2014. december 28., vasárnap

A Nagy Suica Lázadás

A japánokat úgy ismerjük, mint fegyelmezett, udvarias embereket, akik sztoikus nyugalommal fogadják, ahogy a természet és a történelem rendszeresen csapásokkal sújtja szigetüket. Ez nagyjából igaz is, de azért van egy-két dolog, amivel ki lehet őket hozni a sodrukból. Háború, földrengés, tsunami: potomságok ezek ahhoz képest, ha valaki nem kapja meg a neki járó vasúti emlékkártyát!

A történet úgy kezdődött, hogy az East Japan Railway Co., közkeletűbb nevén JR East, elhatározta, hogy december 20-án, a Tokyó állomás átadásának 100-ik évfordulójára speciális "Suica" kártyát ad ki 2.000 yenes értékben*. A Suica egy feltöltőkártya, amivel jegy vétele nélkül is át lehet jutni a kapukon, ezen kívül kisebb vásárlásokra is lehet használni, manapság szinte mindenki ezt, vagy a vetélytárs "PASMO" kártyát használja. Hogy a dolog érdekesebb legyen, úgy döntöttek, hogy 15.000 darabban limitálják a kártyák számát, de valamit tudhattak, mert azt is kikötötték, hogy egy ember maximum 3 kártyát vehet. Tudnivaló, hogy Japánban rengeteg densha otaku (vasútbolond) van, akik szabadidejüket különféle, a vasútakkal kapcsolatos hobbiknak szentelik**, számukra egy ilyen kártya birtoklása azonnali heves boldogságot okoz, és a limitált példányszám garantálja a kiválasztottság-érzés tartós fennmaradását.

A várakozó tömeg (https://twitter.com/sazanami_ub09)
Gondolom, amikor már előző este komoly tömeg gyűlt össze az állomás előtt, hogy a csípős hideg ellenére ott éjszakázzon, a vasutasok már sejthettek valamit. Reggel, a mintegy 9000 összegyűlt ember láttán a JR úgy döntött, hogy az eredetileg tervezett 9 helyett egy órával korábban kezdik el árusítani a kártyákat. Ez egy darabig nagyjából rendezetten folyt, de csakhamar akkora tömeg gyűlt össze, hogy a sor kilógott az útra és ekkor a JR kezdett megijedni, hogy ebből akár baleset is lehet. Ezért 9:40-kor, 8,090 Suica kártya eladása után felfüggesztették az árusítást. Ez a lépés érthetően nem keltett jó hangulatot azokban, akiknek a több órás sorállás dacára még nem sikerült megszerezni a hőn áhitott trófeát és ezt szóvá is tették a döntést bejelentő JR hivatalnokoknak (ha esetleg valakinek nem jelenik meg az alábbi video, itt érhető el az eredeti a YouTube-on)..


A nyelv és a hanghordozás leginkább a yakuza-mozikra emlékeztet, nem sok nyoma van a hétköznapi életben megszokott udvariaskodásnak; a tömeg konkrétan úgy viselkedett, mintha egy menekülttábor éhező lakóinak jelentették volna be, hogy elmarad az élelmiszerosztás: lökdösődés, artikulátlan hangú rikácsolás, néha még nyomdafestéket nem tűrő kifejezések is elhangzottak. Szerencsétlen JR-es hivatalnokok csak zavarodottan ismételgették a hevényében betanult szöveget és előírásszerű, 90 fokos szögben hajlongva kértek bocsánatot (ld. fenti mozi úgy 3:00 környékén). Pedig ha belegondolunk: mindössze arról van szó, hogy ezeknek az embereknek be kell érniük azzal, hogy ezentúl is a szokásos "pingvines" kártyával kell majd közlekedniük. 

JR-es magyarázóember a felháborodott tömeg közepén (KYODO)
Mindeközben a boldog tulajdonosok jelentős része különféle árverési oldalakra rakta fel a megszerzett zsákmányt és ezzel azonnali, jelentős haszonra tett szert, az eredetileg 2000 yent érő kártyákra a legnagyobb licit állítólag elérte a 200.000 yent! Ez azt mutatja, hogy a sorbanállók nem voltak feltétlen hülyék, csak csalódottak az elmaradt nyereség miatt.

