2010. április 27., kedd

Faster, Obachan! Kill! Kill!


Farkasszemet néznek egymással, a két rettenthetetlen harcos; az egyiknél katana, a másiknál naginata (lándzsa) és rövid pengéjű wakizashi. Ceremóniálisan meghajolnak, majd a jelre megkezdik a halálos küzdelmet. Először a fekete hakamás ront felemelt katanával ellenfelére, de az a naginatával védi a támadást és rikoltozva ellentámad, ám hiába; a jobb oldali szamuráj kardjával magabiztosan védi a döféseket. Ám ekkor a kék ruhás lándzsáját a földre dobva előrántja a rövid, éles pengéjű wakizashit, félreüti a fenyegetően közelgő katana pengéjét és támadója kezét megragadva, jobbjával markolatig döfi a pengét ellenfele gyomrába, és szabályszerűen belez.
Tündérbogarak, jegyezte meg Marci, amikor elmeséltem neki a küzdelem történetét.

2010. április 25., vasárnap

A bambusz és a gyermeke


Gyengém a bambusz, ezt sokan tudják rólam, otthon, a kertben van belőle jócskán, aggódom is rendesen, mi lesz, mire hazamegyek, amilyen egy agresszív fajta, bizonyára a nappali közepén fog kinőni. De szeretem, ahogy susog a szélben, nézni a zöldjét télen a hóban és főleg, ahogy tavasszal kihajt, mintha egy kard emelkedne ki a földből. Azért a bambuszligetben van valami félelmetes is; ha közelebbről megnézem, ahogyan az ágak a törzshöz kapcsolódnak, mindig a bogarak csápjait juttatják az eszembe, mint egy kemény kitinpáncél, az egész növény egy kicsit... rovarszerű. Aztán amikor este, a szélben összeütődnek a törzsek és furcsa, túlvilági kattogó hangot adnak.... és az a sebesség, ahogy tavasszal a friss hajtások kihajtnak, akár napi fél métert is tudnak nőni! az egészben van valami különös, nem-növényszerű, megkockáztatom, kicsit természetellenes.


















A bambusz ilyentájt hajt, így hétvégén lementünk megtekinteni az eseményt Kamakurába, a kedvenc bambusznéző helyemre, a Takederába*-ba, ami - ahogy neve is elárulja - bambuszligetéről híres. Mint mindig, most sem bántam meg; a rügyek épp most kezdenek kibújni a földből, és megkezdték villámgyors karrierjüket, melynek végén 10-15 méter magasra is megnőnek. Sajnos, ez a fajta nem terem meg otthon, nem bírja a száraz levegőt és a fagyot.

















Talán nem mindenki tudja, hogy a bambuszrügyet meg is lehet enni, ez a takenoko, a "bambusz gyermeke". A látogatáson felbuzdulva vettünk is egy jó nagy darabot a piacon, hazavittük és megfőztem. Hogy is működik az ilyesmi? Először is, a bambuszrügyet meg kell kopasztani. Legutóbb akkor volt ilyen, enyhén tanácstalan érzésem, amikor a Lehel téri piacról hazavittem egy kakast a Coq au Vin-hez és fel kellett trancsírozni. De az legalább meg volt kopasztva, mig a bambuszrügy szőrösen jön. Mindenestre nekiestem...

















...és kopasztottam...





















...és kopasztottam...






















...míg ide nem jutottam. Ekkor betettem egy edénybe, mellé valami fürészporszerű izét (nuka) ami állítólag kivonja belőle a ciánt, amitől különben keserű lesz, marhajó, gondoltam, ha ez valamiért elmarad, akkor meghalunk ciánmérgezésben? de aztán napirendre tértem a dolog felett és úgy jó húsz percig főztem (amíg a fogpiszkáló át nem megy rajta), akkor lemostam a fűrészport róla, felvágtam és elámultam. Milyen szép!

















Utána felszeleteletem, és a zsengébbik végét csak úgy, a la naturelle vagy ahogy a japánok mondják, sashimiként, könnyű szójaszósszal és wasabival megettük, rizs, tófu, meg effélék kiséretében. A többi megy majd holnap a takegohanba**. Ha meg ugyanezt egy étterembe kéri le az ember, akkor ilyet kap (bambuszos soba). A bambuszt, mi kéremszépen, nézve is és sütve, citrommal a szájában is szeretjük.

