2013. december 23., hétfő

Olvasnivaló az ünnepekre

Mitagadás, örülünk annak, ha olvassátok a blogot, akkor is, ha csak úgy hébe-hóba, de méginkább, ha alaposan, módszeresen, szép sorjában. Van azonban nekem egy állandó, nagy parám: ezt viszonylag kevesen teszik, legalábbis az oldal-olvasási adatok erről tanuskodnak, pedig talán azok között is lenne, ami tetszene. Igen ám, de ez eléggé nagy meló, ráadásul van a posztok között sok olyan is, ami nem annyira időtálló: bejelentés, update, hírkommentár, esetleg, ki sem merem mondani! olyan, ami nem sikerült olyan jól. Törölni ezeket nem lenne a műfajhoz méltó, de szeretnénk megsegíteni az Alapos, de nem megszállott, Olvasó dolgát azzal, hogy csinálunk egy Best of Tokyo Reloaded oldalt azokkal a posztokkal, ami szerintünk a legjobban sikerültek, ha valakinek valami hiányzik, feltétlen szóljon! szépen, kategóriák szerint csoportosítva.

Ez egy work in progress, részben mert még nincs kész de gondoltam, közzéteszem, hogy legyen valami olvasnivaló Karácsony és Újév környékére, másrészt mert remélem, még ezután is születik majd olyan poszt ami bejut ide, vagyis érdemes lesz ide néha visszanézni.

Így hát ezzel a poszttal és a hozzá tartozó Oldallal, itt van rögtön a jobb oldali sáv tetején, szeretnénk nagyon boldog Ünnepeket kívánni minden Olvasónknak! A Tokyo Reloaded most egy darabig elcsendesedik, mert a szerkesztőség vakációra vonul és olyan helyekre megy ahol vékonyan csordogál az internet, és egyébként sem Tokyón jár majd az esze.

2013. december 14., szombat

Viola a börtön udvarán

Korábban is írtunk már a Japán elborító "yurukyara" (mascot / kabalafigura) őrületről, itt és itt, de amikor az ember már azt hiszi, hogy elért a lehetőségek legvégső határára, például a legfelsőbb bíróságot reprezentáló zöld papagájjal, akkor kiderül, hogy még innen is van tovább, ez már csak egy ilyen ország.

Ismerkedjünk hát meg Katakkuri-channal, az ashikawai börtön, ez a leghírhedtebb műintézmény az amúgy sem túl barátságos japán kóter-szcénában, új kabalafigurájával! Katakkuri-chan egy helyi viola-szerű virágról kapta a nevét és két verzióban lett megalkotva: a fiúkarakteren fess egyenruha feszül, míg a lány a fején nőtt virággal harmonizáló színű ruhába lett bújtatva.
A börtön vezetői elmondása szerint Katakkuri-chant azért alkották, hogy kifejezzék: az intézmény "része a társadalomnak és az elítélteket büntetésük letöltése után támogatni kell a beilleszkedésbe". Szegény Johnny Cash, ha ezt megérte volna, bizonyára csinálna a Folsom Prison Blues-ra egy kawaii verziót is...

Katakuri-chan szeptember 8-án, a börtön éves kiállításán, mert itt ilyen is van ám! került bemutatásra, egy őr társaságában. Arról nem szólnak a hírek, hogy az őr azért jelent-e meg, mert ezentúl együtt vezénylik majd a reggeli tornát, vagy éppen ellenkezőleg: arra vigyáz, hogy Katakkuri-chan meg ne szökjön.
--------------------------

A témáról részletesebben itt olvashatsz (angol).

2013. december 3., kedd

Egy faliújság apropóján

Rendes utamon az iroda felé, gyalog járok, utáljatok! nap mint nap elmegyek egy iskola mellett, ami előtt, ahogy az egy rendes iskolákhoz Japánban illik, faliújság van.


Legutóbb ez volt rajta:


Nicsak, bizony, ez ő, a Fiatal Vezető, a Világ Legszexisebb Férfiúja*, Észak-Korea koronázatlan királya, Kim Jong-Un. Azt még a Japán felületesen ismerők is tudják, hogy Japán és Észak-Korea között annyira azért nem nagy a szerelem, hát akkor ez most mi?

A dolgok megértéséhez vissza kell menni a huszadik század elejére, amikor Japán annektálta Koreát, ekkor indult meg, részben erőszakkal, részben önkéntesen, jobb körülményeket keresve, a koreai emigránsok áradata Japánban, akik a 40-es években már közel kétmillióan voltak a szigetországban. Japán vereségével a koreaiak nagyobb része hazatért, de még ma is mintegy 600 000-re tehető azok száma, akik Japánban élnek. Korea megosztottsága az itt élő koreaikra is kiterjed; ha koreai vagy Japánban, akkor választanod kell az északiak támogatását élvező Chongryon, vagy a déliekkel szövetséges Mindan között**. A Chongryon több, mint 200 iskolát tart fenn Japánban, ezekben a Juche filozófiáján alapuló tantervet használnak és a Kim család dicsőségét hirdetik, az akasakai iskola is ezek egyike lehet. Nem az oktatás az egyetlen profilja a Chongryon-nak: nyílt titok, hogy ez Észak-Korea kihelyezett kém- és propaganda-központja, és gyanítható, hogy a 80-90-es évek emberrablásaihoz is közük lehetett, nem utolsósorban pedig rajtuk keresztül áramlik Koreába a diktatúra fenntartásához szükséges pénzek és termékek jelentős része. Északi disszidensek szerint például a rakétakisérletekhez szükséges alkatrészek 90%-a a Chongryon kezelésében levő hajón jutott Japánból Észak-Koreába.

