2011. február 28., hétfő

A ló, a szöcske és a páfrány

Olyan éhes vagyok, hogy megennék egy lovat! tartja a mondás. Hát, valami ilyesszerű esett meg velünk a múlt hétvégén. De menjük sorjában; ott tartottunk, hogy befejeztük a sítúrát a Filogermán Nyugdíjas Hótalpasokkal. Rendes ember Japánban síelés után nem rohan hanyatt-homlok haza, hanem onsenbe megy, hogy kiáztassa magából a fáradtságot, és mi szeretünk rendes emberek lenni. Az onsen, az a hévíz, ilyenből sok van errefelé, ez a földrengések és a tűzhányók kellemes mellékhatása. A hévízek mellé/fölé persze szállásokat emeltek eleink, mi is egy ilyen régi ryokanban* szálltunk meg, ami több száz éves volt lenne, ha az ötvenes években a tűzoltság nem bontatta volna le tűzveszélyesség okából, ekkortájt és főképp ez okból pusztult ki Japán történelmi építészete.


















A lényeg, a fürdő, azért nem volt csalódás, vagy jó 10 éve kaptunk egy könyvet, amiben volt erről a fürdőről egy kép, ezért jöttünk ide, ez sem volt ugyan régi, de nagyon szépen megcsinálták, tulajdonképpen egy kerti pavilon volt az egész, benne egy 2X1 méteres hinoki-cédrus medence, az alja fehér kaviccsal kirakva és benne az előírásszerű, 42 fokos forró víz. Mivel ez egy középhaladó blog, nem magyarázom el a fürdés menetét, csak azt a fájdalmasan gyönyörűséges érzést, ahogy lassan megmártózunk a vizben, ügyelve, hogy ne nagyon kavarjuk fel, mert akkor tényleg elviselhetetlenül forró, aztán kiülünk a szélére, hűsölni, majd megint bele és közben merengünk a kert szépségén, a hófoltokkal takart köveken. És ugyanezt, még egyszer lefekvés előtt, majd pedig reggel, éhgyomorra is.

A fürdés után a vacsora következett, mert a ryokan mindig félpanzió. A szokásosnál is apróbb és öregebb házinéni felszólítására lementünk az ebédlőbe és már első pillantással felmértem, hogy itt bizony ma rendesen belenyúltunk. Érdeklődtem a nénitől, vajon mi az a szép piros hús abban a kerek tálban, hátha marhahús, reménykedem, de a néni kedvesen hunyorít, hogy az bizony ló. A balra levő tálat már nem is kérdeztem, belenyugodtam a sorsomba, hogy én ma itt szöcskét fogok enni, valamint apró kukacokat, pirítva. Volt még ezenkívül némi szárított hal, apró rákocskák, valamint különféle erdei zöldségek igen széles választéka, utána pedig casserole-szerű, póréhagyma felett párolt lóhúst kaptunk, édeskés miso-szósszal leöntve.


















Mindenesetre rendeltem egy üveg sakét.

Nem vagyok különösebben finnyás természet, de az ízeltlábúak esetében valahol a tengerszint magasságában mégis húztam magamban egy vonalat, ami ez alatt van, az mehet, de a felszínieket inkább mellőzzük. Jó, kóstoltam már szöcskét máskor is, jó étel az annak aki szereti, de más egy-egy szöcskét brahiból elnassolni és más egy egész tállal szembenézni és a pöttöm obáchan** kedves, de szigorú tekintete nem hagyott kétséget, hogy ma itt bizony az utolsó szöcskelábnak is el kell tűnnie. Ráadásul Judit kevéssé volt szolidáris, így nekem dupla adag egyenesszárnyú jutott. A nyers lóhúsból ugyan csipegetett, de a nagy része ennek is rám maradt. My lucky day...

Ez az egész azért van, mert régen a hegyek között kevés volt a fehérje, így a hagyományos naganoi környéki konyhában minden fellelhető fehérje-forrást megbecsültek. Az ízeltlábúakkal pedig a táplálkozás-tudósok szerint semmi baj sincs, 70%-a fehérje, koleszterin pedig szinte nulla. A jövő tápláléka, meg persze a múlté. De miért kell nekem ebből a jelenben ennem? Ez a kérdés szerintem nem csak bennem merül fel; egy másik alkalommal már tanúja voltam annak, hogy a japán turisták is hasonló kultursokkot élnek át, de aztán, elvégre a tradíció fontos dolog! vitézül nekilátnak a rovarevésnek. A helyi erők meg vigyorogva figyelik és utána elmennek a Mekibe, gondolom legalábbis.