------------------------------------

Még több bambusz-kép itt látható.

* bambusztemplom, a hivatalos neve Hokoku-ji
** bambuszos rizs

2010. április 15., csütörtök

Mellébálnázás


Az uenói Természettudományi Múzeum előtt van ez az óriási bálnaszobor, fémből, ahogy éppen ugrik ki a vízből, remekül elkapott pillanat, mondhatni bravúros, a japánok és a bálnák közötti évezredes kapcsolatot kívánja szimbolizálni. Mert a japán ember, szereti a bálnákat, ez ténykérdés. Szereti, de.... hogy is mondta Malacka? Sütve, citrommal a szájában? Az legalábbis bízvást megállapítható, hogy a japán ember NEM csak élve szereti a bálnát, de tányéron is, füstölve, sütve vagy sashimiként. Továbbá az is kijelenthető, hogy a japánok ezen szokását a fehér ember NEM szereti. Ettől a ponttól kezdve megkezdődik a Vita. Nézzük először, mit is mondanak a japánok:


...mi kéremtisztelettel nem vadásszuk a bálnákat, ó, dehogy, mi csak kutatjuk, mert annyira szeretjük őket, hogy mindent, de igazán MINDENT tudni akarunk róluk. Sajnálatos tény, hogy bizonyos kutatásokat nem lehet élő állaton elvégezni, így hát, szigorúan a tudomány érdekében! meg kell ölnünk néhányat ezekből a pompás jószágokból. És miután mindent kikutattunk rajtuk, izé... hát hogy ne vesszen kárba, megesszük a maradékot. Ilyen takarékos népek vagyunk mi ám!
...micsoda? hogy miért kell ehhez évi majd' ezer bálnát leölni? Ó, mert rengeteg kutatnivaló van ám, kéremszépen, ren-ge-teg. Egyébként szívesen végzünk bérkutatást is, más országok részére, akik szintén többet akarnak tudni a bálnák titkos életéről, de nem telik rá nekik. Mi ezt ingyen megcsináljuk! Sőt, fizetünk is érte! még a tetemek eltakarításával sem lesz gondjuk! Cserében csak azt kérjük, hogy támogassanak bennünket a szavazásokon, amikor egyesek meg akarják csonkítani a japán nép kultúráját és elvitathatatlan, ősi jogát a bálnák leölé... vagyis kutatására.
...nem, nem igaz, hogy kipusztulóban vannak azok a fajok, amit mi vadá... pontosabban kutatunk, azokból éppenhogy túlzottan sok is van, és megeszik a kipusztulófélben levő kishalakat, tehát direkt jó, hogy kutatjuk őket.
...és hogy ezt miért robbanószigonnyal kell tenni? Hát kérem, ennek ez a módja, különben maradt nekünk ilyen sok abból az időből amikor még vadásztuk a bálnákat, de ez régen volt, most már ilyen nincs.
...hogy ez állatkínzás? Hát ezt meg honnan veszitek? Beszéltetek már a bálnákkal erről? Na ugye, hogy nem. És hagyjuk már ezt az egészet, jó?! Mindenki menjen a dolgára, mi csak egy kis ország vagyunk, miért basztattok minket ezzel örökké? Rasszisták! RASSZISTÁK!

Mire a Világ meg azt mondja, hogy:

...nézze meg az ember ezek a gonosz japánok, hát nem megeszik a bálnákat? Pedig az gusztustalan. Nem is finom, ezek a vademberek meg nyersen eszik, fúj!
...a marhák? az teljesen más, azt már mi évezredek óta esszük. És különben is, a marhák ártalmas gázokat böfögnek a környezetbe, tehát pusztítani kell őket.
...micsoda? Hogy mi tenyésztjük őket? No jó, persze, másképp nem is lehetne, magukban olyan gyámoltalanok. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a bálnák aranyosak! Aranyos állatokat pedig civilizálatlan dolog megenni!
...mi? hogy a bocik is aranyosak? Igen, de azok nem olyan intelligensek mint a bálnák. Intelliges állatokat nem szabad enni, ez teljesen logikus.
...jó, persze, a disznók is intelligensek, de azok büdösek és rondák.
...hogy akkor miért esszük meg őket? Hát sajnálatból. Nekik is jobb így. Különben pedig elég legyen ebből; bálnát nem szabad megenni, ez a szabály és kész!
.... hogy régebben mi is vadásztuk a bálnákat? Igen, de akkor mi is még kissé civilizála... a környezettudatosság alacsonyabb fokán voltunk és mi most segíteni akarunk nektek, hogy ti ne legyetek ilyenek.
...a norvégok? meg az izlandiak? Azok nem is EU tagok, vikingek azok, igazi vademberek. Nézzétek csak meg, a bankjaikkal is mit csináltak azon a szigeten. Hát ide akartok jutni ti is?
...hogy holnap mit találunk még ki? Még nem tudjuk, de majd gondolkozunk rajta. Talán an block betiltjuk a halevést, azt mi ugyse csipázzuk annyira. De az is lehet, hogy a rizsre megyünk rá, elvégre annak is lehetnek érzései!