A pénz legnagyobb része egészen a közelmúltig nem másból, mint a japánok közhelyesen primitív szabadidős passziójából, a filmekből is jólismert pachinkóból folyt be. A pachinkó szalonok tulajdonosainak ugyanis 3/4-e, de egyes források szerint 90%-a, északi kötődésű koreai. A szalonokból a Chongryon közreműködésével 80-as évektől kezdve egyre fokozódó mennyiségben utaltak pénzeket Észak-Koreába, a becslések néhány tízmilliótól az évi egymilliárd US dollárig terjedtek, és ennek a pénznek a nagy része jó eséllyel a borzalmas diktatúra fenntartására lett elköltve. Azóta ezt a vonalat állítólag jórészt felszámolták, de nincs kétségem, hogy a Chongryonban ma is megy az agyalás arról, hogy vajon hogyan lehetne megsegíteni a világ dolgozóinak felszabadításáért rendületlenül küzdő pyongyangi élcsapatot.

Értelemszerűen felmerül a kérdés, hogy ezt Japán vajon miért hagyta? Egyfelől, mert működött az észak-koreai taktika, miszerint minden, a Chongryon ellen irányuló vizsgálatot a japán rasszizmus és kolonializmus megnyilvánulásaként ítéltek el, ebben még a déliekben is szövetségesekre találtak, hiszen a komenistáktól való félelmet még ma is felülmúlja a Japánnal szembeni gyűlölet. Másfelől, mert, bizony, működik a nukleáris zsarolás, és Japán az elmeháborodottaknak kijáró tiszteletteljes óvatossággal kezeli veszélyes szomszédját. De lassacskán a Japán politikusok is felismerték, hogy a fej homokba dugása nem vezet sehová, és az elmúlt tíz évben a Chongryon gyanús ügyei egyre inkább a felszínre kerülnek és ezzel egyidejűleg fokozatosan felszámolták a pachinkó-kapcsolatot is. A magam részéről gyanítom, hogy ez lehet a közelmúltbeli, a szerencsjátékokat, megszorításokkal de, engedélyező törvényjavaslat mögött is; nem biztos ugyanis, hogy a pachinkó szalonok népszerűsége töretlen lenne, ha például Odaibán legálisan működhetne kaszinó***.

Egyszóval bonyolult ez a világ, és határtalan az ember képessége arra, hogy tönkretegye maga és mások életét.

------------------------------

* Jó-jó, tudom, ez egy viccportál, az eredeti, amerikai Hírcsárda. De a kínai sajtó simán bevette...
** Eredetileg a Chongryonnak volt több tagja, mivel a 40-es évek végén Észak-Koreában mind a lakosság száma, mind pedig az életszinvonal magasabb volt, de az utóbbi időkben már visszaesőben van a támogatottsága a koreaiak körében.
*** Mekkora hülyeség ugyanis már egy büdös és zajos helységben ülve apró fémgolyókat bámulni, ha ehelyett a félkarú rablók varázslatos világában elmerülve lehetne tartalmasan szórakozni...?

2013. november 28., csütörtök

Nezu Tofu Kóbó Suda 根津とうふ工房須田

In the nineties, when we first lived in Tokyo, in a traditional house behind Gokokuji temple, there were three tofu shops within easy distance from our house. After a little while, we decided that we like the taste of one better than the others and went there to buy fresh tofu every couple of days. A few years ago, when I visited the old neighbourhood, I noticed that all three shops were gone. 

After that I have started to look for tofu workshops when walking around town. Some are still around, I have found one in the middle of Akasaka, but not many. Would they disappear soon, just like sento bath houses did? Supermarkets seem to offer more variety and better quality tofu than they used to - would that be the reason? Whatever it is, tofu makers must find new ways to attract customers. 




I think the Suda workshop near Nezu station found a way to stay relevant. First, they are offering new variations of old favourites: ganmadoki with shiso leaves, slabs of dengaku tofu with chicken flavoured miso paste, okara mixed with purple beni imo as a dessert. Second, they have a website. Third, they also offer lunch sets. Bento boxes with inari zushi on weekdays and a full set with miso soup on weekends and holidays. 