A slusszpoén az, hogy a JR másnap bejelentette, hogy az eredeti döntést felülírva, minden jelentkezőnek adnak majd emlékkártyát. A válasz erre újabb felháborodás-hullám volt, élükön azokkal, akik kifizették a nagy pénzeket az értékesnek gondolt kártyákért, és most dühödten kártérítést követeltek. A JR East erre már csak lakonikusan azt válaszolta: "Nem tervezünk semmi ezzel kapcsolatos intézkedést". Gondolom, a pokolba kivánják azt a pillanatot, amikor kitalálták ezt az eredetileg imázs-erősitőnek szánt akciót... 

És akkor az ominózus kártyák... Azon merengek, hogy ha a "állomásos" lenne a standard kártya és a "pingvines" a rendkívüli, vajon akkor is ekkora lenne-e az izgalom körülötte, én arra tippelek, hogy igen.

Az "állomásos" és a "pingvines" kártyák. Talán, mert függőleges...?
Ezzel az ünnepi hangulatú poszttal kívánunk minden olvasónknak Boldog Új Esztendőt!

------------------------------------

* ez egyébként a standard ár, ebből 500 yen a deposit, 1500 leutazható
** akit ez részletesebben érdekel, ebben a blogban (angol) kiváló kategorizálást lehet találni a densha-otakukról, ki gondolná, hogy 36 féle van? Ez alkalommal gondolom elsősorban a "shúshú-tetsu" (8-as csoport) densha-otakuk gyűlhettek össze.

A posztot az alábbi források segitségével irtam:
- Japánvasút.blog: remek magyar szakblog a japán vasutakról, részletes leirással a Suica kártyáról

2014. december 7., vasárnap

Egy szerény javaslat

Nem kevesebbet állítok mint, hogy akkora erővel mint a japánok, akár mi is írhatnánk kanjival. Hülyeség? persze, de azért nem akkora, mint elsőre hangzik. A közhiedelemmel ellentétben a japán nyelvnek eredetileg az égvilágon semmi köze a kínaihoz, akkor már a magyarhoz egy kicsit közelebb áll, az a tény, hogy most sok kínai eredető szót használnak, pont olyan mint nálunk a szláv vagy latin eredetű magyar szavak, ettől a nyelv még teljesen más. Tehát ha ők képesek voltak adoptálni a nyelvükbe a képírást, akkor ezt mi miért ne tudnánk megcsinálni?

Először is: vegyük észre, hogy már most is használunk kanjikat, pontosabban szellemiségében a kanjikhoz hasonló írásjegyeket. Mert mi is a kanji tulajdonképpen? Képírás, ahol az egyes írásjegyek meghatározott jelentéssel bírnak, szemben a fonetikus ábécékkel ahol az egyes írásjegyeknek nincs jelentésük, csak  hangalakjuk, ám kiejtésük változó, attól függ, hogy mandarin, shanghai, kantoni, vagy éppen japán, koreai, vietnámi, nyelven olvassák. Nézzünk csak egy példát!
Ha ezt a karaktert egy kínai, meglátja és ha mandarinul beszél, akkor úgy fogja kiolvasni, hogy "xíng", ha klikkelsz, meghallgathatod, a kantoni "haang"-t mond majd, a hakka "hâng"-t, és még sorolhatnánk a különböző dialektusokat, igaz, ezeket gőzöm sincs, hogyan kell kiejteni, mind más és más. A japán azt fogja mondani rá, hogy "i' vagy "kó", néha "gjó", vagy, ha a helyzet úgy kívánja,"oko", de lehet, hogy még van más is, a kontextustól függően. Koreában hiába van saját, fonetikus írás, azért személy- és helyiségnevekként a kínai karakterek is használatosak, és ők úgy olvasnák ezt e karaktert, hogy "haeng", sőt, még Vietnámban sem rettennnének vissza a műveltebbek, pedig itt elvileg a XX-ik század elején feladták a kínai írásjeleket, akkor a Wiki szerint az kellene mondani, hogy "hành", esetleg: hàng, hạnh, ngành, hãng, hăng.

