Vébé (majdnem) múltidőben

Mire hozzájutottam, hogy írjak a focivébéről, már szinte vége is, hiszen nem sok remény van, hogy a japánok továbbjussanak. Matematikai, ahogy azt szokták mondani, az persze maradt, csak hát a focit nem függvényekkel és egyenletekkel játsszák, hanem lábbal,  fejjel, na és persze szívvel. Ez utóbbiból nem vettem észre, hogy hiány lett volna a Kék Szamurájoknál, micsoda 1 hülye név! gondolom továbbra is, tehát akkor az előző kettő valamelyikével lehetett a baj.

Pedig szerettem volna megírni, hogy jó kis szerethető csapata van most a japánoknak, és hogy Zakku, vagyis Zaccheroni, az olasz szövetségi kapitányuk milyen frenetikus népszerűségnek örvend, valamint azt, hogy Japán akár a nyolc közé is juthat, szerencsére ettől a blamától megmentett az elfoglaltságom.

Ehelyett arról tudok csak beszámolni, hogy a japán vébéláznak úgy tünik, hogy vége lesz, még mielőtt valójában elkezdődhetett volna. A minap ugyan, munka előtt beültünk a tárgyalóba megnézni a japán-görögöt, de nem sok köszönet volt benne, a kollégák fegyelmezetten elkönyvelték, hogy akkor hát ennyi.

Most épp Szingapúrban vagyok, mindenféle tárgyalások mennek reggeltől-estig, Ezek kerete a jelen időszakkal konform, kulturált keretek között zajlik: a meeting első 5-10 percében megbeszéljük az éjjeli eredményeket, hát igen, Brazilianak nem kellett mindent kiadnia magából! majd miután letárgyaltuk a letárgyalnivalókat, búcsúzáskor még csevegünk egy keveset az aznapra esedékes meccsről, gondosan titkolva, hogy tulképpen igazából nem is szeretjük azt a csapatot, akinek a kliens drukkol. Partnereim, nem csak az expatok, de a vébére garantáltan az idők végezetéig sem kijutó helyiek is, kultúremberhez méltó, intelligens véleménnyel bírnak az olasz középpálya hiányosságairól, az orosz kapus formaingadozásairól, de még Japán esélyeiről is Kolumbia ellen.

Japánban az ilyesmi nem jönne ki jól, semmi komolytalankodás, erről majd csak maximum ebédszünetben ildomos fecsegni. Na de majd talán, ha jól megverik Hondáék Kolumbiát, a görögök meg Elefántcsontpartot egy kicsit... 

Majdhatalán.

Futó emberek, hülye ruhákban

Bár nem áll távol tőlem egy kis önsanyaragatás, a maratonfutáshoz még sohasem kaptam kedvet. A katonaságnál ugyan egy ideig futottam mezeit, napi 10-12, néha 20 kilométerek, de itt is inkább kedves századparancsnokomtól való távollét motivált, mintsem az a rengeteg felszabaduló endorfin. Így ma, amikor, nem lévén jobb dolgunk, úgy döntöttünk, ez lesz az az év, amikor végre megnézzük a Tokyó Maratont, nem kis meghökkenéssel szemléltem az embertömeget*, aki a vasárnap délelőttjét azzal tölti, hogy a csipős hidegben, a kemény betonon fel-alá rohangáljon Tokyó utcáin. A "fel-alá"-t szó szerint kell érteni, mert a pályát úgy tűzték ki, hogy két helyen is szembe jönnek azok, akik már jócskán előttünk járnak. Bár belátom, hogy az ilyen geometria mellett sok praktikus érv szól, kevesebb utat kell lezárni, élvezhetőbb a nézőknek is, de lelkileg gyalázatos lehet azt látni, hogy mi még 20 kilométerig sem jutottunk el, és ezek a piszkok már visszafelé jönnek.

Mindennek ellenére, vagy épp ezért, komoly nagy buli volt, sok szurkolóval, akik rokonukat, kollégájukat vagy éppen honfitársaikat jöttek buzdítani. Meglepően sok a taiwani zászló; részint a földrajzi közelség folytán, de úgy éreztem, hogy ez egyúttal afféle mini-tüntetés is volt, hogy vegye észre végre a világ, vagy legalább Tokyó, hogy ők is csak egy ország, még ha ezt sokan szeretnék is letagadni. Az élvezeti faktort növelte, hogy a résztvevők jelentős része futásra szemmel láthatólag alkalmatlan, idióta jelmezben vágott neki a távnak. Ez minduntalan csodálattal tölt el; nem elég, hogy lefutnak egy akkora távolságot, amibe az első erre kisérletet tevő konkrétan belehalt, de hogy ráadásul ezt még úgy teszik meg, hogy a fejükön valami ütődött fejfedőt egyensúlyozzunk, esetleg öltönyben-nyakkendőben futják le a távot, esetleg valamit, zászlót, aktatáskát, tubát, még cipeljenek is közben, na, ehhez valóban komoly adag elszántság, vagy exhibicionizmus, kell. Mivel a bolond emberek általában szórakoztatóbbak a normálisoknál, ezért a fotóim is elsősorban rájuk koncentrálnak. Tehát akkor: nézegessen futó embereket, hülye ruhákban!

Camera-man

Octopus-man

A Marathon Szelleme

Na ez mi? Nekem nem sikerült dekódolnom...

A kedvenc kosztümöm: egyszerű de hatásos, és még nem is zavar nagyon

Ha ennyi még nem lett volna elég, még több képet itt lehet látni.

 

 -----------------------------

* ráadásul korántsem mindenki futhat, aki szeretne, nyerni kell hozzá egy sorsoláson

Három város

Nemsokára, most szombaton! eldől, hogy hol tartják a 2020-as olimpiát; és Tokyónak jó esélye van, hogy ezúttal, második nekifutásból, megcsípje a rendezés jogát. De nézzük csak meg szép sorjában a három, pakliban maradt jelöltet!

