2016. november 19., szombat

Az eltűnő hatvanas évek

Az Izumo-taisha különleges jelentőséggel bír a shinto mitológiában. Sokak szerint Japán legősibb shinto szentélye, a Napisten, Amaterasu személyes ajándéka Ókuninushi istennek, hálából, hogy az unokájára, Ninigi-no-Mikotora bízta az országot, a hely, ahol évente egyszer összegyűlnek az istenek, hogy megvitassák ez elkövetkező év teendőit, meg gondolom, hogy bulizzanak egyet. Mégis, amikor végre két hete eljutottam oda, legalább akkora várakozással néztem elébe az adminisztratív épület megtekintésének, mint magának a szentélyének.


Az épület, Kikutake Kiyonori metabolista építész 1963-as alkotása, ugyanis egy modernista remekmű, ami csodálatosan ötvözi a shinto építészet szellemét a XX-ik század technológiájával, egy olyan dinamikus, izgalmas épületben, amit méltán tartanak Kikutake legjobb munkájának. Technológiai szempontból is különleges az épület; ez volt az egyik első példája az un. előfeszített vasbeton szerkezetnek; a mintegy 2 méter magasságú vasbeton gerenda acélbetéteit a beton öntése előtt megfeszítették, igy alkalmassá téve arra, hogy 40 méteres (!!!) fesztávot alátámasztás nélkül áthidaljon*.


Nos, ezt a csodálatos épületet ottlétem alatt éppen bontották.


Először nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak valami radikális helyreállitás, esetleg teljes ujjáépítés, ezért felvilágosítást kértem a szentély kezelőitől, akik közölték, hogy nem, ezt most egyszerűen csak lebontják és kész. Amikor mondtam nekik, hogy ezt az épületet én már hamarabb ismertem, mintsem a gondolat, hogy valaha Japánba fogok látogatni, nochdazu, ott ÉLNI, megfogant volna bennem, kissé szégyenkezve mondták, hogy hát igen, tudják, hogy híres, de hát elöregedett, veszélyes lett és drága lett volna renoválni, mit lehet csinálni

Kikutake épülete nem az egyetlen példa, amikor neves újkori épületeket elpusztítanak. Ugyanazon a kiránduláson, Shimane prefektúrában láttam a híres utazó és Japán egyik első értő külhoni értelmezője, Lafcadio Hearn emlékmúzeumát, ami egy gyönyörű, 1934-os modernista épület, Yamaguchi Bunzo alkotása, HELYÉN épült. Az indok itt az volt, hogy az épület „nem illett a védett környezetbe”. Kétségtelenül szép régi szamuráj-házak vannak a környéken, de ilyen alapon Japán nagy részét le lehetne bontani; miért pont azzal kezdik, ami legalább szép?

Lafcadio Hearn Memorial Museum, Matsue,
A leghíresebb példa persze Wright csodálatos Imperial Hotel-je volt, amit 1968-ban bontottak le, csak hogy egy jó nagyot építhessenek a helyére.


De igy jártak a Dójunkai apartmentek is Omotesandón, és még lehetne hosszan sorolni... A következő áldozat a Kapszula-hotel lesz, egy másik neves metabolista, Kurokawa Kisho emblematikus műve, ami épitészek generációit ihlette meg, vagy riaszotta el. Ez már be van vonva egy acél sodrony-hálóval, ami Tokyóban a halálos ítéletet jelenti az épületekre nézve, csak idő kérdése, mikor indulnak meg a gépek.

Nakagin Capsule Tower, Tokyo, 1972
De még Tange Kezno világhírű sportcsarnokai is veszélyben vannak:
Kagawa Prefectural Gymnasium (Takamatsu)
Yoyogi Nemzeti Stadion (Tokyo, Shibuya), igen, ezt is
A Hotel Okura, Taniguchi Yoshiro 1962-es épületét, a lélegzetelállitó lobbijával, pedig már bontják is. 
A Hotel Okura híres lobbyja
Hamarjában nem tudok még egy olyan országot mondani, oké, az Iszlám Államban még nem jártam, ahol ennyire dühödten pusztítanák a közelmúlt építészetét, mint Japánban. És van mit: a japán modernizmus csodálatos épületeket hozott létre, ami nélkül mind szegényebbek lennénk. De veszít az ország is, és nem csak amiatt a párezer csalódott építész-turista miatt, hanem mert az építészeti örökség része a nemzeti kultúrának.

De hogy is van ez? Nem jut eszébe senkinek, hogy ez így nem jó és valamit tenni kellene? Dehogynem, az épitészek tiltakoztak, vannak nemzetközi peticiók, elvétve még tüntetések is, de ez kevéssé hatja meg a tulajdonosokat és ezeket az épületeket nem védi semmilyen törvény, Japánban a műemlékvédelem egyébként is csak a leghíresebb, legfontosabb műemlékeket kezeli**, így semmi nem akadályozza meg a tulajdonosokat abban, hogy ezeket a házakat lebontsák és helyükre új, praktikusabb, de tipikusan jellegtelen épületeket építsenek***. 

A félmúlt építészeti hagyatékával mindig is hadilábon álltak Japánban, valahogy van egy fáziskésés; legalább 100-150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy régi épület értékelve legyen. A háború után szakmányban bontották a régi faépületeket, tűzveszélyességre hivatkozva, az 50-60 években a gyönyörű Meiji korabeli kő- és téglaépületek kerültek sorra. Ezeket például most már kezdik értékelni, számos jól sikerült renoválásról tudok, de már alig van belőlük. Most a háború utáni modern korszak remekei kerültek bele ebbe a „vakfoltba”; ahhoz már öregek, hogy praktikus okokból érdemes lenne őket megtartani, de ahhoz még nem elég régiek, hogy szépségük és jelentőségük miatt, akár némiképp átalakitva is, helyreállitsák őket. 

