Great jobs: a cukrász

Sokat beszéltünk már a süteményekről, főképp a babosokról, de arról, hogy ki csinálja, még nem nagyon. Hát például ilyen cukrosbácsik, Asakusában. 

Kell hozzá tészta, babkrém, sütőforma meg egy kis faszéntűz. 

Először egy kis tésztát tesz a sütőforma aljára

Majd nyom bele egy kis adzuki-babkrémet...

Utána még egy kis tészta, a horogkereszt most semmi gonoszat nem jelent.

Utána összecsukja a nyeles sütőformát és lassú faszéntüzön megsüti.

Az eredmény, jó étvágyat!

Ismét ponty

Azt hiszem, erről a ponty-alakú süteményről már írtam valamikor, most csak azért ismétlem magamat, mert végre találtam egy helyet, ahol igazán finom. Kagurazaka meredek utcájának elején, felfelé kapaszkodva, a baloldalon nyílt egy picike cukrászat.

A friss taiyaki a kirakatban készül, de odabent néhány asztal is van és a teáskannából tetszés szerint, számolatlanul tölthetjük újra a csészénket. A hagyományos, édes- vörösbabos variáció is nagyon jó, de készitenek sós-édes, meg amazakés változatot is, és itt kóstoltam először a beniimó (bíborszinű édesburgonya) tölteléket.

Miért jobb itt, mint ahol eddig vettem? Friss és a nézhetem, ahogy elkészül, ez egyből két piros pont, de ez azért nem ritkaság. A titok nyitja a tészta — a máshol alapvetően ízetlen, ostyaszerű külső burok itt kicsit édes, olyan piskótaizű. De a legjobb benne az, hogy hagyják, hogy a tészta túlcsorduljon a formán, amitől a széle ropogósra sül.

Great jobs: az ajtónálló

Már maga a feladatkör is rejtélyes, hiszen valaha az lehetett a munka lényege, hogy kinyissa az ajtót a közeledő hölgyeknek-uraknak, hogy azoknak ne kelljen ezzel is fáradozniuk. De ma már az ajtók többnyire automatikusan nyílnak, így az ajtónálló feladata annyira szorítkozik, hogy közeledtemre kezével beindítja a szenzort, így néhány másodperccel hamarabb nyílik ki az ajtó, ez nyilván rendkívül uras, majd köszön és meghajol. 

A házban, ahol lakunk, van recepció meg portás is, és bátran állíthatom, hogy nálunk dolgozik az ajtónállók Paganinije, Vigyori, aki a fenti összetett feladatsort egy valódi virtuóz magabiztosságával hajtja végre. Amikor megpillant, mintha egy láthatatlan kéz markolná meg és rántaná össze az arcát; Vigyori a szemeit szorosan összeszorítva szélesen elvigyorodik, innen a neve, majd mélyen, derékszögig meghajol, szabályosan pucsít és kappanhangon suttogja-üvölti az arcomba: okaerinasaimase! vagy éppen itterasshaimase! attól függően, hogy éppen jövök-e vagy megyek. 

Először köpni-nyelni nem tudtam, most ez komoly? vagy gúnyolódik? de aztán láttam, hogy másokkal is ezt csinálja. A reakciók eltérőek; van, aki nyájasan visszaköszön, mások ignorálják. Én a menekülést választottam, ami nem egyszerű dolog, tekintve, hogy Vigyori maximálisan kontroll alatt tartja a recepció előtti teret, amit pedig lehetetlenség elkerülni, ha ki akarok jutni az épületből. A trükk az, hogy néha van más dolga is,  taxit fog, segít csomagot vinni, ami elvonja a figyelmét, és észrevétlenül ki lehet slisszolni. Ilyenkor egy pont ide. De az esetek többségében sajnos észreveszi, hogy el akarom kerülni, és siet, rohan, hogy időben odaérjen, majd pedig kíméletlenül levigyorog. Még olyankor sem menekülök meg, amikor mind a két keze foglalt, mert ha például egy kocsit tol csomaggal és meglát, akkor megáll, pucsít-vigyorog-rikolt, és máris jár a pont neki. Talán mondanom sem kell; vesztésre állok. 

