Vírusörömök

Az év első posztja a hagyományok szerint az előző év legjobb fotóiról szól, így hát tekintsük ezt most egy elkésett 2020-as posztnak. Azért a fotókon is dolgozunk közben… 

Sok posztot tudnék arról írni, hogy mi volt ROSSZ a tavalyi évben. De 2020-at ekézése kezd egy kicsit unalmas lenni, és egyébként is: év eleje van, fókuszáljunk inkább a pozitívumokra, mert azért ilyenek is akadtak! Mit is köszönhetünk tehát a pandémiának?

Először is, a környékbeli csavargásokat. Az áprilisi-májusi "első hullám" volt az az időszak, ami legközelebb esett az "európai értelemben vett" lezárásokhoz. Azért ez sem volt olyan véresen komoly, jártunk boltba, sétálni, biciklizni. Setagaya-ku-ban, (ku = kerület*), lakunk, adta magát, hogy járjuk be a környéket. Kiderült, hogy bőven van felfedeznivaló, remek kis templomokat, shinto szentélyeket és sok más apróbb-nagyobb érdekességet találtunk, posztoltam is róla néhányat. Vagyis ha nincs koronavírus, valószínűleg soha nem jutunk el a Macskatemplomba...

Azt is (újra) megtanultuk, hogy milyen szépek a japán hegyek. A járvány miatt elmaradtak a szokásos ázsiai kalandozások, de az országon belül szabadon lehetett utazni, sőt, még állami támogatás is volt rá! és ezen belül a túrázás elég biztonságos opciónak tűnt, különösen, ha nem vonattal, hanem autóval közlekedtünk. Így aztán nyáron-ősszel sok szép túrát csináltunk és reveláció volt, hogy milyen gyönyörű tájak vannak, nem is lehetetlenül messze. Hiába zsúfolt Japán, ha elkerüljük a leghíresebb helyeket, szinte alig van valaki. Továbbá jelentem, hogy a 100 híres japán hegy, Hyakumeizan - 百名山, megmászásában most már 23-nál tartok. Nem hiszem, hogy valaha is meglesz mind a száz, de azért még remélem begyűjtök néhányat! 

Még egy mackókalandunk is volt, szerencsére csak távolról... 

A vadvirágok különösen változatosak és gyönyörűek! 

A harmadik kényszer-szülte örömforrás a főzés lett, gondolom, sokan voltak ezzel így tavaly. Megtanultunk sütni-főzni jónéhány japán klasszikust, amit eddig inkább csak étteremben ettünk, vagy boltban vásároltunk meg. Helló tamagó-yaki, tonjiru, kinpira és társai! Az továbbra is igaz, hogy itt Japánban nincs sok értelme ezeket otthon készíteni, de ha egyszer hazaköltözünk, fontos készségek lesznek ezek majd! Az év kulináris megkoronázása pedig a saját készítésű összerakású újévi osechi-ryóri volt, szerintem egészen csinos lett! Itt azért be kell vallanom, hogy az alkatrészek nagy részét készen vásároltuk, de az japán háziasszony vesse rám az az első követ, aki mindent maga főz az újévi menüben. 

  

------------------------------------

* Angolul ezt "Setagaya city"-nek forditják, de tekintve Tokyo méretét, szerintem a "kerület" szó jobban visszaadja a jelentését

 

A második hullámon lovagolva

Most, hogy már világszerte dúl a második hullám, érdemes megnézni, hogy hol is tartunk COVID-ügyben a kies Japánban. Ahogy világszerte, itt sem vagyunk hiján a furcsaságoknak, de hát ez egy ilyen sport... 

Ha visszatekerjük az időmagnót május végére, akkor azt találjuk, hogy a média a „japán modell" felsőbbrendűségéről harsog. Hogy milyen okosan is tették, hogy nem teszteltek össze-vissza (!) hanem az úgynevezett „clusterek”-re (gócpontokra) koncentráltak. És hogy mennyire jól csinálták, hogy nem volt teljes lezárás. Végül pedig, hogy "hát igen a japánemberek, azok mások: higénikusabbak és fegyelmezettebbek". Nem ismerős? Aztán, ahogy feloldották a szükségállapotot, ami sose volt kötelező, csak ajánlott, és az emberek nagyrészt visszamentek dolgozni, a fertőzési számok szép lassan elkezdek újra felfelé kúszni, kissé elhalkultak a japán felsőbbrendűséget hirdető hangok. Ma már visszasírjuk azokat a rémisztő áprilisi számokat, amikor „csak” napi 500+ megbetegedés volt az országban és örülünk, ha 1000 alá kerülünk egy-egy jobb napon...* 

Június környékén a kormány idején elérkezettnek látta az idejét, hogy elkezdje a komolyabb gazdaság élénkítést és ezen belül is a talán legkeményebben sújtott turizmus alapszintű újraindítását. Persze ez nem a külfőldi turistákat célozta, hanem a hazai közönséget próbálták honi nyaralásra ösztökélni, ld. még: "Több Balaton, kevesebb Adria". Ennek eredménye az úgynevezett "Go To" kampány, naná, hogy nem japánul van a szlogen, milyen hülyén nézne az már ki...? ami elég komoly 35-50 százalékos kedvezményeket ad a belföldi turizmusra. Amikorra nagy nehezen összerakták a törvényt, és elállt a júliusi özönvízszerű esőzés, addigra Tokyóban a napi új fertőzési szám már újra az egekben volt, így gyorsan kitalálták, hogy ez most akkor Tokyóra nem érvényes, sem ha oda utazol, sem ha innen mész. Tokyó valóban élén áll a második hullámnak, de mára már a vidéki városok sem maradnak el sokkal mögötte, így megkezdődhetett a nemzeti foci, ld. még: dögöljön meg a szomszéd tehene is! hogy kiket kellene még letiltani. Sokan kivennék Osakát (200+), Nagoyát és Fukuokát (100-100+) is a programból, persze szerintük náluk minden under control csak a fránya Tokyóval van a baj. És Yokohama vagy Chiba, ahonnan az emberek nagy része Tokyóba jár dolgozni? Más kérdés, hogy ha mindekit letiltanak, akkor ki megy nyaralni?