There are many reasons to spend time in the Yanese neighbourhood. Just now, the ginko trees sorrounding Nezu jinja look golden in the sunlight, camelias are blooming in the front yards and the Asakura Choso museum has reopened after almost four years. Sadly, there are fewer and fewer traditional wooden houses, two of my favourite cafés are gone, but the countless small temples are unchanged and the neighbourhood still seems to go about its business as it always has done. 

..... for a repeat visit, try Kamachiku, Ne-no-Tsu or some other fine soba / udon restaurant.

Food: 7/10 (very good) 

Ambiance: 6/10 (nice place)

Price-performance: 8/10 (excellent value)

--------------------------------------------  

 Address: 2-19-11 Nezu, Bunkyo-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 3821-0810

2013. november 20., szerda

Egy cselekedet hullámai

Tokyóban a taxisofőrök gyakran korosak, sokan nyugdíjkiegészítés gyanánt taxiznak, ma este is egy ojísan mellé ültünk be. Miután a kollégám kiszállt a hotelénél, beszédbe elegyedtünk és megkérdezte, mi volt az a furcsa nyelv, amin beszéltük? Hangarígo, mondtam, mire felélénkült, naji, naji, mondogatta, és én először nem értettem, mire gondol, így elkezdem beszélni a szokásos témákról: Budapest, fürdők, kaja ésatöbbi. De nem tágított, naji, naji, hajtogatta, míg végül, talán amikor elhitte, hogy tényleg beszélek japánul, megkérdezte, hány éves voltam, amikor Naji-sant megölték? 

Tehát Nagy Imre... Róla kérdezett, nem Puskás Öcsiről, nem a magyar borokról, na nem mintha baj lenne ezekkel, de még csak nem is a belga időjárásról hanem egy több, mint 50 éve halott miniszterelnökről, aki "csak" annyit tett, hogy egy kitüntetett pillanatban érdekei helyett a lelkiismeretére hallgatva döntött. 

Én akkor még meg sem születtem, vallottam be, mire elmesélte, hogy ő ugyan még gyerek volt, de tisztán emlékszik, amikor a rádióban erről beszéltek, amint drukkolt a család egy távoli népnek, ahogy aztán döbbenten hallgatták a híreket a bukásról és a vérontásról.

Különös érzés látni, amint egyetlen egyenes cselekedet keltette hullámok még ennyi idő után sem ültek el teljesen az emberiség kollektív emlékezetében.

----------------------------

Ha tetszett ez a poszt és még olvasnál ilyet, jelentkezz be rendszeres olvasónak a jobb oldali oszlopban, vagy iratkozz fel a Facebook Tokyo Reloaded oldalára, vagy, ha azt jobban kedveled, a G+ Tokyo Reloaded oldalára, ezeken az oldalakon egyéb kisszineseket is találsz majd remélhetőleg!

2013. november 19., kedd

Építészet kutyáknak

A Gallery Ma karácsonyig "Architecture for dogs" címmel tart kiállítást*, erre azért felkaptam a fejem: építészet kutyáknak, miezmár? Tényleg pont az legnagyobb baja a világnak, most, post-Fukushima, a globális felmelegedés és az Ayala tájfun idején, hogy a kutyuskáknak nem megfelelő az épített környezetük? Például, hogy kiskedvencünk nyakcsigolyája természetellenesen terhelődik, ha gazdája tekintetét keresve állandóan felfelé kell néznie, ez könnyen fájdalmas izületi kopáshoz vezethet! Nem is beszélve arról, hogy érzelmi károsodást is szenvedhet attól, hogy nem tud egyenlő félként gazdája szemébe nézni. Márpedig éppen ilyen és ehhez hasonló, divatos anglicizmussal élve "első világbeli", problémák orvoslására toborozta Kenya Hara a kiállítás résztvevőit és olyan illusztris tagokat verbuvált a csapatba, mint Toyo Itó, Kazuyo Seijima, Kengo Kuma, Sou Fujimoto vagy az Atelier Bow-Wow, azért ez nem annyira gyenge mezőny, két Pritzker-díjassal a kiállítók között!

A hintázó Beagle House (MVRDV): majd csak ellesz magában a dög
A kiállítást megtekintve kicsit lehiggadtam, és végső soron azt kell mondjam: nem volt ezzel a kiállítással semmi baj, építészek is csak emberek, nem lehet nekik sem állandóan a világ nagy problémáival küszködni, jól esik néha a kisebbekkel is. Játék volt ez és ötletes dolgok születtek, ez tagadhatatlan. Az építészek nem csak úgy általában tervezgettek, hanem minden alkotónak személyesen kijelölt kutya-megrendelője volt; Kumának mopszli, Tsukamotóéknak tacskó, Seijimának bichon frisé, és így tovább. Nekem leginkább az MVRDV iroda hintázó "Beagle Home"-ja és Ito-san mobil kutyaháza jött be, de Kenya Hara egész második emeletet elfoglaló kutyaszék-tanulmányai is tetszettek. 