...és hogy milyen íze volt? Tulajdonképpen teljesen jó. Valami édeskés szószban, gondolom saké, mirin, szójaszósz, volt megpirítva, ropogós volt és telt ízű. A nyers lóhús olyan marhahús-carpaccio-szerű, ez sem rossz, bár kevesebbel is beértem volna. Párolva nem jött be annyira, kicsit gumiszerű lett, és az édes szósz is fura volt rajta, de azért lenyomtuk, nem hoztunk szégyent etelközi őseinkre. A páfrány és a többi hegyi zöldség érdekes, helyenként akár ízletesnek is nevezhető, de így együtt, és ekkora dózisban kissé megerőltető volt. Végkövetkeztetésünk az volt, hogy izgalmas ugyan a naganoi konyha, de inkább maradunk a japán konyha azon 99%-ánál, ami nem ilyen stresszes és sokkal finomabb.

---------------------------------------

* hagyományos japán vendégfogadó
** néni

2011. február 24., csütörtök

Hülyetábla

Gaijinok körében kedvelt sport az ütődött angol nyelvű feliratok vadászata, ezúton szeretnék szerény képességeimmel hozzájárulni az egyre gyarapodó kollekcióhoz.















Amint a képből implicite kiderül, a hét végén sítúrázni voltunk, erről bővebben a Csússz és mássz! idevágó posztjában olvasható.

2011. február 21., hétfő

Új fiú a placcon

Toshi Yoroizuka cukrászdáját Bálint-nap előtti vasárnap találtuk, amikor a Midtown környékén sétálva, kígyózó sorra lettünk figyelmesek. Mint ezt már említettük, a Valentájn-déj gondolatköre nagyon megfogta a japánokat, de egy ekkora sor azért ritka. A minap ismét arra volt dolgom és eszembe jutott, hogy érdemes lenne megtekinteni az új jövevényt.

















A bejárati rész maga a bolt, ahol francia stílusú édességeket árulnak, mivel a mester Európában tanult, a hátsó teremben pedig egy hosszú pult mellé ülve lehet figyelni a nyitott konyhában tevékenykedő cukrászmestereket. A hely állítólag éppen erről híres - a süteményt nem a hűtőpultból hozzák elő, hanem rendelés alapján, szezonális alapanyagokból, frissen készítik.

A képen látható két süteményt empirikus vizsgálatnak vetettük alá. A hosszúkás, fehér tál sütőtök krémet tartalmazott, pirított dióval ízesítve, az emeletes tortácska pedig csoki-kávé-karamellkrém rétegekből állt. Az első, szemmel történő vizsgálat kielégítő volt. A második, ízleléssel történő vizsgálat eredménye azonban elmaradt a várt színvonaltól. Nem mintha rossz lett volna, csak magasra tettük a lécet és a kicsit unalmas, kiszámítható ízek messze alulmaradtak a néhányszor már említett Sadaharu Aoki ízben/textúrában rétegzett, harmonikus, mindig valami meglepetést rejtő alkotásaitól. A két cukrászat alig néhány száz méterre található egymástól, így mi már csak maradunk a megszokott helynél.

2011. február 17., csütörtök

Kokoromai 心米

Kokoromai is one of those places hidden in plain sight. Fronting Gaien Nishi-dori, it looks easy to find on any map, yet we twice walked past the unmarked staircase leading up to the second floor restaurant. That was last year, when we first read about it in of all places a week-end edition of the FT. Several visits later, we still feel that slight thrill that comes from insider knowledge. However, that thrill alone would not tempt us back; what draws us in is the consistently high-level cooking.


As its name suggests, the very essence of Kokoromai* is the rice, individually prepared indonabe (earthenware cooking pot). There are 12 varieties to choose from; some are soft and light, others are mochi-mochi (chewy) or have a deeper flavour. Gohan (rice) is the first thing to order here, as the traditional cooking method needs at least 40 minutes. On this visit, we decide on Sawanohana from Yamagata prefecture and Sasanishiki from Miyagi.

Having dealt with the essentials, we turn our attention to the seasonal menu. We order a plate of hamachi (young amberjack) from the list of sashimi and sawara no shioyaki (Spanish mackerel grilled in salt) from the grill. The sashimi soon arrives and is excellent; soft and buttery. By the time the grilled fish arrives, we have also wrestled with the regular Japanese menu and with a bit of help have ordered cucumbers with mugimiso (miso with barley) andyamaimo (yam) tofu sooo good I cannot believe we never tried this before! We wash it all down with a junmai ginjo-shu** from Iwate.