------------------------------------

Most jó lenne valami nagy-nagy okosságot mondani a végén, de bevallom, nem megy. Az biztosan nem jó, ha eltűnnek a bálnák, de az se, ha nem vesszük észre a gerendát a saját szemünkben. De talán, ha nem lenne ennyi kölcsönös mellébeszélés, könnyebb lenne megegyezni....

2010. április 14., szerda

Kedvenc szavaim - ganbaru

Ha dolgoznak, ha tanulnak, ha sportolnak, ha pihennek, a japánok mindig igyekeznek, ganbarimaszoznak*, ahogy ezt Jutkával szoktuk mondani. Ganbatte kudasai! szól oda a shachó a beónak, ha az bevetésre megy, ganbarinasai! engedi el a szülő a gyerekét az iskolába, ganbare! kiabálják a szurkolók a csapatuknak, ganbatte, nee! kíván szerencsét a horgász a társának. Talán még a császár is valami effélét mondhatott Hatoyamának, amikor beiktatták, legfeljebb cikornyásabban, nahát, ahhoz képest nem teljesít valami jól a sóri.

Ezért hát a sararíman, a diák, a miniszterelnök és a sumó birkózó megígéri, hogy isshokenmei ganbarimasu**, legfeljebb az utóbbi kihagy egy-két magánhangzót, mert az úgy férfiasabb. Ez egy ilyen ország, igyekezni kell, különben lemaradsz, a munka itt nem szégyen, a lógás annál inkább, itt akkor is azt mondjuk, hogy rettenetesen isogashii vagyunk, ha éppen az égvilágon semmi dolgunk nincs, mert hogy néz az ki má'.

---------------------------------------

* az ige szótári alakja a ganbaru, 頑張る ebből az első kanji az azt jelenti, hogy makacsság, míg a második pedig erőfeszítés, kiterjeszés, megfeszítés (a harmadik karakter csak egy fonetikus "ru" hiraganával). Egyszóval makacs erőfeszítés, erről van szó...
** nagyon fogok igyekezni

Meg kell-e enni a tölgyfalevelet?

Ez a kérdés nekem mindig problémát okozott. Ugyanis a wagashi család számos tagját különféle levelekbe burkolják. Ezeket a leveleket hol megeszik, hol nem, amit valószínűleg von haus aus mindenki tud, de nekem ránézésre sajnos koránt sem egyértelmű. Annak idején megkérdeztem a kollégáktól - happa ga tabemasuka? Ezen persze jót derültek. Manapság az empirikus módszerhez folyamodom...

Emlékeim és annak alapján, hogy belekóstoltam, válaszom a címben megfogalmazott kérdésre egy határozott NEM. A sakura mochi levelét meg szokás enni, de a kashiwa mochi* levelét nem javasolnám. A sütemény egyébként nagyon jó volt, a rizsmasszában misoval ízesített sárga babpaszta rejlett.

--------------------------------------------------

* a kashiwa tölgyet jelent

2010. április 13., kedd

Párhuzamok, második évad

A történet folytatódik. A választáson a kormányfőt és hosszú éveken át ellenzékben setyvedő pártját elsöprő, földindulásszerű többséggel választották meg, az addigi kormánypárt összeroppant és súlyos, tartós válságba zuhant.