De a lényeg az, hogy ezt a karaktert látva mindnyájuk fejében valami olyasmi képzet jelenik meg e jel láttán, hogy menni, mozogni, esetleg utazni. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, ami már egyáltalában nem kínai. Vegyük ugyanis észre, hogy a nyugati kultúrkörben is vannak képírásjegyek, például legelőször is a számok. Ugyanis, ha leírjuk azt, hogy "215" akkor azt a magyar olvasó fogja csak "kétszáztizenöt"-nek, esetleg kettőszáztizenötnek, ugye-ugye! olvasni, de a német már zwei-hunderd-fünfzehn-nek, a spanyol pedig dos-cientos cinquentá-nak mondja majd ugyanazokat az karaktereket, de ettől függetlenül mindenki pont ugyanarra gondolna: a 215-ös számra.

De ne álljunk meg itt, menjünk tovább! Mi jut például erről a rajzocskáról az eszünkbe?
Igen, az, hogy eső, esik, esetleg az, hogy zápor. De lehetne még nagyon sok ilyen példát hozni, beleértve az egyre közkedveltebb emó-ikonokat is :) Aztán ott vannak a céges emblémák, vegyünk egy nagyon jól ismertet:
És a megszámlálhatatlan féle piktogramm, például a sportágakra, mint mondjuk ez:
Tehát, ha leírom ezt:


...akkor ugye mindenki el tudja olvasni? Nos, a japánok kanji-használata nagyon hasonló: a fonetikus, ragozós-toldalékos írásukba a fogalmakat kanjikkal helyettesítik, a ragokat, kötőszavakat, és még ami jól esik, megtartják fonetikus hiraganának vagy katakanának. Nézzük csak ezt a példát!

学校へ行きます

Ez kiolvasva "gakkoe ikimasu", vagyis "megyek az iskolába". Ebben a szövegben három kanji van, az első kettő: 学校 azt jelenti, hogy "iskola" a "" pedig a már jól ismert "menni". A többi fonetikus hiragana karakter, és ilyen szempontból teljesen megfelel a magyar ragozásnak, Az "iskola" szó az eredeti kínai szó átvétele, és eltorzítása, de a "megy" kanjit egyszerűen csak japánul olvassák el, és kész. Vagyis hozzátettek még egy hangalakot ugyanahhoz a képírásjegyhez, ebben az esetben az "" kanjit "i"-nek kell olvasni. Vagyis, ha mi is hozzájuk hasonlóan akarjuk adaptálni a kanjikat, akkor semmi mást nem kell tenni, mint a szó tövét behelyettesíteni a kanjival. Elolvasva ugyanaz marad, nem kell megtanulni sem japánul, sem kínaiul. Lássuk csak:

学校ba行ek

Ugye, hogy megy ez...!

Felmerülhet persze az olvasóban a kérdés, hogy mi az értelme az egésznek? Ó, rengeteg. Először is, a nagy Keleti Nyitás keretében ezzel nyilván ide lehetne édesgetni a kínaiakat, hiszen mekkora piros biciklitolás lenne már, ha átvennénk az írásukat, többet érne ez, mint egy köztéri Mao Ce Tung szobor vagy egy kínai sorozatgyilkos szabadon engedése. Minden kétséget kizárólag pallérozná az elmét is, ha a kisiskolások az utcán való csellengés, drogozás és videojátékok nyüstölése helyett kanjikat tanulnának.

De az ökörködést egy röpke pillanatra félretéve, a kanjiknak igenis lennének előnyei. Először is, egy kanjis szöveget gyorsabban lehet olvasni. Jó, persze csak akkor ha az ember vágja a kanjikat, de most tételezzük ezt fel egy pillanatra. Ugyanis, ha jobban belegondolunk, magyarul is szóképeket olvasunk, bizonyiték: mennyivel lassabb egy haladzsaszöveget kibetűzni! erre pedig a kanji sokkal alkalmasabb, mert tömör. A japán-stilusú, vagyis csak a szótöveket behelyettesitő, vegyes használat ráadásul kiválóan alkalmas gyorsolvasásra: egy szövegre rápillantva, a kanjikra koncentrálva remekül le lehet venni a lényeget, és eldönthető, hogy érdemes-e alaposan elolvasni az adott cikket. Ezt az élményt még a magam erősen korlátozott kanji-tudásával is sikerült egyszer-kétszer átélni, nagyon érdekes!