Madrid váltig állítja állítja, hogy igen nagyon takarékos olimpiát tudna most rendezni. Ennek, mint EU-s, jelenleg ugyan csak kvázi-, adófizető, módfelett örülök, mindennek ellenére az a véleményem, és azt hiszem ezt sokan osztják, hogy ha lehet kérni, Spanyolország előbb tegye rendbe a saját gazdaságát, és csak azután adósodjon csak el újra a gatyakorcáig. Mert azért Görögország jelenlegi mizériájában jelentős szerepet játszott az a kéthetes, nagy buli 2004-ben... a mi pénzünkön. Szóval ennek az érvelésnek a vonalai mentén Madridot nyugodtan kiejthetjük.

Isztanbul sokáig favoritnak tűnt, de az idén sikeresen lenullázta magát, köszönhetően Erdoğan elnök iszlámosítási politikája miatt kirobbant tüntetéseknek, és főképp ezek némiképp erőskezű kezelésének. Ez rögtön eszébe is juttatta az illetékeseknek a török kandidáció egyéb gyengeségeit: a hiányzó létesítményeket, a rossz közbiztonságot és szörnyű közlekedési viszonyokat. És persze az sem segít, hogy Szíria ott van a szomszédban... Meglepne, ha ezután megkapnák a rendezést, bár azért még nem teljesen kizárt.

Olimpiai installáció Odaibán (háttérben a Rainbow Bridge)

Marad tehát Tokyó, ahol a létesítmények, kis túlzással, 1964 óta készen vannak, ami pedig még nem, például az új nemzeti stadion, azt az olimpiától függetlenül is megcsinálják. Itt a legkisebb az esélye, hogy görög-pekingi-barcelonai mintára un. "fehér elefántot", vagyis a Játékok után kihasználatlanul álló, felesleges létesítményeket, hozzanak létre, hiszen ekkora városban amúgy is elkél egy új stadion. Pénz van bőven, a gazdaság felszálló ágban van és a közbiztonság legendás, a terrorveszély elhanyagolható. Kis negatívum, hogy a lakosság nem túl lelkes, de már ez is javulóban van, hála a kitartó kampányolásnak.

De van egy bökkenő, mégpedig Fukushima... Ahogy ezt az elmúlt hetekben olvasni lehetett, a helyzet korántsem megnyugtató, igaz, most nem Tokyó forog veszélyben, hanem az egész Csendes-óceán, már amennyiben ez bárkinek is vigasztalást jelent, így a helyzet esetleges rosszabbodása sem jelentene veszélyt az olimpiára, de azért nem öregbiti az ország jó hírét, hogy innen fertőződnek meg radioaktív mocsokkal a világtengerek. 

Ezenfelül, mint azt már a 2011-es válság idején láttuk, nem az számít, hogy valójában mekkora a veszély, hanem. hogy mekkorának tűnik az egyes emberek szemében. Adott esetben hiába hiszik úgy a szavazók arról, hogy nem fenyegeti semmi veszély a sportolókat és a nézőket, ha felmerül a gyanúja, hogy az érintettek nincsenek erről meggyőződve és emiatt esetleg távol maradnak, no az legalább olyan nagy baj. Vagyis nem elég biztonságosnak lenni, annak is kell látszani....

Így hát, mivel mind a három városnak van egy-egy komoly hendikeppje, nyílt a verseny. Talán nem meglepő, de én Tokyónak drukkolok.

Olimpiai láztalanság

Nem mondhatni, hogy Tokyó olimpiai lázban égne; egyfelől ennek a nagy távolság és az ebből adódó időkülönbség lehet az oka, ami miatt csak a nagyon elszántak nézik végig a többségében hajnali döntőket és hát másnap olvasni róla az újságban mégsem ugyanaz, mint végigizgulni a TV előtt. Másfelől a japán csapat nem igazán remekel; három nappal a játékok vége előtt még csak négy aranyuk van, pedig Pekingben 9, Athénben pedig, ahol különösen kijött a lépés, 16 arany is összejött.

A sikertelenségre több magyarázatot is ad az Izagayák Népe, ezek jellegükben meglepő korrelációt mutatnak a hasonló esetekben alkalmazott honi világmagyarázatokkal, miszerint:

• ...mert pechesek vagyunk: ebben azért van valami, tekintve, hogy a 4 arany mellé 13 ezüstöt és 14 bronzot sikerült begyűjteni, ilyen rossz aránnyal egyik csapat sem dicsekedhet. De persze lehetne mondani, hogy teccettek volna koncentrálni a döntő pillanatokban és lenyomni a (tipikusan kínai) ellent.
• ...mert csalnak: igen, nem csak a magyarokkal szemben csalnak, hanem a japánokat is nyomják a bírók, úgy tűnik, nagyjából a világ összes országával így van ez. Igaz, azért akkora otromba bundát, mint amilyet a japán boxoló, Shimizu ellen próbáltak megjátszani, ritkán látni. Szerencsére az óvás után megadták a győzelmet a japónak.
• ...mert másutt több a pénz: bizony, a gazdag Japánban is így gondolják ezt. Ez azért van, mert itt a közpénzt nem az élsport finanszírozására, hanem inkább a tömegsportra költik. Ez mondjuk szerintem rendben is van így.

Ezenkívül persze vannak sajátosan japán magyarázkodások is, ilyen például a cselgáncs-leszereplés indoklása, ez különösen fájó, lévén a judó eredetileg japán sport, miszerint a ravasz gaijinok megváltoztatták a szabályokat! Elsőre ez viccesen hangzik, a szabályok mindenkinek egyformák, nemde? de hát mit szólnánk mi hozzá, ha a néhány brazil és svéd összefogna a Hátrafelé Nyilazás Olimpiai Bizottságában, és eldöntené, hogy ezentúl nem is úgy és nem is arra kell lőni. Na ugye... Mellesleg, ezért nem lesz a sumó olimpiai sport, pedig milyen jó lenne! 

