Hardver és a szoftver

Japánban a fizikai világ, a hardver, állandóan változóban van, aki itt él, annak hozzá kell szokni, hogy csak a változás az örök. Épületek tűnnek el és pattannak ki a földből szinte napok alatt, ez alig túlzás! megtörtént, hogy elutaztunk egy hétre, és a szomszéd ház eltűnt, mire hazajöttünk. Ez a fékezhetetlen rombolási és épitési láz természetszerűleg a közlekedési vonalakra is kiterjed, autópályákat, hidakat, alagutakat, vonat- és metróvonalakat építenek és adnak át havi rendszerességgel. Az egyik ilyen forrongó helyszin például Shibuya, ahol az utóbbi években már nem is próbálkozok, hogy izommemóriából megtaláljam a helyes irányt, hiszen az építkezések miatt napról-napra más és más útvonalon kell menni. Tokyo, a világ legnagyobb metropolisza állandó lüktető mozgásban van.

Shibuya ahogy éppen most kinéz

Japánban a szokások, a szabályok, a szoftver, alig változik, nehéz ennél, a szó hagyományos értelmében vett, konzervativabb országot találni. Ha egyszer valamit kitalálnak, hogy az hogyan és mint legyen, az úgy is marad egy jó darabig. Ezért, bár a hardver folyamatosan megújul, a szoftver szinte alig frissül, az országot nem ritkán még a 19-ik században kialakított törvények és a még ennél is régebbre visszamenő szokások szabályozzák. Az odahaza triviális “milyenek lesznek jövőre az adószabályok?” kérdést itt nem is értik, milyenek lennének, hát olyanok, mint eddig. De ha mégis, nagyritkán változik valami, akkor azt hosszas előkészítés és széles körű felvilágosító kampány előzi meg. Ezek után talán nem meglepetés, hogy a japán, gránitszilárdságúnak ugyan nem nevezett, alkotmányt sem változatják meg túl gyakran, konkrétan egy betűt sem változott, mióta MacArthur tábornok csapata 1947-ben azt megírta.

Ez a megnyugtató állandóság a közlekedési eszközökön unos-untalan hallható bejelentésekre is igaz. Itt nincs improvizálás, vicces kedvű buszsofőr, hangulati hangsúlyok, ami egyszer eldöntetett, az úgy is marad. Ezért, ha ebben az állandóságban a legkisebb dolog is megváltozik, földrengés-szerű megrázkódtatást okoz a megfigyelőben. Így talán érthetőbb az a sokk, ami a Ginza metróvonalon ért a minap. 

“Kiiroi sen no sotogawa ni omachi kudasai”, vagyis “kérjük, hogy a sárga vonalon kivül várakozzon!” mondták ezt, mióta eszemet tudom a metróban. Erre az idén azt hallom, hogy “Kiiroi box no naka ni omachi kudasai!”, vagyis “kérjük, hogy a sárga négyzeten belül várakozzon!” és ez bizony felér egy forradalommal. Vajon milyen viták előzhették meg ezt a döntést? Voltak-e éjszakába nyúló értekezletek, ahol ezt a kérdést időről-időre megvitatták és egyszer csak megtörtént az áttörés? Álltak-e az egyik oldalon lángoló tekintető fiatalok, akik késhegyre menő vitákat folytattak a tradíciókat elszántan védő idősebb generációval szemben? Vagy inkább jött egy új felső vezető, aki valahol külhonban elért sikerei után hazatérve erőltette-e át ezt a radikális döntést a csendesen dohogó beosztottjain? Esetleg ez egy állami direktíva, ahol az ország nemzetközibbé tétele szempontját szem előtt tartva kérte meg a kormány a vállalatot, hogy gondolja át, hogyan tudná közelíteni a hang-bemondásokot a nemzetközi normákhoz? És egyáltalán: kinek állt ez érdekében? 

Újabb kínzó kérdés, melyre vélhetően soha nem fogjuk megtudni a választ. 

Felnőttoktatás a metrón

A felületes szemlélő azt hiheti, hogy a japán tömegközlekedésben, a tömegtől eltekintve, alapvetően rendben mennek a dolgok: a vonatok gyakran járnak és pontosak, az utasok udvariasan és csendesen viselkednek, nem szemetelnek, nem hangoskodnak és általában véve jó modorúak. Ám ez súlyos téveszme és a vasúttársaságok mindent elkövetnek azért, hogy rádöbbentsék az utazóközönséget, hogy mi mindenben kellene még fejlődniük ahhoz, hogy Tokyo közlekedése végre felzárkózhasson a civilizált világhoz. A élethosszig nevelés legfontosabb médiuma a metróplakát, erről egyszer régen már írtam, de az eltelt években sok-sok csodálatos munka született ebben a műfajban.

Hát először is: ne üvöltözzünk állatok módjára! Aki utazott már az itteni metrón, az tudja, hogy nagyjából egy pisszenés sem hallatszik, ha mégis, akkor az jó eséllyel tőlünk származik, de ez nem tartja vissza a vasúttársaságokat, hogy ne figyelmeztessenek minket erre a csúnya szokásra. Egyébként a baloldali plakátsorozat szenzációs, a Seibu Railway az ukiyo-e, színes Edó-korabeli fametszet, stílusában nevelt minket egy ideig, imádtam! A jobboldali sorozat pedig a Tokyo Metro-é, ez még most is fut, ez sem rossz.