Aztán: mert internacionális. Sajnos ez nem működik ugyan annyira, mint kellene, hiszen mára a japán kanjik elég jelentősen eltérnek a kínaiaktól, és ezt az egyszerűsített kínai irásjegyek tovább rombolták, de azért egy japán pl. Hong Kongban vagy Taiwanon, ahol a hagyományos karaktereket használják, egész jól elvan egy újsággal, legalábbis kihámozza a lényeget. És ne feledkezzünk el arról, hogy olyan, hogy "kínai" nyelv nincs, helyette van egy rakás, egymással rokonságban levő han nyelv, amelyek kábé annyira hasonlítanak egymásra, mint a latin nyelvek, egyesek szerint még annyira sem. Mindazonáltal írásban, a kanji segítségével tökéletesen megértik egymást.

Mindezen előnyök ellenére sajnos pesszimista vagyok javaslatommal kapcsolatban, ám mégha a lustaság, maradiság és a szűklátókörű nacionalizmus meg is fogja akadályozni ennek a forradalmi javaslatnak az elfogadását, nekem akkor is megmarad a lehetőségem arra, hogy a magam útját járjam és ezentúl a blogot kanjis formában tegyem közzé.

Tehát akkor: további 良日ot願ok全en読ónak!

----------------------------------

Diszklémer: javításokat / kiegészítéseket szívesen fogadok a profi nyelvészektől, tudom, van néhány az olvasók között.

2014. november 30., vasárnap

Az Ember, Aki Nem Mondta, hogy “Nyan”

Mindenkinek megvannak a maga piszkos kis titkai. Nekem az egyik az, hogy öt év tokyói bloggolás még nem voltam maid caféban. Ezt eddig sikerült ügyesen ellepleznem látogatóim elől, ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám, de felismertem, hogy ha nem akarom, hogy egyszer a fejemre olvassák, hogy jár a szám ugyan Tokyóról, de még ilyen, az alapinfrastruktúrához tartozó intézményeket sem ismerek, akkor ezt a hiányosságomat sürgősen pótolnom kell.

Ha valaki nem tudná, a maid café jellegzetesen japán, azon belül is akihabarai szubkultúra, egy káváház/bár, ahol a vendégeket XIX-ik századi francia szobalányoknak öltözött pincérnők szolgálják ki azt a képzetet igyekezve bennük kelteni, mintha saját szobacicájuk lenne az otthonukban. Nem tudom ki gondolta ki, de nagyon beletalált a japán néplélekbe, mert az első maid café állitólag 2001-ben történt megalapitása óta virágzó üzletággá, sőt, sikeres exportcikké vált, ma már más ázsiai országokban is terjed.


Bevallom, kicsit visszatartott a dologtól Garren barátom esete, aki, amikor egy professzor kollégájával látogatást tett egy ilyen műintézményben, arra lett kényszerítve, hogy rendeléskor “nyan-nyan” szóval, ez magyarul a “miaú”-nak felel meg, hívja a pincérlányt, hogy és eközben még két kezét is fel kellett tartania, macskamód begörbitve. Garren, igazi angolos öniróniával, ebből hosszú és szórakoztató történetet varázsolt, ami azóta is kedvelt toposz baráti körünkben, de úgy gondoltam, elég kínos ez így elmesélve is, nem kell feltétlen nekem is megélnem.

Vajon nekem kell-e majd mondanom, hogy “nyan”? 