Egyszer meglestem, amint egy fiatal, kezdő ajtónálló-tanoncot tréningel: mélyebbre! hangosabban! és azt is észrevettem, hogy a különleges falsettó hangfekvését csak nekünk, az okyakusanoknak tartogatja, és a kollegáival teljesen normális hangon társalog. Vagyis egyértelmű, hogy Vigyori tényleg azt hiszi, hogy ettől nekem jó. 

Az utóbbi hetekben nem láttam Vigyorit. Biztosan elment fiatalokat oktatni, és pár hónap-év múlva sok-sok Vigyori fogja a japán udvariasság nyugati manírokkal vegyített, gyilkos keverékét sugározni. Pusztítóbb lesz ez, mint Fukushima.

Giri-choko

Ha valaki úgy gondolja, hogy ezt a bizonyos Valentájn-déj-tematikát nagyon lenyomták a marketingesek a magyarok torkán, hát jobban teszi, ha előbb körülnéz Tokyóban. Piros szivecskék, amerre a szem ellát, a nők engedelmesen veszik kilószám az édességet, mert ezt az üzletet itt egyértelműen a csokoládé-lobbi nyerte meg, és ajándékozzák választottuknak (a csokoládégyárosok pedig elégedetten mosolyognak). Ám Bálint-napon itt nem csak kedvesünknek kedveskedünk, hanem adunk csokit a Főnöknek is, bizony ám! Ez az un. giri-choko*, amit a délceg elöljáró nem azért kap, mert vonzalmat ébreszt beosztottjában, bár ki tudja? hanem mert ő a Főnök, és ha már a pallos- és első éjszaka-jog nem PC, akkor legalább valami csoki jusson a Nagyúrnak (a csokoládégyárosok szélesen vigyorognak).

A mi cégünk persze nem ilyen romlott feudális csökevény, itt minden férfiú kap csokokoládét, tekintet nélkül, hogy alfa-, béta- vagy éppen omega-hím-e (a csokoládégyárosok most már sírva röhögnek). Ez így igazságos, a Teremtés Koronái szerényen biccentve fogadják a hódolatot és szent igéretet tesznek, hogy ezentúl sem engedik előre a nőket az ajtóban, mer' milyen hülyén nézne má' az ki. Viszont nemsokára jön a Howáito Dei** amikor majd rajtunk a sor, a média teljes erővel arra buzdít majd, hogy viszonozzuk, lehetőleg ugyanolyan értékben, a csokoládé-ajándékot kedvesünknek, barátnénknak, hölgykollégáinknak (a csokoládégyárosok a földön hemperegve, kontrollálatlanul, gurgulázva hahotáznak).

De most már abbahagyom, mert meg kell ennem a giri-chokóimat, igazán jól néznek ki, az egyik csokis-gyümölcsös szentjánoskenyér, a másik zöld teaporból készül japán édesség, yum..

-----------------------------------

* muszáj-, vagy kötelesség-csokoládé, na, a giriről majd még lesz egy poszt, a "Giri megmaradásának törvénye" címmel

** White Day, Március 14, egy hónappal Bálint-nap után

Szörnymese

Ha napközben arra járunk, semmit sem sejtünk; talán csak azt veszünk észre, hogy kong-dübörög az út és lábunk az aszfalt helyett kemény vaslemezeken tapos. Nem tudjuk, mert honnan is tudhatnánk? hogy egy hatalmas üreg felett haladunk el. De minden este pontban tíz órakor megelevenednek az út, megnyílik a föld és az üregekből különös, villogó ruhás lények törpök? orkok? bújnak elő. Lábuk két ujjban végződik, fejüket kendő vagy sisakvért fedi, ruhájukon a fénylő sávok titkos üzenetet hordoznak. Néhányuk kezében égő-vörös fénykard, mások harci gépeiken ülnek; ezek vasmarokban végződő, hatalmas mancsukkal össze-vissza csapkodva, fenyegetően morognak.