Mobil Home for Shiba (Toyo Ito): a kutyakocsik Ferrarija
Végső soron egy kis önirónikus játékról van szó csupán, egy a szokásostól eltérő léptékű és az előírásoktól, költségektől, akadékoskodó statikus- és épületgépészek mérnököktől mentes világban, ahol az építész végre tökéletes szabadsággal valósíthatja még elképzeléseit és ahol a célközönség farokcsóválásban megnyilvánuló csodálata, különösen, ha stratégikus pontokat némi kutyatáppal turbózzák, garantált. És talán éppen ez a legnagyobb vonzereje a kutyaépítészetnek: a kliens. Mert ugye, magunk között szólva, mi, építészek, már régóta tudjuk, hogy mi is a legnagyobb baj ezzel a szakmával, igen, az örökké akadékoskodó, vagy pont semmilyen visszajelzést nem adó, alul- vagy éppen túlművelt, csóró, vagy pofátlanul gazdag, suhógóba-tornacipőbe vagy direkt piperkőcösen öltönybe-nyakkendőbe öltöző, zseniális gondolatainkat biztosan meg nem értő, mindighülye Megrendelő, hát persze! Ha őt ki lehetne kapcsolni ebből az építészet nevű csodaklassz játékból, ej, be szép is lenne! vagy legalább domesztikálni őket, ahogy a kutyusokkal tettük annak idején, és így olyan kliensünk lenne, aki nem kritizál, hálás, és érdek- sőt feltételmentesen szereti** az elkészült épületet, és persze gazdáját, az építészt.
Kutya-perspektíva (Kenya Hara)
Nem kétséges, hogy a kutya-megrendelők minden tekintetben felülmúlják az embereket, kivéve egyet, persze: sajnos nem állják a cehet. Talán ez volt az oka, hogy őket be sem engedték a kiállításra...

Kutyának nem szabad! Kutyával nem szabad! 
Egyenlő felek (Kenya Hara)
Még néhány tanulmány a kutyák egyenjogúsítására (Kenya Hara)
Dakszli-rámpa (Atelier Bow-Wow)
No dog, no life! (Sou Fujimoto)
------------------------

Ezen az oldalon lehet találni egy rövid leírást és szép képeket a kiállításról, itt pedig az architecturefordogs.com projekt honlapja látható, az összes kiállított tárgy képével + a szupercuki lakókkal, és még a tárgyak tervrajzait is le lehet szedni, ha valaki esetleg meg akarja csinálni Blökinek.
** Egyébként ezen a ponton nem bírom nem elmondani, hogy a magam részéről egyáltalában nem vagyok vevő erre a kutyákkal kapcsolatos "feltétel nélküli szeretet" elméletre, ami mögé olyan olyan, komolynak nevezhető írók is beálltak, mint Kundera vagy Houellebecq. Nyilván jól esik, ha van egy biztos társ az életünkben, aki bárminemű disznóságunk után is áhított csodálattal néz ránk, Hitlernek is bizonyára jól esett, hogy német juhász kutyája feltétel nélkül szerette, de ennek piedesztálra emelése meglehetős érzelmi sivárságról ad tanúbizonyságot. Nem beszélve arról, hová tűnne az a feltétlen szeretet, ha egyszer kifogyna a kutyatápos zacskó... Ha valami felsőbbrendű, akkor az a tettekkel és viszont-szeretettel kölcsönösen kiérdemelt szeretet. Na ez már régen bennem volt... Bocsánat. Nincs mit. Szóra sem érdemes.

----------------------------

Ha tetszett ez a poszt és még olvasnál ilyet, jelentkezz be rendszeres olvasónak a jobb oldali oszlopban, vagy iratkozz fel a Facebook Tokyo Reloaded oldalára, vagy, ha azt jobban kedveled, a G+ Tokyo Reloaded oldalára, ezeken az oldalakon egyéb kisszineseket is találsz majd remélhetőleg!

Facebook, G+ és Tsai

Nem állítanám, hogy 2013-ban ez valami hallatlanul progresszív dolog lenne, de jobb későn mint soha; megindítottam a Tokyo Reloaded Facebook oldalát. Hogy miért pont most és miért nem 1-2-3 évvel ezelőtt, tkp. magam sem tudom, eddig valahogy nem akaródzott, de beláttam, hogy a sok olvasónál csak a még több a jobb és erre azért alkalmas az un. szociális média. Nem mintha eddig nem linkeltem volna be a posztokat a Facebookról, de ez csak a személyes ismerőseim véges köre, esetleg azok barátai, láthatták, és én a végtelent is el szeretném érni. Ezenkívül újabban van egy olyan parám, hogy az FB nem rangsorolja olyan magasra a blogspot.com-ra mutató linkeket, mert ugye, dögöljön meg a Google! a blogspot.com ugyanis az övéké

Lényeg, hogy akkor be lehet, mit lehet, kötelező! lájkolni a Tokyo Reloaded FB oldalát, felmentést csak az kap aki ehelyett a G+-os oldalt pluszegyezi, mert ezt is beélesítettem, ezen már ne múljon, és igyekszem ide is beposztolni ugyanazt. Ha minden jól megy, azért ezekre az oldalakra nem csak a posztokra mutató linkeket teszek, hanem kisszineseket is, na de azért ezt még majd meglátjuk.