As the portions are quite small, we feel free to mix and match, so we scan the menu again and ask for a plate of lightly fried pork cutlet. This is very far from a wienerschnitzel, we think as we dip the bit-sized pieces into a spicy-salty-lemony sauce.


Finally, the rice arrives, each type in its own heavy, glazed pot covered with a snugly fitting lid. The rounded, dark brown pots, sitting on a wooden tray are so beautiful, that we contemplate them for a few minutes before lifting the lid with the strip of cotton cloth provided for the purpose. Tasting the two types of rice side by side, we do detect slight differences in taste and texture, but we would probably need more practice in order to truly appreciate the subtle nuances. There is a lovely, thin golden crust of rice at the bottom of the pot that we almost fight for. Umeboshi and misoshiru completes the meal.

Kokoromai is a tiny place, even for Tokyo. The counter seats ten and the two private rooms four each, thus it is better to reserve in advance.

Food: 8/10 (excellent)
Ambiance: 6/10 (nice place)
Price-performance: 5/10 (OK)

--------------------------------------------

* Kokoromai 心米 means heart and rice
** junmai means that it is pure rice wine, without any added alcohol; in ginjo sake the rice has had the outer 40% of the grains polished away, resulting in a delicate, fragrant, complex taste.

Address: 2 F 6-18-7, Shirokane, Minato-ku, Tokyo
Tel: +81 (3) 5793-4556

2011. február 15., kedd

A GDP és a rizskása

A minapi újság megírta, hogy a kínai gazdaság most már hivatalosan is lenyomta a japánt; 2010-ben USA dollárban számolva a Középső Birodalom nemzeti összterméke a második legnagyobb az USA után. Amellett, hogy ez nem drámai újdonság, a már sokszor megjósolt esemény hivatalos megerősítése valóban mérföldkő. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi következik ebből? Japánnak annyi? és hamarosan az USÁ-nak is?


Véleményem szerint kár túldimenzionálni az eseményt, hiszen egyszerűen csak a helyükre kerülnek a dolgok; mind a világban, mind pedig Ázsiában. Nézzük először a világot! ahogy a mellékelt grafikon1 mutatja, a XIX-ik század első negyedéig még Ázsia állította elő a világ GDP-jének a jó 60%-át, csak ekkor kezdődött meg Európa, majd az USA nagy felfutása és ezzel egyidőben Ázsia lecsúszása, ami a 20. század 50-es éveiben csúcsosodott ki. Azóta Ázsia próbálja visszanyerni régi formáját, de még messze van ettől. De miért is vagyunk annyira megijedve attól, hogy egy majdnem 4 milliárd főt számláló kontinens újra több GDP-t termel, mint az együttesen is csak alig 1 milliárd főt számláló "nyugati világ"2? Az jó kétszáz év, amikor Ázsia kicsit elbambult, nekünk ugyan soknak tűnhet, de történelmi léptékből nézve nem túl jelentős és Ázsia még mindig messze van attól, hogy lakossági arányának megfelelő helyet foglaljon el a világgazdaságban.
















Ha a következő grafikon segítségével szemügyre vesszük Ázsián belül Japán és Kína viszonyát3, hasonló fáziseltolódásokat találunk. Japán volt az egyetlen ország Ázsiában, melynek soha nem csökkent számottevően és hosszabb időre a "market share"-je a világban az elmúlt 400 évben, és volt egy villanásnyi idő, amikor megszaladt a szekér, az a bizonyos 15 perc hírnév a 80-as években, most pedig nem történik más, mint visszaállnak a normális arányok. Valahol tudják ezt Japánban is; higgadt és mértéktartó nyilatkozatok hangzottak el az esemény kapcsán: "A kinai gazdaság növekedése minden szomszédos ország számára örvendetes" mondta például Yosano gazdasági- és pénzügyminiszter4, igen bölcsen.

Azért ilyen alkalmakkor az ember, vagy az ország, érthetően kicsit melankólikus lesz. Hiszen már jó negyven éve Japán a második számú gazdasági hatalom, és ennek most, ha szabad ezzel a kissé merész szóhasználattal élnem, örökre vége, sőt, már ott nyomul-liheg a nyakán többi BRICK, és mögöttük a lassan, de bizosan emelkedő ár: India. Ráadásul könnyű most Japánt fikázni, 20 év óta alig növekedett és '94 óta felére csökkent a részesedése a világ GDP-jéből5. Az ázsiai üzleti körökben manapság divat kicsit lesajnálva beszélni az országról, Japán már nem szexi, és nem kevesen vannak, akik a közel 200%-os adósságráta miatt akár egy Görögország-szintű összeomlást sem tartanak kizártnak, bár erről nekem más véleményem van.