Ma bicikliztem egyet Akihabara környékén, így adta magát, hogy bepótoljam a mulasztást. Akihabarában sem jártam már jó ideje; a 90-es évekhez képest, amikor gyakran jöttem ide olcsó kompjuter-perifériákért, 100 MB-os drive 100.000 yenért, woáh! igencsak átalakult a környék imázsa, az elektromos holmiknak már csak mellékes szerepe van, a húzóágazat egyértelműen a manga és az anime lett. Benézem egy anime áruházba és leesett az állam. Az nem lepett meg, hogy árulnak fröccsöntött manga-karaktereket, de hogy négy, nem is kicsi! emelet tele legyen velük, na, azt azért nem gondoltam volna. Megejtő összevisszaságban sorjáztak itt a szebbnél-szebben kidolgozott és kifestett szobrocskák, brutál szörnyektől kezdve a különféle mangaharcosokon át egészen a lengén öltözött, nem is teljesen szoftcore és alig leplezetten pedofil beütésű lányfigurákig; hiába, a virtuális világ lassan, de biztosan bekebelezi a valóságosat, ez már nyilvánvaló.


De akkor lássuk a maid cafékat! Az utcán sorban álltak a maid-ek, ki-ki a saját üzletének pamfletjét kínálgatva. Kinéztem hát egyet, ami előtt nem állt sor és nem volt bántóan csúnya a szobalány, és felmentem. Kiderült, hogy az én maid cafém már második generációs volt, nem csak egyszerűen a maidek, hanem upgradelt (mer)maidekből, vagyis sellőkből, állt a személyzet. Ehhez képest pont úgy voltak öltözve mint a szobalányok, semmi uszony meg pikkelyek, csak az üzlet volt tele TV képernyőkkel, ahol valami nationalgeographicos film ment különféle halakról. Először meg kellett hallgatni egy rövid, de annál zavarosabb előadást a kis sellőkről, akik a tengerből úsztak fel ebbe a kávéházba, csakis az én kedvemért, és ezt bizonyítandó kaptam egy kék üveggolyót. Hát jó. Aztán a menü, a szokásos dolgokkal, a főattrakció, itt is az elmaradhatatlan omuraisu volt, amit a sellők személyesen írnak majd alá ketchuppal. Az árak nem yenben, hanem “pikkelyben” voltak feltüntetve, szerencsére segítségképp szóltak, hogy ha nem lenne nálam pikkely, akkor váltanak yent is, és 1 pikkely most pont egy yen, könnyű lesz az átszámolás.


A mermaidjeim közepesen csúnyácskák, de igen beszédesek voltak, mindegyik illően bemutatkozott, Suri vagyok, sellő, alászolgálja! Majd csevegni akartak, nagyjából azokat a témákat hozták fel, ami egy átlagos nicsak-gaijin! tipusú beszélgetésen előfordulhat: nyelvtudás, umai! mindent-megevés, sugoi! mióta-Japánban-levés, nagai! Később volt performance is, az egyik vendég előzékenyen befizetett egy ilyen kört, az egyik koktél mellett volt ez extra, mire az egyik maid, bocsánat, mermaid, a sarokban kialakitott szinpadon karaokézott egyet, meg-meg szakitva egy kis gimnasztikával. Aztán, még mielőtt letelt volna az első óra, 600 yen/óra az alapdíj, fizettem: 2.200 pikkely volt egy sörrel, és némi rágcsival, ráadásul egyszer sem kellett mondanom, hogy “nyan”, a hülyének is megéri!

Azt el tudom fogadni, hogy egy gimnazista, na jó, Japánban legyen inkább egyetemista, vagy egy rejtőzködő pedofil számára mindennek van valami őrjítően erotikus felhangja, számomra inkább egy enyhén malackodó feelingje volt, de azt gondolnám, hogy erre azért nehéz lenne stabil üzletmenetet alapozni. Nyilvánvaló, hogy tévedek és alábecsülöm a keresletet… Mindenestre, ha ezentúl megkérdezik tőlem, hogy milyenek is a maid cafék, azt fogom mondani: ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám.

----------------------------

Fotózni sajnos nem lehetett bent, ezért csak kültéri illusztrációk vannak.