PS: És tessék majd lobbizni, hogy lehessen italic-kal írni az efbés posztokban, mert annélkül félkarú óriásnak érzem magam...!

2013. november 17., vasárnap

A Nagy Gaien Higashi Dóri Fogócska

Ragyogó őszi nap van, kimentem hát körülnézni a városba valami posztolnivaló után. Nem kellett messzire mennem, az orosz követség környékén állt a bál, pedig nem is ma van az Északi Területek Napja*, ment a macska-egér harc a rendőrség és a jobberek, az un. Uyoku, között. Az ideológiai megalapozottságról már korábban írtam, maga a játéktér így néz ki:

A Gaien Higashi Dóri és a Shuto Kosoku Dóro kereszteződése,
egyenesen tovább, ca. 500 m-re, a jobb oldalon van az orosz nagykövetség
A főbb szereplők:

Az Őrszem
A Lezáró
A Jobberautó, tipikusan fekete
A játék célja: bejutni a Gaien Higashi útra és az orosz nagykövetség előtt óbégatni. A rendőrök objektívája ezt megakadályozni. A pontozás a következő: ha a jobberek bejutnak, amiről azért nem nagyon hallottam, akkor ipponnal nyer az Uyoku, hiszen akkor az oroszok valószinűleg diplomáciai diplomáciai jegyzékben tiltakoznak. Ha nem jutnak be, döntetlen, a rendőrök nem tudnak nyerni.

A játék menete: az Őrszem bejelez, hogy jön a Jobberautó. Ezt nem túl nehéz észrevenni, hiszen a fekete autók fülrepesztő hangon üvöltenek hazafias dalokat a hangszóróikból. Sípszó harsan, a forgalomirányítók lezárják a kanyarodó sávokat, a Lezáró rohan, tolja a mobilrácsot. A fekete autó odér, lassít, kicsit megáll, gondolom megkérdezi miért nem lehet bekanyarodni, felvilágosítják, hogy izé... momentán nem alkalmas, javítják az útpadkát, ha lehetnekérnémszépen, fáradjon tovább! majd kiabál valami csúnyát a mikrofonba az oroszokról és eltolja a bringát, ismét sípszó, útzárlat felold, a szúró fájdalom a fülben kissé gyengül. Valahogy így:

video

Aztán az első kereszeteződésnél kanyarodnak vissza a jobberek, és kezdődik az egész előről, a másik irányból. A játékot nagyjából 2X20 jobber és ugyanannyi rendőr játssza, t.i. az utca túlsó végén szintén megy a fogócska, szerintem ez úgy napi 1-2 millióba biztosan benne van az adófizetőknek, és a készültség 7X24 órás. De szerintem mindezzel együtt megéri, hiszen mindenki jól jár; az Uyoku ideológiai szilárdsága és harckészsége edződik, a rendőrségnél biztosítva van a teljes foglalkoztatottság, az arra járók pedig remekül szórakoznak.

-----------------------------

* Northern Territories Day (北方領土の日), 1981 óta minden február 7-én emlékeznek meg a szigetek elszakításárol, ez olyan japán Trianon-nap, ilyenkor zeng a város a fekete autóktól.

2013. november 16., szombat

A felszarvazott ház

Sokan kérdezték már tőlem, mi az az izé ott Roppongiban, a Don Quijote áruház tetején? A látszat ezúttal nem csal, az valóban egy hullámvasút-szerűség, legalábbis annak készült 2006-ban. De sohasem helyezték üzembe, mert a környékbeli lakosok tiltakoztak, hogy túl zajos lesz és a látványosság minden bizonnyal, oh, borzalom! sok embert csábít majd a környékre. El is érték céljukat, és nekik köszönhetően Roppongi megmaradt annak, aminek szeretjük: csendes, bár kissé unalmas kertvárosi negyed Tokyó közepén, korán záró üzletekkel, kihalt utcákkal.

A felszarvazott ház
Vajon milyen lehetne itt hintázni...?