Így ezek eltűnését majd úgy 20-30 év múlva fogják elkezdeni sajnálni.

-----------------------------------------

* Akit esetleg érdekel, ebben a cikkben van egy nagyon alapos elemzés az épületről (angol)
** Amit Magyarországon „műemlék jellegű épület”-nek vagy „védett utcakép”-neveznek, itt senki sem törődik, pénz nincs rá, igy aztán teljesen a tulajdonosokra van bizva, hogy ezekkel az épületekkel mi történik.
*** Ha Japánban egy épület tulajdonosa le akarja bontani a házát, és helyére egy újat épiteni, akkor, amennyiben betartja az épitési szabályokat, senki nem tudja ebben megakadályozni. A saját szempontjukból valamennyire érthető, hiszen ha egy épület fenntartása nem gazdaságos, arra nem akarnak pénzt áldozni. Ha a társadalomnak fontos egy épület fennmaradása, akkor bizony ehhez a közvagyonból is hozzá illene járulni...

2016. november 12., szombat

Yurukyara Guranpuri

A japán falvak, városok, megyék imázshordozó figuráiról már többször irtunk, például itt és itt, de nem tudom megállni, hogy ne hozzam megint szóba a bájosan otromba yurukyara világot.


A napokban ugyanis kihirdették az éves Yurukyara Guranpuri (a gyengébbek kedvéért Grand Prix) eredményét. És a nyertes...... Shinjo-kun, a tükörtojással koronázott kalapban feszitő vidra Susaki-ból (Kochi megye).


A második helyezett Hanipon, Honjo városának képviselője (Saitama).









A dobogó alsó fokára pedig Chuppy, a pelenkás kisegér került, Soja városából (Okayama).















Gyanítom egyébként, hogy a már befutott maszkotok nem indultak ezen a versenyen, hiszen Kumamon, Hikonyan, vagy Musubi Maru hiányzik a felhozatalból. Nekik saját weblapjuk és Facebook oldaluk van, sőt blogot is írnak, és keresett sztárvendégei a legkülönfélébb eseményeknek. 












A rangsort nézegetve azonban igy is értetlenül állok a döntés előtt. Ki ne szavazna a méltatlanul 41. helyre szorul, szarvasagancsos eperre?







Vagy az 57. helyen álló, tojásfejű, pirosmasnis kislányra?

Bunda! Bunda! Bunda!

2016. szeptember 8., csütörtök

Utcai tárlat

A japánok vonzódása a plüssállatokhoz legendás, a yurukyara jelenség ennek csak egy szelete, minden magára valamit is adó tinédzserlánynak fityeg két-három állatka az okostelefonján, és otthon valszeg egy szekrény, csak azért nem egy egész szoba, mert kevés a hely, van tele hasonlókkal.

Amikor felnőttkorba lépnek, a férfiak kicsit visszavesznek a lendületből, bár legtöbb salariman, ha megszorongatják, bevallja hogy bizony neki is van otthon egy féltve őrzött és nem-is-olyan-kicsi akciófigura-gyűjteménye, de a nők minden hezitálás nélkül tovább rajonganak az édi plüssfigurákért. De mit ér a legjobb gyűjtemény is, ha csak a szekrény mélyén porosodik, vagy ha csak szűk baráti kör láthatja!

Egy környékbeli néni frappánsan megoldotta ezt a dilemmát és csináltatott, egy kb 80 X 40 X 40 cm-es üvegvitrint az utcafronton, ahol állandó plüssállat-kiállitást rendez a környéken lakók kedvéért. Ennyi idős, jó 70+-os, korban már azért a nők is kevésbé vállalják fel, hogy a plüssállatokkal jobban kijönnek mint az emberekkel, de ez a néni úgy tűnik, nem aggódós típus. Az is lehet, persze, hogy nem teljesen százas, pl. galambokat is etet.

Ez például egy Snoopy Kutyás kollekció
Annyit viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy a tárlatait igényesen kurálja. Mindig egy határozott koncepció szerint rakja össze az aktuális kiállításokat, mint pl. Donáld Kacsa vagy Snoopy Dog, és vizuálisan gondosan megkomponálja őket. A kollekciókat általában szezonálisan cseréli, de érzékenyen reagál az aktuális történésekre is, pl. nem sok időbe tellett, míg a Nagy Pokemon GO kirajzás idején összeütött egy gyors időszaki Pokemon kollekciót, sajnos erről nem született fotó.

Donáld Kacsa és barátai
A legújabb tárlat valami általam ismeretlen, vízfejű, üres tekintetű plüssfigura a vezérmotívuma, érzésem szerint a modern kor kiüresedett életérzését képezte le szuggesztív és személyes módon. Az szándékosan zsúfolt, repetitív kompozició és a váltakozva egymás felé ill. háttal forduló alakok az emberi kapcsolatok reménytelenségének megkapó szimbólumai. A mellékfiguraként megjelenő Pokemon vélhetőleg a jövőbe, a fejlődésbe vetett hitnek mutatott gunyoros fricska, a pokemonlabda pedig mintegy visszadobja a kérdést a szemlélőnek: merre tovább, emberiség?







Aztán az is kiderült, hogy a néni nem is olyan egyedi eset, találtunk egy másik tárlatot is a környéken, bár messze nem ilyen igényes kivitelben és a kurálás szinvonala sem hasonlitható össze...