...de nincs még minden veszve, versenyben van pár női birkózó, boxoló és legfőképp a Nadeshikó, a rajongva szeretett, világbajnok japán női focicsapat, amelyik éppen ma este, itt persze hajnalban, játssza a döntőt a náluk tipikusan egy fejjel magasabb és 10-20 kilóval nehezebb amerikaiakkal. Ganbare Nippon!

-------------------------------------------

Update: sajnos nem sikerült a bravúr, az amerikaiak nyertek 2:1-re. De legalább nyert még egy női birkózó, így már 5 arany van.
Update2: 7 arany, 14 ezüst, 17 bronz lett a vége, a birkózók 4 arannyal a végén rendesen belehúztak! ezzel Japán a 11-ik, de érmek számában (összesen 38) a 6-ik lenne, és ilyen szempontból egyáltalában nem is volt olyan rossz szereplés , hiszen ez minden idők legmagasabb japán éremszáma. Igaz, ezt sokan szivesen elcserélnék az athéni 37-re, amiből 16 arany volt....

Jegyzetek a hegyről

Bár az első, tizenegy éves ittlétem során csak elvétve mentem sízni, úgy gondoltam, hogy mekkora marhaság már itt drága pénzért görcsölni; majd ha hazamegyek, bepótolom, de most, az újrázás alatt már nem élek ilyen aszkétikus életet. Bár nem mondanám, hogy annyit sízek, mint otthon, inkább a sítúrázást forszírozom, ezen kalandjaimról egyébként itt lehet bővebben olvasni, mára azért már összegyűlt annyi tapasztalatom a japániai sízésről, amit talán érdemes megosztani. Ugyan nem szigorúan vett Tokyó, de bánja a fene. Szóval akkor; milyen is hát Japánban sízni?

• Gyors. A mediterrán klímájú Tokyóban élve nem is gondolná az ember, milyen könnyen el lehet jutni decens sípályákra. Csak fel kell ülni a shinkanzenre, és másfél-két óra múlva már lehet is csúszni. Az érdekes az, hogy milyen hirtelen kezdődik a tél; a vonat csak átmegy egy alagúton és mintha másik földrészen lennék; hó, amerre a szem ellát. 
  
• Retró. Talán, meglepően hangzik, de a hájtek Japánban a síliftek gyakran meglehetős lepukkantak, sok közülük olyan, akár a Libegő, két szék aztán kapaszkodj! Ez elsősorban azért van így, mert a sízés, mint divat, a 90-es években volt csúcson és azóta egyre kevesebb fiatal hajlandó beáldozni ilyen bohóságra a hétvégéjét, amikor annyi restanciája van a kompjuterjátékokkal. Így azóta kevés az új beruházás, sok a tönkrement rizort és a liftek is többnyire úgy maradtak, ahogy húsz éve megépítették őket. 

• Divatos. A sífelszerelés, az persze makulátlan és a legújabb, a síruha pedig színkoordinált és méregdrága. De ez minden hobbinál így van, pont a sízés lenne kivétel? A 90-es években ez éles kontrasztban volt a sítudással, de azt kell mondjam, hogy azóta megtanultak síelni. Vagy csak azok maradtak meg a hegyen, akik tudnak? 
• Deszkás. Japánban a snowboard, vagy ahogy itt mondják; "sznóbó", már rég lenyomta a sízést, állítólag 70%-a a vendégeknek deszkával jön. Judit szerint ez azért van, mert a boardos ruhák dögösebbek, de erre vonatkozólag nem áll rendelkezésemre mértékadó kutatás. 
• Drága / nem-is-olyan-drága. Persze, nem olcsó, de hát mi az Japánban? De nézzük meg alaposabban: mi is olyan drága? Eljutni a pályáig például, főképp, ha shinkanzennel, sitty-sutty akar ott lenni az ember, valóban nem olcsó mulatság, ez oda-vissza könnyen belefáj 15-20.000 yenbe*, és akkor Hokkaidóról még nem is beszélünk. De ha valaki hajlandó buszon zötykölődni, akkor ez feleannyiból is kijön, ha pedig van autó, és többen mennek akkor még olcsóbb, ilyenkor persze az irtózatos dugók miatt a "gyors" érvényét veszti. A szállás is lehet 10-20.000 JPY egy éjszaka, de lehet találni Youth Hostelt, nem csak fiataloknak, 3-5.000 yenért is. A liftjegy meg kábé annyi mint az Alpokban, 4-5.000 yen egy napijegy. Szóval, ha így vesszük, nem is feltétlenül drágább, mint Európában. 
• Fehér. Hóból nem szokott hiány lenni; a Szibériából jövő hideg szelek megszívják magukat nedvességgel az Okhotsk tenger felett, majd ahogy a Japán Alpok felé érnek, el is ejtik, amit hoztak. Szóval van belőle bőven, Naganóban és Niigatában is, de Hokkaidón meg aztán főképp, itt hóágyút még nem is láttam. Porhó meg éppenséggel olyan van, mint talán sehol másutt. 

• Hangos. Valami általam teljesen érthetetlen okból kifolyólag a japán sípályák kezelőinek jelentős része úgy véli, hogy síelni csak J-popot üvöltő megafonok között lehet, vagy érdemes. Nem is értem, miért nem támadnak kihegyezett síbotokkal a tulajdonosokra? Lehet, persze, hogy tetszik nekik... 
• Nemfinom. A hüttekultúra sem az igazi. Számomra kissé érthetetlen, hogy ebben a csodálatos főzőtehetséggel megáldott országban milyen vacak, junk kajákat árulnak a hegyen. Lenne mit tanulni Ausztriától, nem beszélve a napfényes Itáliáról, ó, azok a selymes cappuccinók és ravasz kis Bombardínók...
• Zsúfolt. Vagy mégsem? Mi is a helyzet a tömeggel? Ez érdekes kérdés, egyfelől a Tokyóból könnyen megközelíthető, híresebb helyeken, mint Yuzawa vagy Hakuba, a helyzet kvázi kibírhatatlan, hétvégén az órás liftsorok sem ritkák, de ha ezeket az ember elkerüli, akkor nem olyan vészes, és Hokkaidón, ahogy erről az elmúlt hétvégén megbizonyosodtam, voltaképpen üresek a pályák. 

