2014. május 24., szombat

Állományapasztás

Villámcsapásként ért minket a hír, hogy hamarosan drasztikus lépésekkel szabhatnak gátat a maszkotok mértéktelen szaporodásának. Osaka kormányzója, bizonyos Ichiro Matsui, a minap riporterek előtt elmondta, hogy sokallja a yurukyarák számát, csak Osaka prefektúrának 42 hivatalosan is elismert maszkotja van, és kívánatosnak tartaná, ha kisebb számú, de ütőképesebb yurukyara-csapat segítene a kormányzati célok kommunikálásában.

Nem minden maszkot hagyja annyiban: az első kyara-tüntetés a jogaikért
Egyelőre nem lehet pontosan tudni, hogy a kormányzó pontosan hogyan képzeli az állományapasztást: vajon feleslegesnek ítélt maszkotokat összegyűjtik és kíméletesen elaltatják, vagy mesterlövészek fogják egyesével kilőni őket? Semmi esetre sem lenne azonban jó, ha a munka nélkül maradt yurukyarák felügyelet nélkül kószálnának a városban, bandákba verődnének, neadj'Isten az alvilág hálójába kerülve drogkereskedés, prostitúció és egyéb üzelmek részeseivé válnának.

Nagyon úgy néz ki, hogy ez már egy gyűjtőtábor
A magam részéről a humánusabb megoldásnak vagyok a híve: ha már mindenképp szükség van a maszkotok ritkítására, yurukyara-otthonokat kellene létrehozni, ahol a kiöregedett maszkotok megfelelő felügyelet és orvosi ellátás mellett békésen élhetnék le öreg napjaikat. 

------------------------------------

Részletesebben itt (angol). A yurukyarákról már posztoltunk korábban is, itt, itt és itt.

2014. május 21., szerda

A 10 legundokabb dolog Tokyóban

A blog felületes olvasója számára könnyen olybá tűnhet, hogy Tokyó fenékig tejfel, vagy hogy itt kolbászból van a kerítés. Mi sem áll távolabb ettől, és közszolgálati funkciónknak eleget téve most lerántjuk a leplet azokról az apró és nagyobb undokságokról amit ez a város kínál, egyszersmind újra bizonyítékát adjuk, hogy egy magyarember bárhol, bármilyen helyzetben képes magát rosszul érezni és panaszkodni. Utálkozzunk hát egy keveset, ahogyan az divatos, 10 pontban! Előrebocsájtom, többségében un. first world problémákról lesz szó, de hát végül is az első világban vagyunk, vagy mi.
  1. Az időeltolódás. Patetikus, hogy a XXI-ik században, a privát űrrepülések, a génsebészet és az okosszemüvegek korában nem bírjuk megoldani azt a triviális problémát, hogy mindenütt ugyanannyi legyen az idő. Pedig az időeltolódás miatt elszenvedett üzleti késedelmek milliárdos összegekre rúghatnak! 
  2. Későn nyitnak a pékségek. Ha a 90-es években írtam volna ezt a posztot, akkor biztosan szerepelne benne, hogy nem lehet normális kenyeret kapni. Mára ez a probléma nagyrészt megoldódott, ám ha reggel 10 előtt próbálsz baugette-et venni, you are out of luck. Itt még nem szóltak a pékeknek, hogy ez egy koránkelős szakma?
  3. Korán lesz sötét. Japán valamiért úgy pozicionálta magát, hogy jóval korábban kel a nap, és következésképp korábban is nyugszik, mint a környező országokban. Itt gyakorlatilag ismeretlen az az érzés, hogy munka után hazamegyek és még világosban megiszok egy sört  a teraszon*. 
  4. A terasz. Erről jut eszembe, az is hiányzik. Még szerencse, hogy sör azért van.
  5. Kései tavasz. Ülünk májusban egy parkban, és azon lamentálok, hogy mégiscsak jobb lett volna a józan eszemre hallgatva jégeralsóban jönni. Nem beszélve a hanamiról, ami gyakran jégkorszaki körülmények között zajlik. Tokyóban aljas módon későn jön a tavasz, és ezt még a szép, hosszú, verőfényes ősz is csak félig-meddig kompenzálja, főképp így tavasszal
  6. Július és augusztus. A két lehető legundokabb hónap, ilyenkor legjobb egész nap az irodában dolgozni, mert ha kilépünk az ajtón, akkor abban a szemvillanásban csurog rólunk az izzadtság. Nyáron nem jó itt lenni, az a helyzet.
  7. A tömeg. Ahogy ezt a minap már felemlítetettem, Tokyóban valamivel többen élnek a kelleténél. 
  8. Hangoskodó gépek. Felszállsz a buszra, és egy susogó női hang figyelmeztet, hogy hamarosan mozgásba lendülünk és vigyázzak. És hogy kössem be a biztonsági övemet. Vagy hogy jön egy kanyart, kapaszkodjak, és ne használjam a mobiltelefonomat, mert az zavar másokat, és azt nem veszed észre, bmeg, hogy te meg engem zavarsz? Tokyóban amerre járunk, géphangok pofáznak körülöttünk, sokszor már a saját hangomat sem hallom. Elég legyen, CSENDET AKAROK!
  9. A völgyzáró gátak. Néhány órás küzdelem után eljutsz az erdőbe, és már kezded elfelejteni, hogy egy böszme nagy városból jöttél, de egyszer csak szembe találod magadat egy otromba betonfallal, aztán még eggyel, és újra csak eggyel, mert rendnek kell lennie, azok a patakok ne kanyarogjanak már csak úgy össze-vissza, mekkora slamperáj lenne már itt! uralni kell a természetet, erre született az ember.
  10. Bicikliparkolás. Tokyó városa úgy véli, hogy nincsen visszataszítóbb látvány egy biciklinél, ezért pénzt és energiát nem kímélve üldözik a bicikliparkolást. Valóban, mennyivel szebb is a reggeli vonaton egymás hónaaljában lubickoló emberek látványa! 
-----------------------------