Ezen a héten van az O-bon, az itteni Halottak napja, amikor mindenkinek haza illik menni a családjához és meglátogatni az ősök sírját. Na most akkor ide lehet menni nyaralni? Hát, inkább nem, mert akkor ráragasztjuk a koronavírust a nagyszülőkre. Na de akkor hová lehet? Lehetőleg olyan helyre, ami a) nagyszülőmentes b) nemtokyó c) nincs messze. Vagyis üljünk fel a villamosra, menjünk egy közeli hotelbe és költsük a pénzt ott. De tulajdonképpen a legjobb az lenne, ha mindenki otthon maradna, és csak random utalgatnánk egymásnak pénzeket, hogy pörögjön a gazdaság...

Az esti TV híradó is nagyon vicces. Az egyik riport arról szól hogy egyre nő a fertőzések száma, nagyontessékvigyázni, lehetőleg ne menjünk sehova, enni-inni pedig aztán főleg nem, mert az a Legveszélyesebb. A következő riport azt ecseteli szívhezszólóan, hogy milyen szörnyű, hogy nem megy senki az éttermekbe, így azok szegények tönkremennek, ez most már tényleg tarthatatlan. Utána vissza oda, milyen jó is ez a Go To kampány, lám-lám, Watanabe úr is mehet a családjával nyaralni. Utána Koike-san, Tokyó kormányzója esedezik, hogy Obon alatt legyünk szivesek és maradjunk szépen nyugton a fenekünkön otthon.

De ami a legcsudálatosabb, az a nemzetközi utazások szabályozása. Az egy dolog, hogy egy rakás országból, Magyarország is köztük van, nem lehet Japánba beutazni, ez gyakorlatilag mindenütt így van, minden országnak megvan maga a jó-rossz listája, amit legalább annyira politikai és gazdasági, mint járványügyi alapon állitottak össze, arról, hogy honnan enged be utazókat. De tudomásom szerint a fejlett országok közül csak Japán diszkriminálja az ott élő ÁLLANDÓ lakosait származási alapon. Vagyis, ha egy japánember akar külföldről visszatérni, az minden további nélkül hazamehet, még PCR tesztet sem kell csinálnia! de én, mint állandó, adófizető, afféle "zöldkártyás" lakos, ha most elmegyek, nem jöhetek vissza. Vajon miért? Mert nem vagyok olyan higénikus és fegyelmezett mint a japán emberek? Most ez viccesen hangzik, de annak a több 10 000 külföldinek, aki rosszkor ment el és most nem jöhet vissza, és közben mondjuk pörög a lakbére, esetleg családja-gyerekei vannak ÉS nem kap fizetést mert nem tud dolgozni, ez egyáltalában nem annyira vicces. Az utóbbi idők nagy engedménye e téren az volt, hogy aki a márciusi lezárás ELŐTT ment külföldre, azt MOST, kb. fél év elteltével és mindenféle friss PCR-tesztel ellátva, kegyesen hazaengedik. De aki március UTÁN ment el, vagy most akar elmenni, az úgy járt. Teccettek volna nyugton maradni, vagy japánnak lenni. Most már elég komoly szinten el is kezdődött ez ügyben a peticiózás, sőt azt is hallottam hogy class action suit-ot indítanak a japán állam ellen a diszkrimináció miatt, hát meg is érdemelnék.... 

Szóval emiatt most mi is rendesen be vagyunk ide szorulva. Mindazonáltal, ez már valahol a sokat emlegetett "Új Normál": együtt élünk a vírussal, dolgozunk, nagyrészt otthonról, eljárunk ide-oda, de kockázat-mérlegelő-kerülő módon, és még utazni is tudtunk egyet, bérautóval, a hegyekbe, persze kedvezmény nélkül. Az élet helyet követel magának és megy tovább...

--------------------------

* Azért jó hír is van: annak ellenére hogy a megbetegedések száma messze felülmúlja az első hullámot, az intenzív kezelést igénylő esetek és a halálesetek száma nem, és egyelőre legalább is, meglepően alacsony szinten vannak. 

Vírushelyzet: eljátszott esélyek

„80 kórházban próbálkoztak, mire sikerült megvizsgáltatni a koronavírus-gyanús beteget” „A rendelkezésre álló intenzív ágyak száma az EU-s átlag alig harmada” „Az egészségügyi rendszer összeomlás előtt áll” olvasható az újságokban. Hát, nem szívesen lennék most egy harmadik világbeli országban! gondolhatja az olvasó ilyen hírek hallatán. Ám ezek a hírek, bármilyen hihetetlen is, most a japán sajtóból érkeznek… 

Alig egy hónapja még szerencsésnek éreztem magunkat, hogy a pandémia Japánban ért minket. Bár akkor is lehetett sejteni, hogy az akkori, kb. 1000 fertőzöttel nem fogjuk megúszni a járványt, lehetett abban bízni, hogy fegyelmezett japánok majd csak megfékezik valahogy a dolgot, de ha mégsem, akkor majd az egészségügyi rendszer állni fogja a sarat, és ha neadjisten megbetegszünk, jó kezekbe kerülünk.

Mára már majd’ tízszer annyi fertőzött van és Tokyó ugyan még nem Milánó és nem New York, de erős menetelésben van abbe az irányba. A kezdeti lökést valószínűleg az adta, hogy teszteletlenül hazaengedték a Diamond Princess pár ezer tünetmentes utasát, de a szociális elzárkózás bevezetésének halogatása kétségkívül közrejátszott a helyzet fokozatos romlásában. Azóta, lépésenként és vonakodva ugyan, az egész országra kiterjesztették a rendkívüli állapotot. Ám nem kell azt hinni, hogy ez egy nyugat-európai stílusú „kemény” karantén lenne, a kormány csak „kéri” a lakosságot, hogy maradjon otthon és a cégeket, hogy kötelezzék a dolgozóknak az otthon maradást. De szankció nincs, állítólag erre „az alkotmány nem ad lehetőséget”, több szakértő szerint ez marhaság. A cégek pedig elég ímmel-ámmal engednek a „kérésnek”, az a tipikus, hogy „na jó, akkor csak minden második nap kell bemenni”, mert hát ugye, a hankót, személyes pecsét, az aláírást helyettesíti, mégiscsak oda kell nyomni valakinek… És aki dolgozni jár, az vonatozik is, nagyobb eséllyel eszik étteremben, többet találkozik emberekkel… meglep még valakit a betegszám növekedése? 