2013. november 11., hétfő

Tokyo Underground

Saccperkábé kétszámjegyűre tenném a százalékos részarányát azoknak a fiatal japánmagyaroknak, akik, amikor az eredetmítoszuk után érdeklődnek, úgy kezdik, hogy "hát olvastam a Tokyo Undergrundot és nagyon tetszett, kijöttem és...". Innen aztán elágaznak a történetek de ahhoz kétség sem fér, hogy, a könyv, ezen blogban is nemegyszer említett, írója, Vágvölgyi B. András, ismertebb nevén Vagesz, barátom sokak életét változtatta meg. Ezen laudáció apropóját az adja, hogy nemsokára immáron harmadszor jelenik meg a könyv, ezuttal a Konkrét Könyvek gondozásában, paperbackben, de új borítóval, bizonyám!
Az új borító, sztem dögös
Hát ez klassz, kérdezhetné az olvasó, de mi a relevanciája egy több, mint tízéves pillanatképnek? És sorolhatná az anakronizmusokat: lomtalanításkor ma már nem Sony Trinitronokat, hanem Samsung plazmatévéket lehet guberálni, iPod helyett iPadokat adnak a múzumokban és nemigen van már olyan otaku, aki CD lemezekkel bíbelődne, bakelittel még csak talán, amikor le is tölthet. Megkockáztatnám: talán nem ez a lényeg. Egyrészt azért nem, mert a könyv korántsem pillantkép, hanem a japán underground kultúra korrektül történelmi-gazdasági-szociális kontextusba helyezett tablója, bízvást nevezhetnénk akár ravaszul olvasható formába öntött kultúr-antropológiai munkának is, másrészt, mert lehet ugyan, hogy azóta Japánt lassan, de azért csak elég lassan, lenyomja Korea gazdaságilag, Kína pedig még katonailag is, de trendekben, divatban, és főleg: undergrundban, Kairótól keletre továbbra is Japán fújja a passzátszelet.
Mindemellett ott van még az kikacsintásokkal, asszociációkkkal teli gonzó-próza, ami azóta nemhogy kiment volna a divatból, hanem éppenhogy mainstream lett, talán ezért is hat olyan frissnek a szöveg. Hiszen minek is tagadjuk, mindahányan a Magyar Narancs köpönyegéből bújtunk ki, annak a Narancsnak, aminek legprogresszívebb időszakában Vagesz volt a főszerkesztője, így akár azt is lehet mondani, hogy a szerző vastagon tehet arról, ahogy ma beszélünk, írunk és, nem utolsósorban, blogolunk.

Nem tagadom, kedves nekem ez a könyv, nem is elsősorban azért, mert valami kevés közöm nekem is van hozzá, az építészetről szóló részekben segítettem tanácsaimmal a szerzőt annó, hanem mert hangulatában remekül elkapja azt a lendületet, ami Tokyóban, az én kedves városomban, azóta is folyamatosan elvarázsol, megszédít és leteper. Éppen úgy, mint Vageszt ezeken a képeken...

Mert YES, the City is Still Kicking!

2013. november 9., szombat

Buhera

Már volt egy ilyen témájú posztom, ahol is egy konkrét gyöngyszemet műelemeztem. Mivel az annak kapcsán írt elméleti alapvetést, miszerint a japán buhera precíz és alapos, azóta is érvényesnek tartom, nem is locsognék többet, lássuk inkább a gyűjtemény újabb darabjait!

Variáció a korábbi esővíz-témára, de, ha lehet, annál is szebb!
Tekintsük meg közelebbről is ezt a csodálatos torkolati kialakítást!
A gyűjtőedény-megoldás sem marad el kreativitásban;
figyeljük meg a műanyagcsőre boruló cseppvédő fóliát!
Ivócsap egy állomáson, szerintem múzeumban lenne a helye
Motor-buhera; az organikus és a mérnöki tökéletes szimbiózisa

2013. november 6., szerda

Yakitori, fukeiki, reloaded

A nagyon kitartó olvasók, akik a kezdettől fogva követik a blogot, őket nagyon szeretjük ám! vagy a nagyon lelkiismeretes olvasók, akik ugyan később szálltak be, de nem restellték elolvasni a régebbi posztokat is, őket különösen kedveljük! talán még emlékeznek a Yakitori fukeiki idején c. szösszenetre, még valamikor az Ősidőkben, még a Nagy Földrengés előtt, 2009 őszén írtam, ha mégsem, hát itt lehet elolvasni. Namármost, a sors úgy hozta, hogy ennek a posztnak lett egy kereszgyereke, mégpedig egy fotókiállítás formájában, Magyarországon. 

Történt ugyanis, hogy egy nap az FB-n megkeresett egy barátom barátja,  TR olvasó, a fenti típusból ha jól tudom, az első, bizonyos Minyó Szert Károly fotóművész, és megkért, hogy használhassa ezt a címet a kiállításához, mert, mint mondta, konkrét köze ugyan nincs a bloghoz, de hangulatilag pont passzol, "elemeli a témát". Ő úgy fordítja, hogy "Egyszerűség a nehezebb időkben", ami voltaképp stimmel is, hangulatilag. Hát akkor miért is ne? Ez még jó két hónapja volt, azóta a körösztfiam megszületett, egészen pontosan kedden volt a megnyitó, a Petrys Galériában, az A38-as hajó után-előtt-mellett, nem kívánt rész törlendő.

Tehát akkor, akit érdekel egy TR-poszt metamorfózisa, vagy még inkább egy jó kis fotókiállítás, az ne habozzon elmenni a Hajóra! De gyorsan, mert úgy nézem, csak november 24-ig van nyitva! Infó, képek, szövegek itt. Én is mennék, ha tudnék....