A nevelés egy másik fontos vektora a vonatokon való étkezés megszüntetése, hát mit mondjak, ez sem egy kifejezett tömegjelenség, de ez nem tartja vissza a plakátrajzolókat, hogy óvjanak minket a metrón való mértéktelen zabálástól.

Hogy azért ne legyek teljesen egyoldalú, nehezemre esik ugyan, de, el kell ismernem, hogy azért vannak olyan viselkedések a vonaton, amelyek engem is idegesítenek. Én sem szeretem ugyanis, ha párnának használnak vagy ha egy komplett reggeli toilettet csinál valaki végig mellettem. Igy az alábbi a poszterek a szívemből szólnak...

Hasonlóképp, a sumapo*, vagyis az okostelefonnal való alvajárás, sem egy ismeretlen jelenség, van is ellene poszter bőségesen: 

A fenti példák az un. "manner-poszterek", kb: utazási etikett, széles családjába tartoznak, ezen műfajilag kívül esnek azok a plakátok, amelyek kifejezetten a deviáns viselkedés, a vonatok személyzete ellen való erőszak kerülésére figyelmeztetnek. Ezekből a poszterekből a felületes szemlélőnek az a benyomása támadhat, hogy a mexikói Tijuanában, a világ jelenleg regnáló gyilkosság-fővárosában, van, nem pedig a pihe-puha Tokyóban. A műfaj jellegzetessége az expresszív, narancs-vörös színek túlsúlya és a nyakkendő-fétis: az agresszió gyakran a közalkalmazottak nyakkedőjének megragadásában és heves rángatásában fejeződik ki.

Egy másik kedvenc műfajom a sínek melletti részeg tántorgást helytelenítő poszterek. El kell ismernem, ez a sportág nem teljesen ismeretlen Japánban, nagy hagyománya van az ittasan sínek közé zuhanós elhalálozásnak. A nyakkendő itt is fontos szerepet kap, a plakátokon boldogan tántorgó utasok jelentős része ugyanis a nyakkendőjét a fejére kötve viseli. Ez Japánban valamiért a részegség szinonimája, nem mintha valaha láttam volna ilyet, ez egyesek szerint a 80-as évekbeli B-kategóriás amerikai filmekből maradhatott meg. További gyakori motívumok a piros arc, levetett zakó és kibomlott ing, valamint egy doboz omiyage**, vagy engesztelő ajándék a feleségnek? amivel balanszírozni lehet.

A manner-poszterek világa nagy és színes, még gyereknek is csinálnak manner-poszter pályázatot! aki jobban el szeretne ebben mélyedni, ajánlom az alábbi keresőszavakat a képkeresőben: 

• Angolul: "manner poster", "Tokyo" "metro"
• Japánul: 「マナーポスタ」　「メトロ」　「地下鉄」

-----------------------------

* ez egy jó kis szójáték egyébként, mert a hasonló hangzású "sanpo" az sétát jelent, a "sumafó" pedig a smartphone-t, igy a sumapo, kanjival スマ歩, pedig ezek kombinációja

** úti ajándék, az üzleti útról hazatérve ugyanis illik valamit hozni a kollégáknak. 

TILOS!

Japánt ugye nem a féktelen szabadossága miatt szeretjük, emiatt inkább csak elviseljük, de időnként jókat röhögünk rajta. Aki járt már erre, annak bizonyára feltűnt már, hogy úton-útfélen nevelnek bennünket, nem csak a külföldieket, de az őslakosokat is, erről már írtam pl. itt. Azonban, fájdalom! az idelátogató turisták nagy része nem tud japánul olvasni, angolul kiírni meg ugye macerás, nem beszélve a vicces eredmények esélyéről, így marad a piktogram, mint univerzális, vagy annak hitt? nyelv. Próbáljuk hát megfejteni az üzeneteket!*

Gyermekekkel ellentétes irányba mozogni TILOS! 

Laptop felett kikukucskálni TILOS! 

Szaloncukorral üditőt fogyasztani TILOS!

Kutyát hallal etetni TILOS!

Saját árnyékunkra taposni TILOS!

Egymásnak háttal állva sarokkal rúgni a port TILOS!

Persze ha ennyi minden tilos, akkor felmerülhet, hogy ami nincs explicit tiltva, azt ugye akkor szabad? Szabad-e például más árnyékát megtiporni? vajon akkor hüllőkkel és kétéltűekkel lehet-e kutyát etetni? szabad-e szemben állva összerúgni a port? Megannyi kínzó kérdés...

------------------------------ 

* A Roppongi Hills Mori Muzeuma egész kincsesbánya ezen a téren... 

Mitől ilyen rendesek a japánok?