A választások előtt az ellenzék számos népszerű igéretet tett az állami szolgáltatások árának csökkentéséről és ezzel együtt becs'szóra megigérte a választóknak, hogy nem fog adót emelni. Az új kormányfő nagy lendülettel állt neki a munkának, de csakhamar kiderült, hogy azért ez ennyire nem egyszerű. A dolgok nem nagyon haladnak előre és most már egyre többet hallani adóemelésről is. Aztán csakhamar az is kiderült, hogy a politikai korrupció megszüntetését zászlóra tűző új kormánypárt maga sem az a kimondott szűzkislány, ha saját pártja finanszírozásáról van szó; illegális, vagy jó esetben is bizonyítatlan eredetű pártadományok, a kormányfő hibás adóbevallása, bizalmasának zavaros ügyei, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélekedés ma már pont olyan korruptnak tartja az új kormányzatot, mint a sokat szidott korábbit.

Mindennek eredményeképpen a kormányfő beiktatásakor még toronymagas, 77%-os népszerűségi indexe jelenleg 32% és a tendencia lefelé tart. A nép csalódott és dühös; nem ezt igérték! mondogatják az emberek és kiábrándultság egyre nő...

Nem, nem a jövőt vizionálom, ez már a JELEN, kérem tisztelettel. Csak éppen nem Magyarországon, hanem Japánban, hol is másutt, hiszen erről szól a blog. Meg egyébként is; nálunk ilyen nem fordulhat elő.

2010. április 11., vasárnap

A Kihúnyás Pillanata

Amikor Minoru észrevette, hogy az ablakunkból látszik a Tokyo Tower, azonnal rákérdezett: és láttuk már, amikor kialszanak a fények? Meglepetten bevallottuk, hogy nem, mire ő rökönyödött meg: de hiszen ekkor a legszebb!

Japánban mindig megkülönböztetett figyelem és csodálat illeti azokat a pillanatokat, amikor valamilyen szépség vagy erő elpusztul, megsemmisül. Az érzés intenzivitása csak annak hiányával együtt értékelhető igazán, így a sakura akkor a legszebb, amikor teljes szépségében hullani kezdenek szirmai, a vágy a szerelmesek közös halálának pillanatában a leglángolóbb és Godzilla is akkor a legfélelmetesebb, amikor halálosan sebesülten a tengerbe hanyatlik.

Lássuk hát, milyen is a kieru shunkan, a Kihúnyás Pillanata!

2010. április 10., szombat

A cseresznyevirág íze II.

Belátom, a cseresznyevirág aránytalanul sokszor szerepel az elmúlt hetekben, de a szezonnak nemsokára vége, már hullanak a virágszirmok, így még egyszer, utoljára szeretném megidézni azt a bizonyos ízt...

















Levadásztam az eredeti wagashit, a cseresznyevirág-édességek népes családfájának alapítóját. A neve sakura mochi. A fehér, ragacsos rizs vörös, édes babpasztát rejt magában. A jellegzetes, sós-erjedt ízt pedig a cseresznyelevél szolgáltatja, amit sós lében pácolnak-puhítanak. Szokni kell, de finom.

2010. április 8., csütörtök

Hogyan nem szavaztam Tokyóban?

Itt állok és csak nézek bután, hogy hogyan is kerültem akaratlanul a közepébe a nulladik számú választási visszaélésnek? maradjunk inkább a bénázásnál.

Az ember reggel felül a biciklijére, körülötte fázósan erőlködnek a cseresznyevirágok, legurul Mitára, a nagykövetségre, nagyot köszön, borítékot kap, majd a szavazófülke magányában* ikszelget, kimegy, átad, aláír ezt-azt, kicsit parolázik, majd távozik, remélve, hogy volt némi értelme a mutatványnak. Aztán jön a hír, hogy egy fenét! megy a kukába majd' az összes. Minden tiszteletem az éber honfitársamé, aki észrevette, hogy nem ezt a borítékot kell aláírni, hanem amazt, talán ő volt az aki Fukuókáról jött fel szavazni? mert, hogy állítólag ilyen is volt, az majdnem 900 kilométer, olyan, mintha valaki Frankfurtból vagy Kievből jönne haza direkt a választás miatt.

Nincs ez így jól, valaki megint, nem először, nem tette a dolgát, csorbult a választói akarat, állapítják meg a bölcs politológusok, az OVB sajnálkozik, de megismételt szavazás nem lesz, mert az "kivitelezhetetlen", node miért is? kérdem én halkan, ha biciklire ülni vagy Fukuókáról iderepülni nem volt olyan kivitelezhetetlen?

