hatékonyan legyártani, odaadni annak a pár nyelvzseninek, aki elmagyarázta a külföldi kereskedőknek, hogy hol kell bekapcsolni, a többit pedig elintézték a gaijinok maguk között. A terméken magán sokat nem kellett variálni, az autó mindenütt autó, legfeljebb a kormányt kellett áttenni a másik oldalra. A zsé dőlt, futotta belőle tolmácsra is, amikor néha meg kellett látogatni a helyi disztributort, vagy a bangkoki lányoknak kellett elmagyarázni a, khm... japán történelmet. Ám manapság, amikor a hardvergyártást már lenyúlta a Nagy Szomszéd és sokkal inkább a szoftverek, szolgáltatások a döntőek, ez már nem elég, alkalmazkodni kell a helyi igényekhez, sztandardokhoz, és ehhez már ott kell lenni, érteni a helyi nyelvet és folyamatosan kommunikálni. A japán szoftveripar például, aminek egy szeletét van szerencsém közelebbről is ismerni, egyáltalában nem alábbvaló a nyugatinál, számtalan jó termék van, de ezek képtelenek kitörni a nyelvi börtönből, amibe magukat zárták, és emiatt sorban mészárolják le őket a nagyobb piaccal - és ezáltal nagyobb fejlesztési potenciállal - bíró multicégek, beleértve a magyarokat is, szerény közreműködésemmel.

Hasonló okokból maradtak ki a japánok az elmúlt tíz-húsz évben a világon végigsöprő cégfelvásárlási hullámból. Japán cég nem sok külföldi céget vett meg, a hajdani “buborékgazdaság” korszakában is inkább az ingatlanberuházások voltak a jellemzőek, fordítva pedig még kevésbé volt jellemző, sikeres cégegyesülést pedig szinte csak elvétve találni. Egy neves multinacionális cég itteni leányvállalaltánál dolgozó barátom szerint a cégükön belül rengeteg mozgás van és ez rendkívül pezsdítő, innovatív hatású, ám ebből a japán dolgozók gyakorlatilag teljesen kimaradnak. Nem, ez nem diszkrimináció, egyszerűen nem akarnak és/vagy nem tudnak menni, mert... nem beszélnek angolul.

A nyelv-nemtudás okai sokrétűek; egyfelől tényleg nem túl könnyű japán fejjel más nyelvek merően eltérő logikáját és hangkészletét megtanulni, na de kérem, nekünk magyaroknak talán könnyebb? nyilván sokat tehet erről a merev oktatási rendszer, ami azt sulykolja, hogy ha nem alkalmazol tökéletes nyelvtani szerkezeteket, inkább meg se szólalj, pedig köztudott, hogy ahhoz, hogy jól beszélj egy nyelvet, előbb rosszul kell beszélni, de én leginkább azt a közvélekedést hibáztatom, amely szerint a japán nép alkatilag, mondhatnánk divatos szóval: genetikusan, alkalmatlan más nyelvek befogadására. És ha valaki mégis képes erre, az valahol csodabogár, kiálló szeg, amivel ugye, tudjuk, mit tesznek Japánban...

Miközben a környező ázsiai országokban az angol nyelvtudás rohamléptekben javul, tavaly meglepődtem, hogy milyen jól elvoltunk angolul Shanghaiban! Japánban a helyzet inkább csak egyre romlik; a diákok angoltanulási kedve csökken, az angol nyelviskolákat a 90-es évek boomja után sorra zárják be, és általában, egyre kevesebben keresnek külföldi ösztöndíjat, kiküldetést, vagy olyan munkát, ami nyelvtudást igényelne, utóbbiakat nem ritkán a japánul egyre inkább megtanuló gaijinok töltik be. Ez is része annak a trendnek, ami szerint Japán egyre inkább elveszti ambícióit és magába fordul, vagy ahogy szeretek fogalmazni: nyugdíjba vonul. Egy olyan ország esetén, amely nyersanyagokban szegény, túlnépesedett, magát élelmiszerrel és energiával önellátni nem képes, és alapvetően az exportjából él, ez bizony nem túl jó ötlet.

De az is lehet, hogy csak én nem értem a Nagy Tervet. Hallottam már ugyanis hangokat, hogy, lám, milyen jó kis angol leveleket lehet összeütni a Google Traslatorral, nemsokára talán... És akkor felsejlik előttünk az Újgenerációs Japán Bizniszmen, amint fülében diszkrét dugóval, kifogástalan öltönye gombjukában rejlő apró hangszóróból búgó hanggal, tökéletes oxfordi akcentussal megszólal: “My name is Kobayashi. JUN Kobayashi.” Arra a kis időre meg már kár erőlködni ezzel a nyelvtanulással; majd csak kibekkeljük valahogy.... 