Ez az az ország, ahol sohasem kell félni este a sötét utcán, az elhagyott értéktárgyak többnyire megkerülnek, ott lehet hagyni a laptopot a kávéházban, ha a mosdóba mész, ahol az emberek akkor is megállnak a pirosnál, ha nem jön az autó, és még azt el is tudom hinni, hogy a sportolók tényleg nem doppingolnak. Bizonyos megszorításokkal, ezekről korábban itt írtam, ez mind így igaz, sok minden más mellett ezért is szeretünk Japánban élni. De ne elégedjünk meg a tények nyugtázásával, keressük meg az okokat is, hogy mégis, mitől ilyen rendesek* a japánok? Talán már nem meglepetés, hogy az Önök fáradhatatlan társadalomkutatójának természetesen erre is van egy elmélete!

Ez pedig nem más, mint a genetika. Igen, jól olvastátok, azt írtam, hogy GENETIKA. 

Mielőtt valaki lerasszistázna, hadd magyarázzam el: nem gondolom, hogy létezik faji determináltság vagy valami misztikus "nemzeti principium", ami miatt a népek u.n. "nemzeti karakterei" eleve determináltan ilyenek vagy olyanok lennének. Egyébként sem vagyok túl lelkes híve a nemzetkarakterológiának, mert bár elismerem, hogy különbségek léteznek, de tapasztalataim szerint az egyéni differenciák messze meghaladják a közvélekedés által a népekre oktrojált tulajdonságokat, túl sok slendrián németet, visszahúzódó olaszt és pénzügyekben járatlan zsidót ismerek ehhez. De az is tény, hogy viselkedésünket, egyéni karakterünket nagyon jelentős mértékben meghatározza genetikánk, és ha egy bizonyos tulajdonság egy népcsoportban nagyon határozottan jelenik meg, akkor nem kellene, hogy tabu legyen ennek utánagondolni. Természetesen eszmefutattásom mindenfajta kutatást nélkülöző amatőr spekuláció, a profiktól ezúton is szíves elnézést és véleményeket kérek.

Naszóval, úgy gondolom, hogy a szabályok betartása, a tekintélynek való engedelmeskedés, illetve annak ellenkezője, a kötöttségek semmibe vétele, a lázadásra való hajlam az egyénben genetikailag meghatározott, legalábbis mint egy erős valószínűsítő tényező. Ha ezt a fajta gént (vagy géncsoportot) egy embercsoportban módszeresen diszpreferáljuk, akkor az a csoport szabálykövetőbb lesz. Nem kell mást tenni ehhez, mint hogy a szaporodásnál előnyben kell részesíteni azokat az egyéneket, akikben ezek a nemkívánatos tulajdonságok nem ütköznek ki. Ha például egy darabig megakadályozzuk, vagy legalábbis megnehezítjük, hogy a vörös hajúaknak gyereke legyen, egy idő után garantáltan kevesebb gyufafejű embert fogunk látni magunk között.

Az Edó-korban, más nevén Edó-bakufu vagy Tokugawa-shogunátus, pontosan ez történt: aki lázadozott, annak konkrétan levágták a fejét, de gyakran ennél kreativabb halálnemekkel is büntettek, és nem ritkán nem csak őt, hanem egész családját is kiirtották. Az ilyetén elhalálozott egyén/család vérvonala megszakad, és ezzel egyidejűleg egy pici előnyt szereznek a népességben azok, akik nem emberkedtek, hanem meghúzták magukat szép csendben. A rendesség elfogadása hosszabb életet és több gyereket garantált, vagy fordítva: aki rebellis volt, annak kevesebb esélye volt a génállományát tovább örökítenie. A természetes kiválasztódás kissé művi utánzása ez, bár ha az emberi természetet is ide soroljuk, akár részeként is tekinthetjük annak. Kegyetlenül hangzik ugyan, de tény, hogy ez elég effektív módja egy embercsoportban a lázadás hajlamának csökkentéséhez, különösen, ha ezt 250 éven keresztül, ez minimum 8-10 generáció! nagyjából konzekvensen folytatják, és azért előtte-utána sem voltak a rebellisek kifejezetten preferálva. Evolució ez bizony, a javából, nem különbözik lényegileg a pintyek csőrének az adott környezethez való adoptálódásától...

Mielőtt még valaki felkiált, hogy "hát ez az, ezt kellene itt is csinálni!" szeretném felhívni a figyelemet arra, hogy Tokugawa shogunátus egy kőkemény katonai diktatúra volt, amihez képest Észak-Korea igazságszolgáltatása, a légelhárító ágyus kivégzéseivel és koncentrációs táboraival, egyfajta liberális mintaállamnak tűnhet. Persze lehet, hogy ez a hasonlat valakit nem tántorit el, bár azért kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, ha rokonainak megtévelyedése miatt ő is bekerülne egy elrettentő célzatú családi kivégzésbe, de a magam részéről kész vagyok elviselni a jelenleginél valamivel kevésbe rendes országot is, amennyiben ezzel meg lehet úszni a tömegmészárlásokat. Hangsúlyoznám ugyanis, hogy szerintem itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy "keménykezű volt az igazságszolgáltatás", hanem, hogy olyan sok embert végeztek ki, aminek már evoluciós hatása volt.