• Forró. A vád, miszerint a japánok csak azért járnak síelni, mert utána jobban esik a fürdés onsen forró vizében, nem teljességgel megalapozatlan, ráadásul tényleg jobban esik. Az biztos, hogy döbbenten hallgatják a híradásokat, miszerint a világban léteznek onsen-mentes sípályák, ilyenkor szinte látom a kérdést megfogalmazódni bennük: hiszen akkor minek? De meg kell hagyni, ezt igen jól kifundálták itt a kollégák; sízés után fáradtan, sajgó tagokkal a forró vízben lazulni csodálatos dolog. Hát még ha olyan onsenbe tévedünk, nem nehéz! ahol rotenburó is van, és akkor a szabad ég alatt, a havas medencében ülve merenghetünk az élet múlandóságáról... 

Végezetül felmerül a kérdés: kinek érdemes Japánba menni sízni? Hát, leginkább a japánoknak, és persze a magamfajta rezidens gajiniknok, elvégre a következő jó pálya Kanadában lenne, hacsak nem számítom Észak-Koreát**... Aztán ugyanígy vannak ezzel a Hong Kong-i expatok, a kínai újgazdagok és a szingapúri yuppik is, sőt, újabban még az ausztrál középosztály is hajlamos felcserélni a Mount Kosciuszko rettegett ormait Hokkaidóval, pedig nekik Új-Zéland azért egy kevéskével közelebb lenne, de állítólag ott nedvesebb a hó. Persze, elméletileg a porhóőrültek, J-pop rajongók, kőgazdagok és elmegyengék halmazainak közös része ideális célcsoport lehetne egy Európából kiinduló japán sítúra szervezői számára, de hogy a klasszikusokat parafráziáljam, azért erre még nem lehetne egy jól menő utazási ügynökséget bazírozni. 

-----------------------------------------

* 100 yen, as of today, 268 HUF és ca. 1 Euró. De ha az árakat akarjuk összehasonlítani, akkor érdemesebb a yent a forinttal egy-az-egyben számolni, így valósabb képet kapunk arról, hogy egy termék vagy szolgáltatás mennyibe is kerül egy itt élőnek.

** Jó-jó, tudom: Dél-Koreában is lehet sízni, de ismerjük el, hogy az messze nem lenne ilyen frappáns

Dzsuruta-san

Vagy Juruta-san. Esetleg Gjuruta-san*. Legkevésbé Gyurta, mert a “gy” betű legyőzhetetlen akadály a japánok szemszögéből és a mássalhangzó-torlódást sem igen szívlelik. Mindenesetre most, és még néhány hétig, feltehetően Gyurta Dániel a legismertebb magyar Japániában, Kodály és Puskás Öcsi a vert mezőnyben, Liszt Ferenc pedig esélyt sem kapott, na nem azért mert világbajnok lett, hanem mert megverte Kosukét, vagyis Kitajima Kosukét, a 2X2-szeres olimpiai bajnok mellúszót. Kisebb nemzeti tragédia, de mivel ez az utóbbi években nem sok másnak sikerült, végső soron érthető. Magyar sportoló Japánban legutóbb ‘92-ben, Barcelonában volt ennyire ismert, amikor is Kovács Antal nyert dzsúdóban, akkor is a japán néplélekbe gázoltunk, mégiscsak ők találták fel a jú-dó-t, vagyis a “Lágy Utat”, és utána jópár évig kérdezgették, hogy a rokonom-e, de ki kellett ábrándítanom őket, hogy a otthon a Kovács az olyan mint itt a Suzuki.

A taxis kezdte, aki behozott Tokyó állomásról, áh, szóval magyarnak méltóztatik lenni, oh milyen nagyszerű, hogy is hívják azt a kiváló úszót, Csuruta, vagy mi, nohát, igazán gratulálok, hadarta és a nagyobb nyomaték végett vezetés közben hátrafordult. Sumimasen deshita**, rebegtem illedelmesen, remélve, hogy ezzel sikerül a figyelmét újra a forgalomra terelni és ezáltal meghosszabbítani életemet. Aztán megtudtam, hogy Kosuke már nem a régi és hogy hiába, a fiatalok. Utána a kollégák gratuláltak, és hogy láttam-e, sajnos nem, meg persze az újságok is írták, hogy nagyszerű hajrával és hogy feladta a leckét a japán bajnoknak a londoni olimpiára.

De hát mit csodálkozzunk, a japán sportolók közül mi sem Takanohanára, az utolsó nagy japán származású sumóbajnokra, vagy Ichiróra, a sokszoros MVP baseballjátékosra, netán vagy Mao Asadára, mindenki Mao-chanjára, a leghíresebb japán műkorcsolyázónőre emlékszünk, hanem Kóji Murofujira, a kalapácsvetőre, aki Annus Adrián dicsőséges nem-pisilése következtében nyert olimpiai bajnoki címet Athénban. Na, őt viszont itt nem ismerik...