------------------------------------------ 

Mai szerzőtársaim egyébként ezek a pálcikaemberek volt, akik kedvesen megengedték, hogy az asztaluknál helyet foglaljak és nem is nagyon dumáltak bele a munkába. 

* Ez  japánok angol nyelvtudásával foglalkozó könyv címének parafrázisa, bevallom nem olvastam, de a címe nagyon jó! az alapja az, hogy mivel a japánban csak egy, az "r" és az "l" között elhelyezkedő mássalhangzó van, ezeket gyakran keverik. De ha csak ez lenne az egyetlen baj...

** "Jobbra tessék (menni)!"

Mit keres a nyúl a Holdon?

A legutóbbi posztban, illetve már egy korábbiban is, emlegettem azt a bizonyos Holdnyulat, amit lehet figyelni, ahogy mochit készít egy bödönben. De hogyan is került a nyuszi ebbe az irígylésre méltó helyzetbe*? A megoldást természetesen egy legenda adja meg, és mivel japán** meséről van szó, nem hiányozhatnak a szokásos horrorisztikus elemek sem. Lássuk csak: 

Történt egyszer, hogy egy holdbéli öregember lenézett a Földre és egy hatalmas erdőben, egy tisztáson észrevett három állatot, a nyulat, a rókát és a majmot, ahogy egy tűz körül ültek. Elhatározta, hogy lemegy a Földre és próbára teszi az állatokat. Így is tett. Koldusnak álcázva magát leszállt a Földre, megszólította a három jóbarátot és enni kért tőlük. Az állatok egyből szétszaladtak élelemért. A majom gyümölcsöt hozott, a róka egy nagy halat - de a nyúl semmit sem talált. Amikor mind visszaérkeztek, a nyúl megkérte a majmot, hogy hozzon neki száraz ágakat, majd a rókát, hogy rakja meg a tüzet. Mikor már lobogtak a lángok, a nyúl felajánlotta a koldusnak, hogy süsse meg őt a tűzön. A koldus ezt hallva visszaváltozott a holdbéli emberré és a nyulat, mint a legkedvesebb állatot, magával vitte a Holdra. Azóta él a nyúl a Holdon - mindenki láthatja, ahogy mochit készít egy bödönben. 

Na jó, segítek:

Tehát a nyúl, hogy egy ismeretlen öregember kedvére tegyen, feláldozta volna magát. Hmm.... Persze elképzelve a társaságot, különösen a vélhetőleg sunyi képű rókát, végül is egészen jól jött ki a dologból. Kérdéses, persze, hogy tényleg szuicid hajlamú volt-e, vagy pedig előre sejtette a végkifejletet. Én leginkább arra tippelek, hogy a klasszikus japán módszert alkalmazta; ha jön a főnök, professzor, oyabun és valami nehezet kér, akkor a beó, diák, chinpira a legjobban teszi, ha nem akadékoskodik, mert kirúgják, megbukik, levágják a kisujját, hanem összeszorított foggal bevállal valami még lehetetlenebbet, olyat, amibe szemmel láthatóan megszakad, beledöglik. Aztán, ha szerencséje van, a nagy ember ezt észreveszi és kegyesen felmenti a feladat alól és odaadásáért, hűségéért megjutalmazza, ha pedig mégse, hát életbe lép az eredeti verzió. Egy szamuráj kétségkívül ezt tenné. 

Ismerem én ezt már jól. Adok a beónak egy Feladatot, amiről úgy gondolom, hogy ripsz-ropsz megvan, Nyuszika, hozzámá’ valamit kajáznom gyorsba, mer’ naggyonéhes vagyok! Beó nem szól semmit, nem mondja, hogy ez chottó muzukashii, talán csak a szeme szomorúságán látszik, hogy most valami nehezet kértem, de ezt én nem sejtem, mert nem olvasom a szeme fehérjit. Látom aztán másnap, hogy a beó kialvatlan, beteges, halálán van, mi történt veled, Nyuszika? mire ő töredelmesen bevallja, hogy egész éjjel a Feladaton dolgozott, de még sok munka lesz vele és már menne is vissza folytatni, vetné magát nekem a tűzre, de bennem ekkor felhorgad a jólelkű főnök, ne tedd ezt, Nyuszika! sikoltom, már nem is vagyok éhes, inkább nem is kell megcsinálni a Feladatot, nem olyan fontos az, csak ne emészd el magad abban a tűzben! Ilyenképpen Nyuszika megmenekül, arca kisimul, a szeme felragyog, és az önfeláldozásáért járó halmazati jutalomképp többé már nem kérek tőle ilyen nehezet, és ez már szinte jobb, mint a Holdon mochit készíteni.