Az engedelmesség persze még nem morál; nem gondolom, hogy a japánok csak puszta meghunyászkodásból vagy a büntetéstől való félelem miatt nem lopják el a laptopom, amikor kimegyek vécére. A kulturális evolució párhuzamos a biológiaival és az egyik kölcsönösen hat a másikra. Egyfelől a Tokugawa kormányzat sem csak a fejeket vagdosta, hanem ezzel egyidejűleg útmutatást is adott arra, hogy hogyan lehet ezt elkerülni. Az alsóbb osztályoknak szánt ideológia alapvetően konfuciánus volt, a Zen csak a szamuráj osztály filozófiája volt, és ez az engedelmesség mellett a morálra is nagy súlyt helyez, a kettő szerves egységben van. Másfelől, alulról nézve, sokkal könnyebb engedelmesnek lenni, ha azt nem csak a túlélést szolgáló viselkedés, hanem ez az önnmagában kissé kesernyés pirula a moralitás kétségkívül nemes és társadalmilag hasznos elveibe van csomagolva.

Jó, tehát akkor mondjuk, hogy bebizonyítottuk: a japán rendesség, legalábbis részben, genetikai eredetű. De akárhogy is nézzük, a shogunátus véget ért 1868-ben, és bár utána jó ideig még korántsem lehetett az igazságszolgáltatást puhánysággal vádolni, hiába van szigor a második világháború vége óta erősen csökkenőben, a rendesség nem látszik eltűnni. Így marad ez most már mindörökre, megcáfolva amit állítottam a nemzeti karakterek változékonyságáról?

Rossz hírem van, előbb-utóbb el fog tűnni.

Az eszmék, és persze a most sem annyira gyengekezű igazságszolgáltatás, még egy darabig fenn fogja ezt tartani majd, de szerintem csak idő kérdése, hogy az evoluciós tényező megszüntével mikor áll helyre a rebellisek és a rendesek aránya, én még úgy 30-50 jó évet saccolok, és utána menthetetlenül elkezdenek a japánok is átmenni a piros lámpánál. De addig is élvezzük ki ezt a biztonságos világot, amit a shogunátus lázadóinak vérével nyertünk el...

------------------------

* "Rendesség" alatt itt most a szabálykövetés és a moralitás együttesét fogom érteni.

Hülyeszabályok: bicikliparkolás

Nyilvánvaló, hogy egy olyan rendezett, mondhatni tüchtig, város, mint Tokyó számára, már tényleg csak egyetlen akadálya maradt, hogy versenyre kelhessen London, Párizs vagy akár Velence szépségével, és ez nem más mint a parkoló biciklik gusztustalan látványa. Eltompult gaijin agyammal ugyan nehéz felfognom, mi baj lehet azzal, ha a korláthoz támasztom a gépet, zavarom a járókelőket? a két fa között? most komolyan? de hát biztosan velem lehet a baj.

Vizuálisan környezetszennyezek

Lényeg, hogy mostanában egyre gyakrabban céduláznak meg, és nemrég új táblákkal is megfenyegettek, hogy Most Már Tényleg Azonnal Elviszik a Biciklimet*. Mondjuk, ennek nagyobb a füstje, mint a lángja, de azért vicces látni a nagy igyekezetet. Este leballagok a gépért, leszedem az aznapi cédulákat, gondosan ügyelve, hogy azokat újrafelhasználásra alkalmas alakban ragasszam fel a korlátra, majd másnap visszatérek ugyanoda, szűziesen tiszta bringámmal. Néha az is felmerül bennem, hogy mi lenne ha annak a temérdek pénznek, amit erre a nagyszabású cédulázós operációra költenek, egy részét arra spendíroznák, hogy jól kinéző és használható biciklitárolókat helyezzenek ki az utcára, igaz,  mihez kezdene akkor az a temérdek közterületfelügyelő?

Ennek pl. már komoly cédula-gyűjteménye van (nem az enyém)

A stratégia továbbfejlesztett változata figyelhető meg a Kamiyachó állomás melletti Tsutaya videotéka előtt, itt a parkolást már fizikailag próbálják meg ellehetetleníteni, az én esetemben mondjuk mérsékelt sikerrel. És hogy a parkolásriasztó rendszer már majdnem olyan ronda, mint a parkoló biciklik? Ugyan már. Ezt bőségesen kárpótolja a fejekben levő rend szépsége!

Így már mindjárt szebb!

----------------------------------------

* Néha valóban levágják a bicikliket, felpakolják egy teherautóra és elviszik egy központi tárhelyre, túszként. Némi váltságdíjjal egy ideig, talán egy hónap? ki lehet váltani, de aztán eltűntetik őket, szerintem eladják Észak-Koreába. Csak egy olyan ku (kerület) van, Shinagawa, ahol nagyon példamutatóan, megjavítják és eladják a gépeket, egyszer már én is vettem ott bringát, bagóért.