--------------------------------------

* ezek a név-csavarások kivételesen magyar fonetikával olvasandók

** nagyon sajnálom

Sumo blues

Miközben a rikishik szorgalmasan dobálják az ördögöt babbal, újabb botrány robbant ki a belterjes sumó-világban. Még a tavalyi baseball-botrány folyamányaként turkált a rendőrség a gyanúba keveredett oyakaták és rikishik SMS üzenetei között és érdekes dolgokra lelt. "Még egy 20-asért átadom neked a győzelem jogát" és: "Kaptam kölcsön győzelmet valakitől? Én csak Koryúnak és Yamatoyamának adtam kölcsön győzelmet, ugye?" vagy: "Ma egyenesen neked fogok ugrani". Ezek és számtalan más hasonló üzenetek, amelyek pénzösszegekre, győzelmek csereberéjére, taktikák egyeztetésre utalnak, minden eddiginél nyilvánvalóbb bizonyítékként szolgálnak arra nézve, hogy valami nem stimmel; itt kérem, bizony bundázás folyik.

Bizonyos értelemben ebben semmi újság nincs, hiszen már régóta rebesgetnek bundákat a sumó környékén. 2000-ben Itai, egy korábbi makenouchi sumós, azt állította, hogy '78 és '91 között a meccsek 80%-a előre le volt vajazva. Meg is nevezett 20 rikishit, köztük yokuzuna Akabonót, akitől állítása szerint személy szerint 400.000 yent kapott egy meccsért. 2007-ben a rettegett hírű yokozuna Asashóryút vádolták meg, hogy 800.000-ért veszi a meccsek darabját, de egy sajtópert követően a legfelsőbb bíróság 44 millió yen kártérítés fizetésére kötelezte a mocskolódó újságokat. Ám mindeddig ezek csak állítások voltak konkrét bizonyíték nélkül. Ehhez képest a mostani botrány bekattintotta az öszödibeszéd-effektet: noha eddig is mindenki sejtette-tudta, de most itt a kőkemény bizonyíték, lám-lám, ezek csalnak!

Jó, de hát melyik sportban nem bundáznak? mondhatná az NB1-en edzett olvasó, de ne felejtsük el, hogy a rikishik Japánban nem egyszerű atléták, hanem shinto hagyomány részei, akik erejüket egyenesen az istenektől kapják. Mintha Európában a katolikus papságról kiderülne, hogy közülük sokan titokban vizezik a bort, vagy, hogy gyerekeket sze... na jó, inkább hagyjuk. Lényeg, hogy a japánok joggal érzik, hogy ha ilyen magasságokba emelik a rikishiket, akkor ehhez méltóan kellene viselkedniük. Véleményem szerint egyébként bundázás mindig is volt, és félek tőle: lesz is, csak a digitális korszakban nehezebb a rossz utakon észrevétlenül osonni, hiszen mindenütt nyomot hagyunk, különösen, ha az ember egy másfélmázsás, kevéssé IT-literált birkózó vagy edző.

Mit tehet most a japán sumószövetség? Első lépésként lépett egy drámait: törölték a haru-bashót, a márciusi Tavaszi Tornát. Ilyen 1946 óta nem történt, és következésképp meglehetősen megrázta az országot, azóta minden nap címlaphír a bundaügy. Elképzelhető, hogy ez egyszer komolyan veszik a dolgot és nekilátnak a régen igérgetett reformoknak: átláthatóvá teszi a sumo-beyák pénzügyeit, új alapokra helyezik a ranglistát a csalás melegágyául szolgáló kachikoshi-makekoshi rendszer helyett*, utánamennek és megszüntetik a yakuza-kapcsolatokat, good luck! egyszóval megreformálják és megtisztítják a sportot.

Vagy választhatják az egyszerűbb utat: eltiltanak néhány rikishit és oyakatát, néhány ember majd nagyokat hajlong a tévében, "meiwaku itashimashita" meg ilyenek, majd megtisztultnak deklarálja a sportot és minden megy tovább a régiben. Ja, egy rövid hajú, kilencujjú, tetovált konzultáns körbejár a sumo-beyákban és elmagyarázza az egybegyülteknek, hogy ha bundázni akartok, akkor azt ne SMS-en beszéljétek meg, seggfejek!

Lehet tippelni melyik a valószinűbb scenárió...

------------------------------------

* A rikishik aszerint mennek előre vagy hátra a ranglistán, a banzukén, hogy megnyerik-e (kachikoshi) vagy elvesztik-e (makekoshi) a 15 mérközés többségét. Egy statisztika szerint az utolsó napon 7-7 re álló rikishik 80% nyer a már biztosan kachikoshira vagy makekoshira álló ellenfelével szemben, ám a következő meccsen ugyanazzal az ellenféllel szemben már átlagosan csak 40%-uk nyer. Nem különös?

Source: Japan Times and Wikipedia

Három mázsa, ha csattan: akibasho

A sumóra eléggé rájárt a rúd mostanában, botrány botrány hátán, lebundázott meccsek, drogozás, ijime*, yokozuna kocsmai verekedése, majd ezt követő eltiltása, és mindezt megkoronázta az illegális baseball fogadások ügye. Ez utóbbi első hallásra nem tűnik akkora nagy dolognak, de felszínre hozta a sumó és a szervezett alvilág kapcsolatainak problémakörét. Nem mintha ez nem lett volna köztudomású, a yakuzába belépni mindig is egyike volt a lehetséges életpálya-modelleknek a kiöregedett rikishik számára, de mivel a botrány ezt öszödibeszéd-szerű letagadhatatlansággal hozta a felszínre, még a kényelmetlen tényeket nagy egyetértésben asztal alá söprő japán közbeszédben is kiütötte a biztosítékot. Vizsgálat, vezetőcserék, fejek hullása és mindennek tetejébe a nyári, nagoyai tornát nem közvetítette az NHK élőben. Ez aztán már tényleg skandallum a javából, besokallt a nemzet, egyszóval ideális időpontnak tűnt kimenni a Ryógoku Kokugikanba, az őszi tornára, az akibashora.