-----------------------------------------

* a japánok szerint mochit készíteni igen jó dolog, egyszer próbáltam én is, egy fakalapáccsal kellett püfölni a főtt rizst egy fabödönben, egészen amíg össze nem állt egy ragadós masszává, vidám volt, no de hát állandóan?

** nem is igaz, mert eredetileg indiai, csak ott még egy vidra is szerepelt

Setsuden-számadás

Igy szeptember eleje környékén Tokyóban az ember mindig egy kicsit meg van zavarodva, ha a naptárra néz; elvileg már ősz van, de az időjárásnak erről valahogy nem akaródzik tudomást venni, továbbra is bődületesen meleg van és üvöltenek a kabócák, a 10 jel hiányáról nem is beszélve. Igaz, Minoru barátom felhívta a figyelmünket, hogy már nincs is annyira meleg, ja kösz, csak 32 fok, és ezek nem azok a kabócák, lehet, de szerintem éppolyan hangosak, ergó ez már az ősz, csak meleg van és üvöltenek a kabócák. Szóval bonyolult dolog ez. 

De annyira már mindenképp előrehaladott az idő, hogy érdemes legyen számadást készíteni a setsudenről, vagyis az áramtakarékosságról, főképpen mivel hivatalosan is vége; a kormány a tervezettnél két héttel korábban feloldotta az eredetileg szeptember végéig érvényben levő legfontosabb korlátozást, miszerint a nagy vállalatoknak 15% árammegtakarítást kell produkálniuk, or else (kikapcsolják őket). Kisebb cégeknek ez csak ajánlott volt, de azért általában elég komolyan vették. Mi legalábbis igen, leültünk és megtanakodtuk, hogy mit is tehetnénk, állítsuk magasabbra a légkondit, eddig rendben, és egyidejűleg adoptáljuk a SuperCoolBiz-t, na ez meg főleg, járjunk be korábban, ez, mivel sokat kell beszélni Budapesttel, az időkülönbség miatt nem megy. 

Source: Institute of Energy Economics, 

Japan;  Credit: NPR

Az egészre, amint ez nyilván sejthető, Fukushima miatt volt szükség, pontosabban azért, mert a fukushimai baleset kapcsán felmerült atomerőmű-aggályok okán felülvizsgálat alá vonták és időszakosan kikapcsolták az ország 54 atomerőművének jó kétharmadát és emiatt a Kantó régióban (Tokyó is ide tartozik) kb. 40%-kal csökkent a kapacitás. A perverz dolog ebben az, hogy mindeközben Nyugat-Japánban áramtöbblet van, de egy okos XIX. századi elrendezés miatt az ország nyugati fele, ezt a General Electric kapta, 60 Herzen, a keleti pedig, itt a német AEG bizniszelhetett, 50 Hz-en működik, és így a kettő nem kompatibilis egymással. A dolog gyakorlatilag megváltoztathatatlan, akár a szélesnyomtávú orosz vasút, átrakókörzetetből átjátszóállomásból pedig kevés van és újat sem igen érdemes csinálni, mert akkora erővel akár erőművet is lehetne építeni. Szóval eleink sem mindig voltak annyira bölcsek... 

Visszatérve a mi kis napi valóságunkba: az office managerünk hó végén gondosan megírta egy körlevélben, hogy az adott hónapban mennyi elektromosságot takarítottunk meg az előző évhez képest, 26-29% között, bizony ám! és láttam, hogy erre büszkék is voltak a kollégák. Lehet erre azt mondani, hogy ez olyan kis Timúr-és-csapata dolog, hiszen mit számít a mi kis cégünk, csepp a tengerben, ésatöbbi. De mielőtt ezt tennénk, vessünk egy pillantást a grafikonra, csak egyszer került 90% fölé a felhasználás rátája! és látni fogjuk, hogy megérte. Ha a fejünket a plafonba verjük, elkezdődött volna a rettegett rolling blackout, mikor is egy-egy körzetet kikapcsoltak volna egy időre, és az nagyon nem lett volna jó... A nyár előtt az volt a közhangulat, hogy ez nehezen lesz elkerülhető és lám mégis sikerült! Azt hiszem, nyugodtan megveregetheti az ország a saját vállát, ez ám a győzelem, nem az IMF kiebrudalása!

És akkor most mindenki csukja be a szemét egy percig és  erősen gondoljon arra, hogyan zajlott volna ez, még csak nem is Magyarországon, de mondjuk, Kelet-Európában. Na ugye.