Hülyeszabályok - A csak felfelé közlekedő lift

Miután megnéztük a "Sensing Nature" c. mellesleg igen jó! kiállítást a Roppongi Hills 53-ik emeletén, indulnánk a liften lefelé. Megyünk oda, ahonnan jönnek kifelé az érkező látogatók a liftből, naívan úgy vélve, hogy ahová felérkezik a lift, onnan fog lefelé is indulni, de tájékoztatnak, hogy a lefelé közlekedő lift nem innen, hanem két emelettel lejjebbről indul, addig menjünk mozgólépcsővel.

Miért, ez a lift talán itt marad? morfondírozok magamban, de lent aztán felsejlik a rejtély kulcsa. A lefelé közlekedő lifthez az út ugyanis az ajándékbolton vezet keresztül, ahol a szomszédos dinoszaurusz-show-ról odairányított tömeggel találjuk magunkat szemben. Úgy tűnik, a potom 1500 jenes belépő ajándékvásárlás nélkül még nem teszi rentábilissá a kiállítást és így emlékeztetik erkölcsi kötelességükre a látogatókat. Vagy ha ez finom célzás nem lenne elegendő, hát majd a saját gyereke eszébe juttatja...

Miután átvergődünk a hisztérikus, műanyag sárkányokat követelő gyerekseregen és az őket csillapítani próbáló szüleiken, szelíden érdeklődök a nagyszámú, egyenruhás rendező egyikétől, hogy ez most tulajdonképpen miért is jó így nekem, de rutinosan hülyének tetteti magát, a lift meg már indulna, csak az akadékoskodó gaijin miatt áll és vár mindenki. Legyintek; megint ti nyertetek.

Jobban belegondolva; nem is olyan hülye ez a szabály, csak én állok rossz oldalon.

Közérdekű bejelentés

Ha valaki Tokyóban jár és kedve szottyan, hogy lehányja a puszpángsövényt, ezt ne a Hikawazaka épület tövében tegye mert ott TILOS! Ilyetén vágyaink kiélésére számos más ingatlan kiván lehetőséget, igy javaslom, ne kockáztassuk meg, hogy tevékenységünk következtében összetűzésbe kerüljünk e ház láthatólag konzervatív értékrenddel bíró tulajdonosaival. Az mindenesetre meglepő, hogy e tiltásokat szükségesnek látták angol nyelven is meghirdetni, noha a felső emésztőrendszeri perisztatika irányának időszakos megfordítása elsősorban a helyi lakosság körében kedvelt partizáró rituálé. De vélhetőleg úgy gondolják, sicher was sicher.

PS: egyébként malacokat sem szabad leejteni

Én kérek elnézést

Judit költözött, a csomag meg jött utána, de ki tudja miért? mint "kisérő nélküli poggyász" lett feladva és ez jelentős zavart okozott az Erőben a naritai repülőtéren. A gond az volt, hogy az ily módon feladott csomagot érkezéskor deklarálni kell és ezt Judit naná, hiszen nem tudta! bünös módon elmulasztotta. Ám telefonok és e-mailek hosszú sora után felfénylett a megoldás: bocsánatkérő levelet kell irni és akkor minden rendbe jön.

Ez Japánban bevett eljárás: kisebb sza-bálytalanságok esetén a delikvenset nem büntetik meg, hanem bocsánatkérésre szó-litják fel, pontosabban kötelezik*. Van ebben valami bájosan patriarchális, hiszen voltaképp a Hivataltól vagy magától az Állam Bácsitól kérünk elnézést (bár a rend kedvéért mindig van címzett is, például a hivatalvezető vagy a rendőrfőnök). A megszövegezést ál-talában nem bizzák a véletlenre; a gyakrabban előforduló kihágásokhoz előre megfogalmazott bocsánatkérő formanyomtatványok tartoznak, amit többnyire egy bocsánatkérő mosoly kiséretében nyújtanak át, legalábbis a meghökkent gaijinoknak. Nagyon rugózni nem érdemes, mert ha szivóskodunk, előbb-utóbb kiderül, hogy minden más alternativa időben-pénzben-fáradtságban sokkalta kellemetlenebb, mint ez az apró kis megaláztatás. A bocsánatkérést utána biztosan lefüzik vagy most már talán be is szkennelik, és biztos vagyok benne, hogy ha valaha valami nagyobb szabású disznóságot csinálnék, előkerülne és az ügyész a biróságon diadalmasan felmutatná: lám, ez a megátalkodott gaijin már ekkor is hamis utakon járt!

Howard Roark biztosan nem irta volna alá, de én már rutinos apologizátor vagyok, kértem én már bocsánatot megkésett befizetésért, elvesztett jegyért, lejárt jogositványért és legeslegelőször, mintegy húsz éve, alig pár napra rá, hogy elöször léptem a Hülye Szabályok Országába, egy nem bejelentett kisérő nélküli poggyászért...