A megtisztulás már a kapuknál megkezdődik: hangosbemondókon jelentik be, hogy az "erőszakos szervezetek" a yakuzának tudniillik ez a kódneve, tagjainak tilos a belépés még jó, hogy nem hoztam el a nyakbaakasztós yakuza-igazolványomat, muhaha, és hogy elhatárolódnak ezektől a csúnya bácsiktól ja, ha ez ennyire egyszerű, akkor jó. A meccsek már reggel óta folyamatosan mennek, de persze a kutyaütőkre kevesen kíváncsiak, mi a juryo osztály meccseire érünk ki, ekkor még alig lézengenek, a legfelső kategóriára, a makuuchira azért a jobb helyek illetve ülőketrecek, megtelnek, de telt házról szó sincs. Négy óra felé indul meg a makuuchi bevonulása, már ekkor feltűnik, hogy mennyi külhoni rikishi van a legfelsőbb osztályban, ronda szőrös gaijinok jegyzi meg Judit, akinek úgy tűnik, más szempontjai is vannak a szurkoláskor, mint hogy ki tudja a legszebb shitatenagét dobni. Fölöttünk nagy kiáltozás indul; az Ibaragi prefektúrából származó Kisenosató fan klubja hangol, az átlagéletkor 60 körül lehet. Hiába, a fiatalok inkább focit néznek manapság...

A grúz Gagamaru kezd a japán Kyokunankai ellen és remek meccsen kikap pedig milyen szép nagy ember és mennyire jó neve van! Jók a meccsek és ilyenkor még aránylag gyorsan pörögnek, az alacsonyabb rangú rikishiknek nem engedik a sok totojázást; egy dobbantás, egy szájöblítés, egy marék só, oszt' gyerünk! Később majd lassul a tempó, többször is legugolnak és stírölik egymást kettéharaplak, öcsisajt! mielőtt összeugranának. Régen a maukuchiban még nem volt limitálva az idő, akkor indultak amikor készen voltak, mekkora lehetett, amikor két rikishi fél órán át dobálta a sót és nézett egymással farkasszemet! csak hát a TV-közvetítések miatt ezt is korlátozták először 10, majd 6, végül 4 percre, pusztul a világ**.

Közben újra életre az ibaragi szurkológárda, mert jön a földijük, Kisenosató. Csalódniuk kell, mert az orosz Aran földhöz teremti, de azért udvariasan megtapsolják a győztest. Általában is úgy tűnik, hogy ez nem hazai kedvencek napja: Tosayutaka és Takamisakari is veszít. Ahogy jönnek sorba az egyre fontosabb meccsek, kezd nyomasztóvá válni a külföldi túlsúly: bolgár, orosz, észt, grúz na és persze a mindenvivő mongolok, japán már csak mutatóba, azok is többnyire kikapnak. A következő emlékezetes pillanat az, amikor az ügyeletes jó-gaijin, az észt Barutó, cuki óriásbébi-arca van, nem keveredik botrányokba, és nem túl szőrös, rátolja az ellenfelét egy törékeny öreg nénire az első sorban. A nénit kihúzzák, mielőtt megfulladna, majd csakhamar kitámogatják az arénából. Szerencséjére, mert az ezt követő szőrgaijin-rangadón a bolgár ózeki, Kotooshu majdem pont ugyanoda zuhan be a grúz Tochinoshinnel, ezt már nem úszta volna meg a néni ilyen simán, szerintem nem ártana már egy szabály, hogy aki kevesebb kiló, mint ahány éves, ne ülhessen az első sorba.

Ezután Harumafuji gyorsan kivégzi Wakanosatót, ismét egy pont Mongóliának, majd jön a veterán Kaió meccse egy újabb mongol, Tokitenku ellen. Kaió már 38 éves, ő a közönség kedvence, hatalmas üdvrivalgást kap, hiába, ő most a legmagasabban jegyzett japán rikishi, az egyetlen hazai ózeki. Mi is szeretjük, ő már akkor is itt döngölte az agyagot, amikor Tokyó még csak "loaded" volt! és együtt örülünk a közönséggel, amikor egy yoritaoshival kitúrja a dohyóból a mongolt.

Persze a utolsó, Hakuhó meccse a főattrakció, két nekifutás kell, hogy körbe tudják vinni az összes szponzorzászlót, a McDonalds'nak öt is van, nyilván az az üzenet, hogy ha ilyen szép testet akarsz magadnak, egyé' te is sok mekit! a nagy kérdés az, hogy az Asashoryú kiebrudalása miatt egyeduralkodóvá vált yokuzuna képes-e folytatni és túlszárnyalni Chiyonofuji legendás, 53-as nyerősorozatát. Képes volt, bár mai ellenfelének, az eddig nyeretlen japán Homashónak egy pillanatra azért volt esélye: egy ellenlökésnél megcsúszott a yokozuna lába, de összességében Hakuhó elég biztosan vette a kanyart. Minden jel arra mutat, hogy egy jó darabig senki sem fogja tudni megállítani a mongol bajnokot, és hamarosan az Futabayama háború előtt elért, megdönthetetlennek hitt 69-es csúcsát is túlszárnyalja***.