2014. november 16., vasárnap

Bubizás Tokyóban

Ahogy azt már tegnap elújságoltam a Reloaded FB oldalán, Tokyóba is megjött a Bubi, pontosabban közösségi bicikli itteni verziója, a DoCoMo nevű telekomcég szponzorációjában. Ma gyorsan ki is próbáltam, hogy milyen. Hát ilyen:


Hozzáférni, megérteni a rendszert - regisztrálni - bringát szerezni, eléggé frusztráló volt. Mert ugye hiába van "English" gomb a rendszer weboldalán, ilyen felirat fogad:

A "might" itt egy angolos understatementet jelez; a "hardly any" szerintem pontosabban helyzetleírás lett volna. Ráadásul, amikor azt hiszik, hogy ügyesek és - helyesen - a japán weboldal screenshotján magyarázzák el mi a teendő, azzal sem mentem semmire, mert sikeresen annyira kioptimalizálták a képeket, hogy semmi sem látszik belőle. Nekifeküdtem hát a japánnak és egy röpke óra alatt sikerült is regisztrálnom, mindeközben megadva az összes elképzelhető személyes adatomat, jószerivel csak a párthovatartozásomat és a szexuális orientációmat nem akarták tudni, de hát sebaj, már bevallottam mindent ezerszer, szerintem már azt is tudják rólam, amit még én sem...

A jó hír viszont az, hogy a rendszer nevetségesen olcsó; havi 1000 yenért, mondjuk 5 metrójegy vagy egy rövid taxiút ára, 1 hónapig rogyásig használhatom, amennyiben nem lépem túl a nemzetközi standardnak tűnő 30 percet.  Utána sem veszélyes; további megkezdett 30 percenként 100 yen.

Ha megvan a regisztráció, még nem nyertünk, bicikli is kellene... Szerencsére volt egy jó ki magyarázó tábla, ahol előzékenyen kiírták angolul, hogy mit fognak majd elmagyarázni, How to return the bike? japánul. Sok szerencsét, turisták...!


Mire megértettem, még szomorúbb lettem: ahhoz, hogy kapjak egy kódot, amivel kivehetek egy bringát, be kell logolni egy weboldalra. Igen, weboldalra, olyan jófajta klasszikusra, amibe be kell nagyítani az okostelefonon, hogy el tudjam olvasni, mit is akar. Ráadásul, a belogoláskor a virtuális keyboard pont eltakarja azt, amit írok, szóval sakk-matt. Szerencsére levittem az iPadot is, für alle Fälle, így valahogy sikerült a mutatvány*. Vagy lehet, hogy hálásnak kellene lennem, hogy laptop nem kellett hozzá?

Hát akkor lóra! ettől a pillanattól kezdve a dolgok jobbra fordultak: az elvártnak megfelelő színvonalú és állapotú hardverhez jutottam: egy pöpec piros Bridgestone bringához, elektromos rásegítéssel. 

Íme az első japán Bubim
(hatásszünet)

Jó, akkor elmondom még egyszer, másképp: Tokyóban úgy cirka félmillió forintos hibrid biciklik állnak az utcán, közösségi használatra. I love this country, mondaná az amerikai, de azért én is kellően meg vagyok illetődve. Újra eszembe jutott egyik kedvenc tételem, miszerint mi energiát meg tud spórolni az az ország, ahol jó a közmorál...

Nem először ültem már ilyen rásegítéses bringán, nagyon jópofa, fütyürészve lehet felhajtani a legmeredekebb lejtőkön is, de a vízszintes részeken azért hagy tekerni. Maga a bringa jó masszív, a Bubihoz hasonlóan "van benne anyag", csak ez a fentiek miatt egy cseppet sem zavaró. Ami még nagyon jó rajta, az az ideiglenes lezárás: nem kell semmi lakat, oszlop, miegyéb, csak ráhúzzuk a kerékzárat a hátsóra és ha ki akarjuk nyitni, csak be kell pötyögni a kódot és mehetünk tovább.
A rásegítés kontrollja: van erős, gyenge és automata üzemmód
Az autentikáció, a lakat és az elem
Ha kukacoskodni akarnék, még elmondhatnám, hogy nem lehet állítani a nyereg magasságán, vagy lehet, hogy csak nem jöttem még rá, hogyan kell, és naná, hogy nem az én méretemre van, illetve, hogy nem túl kiterjedt a rendszer, egyelőre csak a Minato és Edogawa és Chiyoda kerületekben van állomás**, de azokban sem sok, de úgy tűnik, hogy építik az állomásokat sorjában.