Harsány szinű sátraikat felverve megvetik a lábukat a felszinen az utak mentén és az arra tévedőket a fénykardok lengetésével és éktelen lármával próbálják a közelbe csalogatni (van úgy, hogy e célra primitív, vadul hadonászó másaikat állítják fel). Kincset keresnek talán? vagy a magányos járókelőket próbálják lecsalogatni a sötét üregekbe, hogy aztán ott kifosszák és sötét, kegyetlen módon végezzenek velük? nem lehet pontosan tudni.

De ki is merne ezeknek a vad kreatúráknak a közelébe menni? pedig aki mégis odamerészkedik, meglepődve tapasztalja, hogy a zord külső mögött szelíd, álmodozó tekintetű öreg koboldok rejlenek, akik csak azért élik e vad és rémisztő életet, mert a természetük erre kényszeríti őket.

A felkelő nap megriasztja és a föld alá kergeti e jelenéseket; amikor másnap erre visz utunk, már újra elfelejtjük, hogy szörnyfészek felett járunk.

Az osztálytárs

...ohisashiburi! zen-zen kawattenai, nee!* ....na akkor mit igyunk? először sört, naná, Japánban sörrel kezdünk, mi mással is! hát akkor, KAMPAI!

...hogy velem mi újság? Hát semmi különös, sok a munka. Most kezdünk egy új projektet, sokat kell dolgozni, de hát addig jó, amíg elfoglaltak vagyunk, nem? ...hogy mennyire sokat? hát, eléggé... utolsó vonat gyakran bejátszik, meg gyakran utána is... taxi, tudod. De rendesek, fizetik. Aztán előfordul, hogy benn kell maradni, a főnök nem nagyon bírja, ha valami nincs kész időben ....hogyhogy meddig, hát reggelig. ....mi, hogy te már nem bírsz éjszakázni? Hát, igazából én se nagyon, tavaly is kórházba kerültem a szivemmel egy ilyen menet után, de hát nálunk időnként muszáj.

...mit együnk, jó lesz, ha kérek sashimit? te még most is mindent megeszel, ugye?

...igen, született egy kisfiunk, már iskolás, iszonyú aranyos, nézd, itt a képe! Csak az a baj, hogy keveset látom, mert hétközben, ugye a meló, hét végét meg általában végigalszom, marha fáradt vagyok. ... hogy látogassalak meg Magyarországon egyszer? hát jó lenne, tudod, még nászuton sem voltunk... de, adott szabit a cég csak akkor nem vettem ki, mert sok volt éppen a munka, mára meg már lejárt, mit csináljak, mindig ez van, nagy a hajtás... a nyáron meg arra használtam a szabimat, hogy új lakást nézzek, találtam is egy szépet, csak sajnos elég messze van, majdnem két óra lesz bejönni, ...nem, nem oda-vissza, csak oda ...áh, nem olyan veszélyes az, végállomáson szállok fel és akkor le lehet rendesen ülni és aludni ...szép, nagy lakás, elférünk benne végre, lesz saját szobája a gyereknek. ...az idén elmegyünk pár napra vakációra is, megnézem a Katsura Rikyut Kyotoban, azt te már persze láttad, de képzeld, én még soha, pedig arról is írtam a tézisemben.

...kérek yakitorit is, jó? a csirkeszárnyat szereted? rám bizod? jó, akkor kérünk két-két csirkeszárnyat, májat, tsukunét, negimát, meg shiitakét és zöldpaprikát is! És még két sört!