Az esetszám-növekedés az első beteg óta
Forrás: https://stopcovid19.metro.tokyo.lg.jp/en

De egy dolog a fertőzöttek száma és egy másik a betegek kezelése. Lám, Németországban is sok a fertőzött, de tudnak mindenkit kezelni és a halálozási arány emiatt meglepően alacsonyan maradt. A japánokat fegyelmezettségben, effektivitásban gyakran, és nem minden alap nélkül, szokták a németekhez hasonlítani, pénz pedig itt is, ott is akad bőven, elvárható hát, hogy az egyébként is német hagyományokon szerveződő japán egészségügy, még nem is olyan régen az orvosok latin helyett németül tanultak Japánban! is hasonlatos legyen az európai mintához. 

De nem. 

Kiderült, hogy a felszereltség siralmas: 100 ezer főre csak 5 intenzív ágy van. Németországban ez a szám 30, és még Olaszországban és Magyarországon is majd’ kétszerese. De nem csak a high-techel van a baj, olyan alapvető dolgok is hiányoznak a kórházakban mint a maszk, Japánban, a Maszkok Országában! arcvédő és köpeny. Osaka kormányzója a napokban kérte a lakosságot, hogy adakozzanak használt esőkabátokat, hogy abból barkácsolhassanak a kórházakban védőfelszerelést… És persze orvos- és nővérhiány is van, különös tekintettel, hogy a rossz felszereltség miatt sokan megfertőződtek. A tesztelés sem működik, először azt magyarázták hogy erre nincs is szükség, aztán kiderült hogy lenne, de nincs elég teszt, és ezt azóta sem tudták megoldani. Az már csak hab a tortán, hogy szabályok szerint a teszthez kórházba kell feküdni, ez meg ugye most elég macerás. De hát Japánban a szabály az szabály, az eredmény az hogy Japánban ezidáig mintegy 110.000 tesztet csináltak, kevesebbet mint pl. Hong Kongban vagy Csehországban. Az egy főre eső adatok még sokkolóbbak: Japán a 880 teszt / 1 millió fő arányával olyan országok mögött kullog, mint az orvosi ellátásáról nem kifejezetten nevezetes Nepál, Ukrajna vagy Irak. Mindezalatt a szomszédos Koreában feleannyi lakoson ötször annyi tesztet végezetek el, itt ezen a héten az új fertőzöttek száma egy számjegyűre esett vissza! Németországban pedig hússzor akkora a tesztsűrűség.

De miért nem cselekedett hamarabb a japán kormányzat? 

Sokan úgy vélik, hogy az Abe-kormány az olimpia megtartásának reményében szándékosan titkolta el az adatokat és késleltette az intézkedéseket. Én egyfelől nem nagyon hiszek az összeesküvés-elméletekben, másfelől egy ilyen ravasz miniszterelnök titokban összeesküdhetett volna a maszk- és lélegeztetőgép-gyártókkal és a gyógyszergyárakkal is, és amikor az olimpia megtartása elérhetetlenné vált, elővarázsolhatott volna a kalapjából mondjuk 500.000 koronavírus tesztkitet. Nem, szerintem a helyzet rosszabb: a kormány újra csak a japán másság délibábjának fogságába esett: a Világ az egy távoli bolygó, ott valóban sok rossz dolog történik, de ez a mi gyönyörű kis szigetünket nem érheti el, itt ilyesmi nem történhet meg, mert mi olyan különlegesek, jelenlegi olvasatban: tisztábbak, távolságtartóak, fegyelmezettek, vagyunk, ergó, nincs itt semmi baj, nem kell idegeskedni, elég japánnak lenni.

A helyzet mindezek ellenére MÉG mindig nem nagyon rossz, (200+ halott, 10.000+ fertőzött) de megjósolhatóan hamarosan meredeken emelkedni fognak ezek a számok… Ráadásul hamarosan jön a Golden Week, vagyis egy hét vakáció, és ha jó az idő nehéz lesz visszafogni az embereket, hogy utazgassanak egy kicsit, egy nemrégi felmérés szerint az emberek mintegy 20%-a forgat a fejében ilyen terveket! Egyelőre még kérdéses, hogy a rosszabbodó helyzet hatására hajlandók-e az emberek és főleg a cégek! változtatni a viselkedésükön, vagy pedig bátran belegaloppozunk a katasztrófába…? 

Bizonyos mértékig minden ország, minden kormányzat szemére vethető, és ezt buzgón meg is tesszük, hogy tesze-toszáskodott, nem használta ki eléggé a járványra való felkészülésre rendelkezésre álló időt. Utólag könnyű okosnak lenni, az adott helyzetben, amíg volt reális esély rá, hogy nem alakul ki világjárvány, érthető volt, hogy nehezen hoztak meg olyan gazdaság-gyilkos intézkedéseket, mint az utazási korlátozások vagy a kijárási tilalom. Hetek, néha egy egész hónap telt el, míg “leesett a tantusz” és megkezdődött a komoly intézkedések és az intenzív felkészülés. Japán különlegesen hosszú kegyelmi időszakot kapott, lassan már három hónapja, hogy az első megbetegedést kimutatták az országban! és annyi ma már biztosra mondható, hogy ez az esély sajnos kihasználatlan maradt.

----------------------------------------

Az adatokat innen szereztem:
https://www.worldometers.info/coronavirus/
https://stopcovid19.metro.tokyo.lg.jp/en

Vírushelyzet, Tokyó

Japánban koronavírus-szempontból kétségkívül jobb a helyzet mint Európában: "csak" kb 1000 beteg van jelenleg, ami már jó két hete csak úgy napi 30-40-nel emelkedik, ez egy 125 milliós országban nem túl sok. Most akkor megúsztuk? Vagy ez csak a vihar előtti csend? Nem lehet tudni. 

Van aki azt mondja, hogy ez azért van, mert a japánok nem ma kezdték a "social distancing"-et, itt ez a norma: alapból nem fogunk kezet, nem puszilkodunk, még kilincset sem nagyon kell megfogni, mert kinyílik az ajtó magától, a WC-ben az ülőke szenzorosan nyílik és a kézmosóvíz is magától megindul. Legtöbb iroda, bolt bejáratánál már évek óta ki van rakva az alkoholos fertőtlenítő és a szájmaszk is réges-régen alapfelszerelés minden magára adó salariman táskájában.