2016. augusztus 1., hétfő

Chiyó

Amikor az ősidőkben először Japánba érkeztem, elég gyorsan rákaptam a sumóra. Valószinűleg az egzotikum is vonzott, de hamar észrevettem a a dolog sportértékét is, és csakhamar rendes gaijinhoz illően, afféle sumó-fan lettem. Volt ott egy rikishi, aki, azon felül, hogy mindig nyert, azzal tűnt ki, hogy nem volt dagadt, csak hihetetlenül izmos, és ráadásul technikás is. Naná, hogy ő lett a kedvencem, a “Wolf”, vagyis Chiyonofuji, de leginkább “Chiyó”. Mindent megnyert, egyszer 53 meccsen át nem tudták megverni, ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni. Nemcsak erős, de csodálatosan technikás is volt, nem pofozkodott és lökdösődött, hanem a legváltozatosabb, és többnyire igen elegáns! módokon távolította el vagy vágta földhöz nálánál tipikusan nagyobb és nehezebb ellenfeleit. 


Az utolsó meccsét sajnos elbukta... Ma reggel láttam meg a neten, hogy vasárnap, 61 éves korában meghalt. Hasnyálmirigyrák, úgy látszik manapság ez viszi el a legjobbakat. 

Úgy szeretnék rá emlékezni, ahogy a nálánál kétszer nehezebb Konishikit egyszer kirakta a dohyóból. Beugrott a kezével cséplőgépszerűen hadonászó hawaii közelébe, két kézzel megragadta oldalt az övét, felemelte, kicsit talán még meg is rázta, aztán odasétált a dohyó széléhez és lerakta, mint egy zsák szenet, tökéletes tsuridashi! Még meg is fogta utána, nehogy véletlenül leessen és még megüsse magát. Akkor, visszafelé menet, a szája sarkában finoman elmosolyodott...

2016. július 30., szombat

TILOS!

Japánt ugye nem a féktelen szabadossága miatt szeretjük, emiatt inkább csak elviseljük, de időnként jókat röhögünk rajta. Aki járt már erre, annak bizonyára feltűnt már, hogy úton-útfélen nevelnek bennünket, nem csak a külföldieket, de az őslakosokat is, erről már írtam pl. itt. Azonban, fájdalom! az idelátogató turisták nagy része nem tud japánul olvasni, angolul kiírni meg ugye macerás, nem beszélve a vicces eredmények esélyéről, így marad a piktogram, mint univerzális, vagy annak hitt? nyelv. Próbáljuk hát megfejteni az üzeneteket!*

Gyermekekkel ellentétes irányba mozogni TILOS! 
Laptop felett kikukucskálni TILOS! 
Szaloncukorral üditőt fogyasztani TILOS!
Kutyát hallal etetni TILOS!
Saját árnyékunkra taposni TILOS!
Egymásnak háttal állva sarokkal rúgni a port TILOS!
Persze ha ennyi minden tilos, akkor felmerülhet, hogy ami nincs explicit tiltva, azt ugye akkor szabad? Szabad-e például más árnyékát megtiporni? vajon akkor hüllőkkel és kétéltűekkel lehet-e kutyát etetni? szabad-e szemben állva összerúgni a port? Megannyi kínzó kérdés...

------------------------------ 

* A Roppongi Hills Mori Muzeuma egész kincsesbánya ezen a téren... 

2016. július 26., kedd

Dashinsoan 打心蕎庵

Since we moved out of central Tokyo towards the west, a whole new area opened up for us to explore. The streets around our station offered a selection of good restaurants to start with and during the past year we gradually extended our search to areas within easy cycling distance. We were aided by recommendations from friends already living in our new neighbourhood, and it is time to share some of our best discoveries. I would like to start by introducing a soba restaurant near Shimokitazawa station.

‘Near’ is a slight exaggeration, as Dashinsoan is almost a kilometre to the south of the station, situated in the wide area between the Odakyu line and the Denentoshi line. Shimokita is the nearest station, but the road leading south does not seem long as there are interesting shops, restaurants and people to look at. This particular restaurant is well hidden though, down of a side street, in a residential area, across from Shinganji temple.

A tall tree is visible from a distance, but entering the small garden, the tree appears to stand behind the house, but when finally within the restaurant, one gradually realizes, that the huge trunk visible behind a low window at the back shows the same ancient tree standing in a small courtyard garden. 


The menu is simple - small plates of tempura (fried seafood or vegetables), dashimaki tamago (egg omelette cooked with fish stock), hotate (scallop) in vinegar sauce, tofu and finally plates of hot or cold soba noodles. Each dish arrives at the table arranged on beautiful ceramic bowls.


There is a small, but good selection of sake to accompany the meal. Again, the katakuchi serving bowls and ochoko cups are beautiful, making it a pleasure just to handle them.


打心蕎庵 Dashinsoan contains a reference to handmade soba (手打ち蕎麦 teuchi soba) combining it with the character for heart (心 shin).

Food: 8/10 (excellent)
Ambiance: 7/10 (pleasant)
Price-performance: 8/10 (excellent value)

--------------------------------------------  

 Address: 3-7-14 Daizawa, Setagaya-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 5431-0141

2016. július 17., vasárnap

Onsen Blues

Mentünk a minap túrázni északra és persze onsenben aludtunk, ahogy az rendes japánemberekhez illik. A fürdőt nyilván az internetről választottuk, és a képek nem hazudtak: mindegyik fürdő, és volt néhány! olyan volt, mint a képeken, némelyikük emlékezetesen gyönyörű.