----------------------------------------

* ez Tokyóban egyébként konkrétan egy ca. 6 X 8 méteres, bőrfotelekkel és szárított földművesekkel berendezett szobát jelentett, a Teszvesz város videóján meg is megtekinthető (a bejegyzés végén)

2010. április 7., szerda

Judgement day


Minden műfajban léteznek legendás, emberpróbáló, megkerülhetetlen kihívások. Megmászni az Eiger északi falát, végighallgatni a teljes Ring-et vagy elzarándokolni Mekkába, ha éppen abban hiszünk. Húzós dolgok, amelyeket előbb-utóbb be kell vállalni, ha valaki nem akar hiteltelenné válni az adott diszciplinában.


(most legyen szives, mindenki képzelje el a T4 főcímzenéjét, annak is az utolsó taktusait. Ta-da-dan----da-dan. Ha nincs meg, klikk ide!)


Legendás hely, én véletlenül akadtam rá, később hallottam, amint áhítattal emlegetik a japán rámen connoisseur-ok. A törzsközönség taxisofőrökből áll, ez, mint tudjuk, az egyik legbiztosabb indikátora a minőségi rámennek. Belépve kissé gyanakodva méregetnek, ez nem gaijin-hely, kinek jó az, ha kiveri a hisztit, hogy zsíros? de mormogok néhány japán szót, ez láthatólag enyhíti a feszültséget. Amikor a sumózó alkatú kiszolgáló leteszi elém a tálat, megcsap a lé illata szaga. Csak egy szóval tudnám leírni: állatias. A tetején félcenti zsírréteg, ebből itt-ott emelkedik csak ki egy kis moyashi, a chashú pedig konkrétan egy zsírpacni. Szórok rá hagymát, teszek bele fokhagymakrémet, erőspistát és nekivágok.

Megemelem a ment, extra vastag és négyszögletes, az íze nyers, de nagyon ott van! Amennyire tudom, félrelötykölöm a zsírt a leves tetejéről és belekóstolok: meglepően selymes ízű tonkotsu-lé, fenomenális! A chashú emberpróbáló, de a friss hagymával, moyashival azért befogadható és a fokhagymázás is jót tesz neki, de chashúment itt azért nem vállalnék be.... A leves végét meghagyom, mert az már tényleg tömény zsír.

Egyetemista koromban gyakran jártam ide, volt a közelben egy uszoda, Maki Fumihiko tervezte, építészeknek kötelező! a Hope-kenbe mindig szigorúan úszás után, fáradtan, éhesen tértem be és ezzel a lendülettel estem neki a lavórnyi éteknek, így általában csak a rámen vége felé vettem észre a koszos konyhát és az eltaposott csótányokat, micsoda egy szutyok hely már ez?! és mi ez a langyos, zsíros lötty a tányéromban? na menjünk innen gyorsan.... De hába a csömör, valahogy mindig újra jöttem. Az elmúlt tíz évben a környezet kicsit kikupálódott, de a rámen - hál'Istenek - nem változott.

Men: 8
Leves: 9
Chashú & the rest: 7
Összpontszám: 24/30 --> de csak NAGYON éhesen ajánlott!

2010. április 3., szombat

Samurai toilet

Hamamatsu-chó mellett találtam ezt a bájos kis műintézményt; minden bizonnyal még Tokugawa Ieyasu építhette a vazallusinak, ha az utcán jön rájuk a szükség. Korrekt hagyományos cseréptető, csinos kis bejárattal, fenyőfával és virágzó barackkal, oldalról pedig sűrű bambuszsövénnyel, ami az épületet elrejti az illetéktelen pillantások elől.


A nemek szétválasztása igen frappánsan van megoldva: az előtérben az urak a fal felé fordulva könnyíthetnek magukon, a hölgyek pedig mögöttük elhaladva a fülkékben részesülhetnek nagyobb fokú elvonultságban; a 70-es évekig épült nyilvános illemhelyek nagy része erre az alaprajzi sémára készült. Vitatathatatlanul praktikus és takarékos megoldás.