De mások szerint ezt csak a látszat, továbbra is terjed a vírus és a tesztelés hiányosságai miatt, ez nem Dél-Korea! igazából sokkal több fertőzött van, és hamarosan, mint Európában, itt is felszökik majd a fertőzöttek száma. Igen ám, de ugyanezek az szakértők már két-három hete is azt jósolták, hogy hamarosan be fog robbanni a fertőzés, de ez szerencsére nem történt meg. 

Ezen a hétvégén Tokyó nem emlékeztetett túlzottan egy karantén-városra: az idő szép, virágzik a sakura - what could go wrong? Rengeteg embert volt az utcákon, talán nem annyian, mint egyébként, de azért még mindig elég sokan. Este hallottam a TV-ben, hogy Saitamában megtartottak egy 6500 fős sporteseményt. Saitama kormányzója ugyan arra kérte őket, hogy mondják le, jogi eszközei nem voltak egy privát rendezvény betiltására, de nem hallgattak rá, gondolom a bevétel is szempont volt és megtartották. Hááát.... 

Ma este be kellett mennem Shinjukuba, nagyjából tele volt, vásárlók, utazók, és a Minamiguchinál, a hídon ment a buli. Hogy ez a jókedv megalapozott-e vagy puszta felelőtlenség, ezt majd csak jó két hét múlva fogjuk megtudni.... Reméljük a legjobbakat.

Shinjuku, Minamiguchi ma este 6 körül

Utcai koncert ma este (nem hallgattam sokáig...)

Shinjuku, Minamiguchi

Shinjuku, metró

Harc az arcért

A japán és a koreai delegáció rezzenéstelen arccal ül egymással szemben, előtte elmaradt a kézfogás is, és farkasszemet néznek, hosszú-hosszú percekig. Ha ez egy film lenne, kikapcsolnám, micsoda ripacskodás! Így nem viselkednek egymással a diplomaták! de ez a 2019-es valóság, ilyen a viszonya jelenleg Ázsia két vezető demokráciájának. Japán gazdasági szankciók Korea ellen, japán áruk bojkottja és japán cégek értékeinek lefoglalása Koreában, katonai együttműködés felmondása, az események egyre gyorsuló spirálban sorjáznak. 

Nem vállalkoznék arra, hogy felmondjam a sztorit, tessék elolvasni pl. ezt a cikket, elég jól összefoglalja a történteket és arra sem, hogy igazságot tegyek ebben a katyvaszban: egyrészt bonyolult egy ügy, másfelől a fene se tudja, hogy nem vagyok-e elfogult, igyekszem nem az lenni, de hát mégiscsak Japánban lakom. Helyette csak arra szorítkozom, hogy tegyek néhány megállapítást.

Nem mindegy, hogy ki kezdte? A japánok, mert gazdasági szankciókat alkalmaznak egy történelmi vitában, Nem, inkább koreaiak mert illegálisan lefoglalták a japán cégek tulajdonát. Vagy inkább a japánok mert nem fizettek eleget jóvátétel gyanánt. A koreaiak, mert nem elégedettek meg a vigaszhölgyek kompenzációját (másodszor is) lezáró 2015-ös szerződéssel és még több pénzt akarnak. A japánok, mert nem ismerik el a háborús bűneiket, tagadják a vigasznők erőszakos toborzását. A koreaiak, mert nem fogadták el a japán miniszterelnök és a császár 1990-es bocsánatkérését. De mégis inkább a japánok, mert nem kértek bocsánatot tiszta szívből. De akkor már inkább a koreaiak, mert megszegték a 1965-ös szerződést és nem adták oda a japánok által kifizetett kártérítést azoknak, akiket megilletett. Na dehát mégiscsak a japánok foglalták el és tartották megszállva Koreát 35 évig! Na igen, de előtte a középkorban a koreaiak is megpróbáltál Japánt megszállni! És sajnos nem jön senki, aki hazazavarná a kölyköket, mert az ügyeletes csősz, az Egyesült Államok, momentán saját magával van elfoglalva. 

Az arc a legfontosabb. Amíg a Nyugaton legfőbb rossz a bűn, Keleten a szégyen, szokták sommásan mondani, de van benne valami. Vagyis egyik, ha nem a legfontosabb, olvasata annak, amit itt látunk, hogy egyik fél sem akarja "elveszteni az arcát", vagyis megszégyenülve elsomfordálni.

Ez a fő oka, hogy a helyzet eszkalálódik: a felek sikeresen összeeszkábáltak egy olyan hálót, amiből már egyikük sem tud kikecmeregni arcvesztés nélkül. A koreaiak képtelenek feladni a véget nem érő bocsánatkérési és kártérítési követeléseiket, hiszen akkor el kellene ismerniük ezek abszurditását. A furcsa számomra az, hogy noha LENNE mit követelni a japánoktól, például a japán militarizmus és gyarmatosítás korrekt oktatását az iskolákban, ezek a dologok kevés hangsúlyt kapnak, valószinűleg, mert eladhatóbb lenne a TV-ben, ha a japán császár esténként bocsánatot kérne, mint egy-két új paragrafus a japán történelemkönyvekben. Pedig. 

A japánok sem képesek kompromisszumra, hiszen már annyira beásták magukat ezekben az ügyekben, hogy csak minden meghátrálás, még a tárgyalás is, vereséggel és megszégyenüléssel érne fel. Ráadásul, mivel tehetetlenek voltak a koreai lefoglalásokkal szemben, a gazdasági szankciókkal új frontot nyitottak és ezzel egyidőben belemásztak egy hasonló csapdába azzal, hogy azt állítják, mindennek semmi köze az egész ügyhöz, nanáhogy van, de ha ezt elismerik, akkor az ugye, megint csak arcvesztés. Másrészt tényleg maszatolnak; minden eddigi bocsánatkérés, felelősség elismerése úgy lett megfogalmazva, hogy hogy maradjon abban lehetőség az összekacsintásra: oké, ezt most el kellett mondani, de mi tudjuk...

Klasszikus játékelméleti csapdahelyzet, ahol mindkét fél irracionálisan magasra emeli a tétet az eredetileg nem is olyan nagy veszteség elkerülésére. Nem teljesen véletlen, hogy ez így sikerült, a koreaiak kezdettől fogva súlyt fektettek arra, hogy olyanokat követeljenek Japántól, például a császár  bocsánatkérése, ami direkt arcvesztés lenne Japánnak, ez lenne az igazi elégtétel a lassan már jó száz évvel ezelőtti japán okkupációért. Korea láthatólag nagyon szeretné, ha tartósan megkaparinthatná a morális high ground-ot Japánnal szemben, de Japánnak ez, némileg érthetően, nem nagyon van az ínyére.