A problémák tagadhatalanok, mindazonáltal, korai lenne leírni Japánt, akár még Kínával szemben is. Először is, ha már gédépézünk, akkor én azt mondom, hogy akkor lesz majd Japán istenigazából gazdaságilag lenyomva, ha majd az egy főre eső GDP-ben is Kína mögé szorul, nagyobb országnak nem nagy kunszt többet termelni, ez pedig még egy kevéskével odébb van6, mondjuk, hogy szeretném megérni azt, amikor ez megtörténik. Másfelől pedig korántsem egyértelmű, hogy, vagy inkább: egyértelmű, hogy nem, a növekedés és a per-capita-GDP a kizárólagos mértékek egy ország sikerének megitélésében. Mert vannak azért más tények is: például a világon messze Japánban a leghosszabb a születéskor várható élettartalom, kivételesen jó a közbiztonság, ha nem is kiváló, de megfelelő, és kínainál biztosan sokkal jobb, az egészségügyi ellátás, és persze még egy, számomra legalábbis fontos, apróság: még ha nem is hibátlanul, de nagyjából és egészében, demokrácia és szabadság van.


Mindezzel együtt korántsem mondanám, hogy Japánban minden rendben lenne, Kína pedig fúj! de most, a nevezetes nap kapcsán most csak annyit szeretnék halkan megjegyezni, hogy azért a rizskását sem eszik olyan forrón.


------------------------------------


1 Financial Times
2 Ázsia lakosainak száma 3,8 milliárd, míg Európa: 731, az USA pedig 308 millió fő (Wikipedia)
3 Financial Times
4 Financial Times
5 Japán 1994-ben 17.9%-al, 2010-ben már csupán 8.76%-al részesedett a világ GDP-jéből (JPMorgan)
6 Japán: $ 33,828 vs. Kína: $ 7,518 (Wikipedia)

További irodalom:
By David Pilling, Financial Times, January 5 2011
By Martin Wolf, Financial Times, January 4, 2011

2011. február 13., vasárnap

Szilvavirágzás 2011

Két nap trutymóesés után, hóesésnek tudniillik ez aligha volt nevezhető, kisütött a nap és mi rohantunk Kórakuenbe umét nézni.


















Talán nem kell külön mondanom: nem voltunk egyedül. Ha virágzik a szilva, vagy: kamélia, cseresznye, írisz, azálea, lila akác, no meg persze a kóyó, az őszi levelek, a japán ember szalad, rohan, és nem felejti el magával vinni képrögzítő alkalmatosságát, a helyszínre érve pedig dühödten dokumentál. Tíz évvel ezelőttig a nyersanyag ára még némiképp gátat szabott a tobzódásnak, ám a digitális korszak beköszöntével leomlottak a falak és megkezdődött a fékevesztett fotó-szaturnália, ami azóta is tart. A cél, hogy az összes szilvavirág az összes lehetséges szögből, az összes elképzelhető kamera-beállítással, mindenki által le legyen fényképezve. Ez konzervatívan számolva is egy kilenc szabadságfokkal bíró rendszer, és akkor az időfaktort még nem is vettem figyelembe! így eltelik még egy kevés idő, míg elérik a célt, de odaadásukat látva nincs kétségem, hogy egy szép napon ez megvalósul.
















A blogger egy darabig unottan fotózgatja a szilvavirágokat, ám egy idő után nem tud ellenállni a csábításnak, és elkezdi a fotósokat megörökíteni. Az összeset, az összes lehetséges szögből, az összes... na de ezt már tudjuk.

2011. február 12., szombat

Akasaka lunch: hagyományos japán ízek

Ha ez az étterem Budapesten lenne, a neve valószínűleg "Kislugas vendégő" volna, "magyaros ízek" alcímmel. A Matsunoya* a kvitesszenciális japán shokudó** kicsit felturbózott esete, elegánsabb környezetben, halk jazz zenével, elvégre Akasakában vagyunk! de az étlapon minden standard fogás megtalálható amit egy, a hagyományos étkezést előtérbe helyező, de emellett kalóriára is vágyó japán sararíman kívánhat: tonkatsu (rántott hús), nikujaga (húsos krumpli; kis túlzással a paprikás krumpli hozzávetőleges megfelelője) különféle sült halak, rántott királyrák, de azért sobatészta is van.