2010. április 2., péntek

Közérdekű bejelentés

Ha valaki Tokyóban jár és kedve szottyan, hogy lehányja a puszpángsövényt, ezt ne a Hikawazaka épület tövében tegye mert ott TILOS! Ilyetén vágyaink kiélésére számos más ingatlan kiván lehetőséget, igy javaslom, ne kockáztassuk meg, hogy tevékenységünk következtében összetűzésbe kerüljünk e ház láthatólag konzervatív értékrenddel bíró tulajdonosaival. Az mindenesetre meglepő, hogy e tiltásokat szükségesnek látták angol nyelven is meghirdetni, noha a felső emésztőrendszeri perisztatika irányának időszakos megfordítása elsősorban a helyi lakosság körében kedvelt partizáró rituálé. De vélhetőleg úgy gondolják, sicher was sicher.

PS: egyébként malacokat sem szabad leejteni

2010. április 1., csütörtök

Interjú egy geishával

Tegnap találkoztam egy geishával. Meghívást kaptam ugyanis egy előadásra, a “XXI-edik századi geisha életéről”. Nem vártam sokat a dologtól, mert régebben már többször befürödtem az ehhez hasonló, külföldieknek szervezett, gagyi-japán-kultúra programokkal, de ezúttal szerencsém volt.

A szervezés persze tipikusan japán volt. Először gondosan felkészítettek minket rá, hogy milyen ritka és különleges eseménynek leszünk a tanúi; egy negyedik generációs geishával találkozhatunk, majd elmagyarázták a programot: az első félórában az egyik szervező interjút készít a geishával, majd három, rövid tánc következik, végül megtanulhatunk két, hagyományos játékot. Azt azért nem merték megkockáztatni, hogy mi is kérdezhessünk…

Az interjú japánul zajlott és a szokásos, sztereotíp kérdéseket vette sorra: mit csinál egy geisha egész nap, hány évesen kezdi a képzést, meddig aktív, ilyesmi. Az angol fordítás miatt vontatottan haladtunk, ráadásul botrányosan rossz volt a tolmács - míg végül a geisha kedvesen felajánlotta, hogy szívesen beszél angolul, mert akkor több idő marad a kérdésekre és mivel Amerikában járt általános iskolába, talán menni fog... Ment. Gondolom, már ő sem bírta tovább hallgatni a tolmácsot.

A táncot egy idősebb geisha kísérte shamisenen, majd bemutatták a két játékot. A szabályok, mondta Norie-san kis félmosollyal, egyszerűek, de gondoljunk bele, hogy közben sakét isznak és a vesztes büntetésként köteles egy újabb pohárral meginni. Magyarul mindenki spicces már akkor is, amikor elkezdik a játékot és néhány vesztes kör után tajtrészegek lesznek. Így nem érdemes a játékot túlbonyolítani.

No de mitől nem volt az egész gagyi? Talán a geisha személyisége miatt. A szervezés minden merevsége ellenére átjött a közönség felé a humora, intelligenciája, vonzereje. Nem elsősorban szexuális vonzerőre gondolok, bár az is a dolog része volt. Érdemes megnézni a fotókat, a szavaknál kifejezőbbek.

Az interjú alapján egyébként ezt tudtam meg:
  • Tokyóban hat, Kyotoban öt hanamachi (geisha-negyed) van. Azt nem mondták,hogy összesen hány igazi geisha dolgozik még, de állítólag az utóbbi időben kezd ismét népszerű lenni ez a szakma.
  • A geisha napközben zene és táncórákat vesz, majd négy órakor elkezd készülni az esti partira. Először kifesti magát, majd a hakoya-san ráadja a kimonó rétegeit. A hajviselet elég bonyolult, ezért sokszor parókát viselnek.
  • Kyotoban 15, Tokyoban 18 évesen kezdődik a képzés és általában egy év tanulás után kezdenek a lányok dolgozni. Ilyenkor Kyotoban maiko, Tokyóban hangyoku a nevük. A két városban a geisha hagyomány sok ponton eltér - ruha és hajviselet, dialektus, stb. A feltűnő, fehér sminket a geishák csak akkor viselik, ha táncolnak.
  • Ha egy geisha férjhez megy, akkor visszavonul, egyébként nincs korhatár. Asakusában a “legnagyobb nővér” 88 éves és még ma is minden nap dolgozik.