A fürdőkkel nem volt hiba
Ám maga az épület, és az egész kis település körülötte, meglehetősen le volt pukkanva. És ha elvonatkoztatunk ettől a falutól, nem túlzás azt állítani, hogy bizony egész Japán tele van ehhez hasonló kopottas fürdőkkel, elhanyagolt kertekkel, omladozó, nem ritkán lakatlan szállodákkal, használaton kívüli sípályákkal, a 80-as évek nagy bulijainak másnapos, másévtizedes? mementójaival, amikor még hömpölyögtek a belföldi turisták és egy magára valamit adó cég évente legalább egyszer levonult egy onsenbe egy kiadós berúgásra és egy másnapi meditatív kijózanodásra forró vízben. A pénz nem volt akadály és bármit építettek, és építetttek feszt! elkelt egy szemvillanás alatt. Emiatt nem is nagyon erőltették meg magukat, hogy szép legyen, ami épül, a 70-80-as években az nyert, aki gyorsabban lépett, nem pedig az, aki túl sokat spekulált azon, hogyan lehetne szebben megcsinálni valamit. 

A hátsó szárny: a kert itt még ugyan szép, de az épület még saját igényszintjéhez mérten is pusztul
Manapság már 2-3 millió forintért is meg lehet venni egy apartmentet* egy fürdőváros szélén épült házban, 20 éve egy ilyen még minimum 20 milla volt, és mégsem kapkodnak érte, de miért is tennék amikor van ilyen bőven a piacon. A csúcskategóriás szállodák köszönik szépen, jól megvannak, de kisebb onsenek láthatólag szenvednek, sok közülük bezárt, ami pedig nem, az szép lassan pusztul lefelé. Súlyosbítja ezt az elvándorlás vidékről, hiszen ha belegondulunk: Japán lakossága általában is meredeken csökken, de ezen belül a legnagyobb városoké növekszik... na mi következik ebből a vidékre nézve? és vidéken Tóhoku, az Északkelet helyzete a legrosszabb.

Egy szebb napokat látott pachinkó-szalon. Ha már ez sem megy, tényleg nagy a baj...
Nem csak arról van itt szó, hogy az ebben a posztban már emlegetett csőlátás miatt a vendégek észre sem veszik a málladozó vakolatot, a hullámlemezzel letakart falakat és a bedeszkázott kertet. Ezt azért is gondolom, mert látszik az igyekezet a ryokan tulajdonosai részéről, hogy helyrepofozzák a fogadót, csigatempóban ugyan, de folyik a munka. Ahhoz, hogy ez gyorsabban menjen, hitel kellene, de manapság a bankok már nem dobálják a kölcsönöket boldognak-boldogtalannak. Saját erőből pedig kőkemény dolog egy ryokan felújitani, különösen, hogy egyre ritkább, és ezzel összefüggésben egyre drágább, az olyan mesterember, aki ismeri a régi technológiákat. 

Marad a várakozás egy újabb aranykorra, amikor majd megint tömött buszok jönnek Tokyóból, újra indul a sose-halunk-meg életérzés, és ismét csak a legjobb lesz elég jó. Jelenleg kevés az erre mutató jel, hacsak a kínai turisták nem únják meg az akihabarai bevásárlást? halovány a remény, hogy Tóhokuban a belátható jövőben újraindulna a bulivonat.

Inkább csak azt lehet csak remélni, hogy a növényzet szép lassan benövi a házakat, és a természet majd a maga módján foltozza be a sebeket. Ehhez nem kell sem bankkölcsön, sem pedig mesterember, és jelei már sok helyen mutatkoznak; talán kell még egy-két generáció, és újra csak erdő lesz Tóhokuban, medvékkel, szarvasokkal.

Az is jó lesz.

----------------------------

* a trükk az, hogy meglehetősen magas (közel évi 1m HUF-os) fenntartási költségei vannak

2016. május 3., kedd

Tonkotsu homeland

Japánnak Kagoshima kicsit olyan, mint Nápoly az olaszoknak: tengeröbölben fekvő, pálmafákkal szegélyezett vadregényes déli város, érthetetlen tájszólással, hiresen szép nőkkel és egy bazi nagy tűzhányóval, ami állandóan ott pöfög a város fölött és hozza az ideget az ottlakókra. Igaz, különbségek is vannak azért; vörösbor helyett shóchút* isznak, a római és barokk épitészet helyett a brutalizmus egy vernakuláris változata terjedt el, értsd: igencsak rusnya város, a pizzát pedig rámenre cserélték le.

Kagoshima a Sakurajimával, ezt a képet értelemszerűen loptam
Hoppá, helyben is vagyunk, RÁMEN! Nyilvánhogy elmentünk egy helyi rámenesbe, a Tontoró nevű műintézményt néztünk ki a segédletből és támadtunk meg egy egész napos autós kirándulás befejező aktusa gyanánt. Az üzlethelyiség biztató vizuális paraméterekkel rendelkezett, kellően harsány és enyhén szutykos, a menü pedig faék egyszerűségű: "Tontoró rámen" kis-, közepes- és nagy kiszerelésben, illetve ugyanaz cháshú (extra húsos) kivitelben is. Ja, és volt gyóza is, de csak párolt, un. suigyóza. Mivel a déli sziget, Kyúshú, maga a tonkotsu homeland, a lé tipusát itt még megkérdezni is inzultusnak számitana; NYILVÁNVALÓ, hogy disznócsont-főzet. Judit maradt az alaprámennél (+ egy extra tojás), én bevállaltam a cháshú verziót, mint később kiderült, ez kis hiján végzetes hiba volt, és kértünk egy gyózát is, mert azt szeretjük.