------------------------------------

* nem véletlen, hogy Toyoda úr is ezzel próbálkozott be

Palkó és a Szomorúarcúak

Van egy plakátsorozat a metróban amit imádok; a Tokyo Metro edukálja az utazóközönséget rajta. A plakátokon az utasok hangosan telefonálnak, ruhát próbálnak, szemetelnek, sőt, horribile dictu! ráment esznek. Nomármost, azt hiszem, eltöltöttem már néhányszáz órát a tokyói metrón, de nemhogy ráment, még szendvicset evő utasokat sem nagyon láttam (tükörben meg nem nézegetem magam a vonaton). Ekkora erővel a teknősbékáknak is kitehetnének plakátokat, hogy ne ugráljanak már olyan magasra, mert az sem sokkal ritkább jelenség*.

Itt az egész sorozat, ahol egy pajkos szemű fiatalember - nevezzük talán Palkónak - rendetlenkedik; ő eszi a ráment is, emellett tornagyakorlatokat végez és a biztonsági sávon belül társnője mellét fogdossa. Teszi Palkó mindezt olyan szemmel látható jókedvvel és életörömmel, hogy az embernek egyből kedve kerekedik hozzá. Különösen, ha megnézem a plakát többi szereplőjét, a gülüszemű Szomorúarcúakat, akik látható utálattal néznek hősünkre, nem is feltétlen a konkrét tevékenysége miatt, hanem egyszerűen csak, mert túl jól érzi magát.

* pontosítsunk: ilyet és ilyet már azért tényleg láttam (és nem gaijinok voltak)

Hülyeszabályok - a Vécépapucs

Azt mindenki tudja, hogy Japánban le kell venni a cipőt, mielőtt bemegyünk egy lakásba. Ennek - mint annyi minden másnak Japánban - történelmi oka van: a régi japán házak alaprajza két, élesen elkülönült részre osztható, a földpadlós rész, a doma, ahová bocskorban-cipőben is be lehetett menni, régen az állatokat is beengedték télen, és a tatamival burkolt lakóterület, amit oszlopok tartottak és így nem érintkezett a földdel és szintben is el volt választva, ca. 60-80 cm-el magasabban volt. A tatamira értelemszerűen nem léptek fel cipőben, hiszen - ellentétben pl. a kőpadlóval - nehéz volt tisztítatni és tönkre is ment volna a kemény talpú cipőtől. Ez még nem hülyeszabály, ez teljesen logikus. Amikor aztán a lakások szép lassan elnyugatiasodtak, a most épült lakásokban max. egy tatami-szoba van, de leginkább egy sem, ez a különbségtétel megmaradt, és még a teljesen nyugati stílusú, tatami-mentes lakásokban is szigorúan le kell venni a cipőt az előszobában és papucsba bújni. Én még ezt sem nevezném hülyeszabálynak, hiszen mire jó behordani a sok piszkot a lakásba?

Van viszont a lakásnak egy része, ami területenkívüliséget élvez, vagyis a piszkossági faktora nem a lakáshoz, hanem az utcához igazodik. Ez pedig a WC. Biztosan itt is vannak történelmi okok, valószinűleg a WC is földpadlós helyiség volt régen, de az is lehet, hogy egyszer valaki még a Heian-korban részegen levizelte a WC-padlót, azóta ez így van és kész. A lényeg, hogy ebből kifolyólag a WC-be nem szabad, nem lehet, a házipapuccsal becsoszogni, sem pedig mezitláb vagy zokniban belépni. Ugyanez a helyzet az olyan éttermekben is, ahol le kell venni a cipőt, mert tatami van (sok van ilyen és szeretjük őket). De hát mégiscsak macerás dolog lenne a bejárathoz visszamenni, átvinni a cipőnket a lakáson/éttermen, és csak a WC-hez újra felvenni, majd pedig le és vissza.

Színre lép tehát a Vécépapucs.

Ez egy viszonylag visszafogott dizájn

A Vécépapucs jellegét tekintve olyan mint a házipapucs, csak annál három számmal kisebb, műanyagból van, rikító, ronda színű és gyakran valami vicces van ráírva és/vagy rajzolva. Az elsőt nem tudom miért van, a többire még visszatérünk. Tehát amikor kimegyek vécére, gondosan lerakom a papucsomat a bejárt előtt, kinyitom a WC ajtaját és - ügyelve, hogy ne lépjek se papuccsal, sem pedig mezítláb a borzasztóan piszkos WC padlóra - beleügyeskedem a lábomat a Vécépapucsba. Pontosabban a nagylábujjamat, vagy jó esetben a lábom első felét, a többi ugyanis sajnos kilóg belőle és bizonnyal rettenetesen piszkos lesz. Dolgom végeztével ugyanez fordítva. Igen ám, de míg befelé menet még csak-csak megbotlok a Vécépapucsban és felveszem, kifelé azonban, talán a megkönnyebbülés miatt? erre már ritkábban figyelek. Így hát áll az ember a szoba közepén és az a fura érzése támad, hogy nézik, egy idő után rájön, hogy konkétan a lábát nézik, odapillant és meglát egy pár sárga papucsot, rajta piros, bilin ülő kisfiúval, elvörösödik, hebeg valamit és kimenekül.

Vagy lehet, hogy ez nem is baleset, hanem maga a CÉL? Hiszen a Vécépapucsot viselő gaijin vicces, nagyon vicces, a móka kiapadhatatlan forrása, unalmasabb lenne az ország nélküle...