Tehát legenda van születőben, és ez mindig izgalmas dolog... Ám ennek ellenére a sumó hosszabb távon továbbra is nagy bajban van, nem lehet tudni, merre tovább. Sokan Japánban úgy vélik, hogy a gaijin-invázió nem tesz jót a sportnak, elvesznek a hagyományos értékek stb. vagy inkább, mert bántják a magyart japánt? és legjobb volna visszagyömöszölni a gai-dzsinneket a palackba, de kérdés, hogy ez utóbbi esetben kit fog érdekelni a másodosztályú hazai sumósok belterjes meccsei és még inkább: ki fog egyáltalán birkózni? A sumó utánpótlását régen a vidéki parasztgyerekek adták, akiknek ez volt az egyike a kevés felemelkedési lehetőségnek. Manapság erre van sok más, jóval könnyebb út is annál, minthogy valaki éveken át félholtra pofoztassa magát nálánál idősebb-erősebb fiúkkal, ja, és szegény parasztgyerekek meg egyáltalán: gyerekek! egyre kevésbé vannak Japánban. Annál több az ambiciózus, Daginak vagy Pufinak csúfolt tinédzser Mongóliában, Kelet-Európában, Braziliában és akkor még nem is beszéltünk az afrikai sumó szinte határtalan lehetőségeiről! Persze, ha hagyják a sumót tovább elgaijinosodni, akkor az újabb hazai yokozuna várása a Messiáséval kerül egy szintre és ez sem fogja nagyon növelni a japán nézőszámot. Ám ezt könnyen ellensúlyozható lehetne azzal, hogy a sumó egyre népszerűbb a világban, és ez nem is véletlen, hiszen ez egy izgalmas, látványos, nem túlzottan véres és főleg érthető küzdősport, ahol a győzelmet nem vitatható módon adott vagy éppen vett! pontokkal döntik el, hanem az esetek túlnyomó többségében a vak is látja, hogy ki nyert. Csakhogy családi példánál maradjak: Judit abszolút vevő egy kis sumó-nézésre, míg egy box-, birkózó-, vagy akár judómeccsen halálra unná magát. Ám, ha még tovább globalizálják a sportot, az sok változást követelne meg; gaijin-barátabb sumóiskolákat, átláthatóbb tornarendszert, vagy akár horribile dictu! külföldön is rendezett basho(ka)t. Na de ez még odébb van...

Ha valakit behatóbban érdekel ez a sumó-dolog és meg akarja érteni a lingót, amivel hadonászok, ezt az oldalt ajánlom, itt minden le van írva és a meccseket is real-time lehet követni. Ez pedig a fenti nap videós összefoglalója. Itt pedig van még egy csomó kép.

---------------------------------------

* fiatalabb-gyengébb társak szivatása, lelki-fizikai megalázása, nemes japán iskolai hagyomány, sumó-istállóba oltva, még haláleset is volt nemrég.

** közben olvasom, hogy az Index tudósitójának nem jött be igazán ez a meccs előtti maszatolás, hát nem vagyunk egyformák, na.

*** update: és azóta már meg is döntötte, as-of-today 56-nél tart

Nippon! Nippon!

A szakmai elemzést meghagynám a szakembereknek és inkább maradok a hangulatjelentésnél, ami kétségkívül derüs. Bár az első 30 percet és vele a két gólt! sajnálatos és megbocsájthatatlan módon átaludtam, a második félidőt már Roppongiban nyomtam végig. Volt éneklés, Nippon! Nippon!-ozás, Kawashima! Kawashima! meg Honda! Honda! ahogy csak a csövön kifért. De meg is érdemelték a fiúk, mert hihetetlenül jól, sőt mi több: szellemesen játszottak. Honda gól előtti sarkazós cselét még sokáig fogják emlegetni, az, pedig, hogy a Yatagarasuhoz intézett imák és áldozatok nem voltak hiába, a két tanári szabadrugásgól bizonyítja.

Amikor győztünk, nagyon megörültünk, utána pedig - ezuttal Roppongiban - eljártuk a már-már egyfajta japánicumnak számító Shibuyai Berohangálóst, megsétáltattuk a kutyát és elmentünk dolgozni. Roppongi pedig visszakerült jogos hajnali tulajdonosaihoz, a varjakhoz.

Még több kép itt látható, videók meg emitt.

Nihon esete a Nagyvilággal

Kérdezi a taxis, kinek drukkolok majd ma éjjel hát a japánoknak! mondom, hitetlenkedik, tényleg, és miért? majdnem mérges leszek hát mer' itt lakom bmeg, kinek másnak drukkoljak?! fejét csóválja, kicsit rosszallóan, nincs ez így rendjén, a gaijin szurkoljon gajinnak, japán a japánnak, ez a világ rendje. Mert Tokyóból nézve a világnak két része van; a puha-meleg Nihon és, túl a tengeren, az érdekes, de veszélyes és kicsit ellenséges Nagyvilág, ahol nem értenek magyarul japánul és minden nagyon MÁS. Persze, a japánok tudják, hogy a Nagyvilág valamicskével nagyobb, mint Nihon, és megértik, hogy tulajdonképpen nem is a Nagyvilág MÁS, az olyan, amilyennek lennie kell, hanem Nihon. Ebbéli hitüket megerősíti a sok turista, aki idejön és mindent lefotóz; Fuji-sant és cseresznyevirágot, ez még rendben lenne, de a kapszula-hotelt és kávéautomatát is, ami pedig köztudottan nem érdekes.

Namármost, ami MÁS, az ugyan lehet érdekes, de szeretni-, és drukkolnivaló az mégicsak a mi saját hazánk, ez természetes, és ebből következően az is természetes, hogy a Nagyvilág, az magának drukkol nem pedig Nihonnak, amelyik értelemszerűen nekik MÁS. Ekkor aztán jövök én, és beletenyerelek ebbe a szépen felépített világba, miezmár? Az meg aztán, hogy ráadásul én még a koreaiaknak is szurkolok, na; az aztán főleg gyanús...!

Az igazi ellenfél

Amikor Okada mestert a riporterek megkérdezték, hogy ugyanmégis, miből gondolja hogy a japán válogatott a legjobb négy közé juthat a világbajnokságon? azt a - maga nemében kikezdhetetlen logikájú - választ adta, hogy de hiszen ez a koreaiaknak is sikerült már egyszer! Bár ebből nem derül ki egyértelmű, hogy Okada kantoku a koreaiakat becsüli-e le, vagy Japánt fel, egy dolog azonban világosan látszik: "E" csoport ide vagy oda, igazi ellenfél csak egy van, pontosabban kettő.