Mindennek az az eredménye, hogy az arc megőrzése fontosabb, mint a gazdasági-politikai ráció, hiszen egyfelől csak milliárdokban kifejezhető az a kár, amit a két ország a gazdasági szankciókkal és bojkottal egymásnak okoz, másfelől minden viszály Kínát és Oroszországot, és mellékszál gyanánt: Észak-Koreát! erősíti, akiknek pedig kevéssé áll érdekükben a két ország prosperitása.

Itt, kérem szépen, megint csak a politikusok vadítják az embereket. Japánban, legalább is a városokban, az emberek többsége nem nagyon törődik az egésszel, ha már valami, akkor az észak-koreai rakétázás jobban aggasztja őket, a koreai fiúbandák és szappanoperák népszerűsége töretlen, és épp a minap győződhettem meg arról, hogy a koreai sportolók pont ugyanakkora tapsot kapnak, mint a többi országból jövők. Amennyire a TV-ben látom, ez azért Koreában nincs teljesen így, lelkesen folyik a japán áruk bojkottja: a japán sört kiöntik, a japán autókat nem szolgálják ki, és a hivatalnokok japán tollakat és radírgumikat gyűjtenek össze és zárolnak. Hiába, a koreaiak hevesebb vérmérsékletű nép és a japánokkal szemben való acsarkodást nem nehéz felpiszkálni. A japánok az ilyenre csak hűvös lenézéssel reagálnak, ezt sem mondanám sokkal szimpatikusabbnak. Nyilván van sok idős koreai, akiknek a háború alatti történések még ma is valós fájdalmat okoznak, de állítom: a politikai habverés nélkül ez az ügy nem jutott volna el idáig. Ám a politikusok az utóbbi években világszerte újra ráébredni látszanak arra, hogy a gyűlölet erősebb mozgósító erő mindenfajta pozitív üzenetnél, így mindkét oldalon egyre gátlástalanabbul aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket. És hát van-e fontosabb dolog a világon, mint a következő választást megnyerni? Na ugye, hogy nincs.

Háború azért nem lesz. Mi lesz ebből? Nehéz megjósolni, az én tippem az, hogy a helyzet egy darabig még romlani fog, de azért háborúra talán nem kell számitani, annyira egyik fél sem hülye. De az is látszik, hogy ez a politikai garnitúra, Abe az egyik oldalon, Moon a másikon, nem fog tudni már kibékülni. Így várni kell pár évet, míg új arcok jönnek, aki nem cipelve ezeket a terheket, talán képesek lehetnek arcvesztés nélkül de-eszkalálni a helyzetet. Addig is, Putyin és Xi urak egymás hátát lapolgatva, hahotáznak tovább, és kissé távolabb Kim Jong Il is szelíden mosolyog. Jó hír ez minden autokratának: lám, ilyen a demokráciák, nem bírnak magukkal, örökké csak veszekednek... 

Korszakváltási kínlódások

Szóval akkor itt van ez az új korszak, a Reiwa, lehet találgatni, hogy mit hoz majd, egyelőre úgy tűnik, esőt, tele vannak az újságok Heisei-korszak megemlékezésekkel és Reiwa korszak spekulációkkal, a cikkek többnyire azt jósolják, hogy ilyen szép névvel csakis jó dolgok jöhetnek, dehátperszevannakkihívások. Az mindenesetre látszik, hogy a hangulat vidámabb, mint 30 évvel ezelőtt, az előző korszakváltáskor, mert én már akkor is itt voltam ám! Persze ez nagyrészt annak tudható be, hogy akkor mégiscsak szomorúnak illett lenni, hiszen meghalt a Showa uralkodó, ellenben most erre nincs okunk, hiszen a korábbi császár bölcsen lemondott, és így felhőtlenül ünnepelhetjük a Heisei uralkodó nyugdíjba vonulását, 85 évesen végtére is megérdemli, és a Reiwa császár munkakezdését, 59 évesen végtére is ideje. 

Az ország sem panaszkodhat, a köz gondos mérnökei úgy ítélték meg, hogy ilyen jeles eseményre kijár a népnek egy kis pihenés és kiosztották minden idők leghosszabb állami ünnepét, 10 nap fizetett szabi! ami a szokásos május eleji Golden Week és pár nap extra szabadság ügyes kombinációjából jött össze. És akkor rögtön itt a dilemma; mit is kezdjünk ezzel a ránk szakadt, gigantikus sabbatical-lal?

Az első gondolat, ami rögtön adja magát, hogy mialatt az ország polgárai ünnepelnek, mi menjünk utazni! Végre egy tisztes hosszúságú alap-vakáció, ezt egy-két nappal feltuningolva már egy európai ésszel is értelemezhető időtartamú utat lehetne összekalapálni. Jó próbálkozás, de hibás: úgy tűnik, hogy a lakosság is úgy döntött, hogy ezt a különleges alkalmat utazással ünnepli meg, minek következtében a repülőjegyek sztratoszferikus magasságokba szöktek fel, értsd ezalatt, hogy a legfapadosabb economy jegyek 3.000 euró környékén indulnak. És még ha valami csoda, vagy gondos előre tervezés, folytán valaki szert is tenne egy jegyre, a reptéri földi poklot nem lehet elkerülni, Naritán már egy héttel a Golden Week előtt jó órás sor állt az átvilágításnál, ott voltam, láttam.

Rendben, akkor tehát az ország kiürül, menjünk mi egy jó kis belföldi vakációra! Wrong again, 125 millió emberből jut is, marad is, próbálkoztunk többfelé is, de az volt a benyomásunk, hogy belföldön is foglalt minden elképzelhető szálláshely. És még ha találunk is valamit: hogy jutunk oda? A repülő- és shinkanzen-jegyek elkeltek, marad a helyjegy nélküli, vagyis leginkább állva, utazás a shinanzenen vagy az autóbérlés, ami pedig nagyjából ekvivalens a 6-12 órás mega-dugókban való ücsörgéssel, és ezt most saját tapasztalatból mondom.