Igy érkezett, csak a tésztát piszkáltam ki a fotó kedvéért
Csinos kis fekete kinai tálban érkezett az anyag, bár azt fel kell, hogy rójam nekik, hogy alapból a lényeg, a MEN, nem látszott, ezt nekem kellett kipiszkálnom az aljáról fotó kedvéért. De pozitivumként emlithetem, hogy a chashú izlésesen kilógott a tálból, hideg volt, ahogy kell! és a vagdalt újhagyma valamint a piritott hagyma is a szemnek kellemes látványelem volt. De a rámen nem látványkonyha, lássuk a medvét! A men jó volt, középvastag és karakteres, de egy árnyalatnyit puhább a kelleténél. A lé a vártnak megfelelően súlyosan zsiros volt, de ezzel együtt szerethető. Mindazonáltal, csak egy-két kanállal ettem belőle, elkerülendő egy rövidebb kórházi kezelést, epegörccsel, inkább az eredeti funkciójának megfelelően, a men izesitésére használtam. 

A belevalók, az apróságoknál kezdve: volt vékonyra szeletelt falfüle gomba - chek, finom. Az újhagyma nem csak jól nézett ki, de friss is volt, a pörkölt hagyma pedig egy kis édes csavart rakott a lébe - dicséretes! Judit tojása, aminek a felét elkoboztam, szintén megfelelő konzisztenciájú, kocsonyás állagú volt. És akkor a chashú: ez egy emlékezetes darab volt; vastagon szeletelt, ez non-standard, hideg, ez igy van rendjén! omlós, súlyosan zsiros, de izletes darab. Egy szelet pont optimális lett volna, de a chashú-menben ezzel nem spórolnak és teljes disznóhús-overkill lett a dolog vége**, de szerencsére jött a kaidama, és megmentett.

A kaidama, betöltve
A kaidama, amint ezt legutóbb megtanultuk, extra adag men-t jelent, amit egy kis tányéron, forrón szervíroznak és a fogyasztónak magamagának kell a maradék lébe csúsztatnia. "Katame"-re, vagyis keményre, kértem, és ez jó döntésnek bizonyult, az előbbinél jóval vékonyabb, markánsan "al dente" ramentésztát kaptam, ami a maradék lével, és persze chashúval, elkeverve optimális mixnek bizonyult, megkockáztatnám: jobb volt, mint az első kör!

Ja, és a suigyoza telitalálat volt, de hát ez egy rámenposzt, igy erről itt nem illik ömlengeni...

Men: 7 (kaidama 9)
Leves: 6
Chashú and the rest: 8 (de ha még egyszer mennék, akkor csak normál adag chashúval kérném)
Összpontszám: 21-23/30

 ------------------------------- 

* ca. 25-35%-os alkoholpárlat, alapanyag gyanánt Kagoshima környékén leginkább az édesburgonya megy ("imoshóchú")
** a disznóhús kicsit olyan, mint az ízesités a pastán: ha rossz a tészta, akkor feljavitja, de az igazán jó pastára nem szabad túl sokat tenni, mert akkor túlzottan dominál... A pasta, ahogy a ramen is, a tésztáról szól, nem pedig a belevalókról

2016. április 23., szombat

Hajrá Kumamon!

A múlt heti kumamotói földrengés kapcsán sok önkéntes/magán kezdeményezés indult az érintettek megsegítésére. Az egyik ilyen, nem biztos, hogy a leghasznosabb, de mindenképp a legcukibb, a "Kumamon Ganbarekai", szabadon magyarítva a "Hajrá Kumamon!”, mozgalom, ahol a mindenki által imádott Kumamon nevű yurukyarát, vagyis kabalafugurát, vigasztalják különféle más plüssállatok, és arra biztatják, hogy ne adja fel, igyekezzen, vagyis “ganbare!”. 
Kumamon az utóbbi évek egyik legsikeresebb yurukyara-celebje, egyértelmű sztár a prefekturális mascotok között, pedig elég erős a felhozatal, hiszen minden “ken”-nek van egy, a Japán Nemzeti Bank megállapítása szerint az elmúlt két évben 1.2 milliárd dollárt forgalmat generáltak a pirospozsgás medvével ékesitett biszbaszok, sütemények, hotelek, légijáratok, és még ki tudja micsodák.


Csütörtök este óta a neten Kumamon mentőakció indult, először egy Chiba nevű mangarajzoló bácsi rakta fel a webre ahogy a sérült Kumamont vigasztalják. Ez gyorsan népszerű lett és csakhamar megszületett a “ganbarekumamonkai” #くまモン頑張れ絵 nevű hashtag a Twitteren, Facebook-on és gondolom még sok más helyen is, ahol profi és nemprofi mangarajzolók őrjöngenek Kumamonnnal. Vannak jobban és kevésbé jól sikerült darabok, akinek van kedve, kutakodhat pl. itt (Twitter) vagy itt (Facebook)!

Az eredeti Ganbare Kumamon! Chiba-sannal, ami meginditotta a lavinát

2016. március 12., szombat

Öt éve történt

A kerek évszámoknak tulajdonképpen semmi jelentősége sincs, épp csak a Föld van éppen nagyjából ugyanazon a helyen, mint amikor egy bizonyos dolog megtörtént. Valamiért mégis kedveljük ezeket az időpontokat, talán, mert fogást kínálnak az idő unalmasan egyhangú, végtelen áramlásában.