...hogy a többiekkel mi van? azt biztos hallottad, már, hogy Yamagiwa senpai otthagyta a Kuma Kengót és önállósodott, egész jól megy neki, van vagy négy-öt embere és már publikál is. Atarashii-san is jól nyomja, ő szintén zenekon**, nemrég hazaköltözött Hiroshimába, nagy ember lett, tudod, olyan csoportba került ahol gyorsan lehet előrejutni. Takeuchi-kun pedig, tudod, aki eggyel alattunk járt, elment egy reklámügynökséghez, képzeld, azt beszélik, hogy szénné keresi magát és Porschevel jár! ...a Yoshida? Ő visszament az egyetemre, a mázlista, pedig... na mindegy. ...és neked, hogy megy?

...halló! még két sört kérünk!

...én, az egyetemre? Nem, nem hiszem, hogy már visszamennék. ...ja, bírtam a kutatást, jó volt a könyvtárban molyolni és érdekes volt az a téma is, amit csináltam, emlékszel, a japán települések szerkezeti morfológiája... még a tanítást sem bántam volna, de emlékszel, mi pont rosszkor voltunk ott, a Naito sensei nem engedte, hogy doktorandusz legyek. Pedig jó lett volna... amikor eljöttem ehhez a zenekonhoz, azt gondoltam, csak addig leszek itt, amíg a Naito sensei nyugdíba megy, de hát... tudod hogy megy ez, itt ragadtam. Nem rossz munka ez sem, végül is szép dolog látni, ahogy egy épület felépül. A múlt hónapban is átadtunk egy raktárat Saitamában, amit én terveztem, na, az jó érzés volt.

...viszont mostmár elégem van a sörből, igyunk valami mást! A shochút szereted? az most nagyon megy! ...na, ez jó lesz, ezt igyuk, ez kyúshúi, tudod én is onnan vagyok, jó, akkor pincér! ebből kérek egy üveggel és hozzá két poharat!

* rég láttalak, egyáltalában nem változtál!

** general contractor, tervezést és kivitelezést is végző építőipari nagyvállalat

Great jobs: Sóji-no-ojisan

Nem vagyunk (még) nagymenő cég, meg aztán válság is van, spórolunk, ahol tudunk. A nagy cégek takarítóvállalatokkal szerződnek, akik éjszaka jönnek és reggelre nyomuk sincs, hozzánk a sóji-no-ojisan jár, vagyis a takarítóbácsi. Apró termetű, vékony, hajlott hátú öregember, szerintem úgy hatvanöt-hetven év körül lehet. Ő nem éjszaka, hanem délutánonként jön, emiatt (is) olcsóbb. Hamar észrevette, hogy gyűlölöm a porszívó hangját, a világból ki lehet vele kergetni, felkapom a laptopom és elmenekülök. Azóta, amikor belép a szobába, meghajol, elnézést kér és megkérdezi (de biztos, ami biztos, kézmodulatokkal is jelzi), hogy tudja, hogy ezzel nagyon alkalmatlan időben zavar, de ha nem lenne kifogásom ellene, akkor porszívózna egy keveset, de tényleg, csak akkor, ha a most alkalmas, persze, hogyne, tessék csak. 

Ha a folyosón akadok össze vele, abbahagyja a munkát és félreáll. Ha éppen a WC-ben takarít, amikor belépek, elnézést kér, kimegy a WC-ből, majd újra kezdi a piszoár takarítását. Sóji-no-ojisan bizonyára egyedül él, talán nincsenek gyerekei, egy munkásszálláson lakhat társaival, akik ugyanúgy nem értik, hogy lehet egy vacsoráért tízezer yent kifizetni, mint a kelet-európából érkező turista, de neki itt a hazája, ő itt szegény, a gazdag Japánban. Sóji-no-ojisan igyekszik munkáját nagyon pontosan végezni, mert tudja, hogy ha elveszti, oda a pénz a szállásra, ha pedig nincs állandó, bejelentett lakhelye, a nyugdíját sem kapja meg, mehet a parkokba lakni, mint a több tízezer tokyói hajléktalan, a Láthatatlan Japán, akit mára már a rendőrség kiszorított az elegánsabb kerületekből, de Uenóban, vagy még messzebb, a Sumida-gawa környékén sokan, nagyon sokan laknak sátrakban, dobozokban, csak hát arra nem járnak turisták. 