Vagyis ez is kihúzva, így hát akkor a gaijin otthon marad, rövid sétákat tesz vagy biciklizik egyet-egyet Tokyóban, esetleg szigorúan egynapos! túrákat tesz a környékbeli hegyekben. Aki pedig igazán ravasz, és hát mi persze ilyenek vagyunk! az előveszi a laptopját és megcsinálja mindenféle elmaradt munkáját. Ha pedig munka közben úgy szottyan úri kedve, feláll és teát főz magának, sőt, még egy kis ebéd utáni szundikálástól sem riad vissza! Valahogy ilyenféleképp néz hát ki a korszakváltás megünneplése minálunk...

Az eltűnő hatvanas évek

Az Izumo-taisha különleges jelentőséggel bír a shinto mitológiában. Sokak szerint Japán legősibb shinto szentélye, a Napisten, Amaterasu személyes ajándéka Ókuninushi istennek, hálából, hogy az unokájára, Ninigi-no-Mikotora bízta az országot, a hely, ahol évente egyszer összegyűlnek az istenek, hogy megvitassák ez elkövetkező év teendőit, meg gondolom, hogy bulizzanak egyet. Mégis, amikor végre két hete eljutottam oda, legalább akkora várakozással néztem elébe az adminisztratív épület megtekintésének, mint magának a szentélyének.

Az épület, Kikutake Kiyonori metabolista építész 1963-as alkotása, ugyanis egy modernista remekmű, ami csodálatosan ötvözi a shinto építészet szellemét a XX-ik század technológiájával, egy olyan dinamikus, izgalmas épületben, amit méltán tartanak Kikutake legjobb munkájának. Technológiai szempontból is különleges az épület; ez volt az egyik első példája az un. előfeszített vasbeton szerkezetnek; a mintegy 2 méter magasságú vasbeton gerenda acélbetéteit a beton öntése előtt megfeszítették, igy alkalmassá téve arra, hogy 40 méteres (!!!) fesztávot alátámasztás nélkül áthidaljon*.

Nos, ezt a csodálatos épületet ottlétem alatt éppen bontották.

Először nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak valami radikális helyreállitás, esetleg teljes ujjáépítés, ezért felvilágosítást kértem a szentély kezelőitől, akik közölték, hogy nem, ezt most egyszerűen csak lebontják és kész. Amikor mondtam nekik, hogy ezt az épületet én már hamarabb ismertem, mintsem a gondolat, hogy valaha Japánba fogok látogatni, nochdazu, ott ÉLNI, megfogant volna bennem, kissé szégyenkezve mondták, hogy hát igen, tudják, hogy híres, de hát elöregedett, veszélyes lett és drága lett volna renoválni, mit lehet csinálni. 

Kikutake épülete nem az egyetlen példa, amikor neves újkori épületeket elpusztítanak. Ugyanazon a kiránduláson, Shimane prefektúrában láttam a híres utazó és Japán egyik első értő külhoni értelmezője, Lafcadio Hearn emlékmúzeumát, ami egy gyönyörű, 1934-os modernista épület, Yamaguchi Bunzo alkotása, HELYÉN épült. Az indok itt az volt, hogy az épület „nem illett a védett környezetbe”. Kétségtelenül szép régi szamuráj-házak vannak a környéken, de ilyen alapon Japán nagy részét le lehetne bontani; miért pont azzal kezdik, ami legalább szép?

Lafcadio Hearn Memorial Museum, Matsue,

A leghíresebb példa persze Wright csodálatos Imperial Hotel-je volt, amit 1968-ban bontottak le, csak hogy egy jó nagyot építhessenek a helyére.

De igy jártak a Dójunkai apartmentek is Omotesandón, és még lehetne hosszan sorolni... A következő áldozat a Kapszula-hotel lesz, egy másik neves metabolista, Kurokawa Kisho emblematikus műve, ami épitészek generációit ihlette meg, vagy riaszotta el. Ez már be van vonva egy acél sodrony-hálóval, ami Tokyóban a halálos ítéletet jelenti az épületekre nézve, csak idő kérdése, mikor indulnak meg a gépek.

Nakagin Capsule Tower, Tokyo, 1972

De még Tange Kezno világhírű sportcsarnokai is veszélyben vannak:

Kagawa Prefectural Gymnasium (Takamatsu)

Yoyogi Nemzeti Stadion (Tokyo, Shibuya), igen, ezt is

A Hotel Okura, Taniguchi Yoshiro 1962-es épületét, a lélegzetelállitó lobbijával, pedig már bontják is. 

A Hotel Okura híres lobbyja

Hamarjában nem tudok még egy olyan országot mondani, oké, az Iszlám Államban még nem jártam, ahol ennyire dühödten pusztítanák a közelmúlt építészetét, mint Japánban. És van mit: a japán modernizmus csodálatos épületeket hozott létre, ami nélkül mind szegényebbek lennénk. De veszít az ország is, és nem csak amiatt a párezer csalódott építész-turista miatt, hanem mert az építészeti örökség része a nemzeti kultúrának.

De hogy is van ez? Nem jut eszébe senkinek, hogy ez így nem jó és valamit tenni kellene? Dehogynem, az épitészek tiltakoztak, vannak nemzetközi peticiók, elvétve még tüntetések is, de ez kevéssé hatja meg a tulajdonosokat és ezeket az épületeket nem védi semmilyen törvény, Japánban a műemlékvédelem egyébként is csak a leghíresebb, legfontosabb műemlékeket kezeli**, így semmi nem akadályozza meg a tulajdonosokat abban, hogy ezeket a házakat lebontsák és helyükre új, praktikusabb, de tipikusan jellegtelen épületeket építsenek***. 

A félmúlt építészeti hagyatékával mindig is hadilábon álltak Japánban, valahogy van egy fáziskésés; legalább 100-150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy régi épület értékelve legyen. A háború után szakmányban bontották a régi faépületeket, tűzveszélyességre hivatkozva, az 50-60 években a gyönyörű Meiji korabeli kő- és téglaépületek kerültek sorra. Ezeket például most már kezdik értékelni, számos jól sikerült renoválásról tudok, de már alig van belőlük. Most a háború utáni modern korszak remekei kerültek bele ebbe a „vakfoltba”; ahhoz már öregek, hogy praktikus okokból érdemes lenne őket megtartani, de ahhoz még nem elég régiek, hogy szépségük és jelentőségük miatt, akár némiképp átalakitva is, helyreállitsák őket. 