A kérdés persze az, hogy van-e létjogosultsága ilyen hálózatnak Tokyóban, ahol nem lopják a bicikliket olyan ipari léptékben mint odahaza? Szerintem bőven van, hiszen nem feltétlen akkor akarunk bringával visszajönni valahonnan, ha oda is azzal mentünk, vagy fordítva. Főleg, ha nincs is biciklink... De nekem van, így azért kétesélyes, hogy mennyit fogom használni, hát majd meglátjuk. De ha építenek egy állomást az irodánk mellett, akkor ki tudja? még az is lehet, hogy leszokom a tilosban parkolásról...

----------------------------

* nem, nincs app-ja az Appstore-ban, megnéztem. Elvileg van egy kártya is, amivel ki lehet venni, de azt valamiért nekem nem engedte megvenni. Amikor másodjára próbáltam, akkor szerencsére már emlékezett a login adataimra, így a belogolással már nem volt gond, és ha nehezen is, de használható volt okostelóról.
** itt egyébként van egy szörnyű kételyem, hogy lehet-e otthagyni egy másik kerületben a bringát? Ha nem, az nagyon gáz lenne, de majd kiderítem, ne ítelkézzünk előre.

2014. november 9., vasárnap

Kedvenc szavaim: yossh!

Annak idején, amikor japánul tanultam, jártam ugyan órákra, de a nyelv egy nem jelentéktelen részét, bizonyos szavakat, de még nyelvtani fordulatokat is, hallás után sajátítottam el, mint a kisbabák. Így még ma is van jónéhány olyan szó, aminek a eredetével vagy jelentésével nem vagyok tökéletesen tisztában, de ez nem akadályoz meg abban, hogy gátlástalanul, és csak remélem, hogy helyesen, használjam ezeket.

Azért néha érnek meglepetések.

Az egyik ilyen az volt, hogy nemrégiben kiderült, hogy a yoshh! hangzású, szuszogásszerű hang nem egyszerűen egyike a korábbi posztomból sajnálatosan kimaradt zörejeknek, hanem önálló szó, ráadásul eredeti formájában úgy hangzik, hogy yoisho, és a yossh! ennek csak egy röviditett formája.

De mikor is illik azt mondani, hogy yoshh!? Először is akkor, ha valami nagy feladatba akarunk fogni, odébbtolni egy szekrényt, megírni egy diplomamunkát, reggel felkelni az ágyból. A yossh! azt sugallja, hogy utána valami emberfeletti erőfeszítés fog következni, és egyfelől bátorságot akarunk magunkba önteni, menni fog ez! hó-rukk! másfelől szeretnénk, ha a környezetünkben levők kellően méltányolnák a fáradozásunkat, ld. még a porszívózó férj esete. Ilyenkor a yossh!-egyszer, hangosan, mindenki által hallható, erős "s"-sel illendő mondani, a kellő hatás végett esetleg egy ganbarimashó!-val is megtoldva.

Van aztán egy másik, levezetésszerű, kevésbé a közönségnek, mint inkább saját magunknak szóló yossh! is. Ezt halkabban, a feladat elvégezte után háromszor elismételve szokás mondani, yosh-yosh-yosh, mint ahogy a kismalac röfög, amikor még nem mutál a hangja. Ezt a fajta yossh!-t gyakan követi egy másik, szisszenő hang is, de azt már a sörösdoboz adja.

2014. október 5., vasárnap

Pörgekalap vs. kötöttsapka

Élünk Tokyóban, pergetjük napjainkat, és nem is sejtjük, milyen öldöklő küzdelem zajlik körülöttünk... Öt éve Shibuyában taroltak a pörgekalapok, alig volt valaki, aki vette volna a bátorságot, hogy egy ilyen tárgy fejre való illesztése nélkül kimerészkedett volna az utcára, legalábbis a köznevetség kockáztatása nélkül. De öt év nagy idő, és azóta bőven volt ideje Shibuya népének elgodolkozni arról, hogy vajon nincs-e ennél még alkalmatlanabb ruhadarab a nyári melegben?

Volt.