Tegnap volt pont öt éve, na megint elkéstem a poszttal! hogy Japántól keletre, a Csendes-óceán mélyén valami történt, felpattant egy tektonikus lemez, és az így keletkező földrengés jelentős pusztítást okozott a keleti tengerparton és Sendai városában. Nem mellesleg a tektonikus lemez mozgása néhány méterrel megemelt pár millió köbméter vizet, egyfajta "vízdomb" keletkezett, a víz viszont folyadék, vízszintesen szeret lenni, így gyorsan kinyújtózokodott, és a gyorsvonati sebességgel terjedő hullám Tohoku partjainál helyenként több, mint 20 méterre csapott fel, magával cipelve autókat, házakat, és majdnem 25.000 embert. 

A víz sok minden más mellett a fukushimai atomreaktor tartalék generátorait is elöntötte, használhatatlanná téve azokat, éppen akkor, amikor szükség lett volna rájuk. A reaktor ugyanis automatikusan leállt, nem mintha bármi baja lett volna a földrengéstől, biztonsági intézkedés gyanánt. A leállt reaktort viszont hűteni kell, a hűtővíz áramlásához pedig motorok szükségesek, amiket áram hajt, de hát az nem volt, hiszen a generátorokat elöntötte a víz... Így a világ dermedten figyelte, ahogy néhány nap alatt a felforrósodott nukleáris fűtőelemek leolvadnak, a reakciókból fejlődött hidrogéngáz pedig szép sorban felrobbantja a reaktorépületeket. A többit már ismerjük: a lakosságot kitelepítik, és megkezdődik a "cleanup" aminek az időtartalmát az optimisták is 30-40 évre becsülik. Pedig csak annyira lett volna szükség, hogy a generátorokat egy picit magasabbra kellett volna tenni. Vagy lezárni a tetjüket amikor jött a cunami. Vagy hozni helikopterrel előre előkészített tartalék generátorokat. Vagy... 

Szomorú és peches egy történet ez; ha csak a földrengés lett volna, akkor könnyen lehet, hogy egyfajta sikersztoriként emlékeznénk rá: átvészeltük a világtörténelemben eddig mért második legnagyobb földrengést, alig párszáz áldozattal és meglepően kevés, Tokyóban gyakorlatilag nulla, anyagi kárral! Ha azért a cunamit is hozzávesszük, akkor a tragédia ugyan tagadhatatlan lenne, de ez mégis csak egy természeti katasztrófa lett volna, aminek elviseléséhez az évszázadok alatt már hozzászokott a japán nép, és a gyászmunka elvégzése után része lenne a kollektív emlékezetnek. De Fukushima, amibe ugyan nem halt bele senki, mégis nagyobb sebet ütött a japánok pszichéjén, talán éppen az elkerülhetősége miatt. Megingatta a japánoknak a technológiába, valamint annak uralhatóságába, és ezzel együtt saját maguk alaposságába és szervezettségébe, vetett hitüket. Mivel a második világháború utáni elképesztő japán gazdasági-társadalmi sikertörténetnek éppen ezek voltak az alapjai, ezért ennek a sokknak a rezgései máig érezhetők. Csak azt remélhetjük, hogy ez válság és az ezt övező, máig sem befejezett, viták hozzásegítenek ahhoz, hogy Japán találjon egy új paradigmát, aminek alapján optimistán, megújulva tudna belekezdeni a következő 50 év sikertörténetébe. 

Mert erre nagy szükség lenne, nem csak Japánnak, de a világnak is.

---------------------

2016. március 4., péntek

A disznó finom íze

Ahogy azt a Reloaded Facebook oldalán nemrégiben említettem; a minap összebarátkoztam a helyi erőkkel az egyik környékbeli izagayában. A tokaji borok és a 80-as évekbeli progresszív magyar rockzene fontosabb irányzatainak megvitatása közben egy kevés idő arra is jutott, hogy kifaggassanak az örökzöld témáról: milyen japán ételt szeret enni a gaijin? Amikor bevallottam gyöngémet a rámen iránt, Ogasaki-san azonnal lecsapott: ismerem-e a helyi díjnyertes ráment? Hogy még nem?!? Hát akkor AZONNAL menjek el! és részletes instrukciókat adott arról, hogy mit és hogyan kell rendelni: először a standard ráment kérjem be, majd a kaidama fázisban, ez az extra tésztát jelenti, amit a gondosan meghagyott lébe csúsztatnak, feltétlenül tontonmen-t kérjek.

Így is tettem.

"A disznó finom íze - Tonkuro Ramen"
A hely nem nevezhető túlzottan extravagánsnak, de hát melyik rámenes az? ám a divatos dekornál többet ér a falon a tábla: Best Ramen in 2013! A néni nagyon kedvesen útmutatást adott a rám váró fontos élet-döntésben, miszerint milyen lével egyem a ráment: híg (assari), közepes (futsu) vagy zsíros (kottari), ő a középerőset ajánlja. Nyilván, hogy ezt választottam, a tésztát pedig természetesen katame-re (keményre) kértem, ki is néztek volna, ha nem így teszek, és izgatottan vártam az élményt.

Ez az alapkiszerelés: jól néz ki ugyan a káposzta, de kérdem én: minek?
Azt kell mondjam, hogy a men zseniális volt: vékony, kemény és ízletes, abszolut meccsben van a legjobbakkal. A chashú is teljesen rendben volt, kellően zsíros, karakteres ízű, örültem a mellé rakott nori-nak is, a friss zöldhagyma pedig mindig jó a rámenbe, de a nyers káposzta-levelekkel már nem igazán tudtam mit kezdeni… Ám a fő problémám érdekes módon a levessel volt; nem kétséges, hogy fajtiszta tonkotsu-lével volt dolgom, de nekem ez a lórúgás-szerű zsírmennyiség, ne feledjük: közepeset kértem! már túl sok volt. Az egyensúly némiképp akkor állt helyre, amikor kikértem a kaidamát a tonton-nal. Ez utóbbi csípős darált hús, amit a levesbe kell keverni; ez pont annyira hígította fel, hogy már nem éreztem azt, mintha tömény olvasztott disznózsírból kellene kiszednem a tésztát.