Így ezek eltűnését majd úgy 20-30 év múlva fogják elkezdeni sajnálni.

-----------------------------------------

* Akit esetleg érdekel, ebben a cikkben van egy nagyon alapos elemzés az épületről (angol)
** Amit Magyarországon „műemlék jellegű épület”-nek vagy „védett utcakép”-neveznek, itt senki sem törődik, pénz nincs rá, igy aztán teljesen a tulajdonosokra van bizva, hogy ezekkel az épületekkel mi történik.
*** Ha Japánban egy épület tulajdonosa le akarja bontani a házát, és helyére egy újat épiteni, akkor, amennyiben betartja az épitési szabályokat, senki nem tudja ebben megakadályozni. A saját szempontjukból valamennyire érthető, hiszen ha egy épület fenntartása nem gazdaságos, arra nem akarnak pénzt áldozni. Ha a társadalomnak fontos egy épület fennmaradása, akkor bizony ehhez a közvagyonból is hozzá illene járulni...

Öt éve történt

A kerek évszámoknak tulajdonképpen semmi jelentősége sincs, épp csak a Föld van éppen nagyjából ugyanazon a helyen, mint amikor egy bizonyos dolog megtörtént. Valamiért mégis kedveljük ezeket az időpontokat, talán, mert fogást kínálnak az idő unalmasan egyhangú, végtelen áramlásában.

Tegnap volt pont öt éve, na megint elkéstem a poszttal! hogy Japántól keletre, a Csendes-óceán mélyén valami történt, felpattant egy tektonikus lemez, és az így keletkező földrengés jelentős pusztítást okozott a keleti tengerparton és Sendai városában. Nem mellesleg a tektonikus lemez mozgása néhány méterrel megemelt pár millió köbméter vizet, egyfajta "vízdomb" keletkezett, a víz viszont folyadék, vízszintesen szeret lenni, így gyorsan kinyújtózokodott, és a gyorsvonati sebességgel terjedő hullám Tohoku partjainál helyenként több, mint 20 méterre csapott fel, magával cipelve autókat, házakat, és majdnem 25.000 embert. 

A víz sok minden más mellett a fukushimai atomreaktor tartalék generátorait is elöntötte, használhatatlanná téve azokat, éppen akkor, amikor szükség lett volna rájuk. A reaktor ugyanis automatikusan leállt, nem mintha bármi baja lett volna a földrengéstől, biztonsági intézkedés gyanánt. A leállt reaktort viszont hűteni kell, a hűtővíz áramlásához pedig motorok szükségesek, amiket áram hajt, de hát az nem volt, hiszen a generátorokat elöntötte a víz... Így a világ dermedten figyelte, ahogy néhány nap alatt a felforrósodott nukleáris fűtőelemek leolvadnak, a reakciókból fejlődött hidrogéngáz pedig szép sorban felrobbantja a reaktorépületeket. A többit már ismerjük: a lakosságot kitelepítik, és megkezdődik a "cleanup" aminek az időtartalmát az optimisták is 30-40 évre becsülik. Pedig csak annyira lett volna szükség, hogy a generátorokat egy picit magasabbra kellett volna tenni. Vagy lezárni a tetjüket amikor jött a cunami. Vagy hozni helikopterrel előre előkészített tartalék generátorokat. Vagy... 

Szomorú és peches egy történet ez; ha csak a földrengés lett volna, akkor könnyen lehet, hogy egyfajta sikersztoriként emlékeznénk rá: átvészeltük a világtörténelemben eddig mért második legnagyobb földrengést, alig párszáz áldozattal és meglepően kevés, Tokyóban gyakorlatilag nulla, anyagi kárral! Ha azért a cunamit is hozzávesszük, akkor a tragédia ugyan tagadhatatlan lenne, de ez mégis csak egy természeti katasztrófa lett volna, aminek elviseléséhez az évszázadok alatt már hozzászokott a japán nép, és a gyászmunka elvégzése után része lenne a kollektív emlékezetnek. De Fukushima, amibe ugyan nem halt bele senki, mégis nagyobb sebet ütött a japánok pszichéjén, talán éppen az elkerülhetősége miatt. Megingatta a japánoknak a technológiába, valamint annak uralhatóságába, és ezzel együtt saját maguk alaposságába és szervezettségébe, vetett hitüket. Mivel a második világháború utáni elképesztő japán gazdasági-társadalmi sikertörténetnek éppen ezek voltak az alapjai, ezért ennek a sokknak a rezgései máig érezhetők. Csak azt remélhetjük, hogy ez válság és az ezt övező, máig sem befejezett, viták hozzásegítenek ahhoz, hogy Japán találjon egy új paradigmát, aminek alapján optimistán, megújulva tudna belekezdeni a következő 50 év sikertörténetébe. 

Mert erre nagy szükség lenne, nem csak Japánnak, de a világnak is.

---------------------

A földrengésről annak idején itt: http://tokyoreloaded.blogspot.jp/2011/03/1446.html és itt: http://tokyoreloaded.blogspot.jp/2011/03/szamuraj-virtus.html irtam.

Mitől ilyen rendesek a japánok?

Ez az az ország, ahol sohasem kell félni este a sötét utcán, az elhagyott értéktárgyak többnyire megkerülnek, ott lehet hagyni a laptopot a kávéházban, ha a mosdóba mész, ahol az emberek akkor is megállnak a pirosnál, ha nem jön az autó, és még azt el is tudom hinni, hogy a sportolók tényleg nem doppingolnak. Bizonyos megszorításokkal, ezekről korábban itt írtam, ez mind így igaz, sok minden más mellett ezért is szeretünk Japánban élni. De ne elégedjünk meg a tények nyugtázásával, keressük meg az okokat is, hogy mégis, mitől ilyen rendesek* a japánok? Talán már nem meglepetés, hogy az Önök fáradhatatlan társadalomkutatójának természetesen erre is van egy elmélete!

Ez pedig nem más, mint a genetika. Igen, jól olvastátok, azt írtam, hogy GENETIKA. 