2013. november 3., vasárnap

Shitamachi

...vagyis alsóváros, a városnak az a fele, amelyiket nem az arisztokraták, yuppik és az újgazdagok, hanem állítólag az úgynevezett igazi emberek népesítenek be. Megfigyelésem szerint legtöbb városban ez valamiért a keleti oldalon van, gondoljunk csak bele: Budapest, Berlin, London és tsai, ez alól a szabály alól Tokyó sem kivétel. Igaz, itt ennek ideológiai oka is: a buddhista hagyományok szerint a gonosz szellemek északkelet felől jönnek, tehát itt rizikós lakni. Ehhez jön még hozzá, hogy a mai Tokyó keleti fele régen mocsaras, maláriás környék volt, így nem csoda, hogy aki tehette, a dimbes-dombos nyugatra, a Yamanotéra, költözött.

Egy, a kevés autentikusan megmaradt shitamachi utcából (Shibamata)
Persze, azért maradtak is lakók, bőséggel. A tizennyolcadik század közepére Edó, mert ekkor még így hívták Tokyót, a világ akkori legnagyobb városa lett, 1 millió feletti lakossal. Ez volt a shitamachi virágkora; a jó helyek, az éttermek, színházak, sumó-arénák és nem utolsósorban a vöröslámpás negyed, mind a város ezen oldalán volt megtalálhatóak. Gyakran ukiyo-nak, vagyis "lebegő világnak", nevezték a korabeli Edót, ez egyfajta szóvicc volt, ugyanis az ukiyo (浮世) homofón a buddhista 憂き世 kifejezéssel, ami szenvedésekkel teli és magunk mögött hagyandó "gyötrelmekkel teli világot" jelent, de az első karakternek itt "lebegés", vagy áttételes értelemben "frivolitás", értelme van, ami azt sugallja, hogy megfelelő ételek, italok és hölgytársaság esetén néha egészen kibírható is tudott lenni ez a gyötrelem a korabeli Edó városában. Aztán ez a lebegő világ a Meiji reformok, a második világháború, és a modernista építészet csapásai alatt szép lassan semmivé lett, a város központja nyugatra húzódott, és mára már csak itt-ott maradt meg néhány utca, vagy inkább csak ház. Ma a shitamachi inkább csak rezidenciális környék, a kevésbé tehetősek számára.

Ez persze azért nem jelenti, hogy ne lenne érdemes itt körülnézni. A kaja például, mint az alsóvárosokban mindenütt, remekjó, hiszen attól, hogy valaki szegény, jókat enni még szerethet. Persze nyilván nem a flancos olasz és francia éttermeket kell itt keresni, sőt, még sushit sem annyira, hanem sobát, yakitorit, vagy dangót és az ehhez hasonló tenyeres-talpas, de mindazonáltal igen finom, ételeket.

Algában hempergetett dangó és édesburgonyás yókan
Más nevezetességek is vannak, itt van például a shitamachi leghíresebb és egyben legautentikusabb lakója, Tora-san, az utazó ügynök és reménytelen hősszerelmes, akinek Shibamata állomás előtt szobra van, és a közelben levő házát is meg lehet tekinteni. Tora-san valójában soha nem élt itt, tekintve, hogy ő egy kultikus, évtizedeket átívelő és a mai japán identitást bizonyos értelemben megalapozó filmsorozat* hőse volt, de Japánban az már bőven elég, hogy a sztori szerint itt lakott, így a környék afféle zarándokhely lett azóta.

Tora-san szobra a rajongókkal
És akkor néhány fotó a shitamachiból:

Egy hagyományos rizsszaküzlet, kb. 30 féle rizs kapható!
Tora-san nyolc arca
Shichi-gó-san, a 7-5-3 éves gyerekek ünnepe
Egy ifjú szamuráj 
...és a hölgykoszorú
Egy retró-ajándékbolt, pre-pachinkó-kori flipperekkel
--------------------------------

*Az "Otoko wa tsurai yo", magyarul "Nehéz férfinak lenni", címmel 1969 és 1995 között 48 egész estés film készült, Kiyoshi Atsumi főszereplésével. Részletek itt (angolul): http://en.wikipedia.org/wiki/Tora-san

2013. október 26., szombat

Korai farsang

A Halloween nagyjából annyira japán, mint amennyire magyar, itt is lehetne utálni, mint az amerikai kultúrimperializmus jellegzetes manifesztációját, de ehelyett mi inkább lementünk sétálni Roppongiba és fényképeztük.

Csajok az éjszakában
Ultraman X 4
A Kis  Éjszakai Pillangó
Superman meets Supergirl
A rettenthetetlen Otaku Fighter
A Békakommandó 
Klasszikus ijeszgetős
Egy rakás nyuszilány
Egy SWAT Team, majdnem igazi sebekkel

2013. október 20., vasárnap

Bolhát venni, Tokyóban

Bolhapiacra járni a világ összes városában remek szórakozás, és ez alól Tokyó sem kivétel. Van jó néhány piac Tokyó belső kerületeiben is*, de a mi kedvencünk Yamatoban, Yokohama külvárosában található, mert ez nagyobb és olcsóbb. Így hát majd' minden hónap harmadik szombatján, ahelyett, hogy rendesemeberek módjára lustulnánk az ágyban, felkelünk valami kimondhatatlanul fájdalmas korai órában, hogy legkésőbb reggel nyolcra, még mielőtt tömeg és meleg lesz, ott legyünk.