* OK, tudom: ha meg így lenne, akkor azt utálnám, hogy még nagyobb az időeltolódás. De most nem ésszerűen gondolkozunk, hanem utálkozunk. 

2014. május 15., csütörtök

Régi merítkezések emlékezete

Belépsz a lakásba, ledobod a táskát, letéped magadról a nyakkendőt, kibújsz az ingből, vasalt nadrágból és felhúzol valami elnyűtt göncöt, hónod alá csapod a műanyag lavórt, benne a kistörölközővel, borotvával, samponnal, na meg a pénztárcával, nyakadba a törölközőt és már indulsz is a közfürdőbe, vagyis a sentóba, lassú, kényelmes, kissé hányaveti, kacsázó léptekkel. Ez a legjobb része a napnak, a tisztálkodás előtti percek, amikor már várja a bőr a hamarosan rászakadó forróságot, ami ellen először majd libabőrőzve védekezik, de azután szép lassan megadja magát. 
Ma már számomra is nehéz elképzelni, hogy jó öt évet éltünk le különböző lakásnak csúfolt apró bérleményekben, ahol nem volt fürdőszoba, hanem esténként közfürdőbe jártunk. Pedig nem volt az olyan bonyolult, sőt, még rossz sem, és persze kimondottan olcsó volt, ami diákként, majd kezdő építészként korántsem volt elhanyagolható szempont. Akkoriban még szinte teljes volt a közfürdők hálózata Tokyóban, kevés olyan hely volt, ahol ne lett volna egy ilyen intézmény max. 10 perc járásra. Az árak hatóságiak és szolidak voltak, amikor ‘88-ban megérkeztem, még 280 yen volt csak, ma már drágább, 400 yen, cserében alig van már működő sentó, lebontották őket, esetleg átalakultak kávézóvá, galériává, vagy jobb esetben “spa”, afféle luxussentó, lett belőlük, drágán és mindenféle úri szolgáltatással, ami azért már egy egészen más világ
Belülről az összes sentó egyforma, és persze mindegyik egy kicsit más, volt. De az alapmotivumok, a bejárati noren, a hossztengelyére szimmetrikus, többnyire egy légterű tér, középen a pucér embereknek hátat fordítva ülő néni-bácsi, akinél kicsöngeted belépőt, esetleg majd a fürdés bevégeztével érdeklődsz, már persze ha néni az illető, hogy mi is van kedves nejeddel, még hajat szárit-e vagy netán megunta a várakozást és hazament? az öltöző, a körben elhelyezett szekrényekkel és az ipari méretű ventillátorok előtt álló, vörös fejű, fújtató emberekkel és persze maga a párás-forró fürdőhelyiség, a falak mellett sorjázó csapokkal és a terem végében elhelyezett hatalmas kádddal, benne a bugyborékoló, szigorúan 42 fokos, mert a 41 az túlságosan langyos, a 43 pedig már elviselhetetlenül forró, vízzel és felette a hatalmas, Fuji-sant ábrázoló festménnyel, vagy jobb helyeken mozaikkal, ami a fürdésre szolgáló tér távlatát, egyszersmind pedig a kívánatos meditatív hangulatot, hivatott biztosítani, jórészt hasonlóak voltak. 