Ide csak egyedül szoktam jönni, nem mintha a felhozatal a kollégáim szemszögéből nézve kifogásolható lenne, de ütközik a második és a negyedik kritériummal: nem adnak kávét, ne foglalják a helyet az új vendégek elől! és több emberre nehéz helyet kapni. Egyedül viszont általában gyorsan leültetnek a pultnál, jó, de akkor mit is együnk ma? Tél van, tehát kaki-szezon, ez a kaki nem az a kaki, nem kétséges, ilyenkor kakifurai-t vagyis rántott osztrigát kell enni. Mindig is irónikusnak találtam, hogy a japánok, akik szinte minden tengeri állatot a maga természetes, tengerből kiragadott állapotában szeretnek fogyasztani, pont az osztrigát, az egyetlent, amit Európában hajlandóak vagyunk nyersen enni, főzik-sütik, de hát az élet bonyolult, a rántott kaki pedig finom. Teljesen más jellege van, mint a nyers osztrigának, hiányzik annak buja, sikamlós jellege és tengerillatú aromája, ám van helyette egy mélyebb, kissé állatias íz, de ez is jó. A panír persze pankóból*** van, így nem annyira olajos, mint otthon és vékonyra reszelt nyers káposztát adnak hozzá, valamint egy kis tsukemonót (savanyúság) és persze egy nagy csésze rizst és misoshirut. Így 950 yenbe kerül, de ha még rádobunk egy százast, akkor a misoshiru helyett tonjirut kapunk, ez disznócsontból (ld. még: tonkotsu) főtt leves, amiben kevés disznóhús, sárgarépa, gobó (magyarul bojtorján, virága alapján én egyszerűen csak bogáncsnak hívnám) és satoimó (taro, magyarul állítólag tárónak fordítandó) van; nagyon finom és laktató, igazi téli "comfort food", ahogy az angol találóan mondja.


Amikor kijön a kakifurai teishoku, először is leveszem a fedőt a misoshiru tetejéről és óvatosan belekortyolok. Majd tekerek pár csepp citromot a kakira, nyomok rá egy keveset a barnaszószos flakonból, a pálcikával megragadom és oldalvást megmerítem a kis tálkában mellékelt hagymás majonézben és arcom mögé helyezem. Ezek után egy darabig a számon keresztül lihegve gyógyítgatom újonnan szerzett égési sebeimet, tudniillik a rántott osztriga belseje igen forró szokik lenni, és szentségelek, hogy erről megint elfelejtkeztem. Majd bekapok egy falás rizst, mellé egy kis káposztalevelet, vagy tsukemonót. Ezt a műveletsort, misoshiru, kaki, majonéz, lihegés, rizs, káposzta, még ötször megismétlem, hat darab rántott osztriga jár a teishokuhoz, az utolsó két darabnál a szájon át való lihegés már elmarad, majd iszok egy pohár teát, felállok, fizetek és elégedetten, fütyürészve távozom.

Értékelés: 7/10

--------------------------------------------

* 松乃家, vagyis a "Fenyő otthona"; elég standard étteremnév Japánban
** kisvendéglő, olcsó étterem
*** japán zsemlemorzsa, könnyebb, mint az otthoni

2011. február 11., péntek

The Land of Design

Japán az egyszerű, ám kifinomult dizájn hazája szól a közhely. Meg, hogy Tokyóban minden olyan tiszta és rendes. És, hogy a vizuális kultúra Japánban mennyivel fejlettebb. Valóban így lenne? Tokyóban minden új, izléses és csilivili?

Óriási tévedés. Aki itt lakik, az nyilván tudja, hogy az ún. ázsiai dzsuva távolról sem idegen Tokyótól. Ám a mellékelt fényképen látható gányolás még a sokat tapasztalt gaijint is némileg meghökkentette, különösen, hogy a fénykép nem valami kültelki helyen, hanem a város szívében, Tamaike-sannó állomáson készült jó két hete, de azóta is ott van. A beázási problémát a helyi Mekk Mester, pontosabban Mekku Sensei, nagy műgonddal és a részletek alapos átgondolásával oldotta meg. Figyeljük csak meg a rögzítőszalagok színének ízléses, az álmennyzethez illő kiválasztását! vagy a levezető cső rejtett vezetését! a már szinte Zen esztétikát! Gányolni ugyan mindenki tud, de ilyen műgonddal, hozzáértéssel és odaadással, mondhatnánk akár: ilyen szépen, azért kevesen. És abban is biztosak lehetünk, hogy létezik egy Kijelölt Személy akinek a feladata a PET palackban összegyűlt folyadékszint rendszeres ellenőrzése és amennyiben szükséges, a gyűjtőedény cseréje, elvégre Japánban vagyunk, vagy miaszösz.