A piac hatalmas; Yamato állomás két oldalán kb. 100-100 árus próbál túladni nagyjából mindenen, amit ez az ország az elmúlt 200 évben produkált és mozdítható: legyen az szamurájkard, kimonó, antik bútor, mangafüzet, nehézbúvár-felszerelés, ácsszerszám, vagy éppen faszorrú álarc vagy Edó-kori karpáncél. Emellett még európai, kínai és délkelet-ázsiai cuccok sem ritkák, bár véleményünk szerint ezek túl vannak árazva. Az árak 100 yentől úgy 100.000-ig bezárólag sorjáznak, sokszor csak annyi van kiírva, hogy "2" és azt már neked kell tudnod, emögött hány nulla áll, segítség: több mint kettő**, de még többször még ez sem, hanem meg kell kérdezni, hogy "ikura, kore?", mire ő mond valami kezdőárat, ami alapján megindulhat az alkudozás, fontos a kollokviális beszédmód, mert tapasztalataim szerint ez erősíti az ember tárgyalópozicióját. Mert bizony! hiába vagyunk Japánban, itt nem udvariatlanság alkudozni, még ha kairói-bangkoki szintű áresésre nem is nagyon számíthatunk; rendesen 20-40%-ot szoktak engedni, ennél több ritkaságszámba megy.

"Ikura, kore?"
Sok a küföldi is, bár ezek többségét a közeli Atsugi támaszpontról érkező kövér és hangos amerikai katonafeleségek alkotják, akik már annak is örülnek, ha valahogy kézzel-lábbal megértetik magukat és így, a következményekkel mit sem törődve, agyatlanul, alkudozás nélkül vásárolva verik fel az árakat és le a gaijinok intelligenciájába vetett hitet.

Így nem meglepő, hogy elsőre velünk is angolul próbálkoznak és többnyire olcsó kimonóra és kokeshi babára akarnak rábeszélni. Aztán amikor kiderül, hogy tudunk japánul, megenyhülnek és sokszor egész jókat lehet az árusokkal beszélgetni, és persze a diszkont is kedvezőbb lesz ilyenkor. Japánokkal menni vicces; párszor már elcsábítottuk különféle japán barátainkat-ismerőseinket és érdekes volt figyelni, ahogy szembesülnek legutóbb gyermekkorukban, a nagymama vidéki házában látott tárgyakkal és ahogy megteszik kezdeti botladozó lépéseiket a kölcsönösen optimális ár kialakítása felé, majd pedig a nap végén eldicsekszenek a kiharcolt gigantikus, 10-20%-os kedvezményekkel. Azért persze vannak itt rutinos helyiek is; tipikusan 60+ ojísanok, akik nagyítóval vizsgálgatják a régi pénzeket vagy méregdrága cserépdarabokra alkudoznak kitartóan. Nem először vannak itt...

Alku közben
A mi érdeklődési körünk meglehetősen széles; kezdve a tansuktól (régi japán vasalt szekrények) át az apró szakéspoharakon és fából faragott sütemény-formákon át egészen a kalligráfiákig terjed, de mivel reménytelen vállalkozás az egész piacot feltérképezni, marad hát a sasolás és random módon való lecsapás egy-egy tárgyra. Rengeteg kívánatos dolog van és nem is megfizethetetlenek, persze minduntalan fel kell tenni magunknak a kérdést, vajon valóban tartósan boldogtalanok lennénk egy Taishó-korabeli összecsukható olajlámpa, jó állapotban levő, alig rozsdás fotóállvány vagy pompás kis faszéntüzelési beltéri kályha (hibachi) nélkül? Mivel ezekre a kínzó kérdésekre az elmúlt négy évben a kelleténél gyakrabban mondtunk igent, gyorsabban, mint ahogy az így felgyülemlő tárgyakat magam és kollégáim hébe-hóba tett magyarországi utazásai alkalmával apasztani tudtam volna, kis lakásunk szép lassan megtelik lomokkal, és használt bútorokkal. Egyszer, amikor egy napon már lépni sem tudunk, az egészet berakjuk egy konténerbe és hazaköltözünk.

Műanyag szarvasbogár, széles választékban, kedvezményes áron kapható!
A nyugati junk
Tansu - ő már azóta a miénk
A múlt szombati zsákmány
----------------------------------------

* Például:
- Yasukuni Jinja (minden vasárnap)
- Heiwajima Antique Fair (kétszer egy évben, időpontokat ld. itt)
A teljes listát angolul itt lehet megnézni.
** a helyes megoldás általában 20.000; ez ugyanis "niman" vagyis 2 X 10.000 yen, lévén, hogy a japán számrendszer nem ezresével, hanem tízezresével csoportosít