Ez már a második kör a kaidamával és a tonton-nal

Men: 9
Leves: 5 (6, ha már benne a kaidama)
Chashú & the rest: 7 (a káposzta sajnos lerontja...)
Összpontszám: 21/30

Utóirat: egy hétre rá elmentünk Judittal is, ekkor már, tanulva a korábbiakból, gyenge levest kértem, mondjuk nem volt könnyű megszerezni, mert a néni nagy erővel próbált lebeszélni róla, szerinte akkor nem érezni a disznó finom ízét. Szégyenszemre be kell valljam: nekem ez jobban bejött, úgy látszik, kezdek lejönni ezekről a benga erős tonkotsukról, biztosan a korral jár ez is...

--------------------------

Mivel rég volt rámen-post, ha valaki nem értené az szakkifejezéseket, érdemes ezt is elolvasni

2016. február 15., hétfő

Mitől ilyen rendesek a japánok?

Ez az az ország, ahol sohasem kell félni este a sötét utcán, az elhagyott értéktárgyak többnyire megkerülnek, ott lehet hagyni a laptopot a kávéházban, ha a mosdóba mész, ahol az emberek akkor is megállnak a pirosnál, ha nem jön az autó, és még azt el is tudom hinni, hogy a sportolók tényleg nem doppingolnak. Bizonyos megszorításokkal, ezekről korábban itt írtam, ez mind így igaz, sok minden más mellett ezért is szeretünk Japánban élni. De ne elégedjünk meg a tények nyugtázásával, keressük meg az okokat is, hogy mégis, mitől ilyen rendesek* a japánok? Talán már nem meglepetés, hogy az Önök fáradhatatlan társadalomkutatójának természetesen erre is van egy elmélete!

Ez pedig nem más, mint a genetika. Igen, jól olvastátok, azt írtam, hogy GENETIKA. 

Mielőtt valaki lerasszistázna, hadd magyarázzam el: nem gondolom, hogy létezik faji determináltság vagy valami misztikus "nemzeti principium", ami miatt a népek u.n. "nemzeti karakterei" eleve determináltan ilyenek vagy olyanok lennének. Egyébként sem vagyok túl lelkes híve a nemzetkarakterológiának, mert bár elismerem, hogy különbségek léteznek, de tapasztalataim szerint az egyéni differenciák messze meghaladják a közvélekedés által a népekre oktrojált tulajdonságokat, túl sok slendrián németet, visszahúzódó olaszt és pénzügyekben járatlan zsidót ismerek ehhez. De az is tény, hogy viselkedésünket, egyéni karakterünket nagyon jelentős mértékben meghatározza genetikánk, és ha egy bizonyos tulajdonság egy népcsoportban nagyon határozottan jelenik meg, akkor nem kellene, hogy tabu legyen ennek utánagondolni. Természetesen eszmefutattásom mindenfajta kutatást nélkülöző amatőr spekuláció, a profiktól ezúton is szíves elnézést és véleményeket kérek.

Naszóval, úgy gondolom, hogy a szabályok betartása, a tekintélynek való engedelmeskedés, illetve annak ellenkezője, a kötöttségek semmibe vétele, a lázadásra való hajlam az egyénben genetikailag meghatározott, legalábbis mint egy erős valószínűsítő tényező. Ha ezt a fajta gént (vagy géncsoportot) egy embercsoportban módszeresen diszpreferáljuk, akkor az a csoport szabálykövetőbb lesz. Nem kell mást tenni ehhez, mint hogy a szaporodásnál előnyben kell részesíteni azokat az egyéneket, akikben ezek a nemkívánatos tulajdonságok nem ütköznek ki. Ha például egy darabig megakadályozzuk, vagy legalábbis megnehezítjük, hogy a vörös hajúaknak gyereke legyen, egy idő után garantáltan kevesebb gyufafejű embert fogunk látni magunk között.

Az Edó-korban, más nevén Edó-bakufu vagy Tokugawa-shogunátus, pontosan ez történt: aki lázadozott, annak konkrétan levágták a fejét, de gyakran ennél kreativabb halálnemekkel is büntettek, és nem ritkán nem csak őt, hanem egész családját is kiirtották. Az ilyetén elhalálozott egyén/család vérvonala megszakad, és ezzel egyidejűleg egy pici előnyt szereznek a népességben azok, akik nem emberkedtek, hanem meghúzták magukat szép csendben. A rendesség elfogadása hosszabb életet és több gyereket garantált, vagy fordítva: aki rebellis volt, annak kevesebb esélye volt a génállományát tovább örökítenie. A természetes kiválasztódás kissé művi utánzása ez, bár ha az emberi természetet is ide soroljuk, akár részeként is tekinthetjük annak. Kegyetlenül hangzik ugyan, de tény, hogy ez elég effektív módja egy embercsoportban a lázadás hajlamának csökkentéséhez, különösen, ha ezt 250 éven keresztül, ez minimum 8-10 generáció! nagyjából konzekvensen folytatják, és azért előtte-utána sem voltak a rebellisek kifejezetten preferálva. Evolució ez bizony, a javából, nem különbözik lényegileg a pintyek csőrének az adott környezethez való adoptálódásától...