Néha látom sóji-no-ojisant az iroda melletti konvini* előtt cigarettázni két munka között. Udvariasan, vagy inkább alázatosan? rám köszön, arcán nyugodt elszántság, nem, azért sem fog az utcára kerülni. 

------------------------- 

* convinience store, vagyis 24 órás kis üzlet, katakanául

Great Jobs: a felhajtó

Good evening, sir, how are you tonight? fordul hozzám a makulátlan eleganciával öltözött bikanyakú, kopasz néger, és a kezét nyújtja, looking for nice Japanese girls? I take you there! beautiful girls, happy ending guaranteed! látván hogy nem reagálok, mellém szegődik és tovább próbálkozik, or you just want to have a drink sir? I give you discount! not tonight, sir? OK, next time, then! és már jön is a következő, good evening sir, I'll show you the place!, és így tovább a Gaien-higashi dórin a Roppongi crossing előtt és után levő párszáz méteres szakaszon.

Engem egyszer egy néhány hetes indiai edzőtáborozás már felvértezett a megfelelő technikákkal, melynek segítségével minimalizálni tudom a hatást; egyenletes sebességű mozgás, enyhe mosoly az arcon, a fej lassú, ritmikus ingatása, szemkontaktus kerülése, felkínált kézfogás elutasítása, ez a legnehezebb, és ha másképpen nem megy, akkor egy barátságos not tonight, thank you! mondat. Mindazonáltal valószinűleg mások nem ilyen rutinosak, különben nem alkalmaznának hosszú évek óta következetesen brutális kinézetű, de azért fessen öltözködni tudó, állítólag többnyire nigériai származású felhajtókat a Roppongi környéki bárok. Lehet bennük valami, ami ellenállhatatlan, pedig a japánok láthatólag félnek tőlük, vagy talán éppen ezért?

Legutóbb, amikor kiszálltam Roppongi állomáson úgy délután négy felé, beszállt a liftbe egy ilyen 190 cm-es, 100 kg-os specimen, két apró japán néni nagyobb rémületére, minden bizonnyal épp dolgozni jött. Meg sem szólalt, visszafogott, takarékos mozdulatokkal helyezkedett el a sarokban, szemét a földre szegezte, láthatólag el volt merülve a gondolataiban. Amikor megállt a lift, udvariasan előreengedte a hölgyeket, majd macskaléptekkel, halkan kiosont.

Nyilván nem kezdődött még meg a munkaideje.

Great Jobs: Az őr

Létezik Japánban néhány izgalmas munkahely. Sorra vesszük ezeket; ma először ismerkedjünk meg a forgalomirányító őrrel! 

Hétvége, délidő, rekken a hőség, baktatunk fel a domboldalon, a kis mellékúton forgalom egy szál se. Az őr egy tábla mögött áll, jól fel van öltözve, hogy ne fázzon: csizma, sisak, overall, sapka, kesztyű. Vékony keretes szemüveg, akár intelligensnek is mondható arc. Amikor odaérünk, kimérten, de udvariasan biccent és jelzi, hogy ne menjünk neki a táblának, nem megyünk. Jó ötven méterrel mögötte valóban folyik valami munka, a biztonság kedvéért itt is van egy Őr és integet, hogy ne essünk a gödörbe, nem esünk. Három óra múlva ugyanarra megyünk vissza, az Őr még mindig ott áll, változatlan testtartásban, bár a jobb lábát kissé berogyasztja, de amikor odaérünk, kihúzza magát és jelzi, merre menjünk. 

PS: ma este hazafelé szintén láttam egy csoport munkást az út szélén, egy közülük vadul dolgozott egy betonvágó géppel, négyen irányították a gyalogosokat, egy valamit pakolgatott, kettő beszélgetett. Néha nem értem, mitől működik ez az ország...