A sentók utazáskor is hasznosak voltak, hiszen bárhová is dobott is ki a stop, vagy később vitt a motor, lehetett bízni benne, hogy majd csak akad egy sentó a környéken, a kéményeket kellett figyelni, és ha volt egy magas, akkor nyertünk, és akkor már csak egy barátságos közparkot kellett találni, ahol alkonyat után felverhettem a sátrunkat. Fürdés után olyan komfortosan éreztük magunkat a vadkempingünkben, mintha csak egy jobb szállodában aludtunk volna... 
Talán a részletek a legjellemzőbbek: a bejárati cipősdobozt lezáró durva megmunkálású, négyszögletes fakulcs és az éppen csak egy kevéssel kifinomultabb, az öltözőszekrényhez tartozó aluminium párja, amit egy kinyúlt gumival kellett a csuklóra erősíteni, a körömnyi vécépapucs, amiben pucéran, lábujjhegyen pipiskedve lehetett pisilni menni, az öltözőrészt és a fürdőt elválasztó rozoga fém tolóajtó és előtte heverő gusztustalan zöld műanyag szőnyeg, a fürdőtérbe belépve a csinos halomba rakott műanyag sámlik és lavórok, majd pedig a csap, ami csak flancosabb helyeken volt csapszerű, többnyire csak egy gomb volt rajta, mire is ököllel illett rávágni, és egyből ömlött a forró víz, a sentó tulajdonosa által meghatározott ideig
Egy ízben egy vidéki sentóban a mellékhelyiséget keresve egy családi vacsora kellős közepén találtam magam. Kissé zavarban voltam, szerencsére óvatos duhajként magammal vittem a törölközőmet, de ők csak intettek, arra tovább! és eljutottam a házi vécébe, mert itt ez így volt megoldva. Mikor visszafelé mentem, a gyerekek már fel sem pillantottak a Nintendóból. 
A forró vizet a kislavórral felfogod és mellbe csapod magadat vele; ez jelzi az átlakulás kezdetét, amikor is a sararímenből egy félórácska alatt kipihent gaijin lesz. Az első lavór víz után már nekiállhatsz magadat szappanozni, komótosan, minden részletre kiterjedő japános alapossággal. Némely iskola szerint borotválkozni is ilyenkor kell, mások ezt a megmerítkezés utánra hagyják, de hajat mosni mindenképp a fürdő előtt illik. Majd amikor már a patyolatnál is tisztább vagy, a szappanozáshoz használatos kistörölköződet gondosan kiöblíted és a fejed búbjára helyezve belépsz a forróvizes medencébe. 

Illetve csak belépnél, de rádöbbensz, hogy a víz szinte kibírhatatlanul, felfoghatatlanul meleg. Csak erős akarattal, a korábbi megmerítkezések emlékét felidézve vagy képes lassan-lassan beleereszkedni a vízbe, de ha egyszer végre sikerült, utána már JÓ és magad sem tudod mire vélni a korábbi hisztéria okát. A forró vízben megered az emberek nyelve, és azok, akik korábban kissé gyanakodva méregettek, most látván, hogy a gaijin, akárcsak ők maguk, képes a megmerítkezésre, és még a szappant sem próbálta becsempészni, már hajlanak arra, hogy talán mégsem lehet olyan megátalkodott vadember, esetleg még japánul is tud? bizony tud, így aztán alaposan ki lehet kérdezni, hogy akkor hogy is van az, hogy bele tud menni ebbe az irdatlanul forró vízbe? nem furcsa neki, hogy mások előtt le kell vetkőznie? és egyáltalán, miért tud japánul? az nem úgy van, hogy a japánok japánul, a külföldiek pedig külföldiül beszélnek? 