Mielőtt még valaki felkiált, hogy "hát ez az, ezt kellene itt is csinálni!" szeretném felhívni a figyelemet arra, hogy Tokugawa shogunátus egy kőkemény katonai diktatúra volt, amihez képest Észak-Korea igazságszolgáltatása, a légelhárító ágyus kivégzéseivel és koncentrációs táboraival, egyfajta liberális mintaállamnak tűnhet. Persze lehet, hogy ez a hasonlat valakit nem tántorit el, bár azért kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, ha rokonainak megtévelyedése miatt ő is bekerülne egy elrettentő célzatú családi kivégzésbe, de a magam részéről kész vagyok elviselni a jelenleginél valamivel kevésbe rendes országot is, amennyiben ezzel meg lehet úszni a tömegmészárlásokat. Hangsúlyoznám ugyanis, hogy szerintem itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy "keménykezű volt az igazságszolgáltatás", hanem, hogy olyan sok embert végeztek ki, aminek már evoluciós hatása volt.

Az engedelmesség persze még nem morál; nem gondolom, hogy a japánok csak puszta meghunyászkodásból vagy a büntetéstől való félelem miatt nem lopják el a laptopom, amikor kimegyek vécére. A kulturális evolució párhuzamos a biológiaival és az egyik kölcsönösen hat a másikra. Egyfelől a Tokugawa kormányzat sem csak a fejeket vagdosta, hanem ezzel egyidejűleg útmutatást is adott arra, hogy hogyan lehet ezt elkerülni. Az alsóbb osztályoknak szánt ideológia alapvetően konfuciánus volt, a Zen csak a szamuráj osztály filozófiája volt, és ez az engedelmesség mellett a morálra is nagy súlyt helyez, a kettő szerves egységben van. Másfelől, alulról nézve, sokkal könnyebb engedelmesnek lenni, ha azt nem csak a túlélést szolgáló viselkedés, hanem ez az önnmagában kissé kesernyés pirula a moralitás kétségkívül nemes és társadalmilag hasznos elveibe van csomagolva.

Jó, tehát akkor mondjuk, hogy bebizonyítottuk: a japán rendesség, legalábbis részben, genetikai eredetű. De akárhogy is nézzük, a shogunátus véget ért 1868-ben, és bár utána jó ideig még korántsem lehetett az igazságszolgáltatást puhánysággal vádolni, hiába van szigor a második világháború vége óta erősen csökkenőben, a rendesség nem látszik eltűnni. Így marad ez most már mindörökre, megcáfolva amit állítottam a nemzeti karakterek változékonyságáról?

Rossz hírem van, előbb-utóbb el fog tűnni.

Az eszmék, és persze a most sem annyira gyengekezű igazságszolgáltatás, még egy darabig fenn fogja ezt tartani majd, de szerintem csak idő kérdése, hogy az evoluciós tényező megszüntével mikor áll helyre a rebellisek és a rendesek aránya, én még úgy 30-50 jó évet saccolok, és utána menthetetlenül elkezdenek a japánok is átmenni a piros lámpánál. De addig is élvezzük ki ezt a biztonságos világot, amit a shogunátus lázadóinak vérével nyertünk el...

------------------------

* "Rendesség" alatt itt most a szabálykövetés és a moralitás együttesét fogom érteni.

2016. február 7., vasárnap

Navégre, Skytree...!

Ma reggel, amikor álmosan kibambultam az ablakon, feltűnt, hogy ritka tiszta a levegő. Most vagy soha! néztünk egymásra Judittal, és elindultunk, otthagyva csapot-papot, a Skytree felé. Régi tartozásunk volt ez már, kezdett ugyanis kínos lenni, hogy már boldog-boldogtalan járt a toronyban, csak mi nem. Ez persze tipikus "hometown effect", mert mi bármikor felmehetünk, ezért soha nem tesszük meg, a megnyitása idején azért halogattuk, mert sokan voltak, mondjuk ez igaz volt, nyáron azért, mert párás a levegő, máskor azért, mert éppen nem értünk rá, most pedig már leginkább csak úgy, megszokásból...

Azért voltak ma is rendesen, még ha nem is a kezdeti idők legendás 3 órás sorai, de 40 perces várakozást most is beígértek. Ám ilyenkor jó gaijinnak lenni, mert a turistáknak van egy külön soruk, ahol némi extra pénzért szinte azonnal felmehetnek, hiszen nekik kevés idejük van. Mondjuk ezt nem biztos, hogy a magunkfajta rezidens gajinoknak szánták, de ezt mi nem hangsúlyozuk ki, és szigorúan csak angolul kommunikáltunk. Ezért nyilván a pokolban égünk majd, vagy büdösbogárként születünk ujjá, kinek hogy tetszik, de hát az még odébb van.... 

Már csak azért is fontos volt ez a kis csínytevés mert így még sikerült elkapni a Fuji-sant, ami, dacára a tiszta időnek, alig negyedórával azután, hogy felmentünk, befelhősödött. Szépen is néztünk volna ki a toronyban, Fuji-san nélkül... Dehát akkor lássuk a képeket végre!

A városunk, nagylátószöggel. Most sem lett kisebb...
Ugyanaz, észak felé nézve
Ime a Fuji-san, még mielőtt teljesen betakaródzott volna
Ginza/Marunouchi és mögötte Roppongi
A tokyói öböl
Azért ne felejtsük el, hogy Tokyó alapvetően ilyen 
A Skytree árnyéka
Az üvegpadlón lenézve
A Skytree alulról
Acélszerkezet-pornó
Ha valaki még több fotót szeretne, van a Skytree-ről egy korábbi posztom is, sok képpel, de csak alulról.