Nem a győzelem a fontos tehát és persze főleg nem a részvétel, hanem csak és mindenekfölött Koreát kell lenyomni, lehetőleg mind a kettőt, ezen és csak ezen! múlik a csapat szereplésének megítélése odahaza és egyúttal Okada edző mennybe- vagy éppen pokolba-menetele. Az első fordulót a két nagy ázsiai rivális kiválóan abszolválta, mind a görögök elleni dél-koreai 2:0, mind pedig a legalább ilyen dicsőségesnek tekinthető Brazília elleni észak-koreai 1:2 fogcsikorgató elsmerést váltott ki Roppongi bárjaiban. Ám jött a második forduló és a Maradona-csapat mert Argentína már csak ezen a néven ismeretes 4:1-re leiskolázta Dél-Koreát és eközben a tokyói tudósító nem sok könnycseppet látott elmorzsolni a szemek sarkában. "Nagy volt a szájuk, leszólták a japán csapatot, aztán most jól lebőgtek!" kommentálta Itó-san, akit nő létére ugyan egyáltalán nem érdekel a foci, de a Hont nem engedi bántani. Ehhez képest a Kék Szamurájok, pontosabban Szamuráj Kékek, mekkora baromság is már ez! szoros meccsen, kissé szerencsétlen góllal megesett 1:0-ás veresége a hollandoktól maga volt a tömény diadal, és remény bőségesen maradt az utolsó fordulóra is.

Aztán jött a Portugália - Észak-Korea, amikor elkezdtem írni ezt a posztot még csak 5:0 volt, de volt még hátra 10 perc, Judit nem bírta tovább nézni és bezárkózott a szobába, minek örülsz kiabált onnan víg kurjongatásom hallatán ezeket a szerencsétleneket biztosan agyonlövik és lehet, hogy neki van igaza és mégsem erkölcsös egy sztálinista csapatot hét góllal megküldeni, de hát ez is csak azt bizonyítja, hogy a foci kegyetlenebb sport a boxnál, hiszen ott 4:0 környékén biztosan leléptették volna őket.

A meccs után a televizióban a kommentárok még visszafogottan sajnálkozóak voltak, az első félidőben egész jól tartották magukat meg, hogy néhány sajnálatos védelmi hibának köszönhetően, ám e mondatok között is ott guggolt egy icipici lenéző sajnálkozás. A nép, az istenadta nép, persze nem lesz majd ilyen píszí és beszól majd rendesen, rakétával lövöldözni, atombombát barkácsolni, arra persze van eszetek mondják majd az izagayákban a második sör, no meg főleg az utolsó forduló után, mert hát, a legszebb öröm, mint azt jól tudjuk, mégsem a gólöröm.

-----------------------------------------

Ez a poszt - némileg más formában - korábban már megjelent a Sakká Nippon Daihyó blogon is.

Shibuya, 2 a.m.

A kameruni meccs után, ahogy hazafelé tekertem a bringán, gondoltam benézek Shibuyába, nincs-e valami történés, hát volt! A fiatalok eleresztették magukat egy kevéssé, na persze, mikor, ha nem most. A játék lényege az volt, hogy a klasszikus telizöld shibuyai gyalogátkelőnél a zöld lámpa jelére négy irányból üvöltve, zászlólengetve be kell rohanni, pogózni egy keveset, aztán vonakodva átengedni a terepet az közlekedésnek. Aztán újra. Meg újra, de megpróbálni egyre tovább maradni és a méltatlankodó autósokat cukkolni. Mindezt egészen addig, amíg nem jönnek meg a rendőrök, és nem fütyülik szét a remek bulit, de hát őket ezért fizetik. Egy másik sportág az volt, hogy ki tud magasabbra mászni a közlekedési lámpákat tartó traverzeken. Amíg ott voltam ez a srác volt a bajnok, de amikor lejött, egyből elvitték a rendőrök...

Mindezek egy európai futbalszurkoló számára kevéssé megrázó hírek, láttunk mi ennél már izgibb dolgokat is kupagyőzelmek, államcsődök és öszödibeszédek alkalmával, de Tokyóban efféle látványosság azért korántsem nevezhető mindennaposnak. Igaz ugyan, a 2002-es VB idején nem voltam itt, de ilyet azért Tokyóban még nem láttam... Mi lesz itt, ha továbbjutunk?

-----------------------------------

A poszt megjelent a Sakká Nippon Daihyó blogon is.

Kitty-channal a győzelemig!

Tokyóban nem fújnak az utcán vuvuzelákat, nincsenek festett parókájú, mámoros fiatalok, még a forgalom sem áll majd le a meccsek alatt. Hát akkor mi VAN?

Mi lenne? amiben mindig is nagyok voltak a japánok: hát a mörcsöndájz!

Sálak, mezek, kitűzők: nem nagy újdonság, az van máshol is. A focivébé sör már érdekesebb, ezt a bulit idén a Kirin nyúlta le és kihoztak egy rakás "vádo kappu" sört, az elmúlt VB-ken szereplő japán válogatottak mezével. Világbajnoksági kutyaruházat, na ez már azért jobb! A kutyulit potom 2000 jenőért (ca. 4500 HUF) a kedvenc csapatunk mezébe csomagolhatjuk, mintha nem lenne elég meleg és úgy járathatjuk meg Omotesandón. Sajnos a japán mez már kifogyott, még szép! azt már csak ezen a reklámon láttam. A legütősebb mégis egy egyszerű mez volt, "Ultras" felirattal. Node nézzük csak, ki is van a mezen? Bizony-bizony, ő nem más mint Kitty-chan. Hello Kitty ugyan itt nem csak a gyerekek körében nagy sztár, láttam én más Kitty-chanos táskát húszéves csajoknál is de ez azért még engem is megütött. Próbálom vizualizálni, amint Durban utcáin a japán szurkolók Kitty-chanos pólókban randalíroznak, a marcona holland bőrfejűek lesütött szemmel somfordálnak el az útjukból, de valahogy nem megy. Bár lehet, hogy nem is olyan nagy baj ez...

---------------------------------------

A poszt megjelent a Sakká Nippon Daihyó blogon is.