Business games: senpai

A Fontos Kliensnél megtett sokadik látogatásom alkalmával kiderült, hogy tárgyalópartneremnek, aki buchó rangban van, vagyis minden képzeletet felülmúlóan hatalmas ember, van egy főnöke is, a honbuchó*, vajon ő miért lehet felelős? az Univerzum fennmaradásáért? és be is mutatott neki.

A ceremóniális névjegycsere után megkezdett beszélgetés eleinte a szokásos merev és hivatalos formában csordogált, ám egy ponton nem várt fordulatot vett; kiderült ugyanis, hogy a Még Hatalmasabb Ember ugyanarra az egyetemre járt, mint én. Senpai... rebegtem meghatódottan, könnybe lábadt szemekkel. Kóhai!** rikkantotta és keblére ölelt, majd egy gyors polkát lejtettünk a székek között, legalábbis képzeletben. És ezzel még nem volt vége; amikor végül kissé lenyugodva tovább beszélgettünk, kiderült, hogy nemcsak, hogy ugyanarra az egyetemre jártunk, de személyesen is ismeri a professzoromat, mi több, egy csapatban focizott vele az egyetemen. Természetesen másnap azonnal írtam a profnak, hogy a honbuchó üdvözletét küldi és biztos vagyok benne, hogy ezután ő is megeresztett egy mailt a senpainak, amiben igazolta, hogy rendes gaijin vagyok, egyetemi tartózkodásom ideje alatt nem próbáltam szappant csempészni a fürdőkádba és mindig felvettem a vécépapucsot. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy ezentúl minden simábban fog menni a Fontos Klienssel...

Az egyetemekről származó alumnik törzsi közösségei átszövik a japán államigazgatást és az üzleti életet. Sokáig íratlan szabály volt, hogy miniszterelnököt csak három egyetem adhat: a Tódai, Waseda és a Keió, és az összefonódások másutt is szemmel láthatóak, például amikor a fent említett Fontos Kliens CEO-ja Tódai-os volt, valamiért, talán a véletlenek összejátszása folytán? az összes leányvállalatot az itt végzettek vezették. A kóhai régen egyszerű csicska volt; fegyvert tisztított, később ez cipőpucolásba és sertepertébe szelídült, de manapság már az is elég, ha időnként megfőzi a kávét. De régen és most is az volt a legfontosabb, hogy engedelmességgel tartozik a (rang)idősebbeknek. A senpai cserébe védelmet kínál, okítja és támogatja az oktondi kóhait. Ez egy életre szóló kötelelék; főnökök, elöljárók, parancsnokok jönnek és mennek, ha ügyes vagy, akár be is előzhetsz, de a senpaiodat soha nem fogod, nem tudhatod! magad alá gyűrni, ő mindig senpai marad, várd ki a sorodat és gyűjtögess magadnak kóhaiokat. Erre a legjobb alkalom a rendszeres évi óbíkái***, ahol fiatal kóhaiok nyüzüge hada tülekedik, hogy névjegyet cserélhessen velem, amit én persze joviálisan meg szoktam engedni nekik. Mert előbb-utóbb mindenkiből senpai lesz.

--------------------------------------

* a buchó kb. osztály- a honbuchó főosztályvezetőnek fordítható

** a kóhai juniort, a senpai szeniort jelent, de ez persze sokkalta bonyolultabb ennél..

*** OB会, vagyis Old Boys Találkozó, minden jobb prof szervez ilyet évente. Mellesleg ez is egy jó kis katakana-kanji kombináció...

Business games: az udvariaskodás

Ha két japán komolyabban cívódik, ezt gyakran arról lehet észrevenni, hogy hirtelen halkan és kimérten kezdenek beszélni egymással, kiabálni és bunkóskodni yakuza-tempónak számít. Az eltúlzott udvariasság köntösébe csomagolt gúny nem ritka fegyver a japán társadalmi érintkezésben; ha azt tapasztaljuk, hogy valaki az elvárhatón felül készséges vagy túl belátó és ezzel egyidőben a szokásosnál udvariasabb, nem árt résen lenni.