2011. február 8., kedd

A bábok élete

Két feketeruhás, csuklyás és egy kimonóba öltözött, kifejezéstelen arcú őszes úriember fog közre és cipel körbe-körbe a színpadon egy díszesen felöltöztetett, jó méter magas fabábut. Mindeközben oldalt egy szintén kimonós úr térdel és hol torokbol gurgulázó, hol pedig kurjongatásra emlékeztető hangokat présel ki magából, láthatóan emberfeletti erőfeszítéssel. Azt, hogy mit mond, vélhetően még a bennszülöttek sem értik pontosan, kicsit úgy hangzik, mintha visszafelé beszélne, emiatt a szöveg a kivetítőn is olvasható. A mellette térdelő másik úr pedig egy hosszú nyakú, húros hangszert* penget vadul és az európai fül számára kissé összefüggéstelenül, gondosan ügyelve, hogy nehogy véletlenül két szomszédos hang egymás felharmónikusa legyen, és közben hangosan bele-bele horkant a szavaló szövegébe. A színpad bal felén pedig, egy rács mögött, váltakozva dörömbölnek egy ajtón, vagy püfölnek prakkerral valami dobszerűséget. A közönség el van ragadtatva.
















Bunraku, japán bábszínház. Kicsit más, mint a Vitéz László.

A történet, Yoshitsune és az ezer cseresznyefa, kissé kuszának mondható; mindenki Yoshitsunét keresi, aki pedig, akár csak Godot, az előadás folyamán meg sem jelenik. Számtalan, díszes ruhába öltözött szereplő jár-kel egzaltálan a színpadon, időről-időre lekardozik valakit, majd általában öngyilkos lesz. Ez utóbbi előtt hosszan ecseteli problémáit, valamint a természet szépségét, cseresznyevirágzás, tenger hullámai, mikor, hogy, majd megkönnyebbülten hasbaszúrja magát. A nők könnyítésképpen nyakon, a gyengébb nemnek azt is lehet.

Na de miért jó ez az egész?

Mert a bábok hihetetlenül szépek, a ruhájuk nemkülönben. Az arcuk művészi módon meg van faragva, testük pedig minden ízében, még a csuklójuk és az ujjaik is! külön-külön mozgatható. És főleg, mert a bábokat csodálatos kifinomultsággal mozgatják. A fő bábos, az omozukai, kontrollálja a bábu fejét és törzsét a bal kezével, míg a bábu jobb kezét, ez a legfontosabb kifejező elem, a jobbjával. A rangsorban második bábosé (hidarizukai) a bal keze, a lábakért pedig az ashizukai a felelős. Az egész együtt elképesztő összhangban van, mintha hús és vér színészek játszanának. Fura dolog ez: a hagyományos japán színház, a kabuki, de még inkább a noh azon igyekszik, hogy az ember szereplők minél inkább absztrakt módon, mondhatnánk bábuszerűen? mozogjanak, míg a bunraku éppen az élethűségre törekszik. Nem lenne egyszerűbb...? Nem, mert Japán nem arról szól, hogy mi lenne az egyszerűbb.

A darab második felében a kedélyek kissé lecsillapodnak, az öngyilkossági járványnak vége szakad. A helyszín Yoshino, virágoznak a híres cseresznyefák, és Shizuka, Yoshitsune szeretője, kedvese után kutatva egy furcsán viselkedő rókára lesz figyelmes. A róka, mintha mondani akarna valamit, körültáncolja Shizukát, majd egy bokor mögött hirtelen átalakul Tadanobu szamurájjá, aki Yoshitsune hűséges csatlósa. Ő is urát keresi. Elmeséli, illetve eltáncolja a csatát, ahol urának nyoma veszett, majd együtt felkerekednek, hogy tovább keressék. Függöny; a bábok hajlongva fogadják a lelkes tapsot, majd annak elálltával megköszönik segítőik munkáját és visszavonulnak öltözőikbe.

-------------------------------------

Még több a bunrakuról a wikipédián (angolul) vagy (rövidebben, de magyarul) a Terebess.hu-n vagy a magyar Wikin. És itt egy kis videó, némi angol magyarázattal, ahol hallatszik a kurjongatás is.

* samisen, tradicionális, háromhúros pengetős hangszer

2011. február 7., hétfő

Sumo blues


Miközben a rikishik szorgalmasan dobálják az ördögöt babbal, újabb botrány robbant ki a belterjes sumó-világban. Még a tavalyi baseball-botrány folyamányaként turkált a rendőrség a gyanúba keveredett oyakaták és rikishik SMS üzenetei között és érdekes dolgokra lelt. "Még egy 20-asért átadom neked a győzelem jogát" és: "Kaptam kölcsön győzelmet valakitől? Én csak Koryúnak és Yamatoyamának adtam kölcsön győzelmet, ugye?" vagy: "Ma egyenesen neked fogok ugrani". Ezek és számtalan más hasonló üzenetek, amelyek pénzösszegekre, győzelmek csereberéjére, taktikák egyeztetésre utalnak, minden eddiginél nyilvánvalóbb bizonyítékként szolgálnak arra nézve, hogy valami nem stimmel; itt kérem, bizony bundázás folyik.