Mielőtt valaki lerasszistázna, hadd magyarázzam el: nem gondolom, hogy létezik faji determináltság vagy valami misztikus "nemzeti principium", ami miatt a népek u.n. "nemzeti karakterei" eleve determináltan ilyenek vagy olyanok lennének. Egyébként sem vagyok túl lelkes híve a nemzetkarakterológiának, mert bár elismerem, hogy különbségek léteznek, de tapasztalataim szerint az egyéni differenciák messze meghaladják a közvélekedés által a népekre oktrojált tulajdonságokat, túl sok slendrián németet, visszahúzódó olaszt és pénzügyekben járatlan zsidót ismerek ehhez. De az is tény, hogy viselkedésünket, egyéni karakterünket nagyon jelentős mértékben meghatározza genetikánk, és ha egy bizonyos tulajdonság egy népcsoportban nagyon határozottan jelenik meg, akkor nem kellene, hogy tabu legyen ennek utánagondolni. Természetesen eszmefutattásom mindenfajta kutatást nélkülöző amatőr spekuláció, a profiktól ezúton is szíves elnézést és véleményeket kérek.

Naszóval, úgy gondolom, hogy a szabályok betartása, a tekintélynek való engedelmeskedés, illetve annak ellenkezője, a kötöttségek semmibe vétele, a lázadásra való hajlam az egyénben genetikailag meghatározott, legalábbis mint egy erős valószínűsítő tényező. Ha ezt a fajta gént (vagy géncsoportot) egy embercsoportban módszeresen diszpreferáljuk, akkor az a csoport szabálykövetőbb lesz. Nem kell mást tenni ehhez, mint hogy a szaporodásnál előnyben kell részesíteni azokat az egyéneket, akikben ezek a nemkívánatos tulajdonságok nem ütköznek ki. Ha például egy darabig megakadályozzuk, vagy legalábbis megnehezítjük, hogy a vörös hajúaknak gyereke legyen, egy idő után garantáltan kevesebb gyufafejű embert fogunk látni magunk között.

Az Edó-korban, más nevén Edó-bakufu vagy Tokugawa-shogunátus, pontosan ez történt: aki lázadozott, annak konkrétan levágták a fejét, de gyakran ennél kreativabb halálnemekkel is büntettek, és nem ritkán nem csak őt, hanem egész családját is kiirtották. Az ilyetén elhalálozott egyén/család vérvonala megszakad, és ezzel egyidejűleg egy pici előnyt szereznek a népességben azok, akik nem emberkedtek, hanem meghúzták magukat szép csendben. A rendesség elfogadása hosszabb életet és több gyereket garantált, vagy fordítva: aki rebellis volt, annak kevesebb esélye volt a génállományát tovább örökítenie. A természetes kiválasztódás kissé művi utánzása ez, bár ha az emberi természetet is ide soroljuk, akár részeként is tekinthetjük annak. Kegyetlenül hangzik ugyan, de tény, hogy ez elég effektív módja egy embercsoportban a lázadás hajlamának csökkentéséhez, különösen, ha ezt 250 éven keresztül, ez minimum 8-10 generáció! nagyjából konzekvensen folytatják, és azért előtte-utána sem voltak a rebellisek kifejezetten preferálva. Evolució ez bizony, a javából, nem különbözik lényegileg a pintyek csőrének az adott környezethez való adoptálódásától...

Mielőtt még valaki felkiált, hogy "hát ez az, ezt kellene itt is csinálni!" szeretném felhívni a figyelemet arra, hogy Tokugawa shogunátus egy kőkemény katonai diktatúra volt, amihez képest Észak-Korea igazságszolgáltatása, a légelhárító ágyus kivégzéseivel és koncentrációs táboraival, egyfajta liberális mintaállamnak tűnhet. Persze lehet, hogy ez a hasonlat valakit nem tántorit el, bár azért kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, ha rokonainak megtévelyedése miatt ő is bekerülne egy elrettentő célzatú családi kivégzésbe, de a magam részéről kész vagyok elviselni a jelenleginél valamivel kevésbe rendes országot is, amennyiben ezzel meg lehet úszni a tömegmészárlásokat. Hangsúlyoznám ugyanis, hogy szerintem itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy "keménykezű volt az igazságszolgáltatás", hanem, hogy olyan sok embert végeztek ki, aminek már evoluciós hatása volt.

Az engedelmesség persze még nem morál; nem gondolom, hogy a japánok csak puszta meghunyászkodásból vagy a büntetéstől való félelem miatt nem lopják el a laptopom, amikor kimegyek vécére. A kulturális evolució párhuzamos a biológiaival és az egyik kölcsönösen hat a másikra. Egyfelől a Tokugawa kormányzat sem csak a fejeket vagdosta, hanem ezzel egyidejűleg útmutatást is adott arra, hogy hogyan lehet ezt elkerülni. Az alsóbb osztályoknak szánt ideológia alapvetően konfuciánus volt, a Zen csak a szamuráj osztály filozófiája volt, és ez az engedelmesség mellett a morálra is nagy súlyt helyez, a kettő szerves egységben van. Másfelől, alulról nézve, sokkal könnyebb engedelmesnek lenni, ha azt nem csak a túlélést szolgáló viselkedés, hanem ez az önnmagában kissé kesernyés pirula a moralitás kétségkívül nemes és társadalmilag hasznos elveibe van csomagolva.

Jó, tehát akkor mondjuk, hogy bebizonyítottuk: a japán rendesség, legalábbis részben, genetikai eredetű. De akárhogy is nézzük, a shogunátus véget ért 1868-ben, és bár utána jó ideig még korántsem lehetett az igazságszolgáltatást puhánysággal vádolni, hiába van szigor a második világháború vége óta erősen csökkenőben, a rendesség nem látszik eltűnni. Így marad ez most már mindörökre, megcáfolva amit állítottam a nemzeti karakterek változékonyságáról?

Rossz hírem van, előbb-utóbb el fog tűnni.

Az eszmék, és persze a most sem annyira gyengekezű igazságszolgáltatás, még egy darabig fenn fogja ezt tartani majd, de szerintem csak idő kérdése, hogy az evoluciós tényező megszüntével mikor áll helyre a rebellisek és a rendesek aránya, én még úgy 30-50 jó évet saccolok, és utána menthetetlenül elkezdenek a japánok is átmenni a piros lámpánál. De addig is élvezzük ki ezt a biztonságos világot, amit a shogunátus lázadóinak vérével nyertünk el...

------------------------

* "Rendesség" alatt itt most a szabálykövetés és a moralitás együttesét fogom érteni.