-----------------------------------------

Delikát viszonyom volt az öregúrral, itt nem részletezendő okokból, de úgy gondoltam, rosszban azért nem vagyunk. Sürgősen információra volt szükségem, és ő tudott volna segíteni, írtam hát egy hosszú, udvarias levelet angolul, kapcsolatunk egyik ki nem mondott alaptétele volt, hogy angolul kommunikálunk*. Válaszában azt javasolta, hogy mivel én biztosan nagyon elfoglalt vagyok, találkozzunk két hét múlva. Miután megnyugattam, hogy egy ebédet azért hamarabb is be tudok ütemezni, végül is kaptam egy időpontot egy hétre előre, oké, értem, azt üzeni: nem lehet őt ugráltatni, hiába nyugdíjas. Miután megtudakoltam, hogy nyugatit vagy japán szeretne enni, japán és sobát, megegyeztünk, hogy majd megírom, hogy pontosan hol találkozunk, hiszen ez annak a dolga, aki kezdeményez és ezzel egyúttal üzeni is, hogy állja a cehet, elvégre mégse akarunk a végén játékbirkózni.

Kiválasztottam tehát egy megfelelő árfekvésű soba éttermet a környéken, se nem túl olcsó, se nem túl felvágós, és a találkozó előtt egy nappal visszaírtam, hogy akkor talán ITT. Késő du jött vissza a mail, hogy az nem jó, legyen inkább AMOTT, a naív gaijinnak ilyenkor egyből az jut az eszébe, hogy talán akkor kezdhettük volna ezzel is. De lefoglaltattam a titkárnővel, ezen ne múljon! csak már nem volt időm aznap válaszolni, majd holnap reggel, gondoltam.

"As no reply has sent to this mail, I understood it was cancelled" várt másnap reggel a mailje, na ne...! Rögtön hívtam, foglalt a telefonja, írtam hát mailt, hogy ugyan dehogy, ott leszek, ahová kérte! de semmi válasz. Ekkor már sejtettem, hogy itt most udvariaskodásba bugyolált csicskáztatás folyik, de azt tettem, amit ilyenkor egy japán tenne: tovább szívattam magam és elmentem az étterembe a megbeszélt időre és vártam, persze nem jött. Amikor végre felvette a telefonját, rajtam volt a sor, hogy álnaívan kérdezzem, remélem minden rendben van, mert aggódok, hogy nem esett-e valami baja, hiszen délre beszéltük meg. Ő persze ragaszkodott a sztorijához, azt hitte, hogy nekem valami közbejött, ez teljesen természetes lenne egy ilyen roppantul elfoglalt embernél, mint én, és nem akart zavarni. Nekem ekkorra már megvolt az alibim, hiszen írtam reggel, hogy minden rendben! erre ő egy gyenge sajnos nem tudtam megnézni a mailemet ma reggel típusú kifogással tudott csak visszavágni, amivel érezhetően védekezésbe szorult és rögtön hozzá is tette, hogy sajnálom, hogy feleslegesen fáradt el a találkozóra. Én ekkor persze már megbocsájtó voltam, ó, semmi baj, majd legközelebb. Legközelebb persze már ment minden, mint a karikacsapás. Az már más kérdés, hogy többet nem kértem ki a tanácsát, ez már az én üzenetem volt.

Most persze lehet azt mondani, hogy csak egy hepciás öregúr volt, de vannak azért általános tanulságok is. A gaijin könnyen eltévedhet a japán udvariasságok finom árnyalatai között és összetéveszti az átlátszó udvariaskodást a valódi készségességgel. A japán üzleti világról szóló beszámolókban visszatérő motívum a tárgyalópartnerek kiismerhetetlensége. De a “hai” csak azt jelenti, hogy értem, amit mondasz! közhelyén felül még sok más vajszínű árnyalat is van...

---------------------------------------------

* Pedig igazából japánul jobban értettük egymást. De azt hiszem ez is egy üzenet: ne hidd, hogy olyan okos vagy!

Égi-földi biznisz

Mostanában a papok mintha rámozdultak volna az ingatlanbizniszre Tokyóban. Lehet persze, hogy csak én vagyok naív, és ez mindig is így volt, de nemrégiben két olyan esettel is találkoztunk, ahol egy shintó szentély vagy buddhista templom telkét eladták ingatlanfejlesztésre, csak egy keveset tartva meg belőle, hiába, nehéz idők járnak, az isteneknek is össze kell húzni magukat!

Mindkét esetben Kuma Kengó volt az építész-elkövető, ha valaki emlékszik: ő volt az, aki majdnem-megtervezte Budapesten a kományzati negyedet. Az első épület (Baiso-in, Minami-Aoyama) 2003-ból származik, egy buddhista templom telkéből kanyarítottak le egy darabot egy irodaépület céljára (balra az új templom, jobb oldalt az iroda látható), a szent helyen biztosan jól megy az üzlet.