Így aztán ülsz a kád szélén és beszélgetsz, majd újra megmerítkezel és így tovább, egészen addig, amíg a csontjaid már annyira megtelnek forrósággal, hogy nem akaródzik többet megmerítkezni, ekkor még egyszer odaülsz a sámlira a csap elé, én a fürdés utáni beretválkozás híve voltam, és pepecselsz még egy keveset, a végen pedig a sámlit is elmosod és visszateszed a helyére, és mielőtt kilépsz az öltözőbe, a fürdőtörölközővel alaposan lecsapod-letörlöd magadról a vizet. Ha ezt jól elvégezted, törölközni szinte nem is kell, csak odaállni a hatalmas ventillátor elé pár percig és üdvözült arccal hűsölni. 
Hazafelé úgy érzem, gyakran éreztem úgy, hogy megérdemlek egy sört a nehéz nap után, bedobom hát a pénzt, akkor még voltak az utcán sörautomaták, csusszan-koppan-szisszen a sör, Ichiban-shibori vagy néha Yebisu, és jólesően elbambulva ballagunk haza a falusias úton. Mire hazaérünk, az évszaktól függően újra leizzadunk, vagy éppenséggel jégdarabok fagynak a hajunkba, de ez már nem számít, megjártuk ma már a mennyet és a poklot, holmi fagy vagy hőség nem árthat nekünk, pár perc múlva pedig már úgyis aludni fogunk.

2014. május 9., péntek

Teknőcök és lilaakác


A Kameido-Tenjin szentélyt (亀戸天神社) még az Edo-korban, a XVII. század közepén alapította Sugawara no Michizane egyik leszármazottja, az istenségként tisztelt ősapa emlékére.

A központtól messze, a Sumida folyó túlpartján épült szentély a távolság ellenére népszerűvé vált és meredeken ívelő, piros hídja, nameg a tavasszal virágzó lilaakác jobb években akár másfél méter hosszúra is megnövő virágfürtjei számtalan, korabeli fametszeten feltűnnek.

Ezt a képet például 1865-ben készítette Utagawa Hiroshige, Tokyó száz nevezetességét bemutató sorozata részeként.

Fastforward 300 years.... három évszázad telt el, a város fokozatosan körülfolyta a szentélyt, majd a fölémagasodtak a környező házak is, végül megjelent a háttérben a Sky Tree hatszázméteres tornya.


Ennek ellenére a hely megőrzött valamit hajdani hangulatából, különösen éjjel, amikor a félhomályos kertben a lámpák itt-ott megvilágítanak egy-egy hosszú virágfürtöt és a hideg, mély tóban meg-megcsobban egy láthatalan aranyhal, vagy talán az itt élő, számtalan teknősbéka egyike.


A nappali kép némileg kiábrándítóbb, hiszen hiába van meg a piros híd, ha megérintve hideg és fémesen kong, hiába a szentély épülete, ha közelről kiderül, hogy vasbeton. De ne panaszkodjunk, hanem sajátítsuk el a szelekktív látás hasznos képességét és élvezzük azt, ami nem változott - a lilaakác fürtökben lógó virágfüzérei háromszáz éve sem lehettek ennél szebbek.

2014. május 5., hétfő

Vigyázat, csalunk


Tudom, tudom, ma nem ezt kellene ennünk, hiszen az ötödik hónap ötödik napján, a fiúgyermekek ünnepén tölgyfalevélbe csomagolt kashiwamochi való a tea mellé. De valahogy nem az tetszett a boltban, meg már többször is írtam róla (itt és itt), így inkább egy eddig ismeretlen wagashit vettem, shiomame daifuku-t. 

Daifukut persze már sokszor ettem; nem írtam eddig róla, de ez a wagashi egyik alapformája. A mai példány azonban mind alakjában, mind ízében rendhagyó volt. Először is, a daifuku kerek, nem szögletes, olyan kis mochi-gömböc, édes babbal töltve, jó tömény, kiadós, ez most azonban sós volt, persze csak enyhén, vagyis inkább sós-édes. Nekem bejött, jobban is ízlett, mint a standard kiszerelés. Remélem, hogy nevéhez híven, nagy szerencsét hoz nekünk az elkövetkező napokra.