Hülyeszabályok - az Uszoda

Óra ötvenkor füttyent az úszómester és a közönség engedelemesen megindul kifelé a medencéből. Én, aki öt perce jöttem, ezt igyekszem nem tudomásul venni és úszok tovább. Jön a fordulóhoz egy fiatal segéd-úszómester, de én fürgébb vagyok, gyorsan megfordulok és úszok vissza a másik irányba gyorsúszásban, a fejem szinte végig a vízben, így igazán megérthetik, hogy nem látom, amint közben vadul integetnek a partról.

Újabb 25 méter, muhaha.

Persze tudom, hogy a móka nemsokára véget ér, mert a következő fordulónál már minden bizonnyal az uszoda egész vezetősége fog ott állni, a tűzoltók meg valószínűleg már útban lesznek. Így amikor elérem a falat, engedelmesen megállok, ja, hogy ki kell menni, jajj, bocsánat, nem hallottam, de tényleg miért is kell kimenni? mert, hogy ez a szabály? aha, értem, de tessék mondani, MIÉRT? Ez a kérdés teljesen kiborítja őket, tanácskoznak egy darabig, a szenior úszómester végül azzal a válasszal áll elő, hogy "az egészségem érdekében". Értem, köszönöm az aggodalmat, de én most jöttem, nem vagyok még fáradt.

De akkor is ez a szabály.

Na jó, ne feszítsük tovább a húrt, kimászom. Közben mintát vesznek a vízből, ez rendben is lenne, de miért kell ehhez kiüríteni a medencét? majd alaposan megszemlélik a medencét, megszámolják az elmúlt órában keletkezett vizihullákat, melyek számossága - tekintve a 120 cm-es vízmélységet - általában meglehetősen alacsony.

Aztán várunk.

Egészkor újabb füttyszó, lehet bemenni a vízbe, úszni egy hosszat, majd a fordulóban sorban állni, majd megint egy hosszat, egészen a következő óra ötvenig. Jobb, mint a zen.

A hülye szabályok országa - a Bank

Ez egy hosszú sorozat lesz, azt hiszem, de bele kell vágni, nehogy valaki is azt higgye, hogy itt mindig kolbászból van a kerités...

Amikor megérkeztem, egyik első dolgom volt, hogy nekiálljak feléleszteni az évek óta szundikáló bankszámlámat. Sok víz lefolyt azóta a Sumidagawán, a cash-kártyámat nem találom, de a betétkönyv még megvan. A bank azonban közli, hogy amig nincs gajin-kártyám (közkeletűbb nevén gaikokujin-tórokushómeishó), addig sajnos nem tudják pótolni az elveszett kártyát és következésképpen pénzt sem vehetek fel. Na jó, akkor várunk és addig is köteg pénzzel járkálunk fel s alá, mint egy magára valamit is adó yakuza. Mondjuk érdekes kérdés, mi lenne ez esetben az itt szunnyadozó pénzecskémmel, einstand? Mindegy, hagyjuk, kivárjuk a sorunkat.

Eljő a nagy nap, megvan a gaijinkártya. Elballagok a bankba, sorbaállok jó sokáig, aztán végre odavezetnek egy kedves kislányhoz és elmondom, mi nyomja a szívem, funshitsutodokézni* szeretnék, de nagyon! Minekutána vagy ötször lekörmölöm az összes adatomat japánul, és huszonöt helyen aláírok mindent, a kedveskislány elmondja, hogy akkor majd 10 napon belül kiküldik az új bankkártyát a címemre, személyesen átvehetem. Ne fáradjanak, mondom, eljövök érte, az egyszerűbb. Hát sajnos, azt nem lehet, mondja őszinte sajnálattal a hangjában, ezt csak postán szabad kiküldeni. Jó, de akkor inkább küldjék az irodába, mert napközben ott vagyok, dolgozom. Azt sem lehet, mondja a kedveskislány, némi értetlenséggel, a regisztrált lakcímre kell küldeni, ez a szabály. Értem, de mi van ha nem vagyok otthon? Akkor otthagynak egy levelet egy telefonszámmal és ha azt felhívom, akkor megegyezhetek a postával egy második időpontban. Nagyszerű, akkor adják meg azt a telefonszámot és én egyből felhívom őket és már most megegyezek velük egy időpontban és akkor nem kell kétszer jönniük. Hát azt sajnos nem lehet. De akkor biztosan meg tudják mondani, mikor jön az első kézbesítés és akkor megpróbálok otthon lenni. Nem, sajnos azt nem tudják megmondani, zárja le a beszélgetést a kedveskislány egy mosollyal és egy móshiwake arimasen*-nel.

Jó, most persze biztosan azt mondjátok, hogy "de legalább mosolygott és elnézést kért", és ez igaz is. Mindettől függetlenül ez a japán kockafejűség meglehetősen minősített esete, szerintem.

* elveszett holmi pótlására szolgáló kérvény

** bocsánat (szó szerint "nincs mentség")

Lábáztatás

Sétálgatunk a Midtown* körüli parkban, Jutka még kicsit kómásan az utazástól, mikorcsak hirtelen észrevesszük, hogy emberek ülnek egy kis patak mentén csinos kis fapadokon és a lábukat áztatják a vízben, a lábuk alatt szép, fehér kavicsok és gyékényszőnyeg hát ez zseniális!