A második példa egészen új, az idén nyilt meg Kagurazaka mellett az Akagi Jinja & Park Court Kagurazaka. A telek egy shintó szentély földjének elsefteléséből származik, nagyobbik részén elegáns lakóépületet alakítottak ki, a maradékra került a dizájn-szentély. Szerintem a kami-samák nem jártak vele rosszul; a lehetőségekhez mérten lakályos és kétségkívül elegáns lakhelyet alakítottak ki nekik. Ha shinto isten lennék, talán még bele is költöznék, feltéve persze, ha a papok az ingatlaneladásból befolyt pénzből feljavítanák a saké-apanázsomat, mert ha biznisz, akkor legyen biznisz...

A bejárat: balra a szentély, jobbra a lakóház

A szentély, közelről

Kumás részletek, a megszokott színvonalon

----------------------------------------------

Aki más szögből is nézegetné még a házakat, itt talál még képeket. Kuma-sanról egyébként már ebben a korábbi posztban is áradoztam.

Hűsölések

A világban háborúk dúlnak, a gazdaság éppen önnön dugába dőlni készül, a fukushimai erőmű pedig rendületlenül sugároz; ezek, kissé parafrazálva a szakállas Móricka-viccet, mind nagy tragédiák, de nem igazi bajok. Az igazi baj ennél jóval közvetlenebb és prózaibb: meleg van. Nem csak momentán, hanem júniustól szeptember közepéig, jószerivel megszakítás nélkül, és nem kicsit, hanem nagyon, sőt, kegyetlenül.

Ebben a cirka két-három hónapban a japánok testi-szellemi energiáikat szinte maradéktalanul a hőség elleni harcra fókuszálják. Ez már ott kezdődik, hogy a reggeli “ohaió gozaimasu!” köszöntés helyét az “atsui desu, ne!*” veszi át, majd pedig napjukat megpróbálják úgy tervezni, hogy lehetőség szerint minél kevesebb időt töltsenek a légkondicionált iroda falain kívül, már ha ér valamit a légkondi, ha 28 fokra van állítva**. A beszélgetéseket is a hőség keretezi; a rémes helyzet taglalásával kezdünk, majd búcsúzáskor reményeinket fejezzük ki, hogy hamarosan átmeneti enyhülés következik be. Értekezletek, előadások elején a házigazda kifejezi háláját, hogy a hőség ellenére a vendégek megtisztelték jelenlétükkel. Az e-mailek elején érdeklődünk, hogy a címzett kedves egészsége nem rendült-e meg a forróságban, legfontosabb üzleti partnereinknek pedig hűsítő o-chugen*** ajándékokat küldünk, sört, görögdinnyét, ésatöbbit. Egy időre még a gaijinok rituális faggatása is átalakul az üzleti vacsorákon: nyáron nem azt firtatják, immáron ezerötszázharminckettedszer, hogy nehéz volt-e megtanulnom pálcikával enni, hanem, hogy odahaza is ilyen meleg van-e? Munkánk végeztével pedig lefürödve, könnyű vászon-yukatában egy sör mellett adjuk át magunkat a legyezgetés és vakaródzás gyönyörűségének.

A Tokyó Reloaded soron következő, három- vagy négyrészes, majd még meglátjuk ebben a melegben mennyire futja, minisorozatában feltérképezi a japán nép meleg elleni, évszázadokon átívelő küzdelmének állását és legújabb eredményeit. Holnap a hagyományos, környezetkímélő módszerekkel kezdünk. Addig is, hűsöljetek!

------------------------------------------------------

* “jó reggelt!” és “ugye, milyen meleg van?”

** a fukushimai erőmű-válságból okán életbe lépett áramtakarékosság miatt ez a hivatalos sztandard

*** “nyárközepi ajándék”

A selejt bosszúja

Szörnyű vasúti katasztrófa volt a hét végén Kínában, ez persze ma már csak minuszos hír a norvégiai mészárlás után, egy villámcsapás miatt a nyílt pályán veszteglő expresszvonatba belerohant egy másik. Két kocsi lezuhant a mélybe, az eredmény 39 halott, rengeteg sebesült, és hatalmas presztizsveszteség a nagyratörő kínai szuperexpressz-iparnak. Minden bizonnyal ez lehetett az oka, hogy, a kínai kormány, legújabb példaképünk, példás gyorsasággal cselekedett, és utasította az állami médiákat, hogy ne nagyon nyomozzanak a baleset okai után.