Bizonyos értelemben ebben semmi újság nincs, hiszen már régóta rebesgetnek bundákat a sumó környékén. 2000-ben Itai, egy korábbi makenouchi sumós, azt állította, hogy '78 és '91 között a meccsek 80%-a előre le volt vajazva. Meg is nevezett 20 rikishit, köztük yokuzuna Akabonót, akitől állítása szerint személy szerint 400.000 yent kapott egy meccsért. 2007-ben a rettegett hírű yokozuna Asashóryút vádolták meg, hogy 800.000-ért veszi a meccsek darabját, de egy sajtópert követően a legfelsőbb bíróság 44 millió yen kártérítés fizetésére kötelezte a mocskolódó újságokat. Ám mindeddig ezek csak állítások voltak konkrét bizonyíték nélkül. Ehhez képest a mostani botrány bekattintotta az öszödibeszéd-effektet: noha eddig is mindenki sejtette-tudta, de most itt a kőkemény bizonyíték, lám-lám, ezek csalnak!


Jó, de hát melyik sportban nem bundáznak? mondhatná az NB1-en edzett olvasó, de ne felejtsük el, hogy a rikishik Japánban nem egyszerű atléták, hanem shinto hagyomány részei, akik erejüket egyenesen az istenektől kapják. Mintha Európában a katolikus papságról kiderülne, hogy közülük sokan titokban vizezik a bort, vagy, hogy gyerekeket sze... na jó, inkább hagyjuk. Lényeg, hogy a japánok joggal érzik, hogy ha ilyen magasságokba emelik a rikishiket, akkor ehhez méltóan kellene viselkedniük. Véleményem szerint egyébként bundázás mindig is volt, és félek tőle: lesz is, csak a digitális korszakban nehezebb a rossz utakon észrevétlenül osonni, hiszen mindenütt nyomot hagyunk, különösen, ha az ember egy másfélmázsás, kevéssé IT-literált birkózó vagy edző.



Mit tehet most a japán sumószövetség? Első lépésként lépett egy drámait: törölték a haru-bashót, a márciusi Tavaszi Tornát. Ilyen 1946 óta nem történt, és következésképp meglehetősen megrázta az országot, azóta minden nap címlaphír a bundaügy. Elképzelhető, hogy ez egyszer komolyan veszik a dolgot és nekilátnak a régen igérgetett reformoknak: átláthatóvá teszi a sumo-beyák pénzügyeit, új alapokra helyezik a ranglistát a csalás melegágyául szolgáló kachikoshi-makekoshi rendszer helyett*, utánamennek és megszüntetik a yakuza-kapcsolatokat, good luck! egyszóval megreformálják és megtisztítják a sportot.


Vagy választhatják az egyszerűbb utat: eltiltanak néhány rikishit és oyakatát, néhány ember majd nagyokat hajlong a tévében, "meiwaku itashimashita" meg ilyenek, majd megtisztultnak deklarálja a sportot és minden megy tovább a régiben. Ja, egy rövid hajú, kilencujjú, tetovált konzultáns körbejár a sumo-beyákban és elmagyarázza az egybegyülteknek, hogy ha bundázni akartok, akkor azt ne SMS-en beszéljétek meg, seggfejek!

Lehet tippelni melyik a valószinűbb scenárió...

------------------------------------

* A rikishik aszerint mennek előre vagy hátra a ranglistán, a banzukén, hogy megnyerik-e (kachikoshi) vagy elvesztik-e (makekoshi) a 15 mérközés többségét. Egy statisztika szerint az utolsó napon 7-7 re álló rikishik 80% nyer a már biztosan kachikoshira vagy makekoshira álló ellenfelével szemben, ám a következő meccsen ugyanazzal az ellenféllel szemben már átlagosan csak 40%-uk nyer. Nem különös?

Source: Japan Times and Wikipedia

2011. február 5., szombat

Hungry in Tokyo

I am afraid that I sadly neglected the restaurant-posts. The reason is possibly some kind of guilty feeling - well, who needs the unspoken resentment of many at the constant recital of culinary gratification? Apart from ramen and my ‘Akasaka lunch’ series so far I wrote less about food than I intended. The time has come to change this: we decided to write these posts in English, thus reaching out to a wider group with real chance to visit these places. Enough said, we are hungry, let’s get down to work!