Nyilván, hogy mi is akarunk lábat áztatni, hogyisne akarnánk ilyen melegben, bár Jutka gyanakszik, hogy azok a számok a padok sarkán bírnak valami mélyebb jelentéssel, ugyan! legyintek és letelepedek. Neki volt igaza, mert már jön, lohol a zöld egyenpólós alkalmazott, hogy kétségbeesetten figyelmeztessen, miszerint nem lehet, NEM SZABAD csak így egyszerűen leülni, előbb az uketsukénél, vagyis recepciónál be kell jelentkezni, ahol majd minden bizonnyal jól megvágnak, gondolom hozzá maliciózusan, na de nem baj, végül is vidám ez az egész.

De nem, ez ingyen van. Csak azért kell bejelentkezni, hogy tudjanak rólunk, kapjunk egy-egy számot és odakísérhessenek a megfelelő padhoz. A megfelelő pad momentán pont az uketsuke előtt van mintegy 1.5-1.8 méterre (Jutka szerint ez biztosan nem véletlen; így szemmel tudnak tartani minket, gyanús külföldieket), de a szabál az szabál, így hát odakisérnek és elmagyarázzák a lábfürdő helyes használatát ("annai shimasu"): vegyük le a cipőnket, helyezzük a lábunkat a medencébe, ne sétáljunk, ne álljunk fel, ne fröcsköljünk és ne szedjük ki a köveket. Ezen a ponton nagy kedvem kerekedik kiszedni a köveket, vagy csak úgy általában rendetlenkedni egy kicsit, de helyette inkább finoman az ajkamba harapok, hogy azért mégse röhögjek az arcába szegény alkalmazottnak, végtére is csak a munkáját végzi.

De utána már megy minden, mint a karikacsapás, gondosan követjük az utasításokat és jutalmul ott lógázhatjuk a lábunkat a hűs patakban, ingyért. Így megy ez itt, aki ezt nem birja idegekkel, inkább kerülje el Japánt...

-------------------------------------------

* ez egy új ingatlanfejlesztés Roppongiban, egy régebbi amerikai katonai terület helyén. Sokemeletes ház, irodákkal, hotellel, üzletekkel. Bővebben itt.

Women only

"O-kyakusan, kore wa josei senyosha desu, yo!" kiabál rám a kalaúz. Aztán látva, hogy értetlenül bambulok, hozzáteszi: "vuman onri*". Vagyishogy húzzak ebből a kocsiból, mert ez nőknek van fenntartva (na jó, egy kicsit udvariasabb volt, de erre gondolt). Hoppá, mi ez itt, kérem, talán Szaud-Arábia? Leszállok, megnézem a feliratot és valóban, reggel 6 és 10 között az első kocsi "joseisenyo" vagyis nők számára fenntartott, merthogy a chikan-októl kell megvédeni hölgyeinket.

Akkor most egy kis magyarázat: a chikan az a tapizós bácsi. Kihasználja a zsúfolt metrót, közel férkőzik kiszemelt áldozatához és odadörgölődzik, fogdossa, egyebek. Tekintve a tokyoi metró minden képzeletet felülmúló zsúfoltságát (azt hitted, a 7-es busz tele van? haha!) ez nem túl feltünő másoknak, a megfélemlített nő pedig mukkanni sem mer, mert ugysem segítenének neki, bizonyítani nem tudná, inkább csendben tűri, leszáll vagy elköltözik máshová, ahol nem olyan zsúfolt a metró és/vagy nincs annyi chikan. Az egészről meg nem illik tudni, beszélni, írni, csak a nők pusmognak róla egymás között szomorúan az ebédszünetben. De ez a múlt, enters the XXI. century!

Mióta nem voltam ott, valami forradalomféle mehetett végbe a fejekben, mert plakátok vannak kitéve, hogy harcolni kell a chikanok ellen és a "josei senyosha" ennek ékes bizonyítéka. A titkárnőnk szerint marhaság az egész, ő sohasem utazik ezekben mert mindig a szerelvény elején vagy a végén vannak és az kényelmetlen (10 mp-el többet kell menni a mozgólépcsőig). Egyébként is, mondja, a férfiak be vannak fegyelmezve, és már csak feltett kézzel mernek utazni, mert így senki nem vádolhatja őket semmivel. Mert hogy voltak esetek, amikor ártatlanul hurcoltak meg férfiakat. Hú, ez remek, gondoltam, ezentúl nekem is csak magasra tartott kézzel szabad metróznom?

Ennyire persze nem drámai a dolog, mindenki békésen megy a dolgára, fiúk a fiúkhoz, nők a női kocsiba. A csador bevezetését egyelőre nem tervezik. Végezetül, (mielőtt valaki megkérdezné): férfiaknak nem kell félni, női chikanokról még nem hallottam...

----------------------------------------------

*hogy miért "onri" és nem only, arról majd talán egyszer máskor