Tavaly ősszel Shanghaiban járva meglátogattunk egy környékbeli kisebb várost is, alig egy óra volt vonattal. Az expressz, kiköpött Shinkanzen, hasonlósága a japán testvérvonattal letagadhatatlan, még a részletek is stimmelnek, ráadásul még valamivel gyorsabb is, hogy nézne az má’ ki, hogy a gazimperialista japánoknak sebesebb a vonatuk? Azt persze nem nagyon reklámozzák, hogy ez eredetileg tulajdonképpen színtiszta japán technológia és a nagyobb sebesség főképp a lazább biztonsági szabályoknak köszönhető. Ez még ugyan megbocsájtható lenne, azok a bizonyos belpolitikai szempontok, tudjuk, de az már nehezebben magyarázható, hogy a vietnami, brazil és amerikai piacokért folyó ádáz küzdelemben nemcsak, hogy a japán eredetivel versenyeznek, de még csak fel sem tüntetik fel a technológia eredetét, nem mintha ezt nem tudná mindenki, és ez mélyen sérti a japánok nemzeti büszkeségét.

Ennek fényében talán érthető, ha tokyói az üzleti körökben alig leplezett káröröm bimbózik, nem mintha érzéketlen tuskók lennének, legalábbis nem jobban, mint másutt, csak nehéz nem észrevenni a dolog iróniáját: hogy ugyanaz a technológia, ami Japánban már évtizedek óta gyakorlatilag balesetmentesen működik, a Tokyo Reloaded olvasói már nyilván tudják, hogy az egyetlen halálos baleset a Shinkanzenen akkor történt, amikor egy utas a részegen hangoskodó útitársát egy szamurájkarddal leszúrta, kínai kezekben, lám-lám, már korántsem ilyen biztonságos, kicit óccó, kicit veszélyes. És persze ez a tragikus baleset egyúttal kőkemény versenyelőnyt ad az eredeti, japán technológiának...

Szóval csak azt akarom mondani, hogy ez a japán-kínai meccs még koránt sincs lejátszva.

A tányérszkenner

Ebéd a Fontos Kliensnél. Mivel délelőtt is, délután is dolgozunk, ezuttal nem flancolunk; csak egy gyors ebédre van idő a céges cafetériában. Itt a szokásos választék fogad: standard japán egytálélek viszonylag széles választéka, sült hal, hiyashi-chúka, teriyaki-chiken, curryrizs, satöbbi, mellé kis tálakban kiegészítő fogásocskák, no meg persze az elmaradhatatlan rizs és misoshiru, nem nagy durranás, de teljességgel ehető cuccok.

Minden fogásnak fel van tüntetve az ára, az árfekvés igen kedvező*! így amikor összeszedem az ebédemet, mennék a pénztárhoz, hogy fizessek, ám a többiek integetnek, hogy majd utána. Hát jó, akkor utána. Gyorsan végzünk az ebéddel, nekem teriyaki-csirke, kis okura katsuóbusival, valamint csípős babcsírasaláta, rizs+misoleves, menjünk akkor hát fizetni! Tálcáinkkal elvonulunk a shokudó sarkába, de ott sincsen pénztárosnéni, helyette csak egy automatizált, futószalagos tányérleadó, most akkor mi lesz?

Hát az lett, hogy rátettük a tányérunkat a képen látható kis asztalkára, mire a képernyőn felvillant a fizetendő összeg. Vagyis az asztalka konkrétan beszkennelte a tányérokat! Házigazdánk pedig céges belépőkártyáját odacsippentette jobb alsó sarokban található fehér kütyühöz, így fizetett, a játékbirkózás ezúttal elmaradt, de az eggyel feljebb levő fekete dobozzal akár a metrós PASMO vagy SuiCa kártyát is használhattam volna.

Hát akkor, megvolt a mai japánkütyü is...

-------------------------------------------------

* ez azt jelenti, hogy NAGYON sokat kell enni, hogy 600 yen fölé menjen ceh, ez most úgy ca. 1500 HUF, ez még a hazai fizetésekkel sem kölönösebben sok. Persze ez nem szabadpiaci, hanem megtámogatott, belső, céges ár.

Japán mutogatós

Kollégám prezentált minap egy Fontos Kliensnél úgy jó 50 ember előtt, és egyszer csak megkérdezték tőle, hogy mennyi az annyi? Én a terem végében ültem és mivel láttam némi zavart az arcán, és mert ilyenkor sohasem férek a bőrömbe, elkezdtem neki mutogatni, hogy a helyes válasz:

illetve, hogy:

Ám a zavar nem múlt el a kollégám arcáról, sőt növekedett. Belekezdett egy irdatlan hosszú körmondatba, minek a végén, láthatólag kissé félve, kibökte, hogy az annyi az bizony 6 és 2. Én megnyugodtam, de nem tudtam mire vélni, hogy ha látta mit mutatok, akkor mit vacakolt annyit? Kiderült, hogy ő meg azt nem értette, mi a fenét mutogatok ilyen lelkesen... Hát hogy hat meg kettő, mondom. Ja, hogy a shachó megint magyarul mutogatja a számokat? Csak ekkor villant belém, mert tudtam csak elfelejtettem, hogy ezt kellett volna mutatnom:

De azért mekkora szenyaság már, hogy Japánban még az ujjal számolást is újra kell tanulni!?