Nakayama 奈加山

We did not stumble upon this restaurant by chance - given the location, that would be next to impossible. About 18 months ago, gee, time flies fast! when Judit first visited me, we were invited here by one of her designer colleagues. The food, organically grown veggies they have their own farm! and fresh fish, made a lasting impression on us, so when last week we found ourselves in the neighbourhood, we decided to re-visit the place.

Nakayama is a small, family-run izagaya, a rather unassuming pub, the TV is on, showing a baseball match, with a simple wooden counter and five tables. We order some sake (“Momo-no-shizuku”) which arrives accompanied with the customary otóshi plate: this time it is a roll of seaweed wrapped around fish roe, a slice of kamaboko (fish cake) topped with wasabi and a small bunch of unidentified boiled green vegetables.

The chef also waits on the customers, so we dispense with the menu and discuss our options directly. We explain that we would like to have a small plate of sashimi, just a starter, not too much, as we are planning to have a number of dishes later. We end up with a large plate regardless - our mistake really, we should have said „ichi-nin mae” that is: for one person only - but it does not matter, as the fish is excellent. There are small pieces of aji (horse mackerel) with onion, warasa-buri (young amberjack), some unusually full-flavored saba (mackerel), and maguro (tuna). Only this last one is slightly disappointing, having a less-than-perfect texture. Besides the usual daikon (radish), shiso (perilla) and wasabi (horseradish), the sashimi is accompanied by an unfamiliar aonori (seaweed) that proves to be quite addictive.

Next, we order some vegetables: the grilled nasu (eggplant) with katsuobushi (bonito flakes) has a lovely, soft texture and a smoky flavour while the gobokinpira (burdock root) is crunchy-fresh, slightly spicy.

The chef asks us where we are from, oh, Hungary, really…! and perhaps in return for widening the range of customers, he presents us with anko liver (anglerfish; that ugly deep-sea beast). “Japanese foi gras”, he says, and indeed, the liver has the same soft texture albeit the flavor is milder.

To heighten the mom-and-pop feeling, we are just about to order some oden, when we notice gindara (butterfish) among the daily specials and decide to go for that instead. We also ask for some gohan (steamed rice). “Do you want some misoshiru with it?” asks the chef - of curse, we do, and as it arrives with a couple of small dishes (sábisu, he says, that is: for free*) we have no more room for anything else. The blackened, slightly sweet, crispy-skinned gindara is the perfect ending anyway. A nice, curiously smoky cup of green tee rounds out the experience.

The bill, under 10.000 yen for two, was very reasonable, considering the quality and the downtown location.

So was everything perfect? Yeah, except the usual Tokyo-problem: the guy next to us smoked like a chimney, now, that’s something I could live without. But this is an izagaya, after all - if you want smoke-free dining in Tokyo, go to a kaiseki restaurant and prepare to pay twice this amount...

Food: 7/10 (very good)

Ambiance: 5/10 (OK)

Price-performance: 8/10 (excellent)

--------------------------------------------

Address: 2-5-9 Aoyama, Minato-ku, Tokyo
Tel: +81 (3) 3405-9964

* sábisu comes from service

2011. február 3., csütörtök

Ki az ördöggel, be a szerencsével!*


...hangzik állítólag a mondóka a Setsubun** ünnepén, de ha a Hie-szentélyben babot hajigálók kiabálták is ezt, nem hallattszott. Ősi kínai szokás szerint, amit a japánok a VIII. században importáltak és mamemakinak*** hívnak, a pirított szójababbal el lehet űzni az ördögöt - merthogy nem szereti, ha kiütik a szemét. A ceremónia otthon is végezhető, az élelmi-szerboltban megvásárolt, pirított, kiporciózott adagok segítségével, de látványosabb, ha egy templomban vagy szentélyben nézzük végig, ahol különféle celebek dobálnak. A sumotorik különösen népszerűek; a Hie-szentélyben ma például az orosz (vagy inkább oszét?) Aran vendégszerepelt. Az elkapott bab szerencsét hoz, különösen akkor, ha megesszük - annyi szemet, ahány évesek vagyunk.

A Setsubun név az évszakok közti napra utal, vagyis elvileg holnap kezdődik a tavasz!

-----------------------------------

* 鬼は外! 福は内! Oni wa soto! Fuku wa uchi!
** setsubun 節分
*** 豆まき vagyis bab-szórás

A helyszín, a Hie-szentély















Aran hajít, a lányok visonganak
















A celebek
















A veterán babdobálók















Kitty-chan sem maradhat ki
















A zsákmány