CoolBiz X 2

Aki idén nyáron ellátogat Tokyóba, és azt gondolja, hogy majd a látványosságok részeként Kasumigaseki állomás környékén megtekintheti a reggelente tömött sorokban az kormányhivatalokba igyekvő öltönyös-nyakkendős-esernyős sararímenek végeláthatatlan sorát, csalódni fog. Helyette lesz sok japán turista, hawaii aloha-ingekben és pörge kalapokban, akik valamilyen rejtélyes okból tömegesen bemasíroznak a minisztériumokba, akárcsak ez a kissé túlsúlyos kormánytisztviselő.

Igazából a nyári dresszkód már 2005-ben átalakult, ekkor vezette be ugyanis a reformlelkű Koizumi miniszterelnök, aki maga is felgyűrt ingujjal szeretett kampányolni, az ún. CoolBiz-t, ami azt jelenti, hogy június elsejétől kezdve szeptember végéig zakó és nyakkendő nélkül, kigombolt nyakú fehér ingben is lehet, sőt illik, munkába járni. Koizumi sóri aztán beleúnt a politikába és ment, de a CoolBiz közmegelégedésre megmaradt és mára már teljesen természetessé vált, hogy a japán üzletembereknek sem kötelező hülyegyerek módjára öltönyben-zakóban feszengeniük a forró nyárban, mint régen.

Aztán jött március 11, majd pedig Fukushima és sok minden megváltozott. A krízis elején leállított mozgólépcsők azóta is mozdulatlanok, a fényeknek csak egy részét kapcsolták vissza, és az állomásokon nemrégiben kihelyezett képernyőkön folyamatosan tájékoztatnak, hogy éppen hány százalékát használjuk a rendelkezésre álló villamosenergiának, mostanában egyébként úgy 70% körül. Hiába, most a setsuden, vagyis áramtakarékosság a kulcsszó, ahogy ezt nemrég Sabolc bloggerkamarád is megírta. De most még az esős évszak alatt vagyunk, a héten 16 fok volt és hideg eső, ilyenkor még istenes, de amikor hamarosan beüt a nyár, és főleg, ha olyan lesz mint a tavalyi! akkor lesz itt bizony jajveszékelés. Valamit tehát kellett tenni...

Mivel a légkondicionálók az egyik legnagyobb energia-zabálók, a kormány úgy határozott, hogy az idén 28 fok lesz az ajánlott hőmérséklet, a kormány-hivatalokban ezt kötelezően be is fogják tartatni! Na ez már azért CoolBizzel is sok, így emeltek a téteken, és megszületett a SuperCoolBiz. Nem lennénk persze Japánban, ha nem lenne ez is pontosan szabályozva, a hivatalos SuperCoolBiz kormányzati oldalon*.... Most már nincs kecmec, jön a szines, kirakott ing és a szandál, tovább rombolva a nyakkendős-szemüveges japán sararímen legendáját. Remélem, azért a dolog nem fajul el teljesen és még időben megjavítják az áramszolgáltatást, mielőtt még jönne az ExtremeCoolBiz...

--------------------------------------------

* az alábbi táblázat a Környezeti Minisztérium belső útmutatója, de ez szolgál mintául a többi vállalat, többek között a miénknek is, számára (a képeket már én linkeltem hozzá)

	Tavalyi	Idei SuperCoolBiz
	CoolBiz
Nyakkendő nélkül	O	O
Zakó nélkül	(O)	O
Rövidujjú ing	O	O
Okinawai ing	(O)	O
Teniszing (galléros poló)	X	O
Hawaii ("aloha") ing	X	O
T-shirt	X	∆
Ujjatlan poló	X	X
Casual (él nélküli) nadrág	(O)	O
Farmernadrág	X	∆
Rövidnadrág	X	X
Edzőcipő	X	O
Szandál	X	∆

Jelmagyarázat:

• O megengedett
• (O) "módjával" megengedett
• ∆ bizonyos körülmények között megengedett, például:
  - T-shirt: egyszínű, nem mintás --> OK
  - szakadt farmernadrág --> nem megengedett
  - szandál: hátsó szobákban, ahol nem találkoznak ügyfelekkel --> OK
  - flip-flop --> nem megengedett
• X nem megengedett