Ma már szinte megállithatatlannak tűnik a hipszter-look, és ezzel együtt a kötött sapkák előretörése, és itt vegyük figyelembe, hogy egy olyan ruhadarab felemelkedéséről beszélünk, amit a véget nem érő szibériai éjszakák jeges fagyára lett optimalizálva, nem pedig a szeptemberi, szubtropikus Tokyóra. 

De hát ez nem szempont, így mára a kötött sapka lett a kötelező. Ime, néhány specimen:


A kalaposok, bár még tartják magukat, menthetetlenül uncool arcok:


És persze, mint mindig, most is vannak kivülállók, akik látszólag fittyet hánynak a divatnak. Nekem különösen a Jedi-sapkás asszonyság tetszik...


2014. október 4., szombat

Majd benövi

Frank Lloyd Wright közhellyé idézett mondása szerint azért nehezebb az építészeknek, mint az orvosoknak, mert ha a beteg meghal, el lehet temetni, ellenben az építész legfeljebb azt tanácsolhatja a kliensének, hogy ültessen futónövényeket*.

Valami ilyesmi történt most ezzel az épülettel; eredetileg egy csúnyácska sarokház volt, de most egy kis könyvesbolt költözött oda. Az építésznek láthatólag nem sok büdzsét adtak: a bejáratot átalakíthatta, de másra már nem nagyon futotta. Így aztán rátett egy farácsozatot kívülről és az épület bütüje melletti kis kertben, na jó, nevezzük inkább ketrecnek, elültetett néhány tő futónövényt, amelyek már kötelességtudóan kapaszkodnak felfelé.

A bejárati oldal, balra a "kert"
A hátsó homlokzat
Már teker felfelé!
Hát majd megnézzük pár év év múlva, bár most sem néz ki rosszul! hogy mi lett a dologból, én mindenesetre drukkolok!

---------------------------

* Eredetiben: "A doctor can bury his mistakes but an architect can only advise his clients to plant vines. "

2014. szeptember 23., kedd

Dobbal-tánccal

A házunk mellett van egy tér, ritkaság Tokyóban! ide szoktak az ingatlanosok mindenféle "ibentó"-t szervezni, ez a katakana megfelelője az "event"-nek, különféle termékbemutatók és vásárok, nyáron sörsátor, hétvégenként biopiac, némelyik nem is rossz. És itt kap helyet az éves rendes matsuri is, az itt lakók szervezésében.

Idén is körbehurcolászták a mikoshit, de erről már írtam itt, valamint itt is, úgyhogy ugorgyunk! utána pedig egy dobzenekar szórakoztatta a tisztelt publikumot. Kisebb-nagyobb dobok részegen történő püfölése sok nép lelkéhez áll közel, a japánoknál a taikó szintén ősi hagyomány, de az ilyen előadás-szerű dobzenekarok, hivatalos nevükön kumi-daikó, csak az 50-es évektől kezdtek elterjedni. A leghíresebb közülük a Sado szigeti Kodó lett, miután már láttam egy párat élőben, az kell mondjam: méltán. De ez nem jelenti, hogy mást ne lenne érdemes megnézni, így ez is egészen jó volt, íme egy kis ízelitő:

video

És akkor egy csajos rész; a taikóban ugyanis a nők is szerepelhetnek, igaz, a legnagyobb dobokhoz azért nem nagyon engedik őket:

video

A taikóban a show legalább annyira fontos, mint a hangzás, és mivel a zenészek fizikai igénybevétele jócskán meghaladja egy szinfónikus zenekarét, kedves látvány ez férfi- és női szemnek egyaránt.

A sminknek is rendben kell lennie
A fiúk hasizomból nyomják
Az előadás után nem ért véget a buli, mert ekkor kezdődött az össztánc! A matsuri-zene jellegzetes, szinkópás ritmusára összegyűlt a környék, képtelen vagyok kikerülni a modoros kifejezést, apraja-nagyja, és hamarosan egy jó kis mamidiszkó alakult ki: 80-pluszos nénik ropták az 5-minuszos kislányokkal, és közötte mindenki más.

video

Lehetne persze cinikusan mondani, hogy bejött az ingatlanosok számitása: jó lett a buli, de azt hiszem itt most nem erről volt szó; gyakran meglepő látni, hogy a világvárosi felszin alatt még mennyire erősek Tokyóban a helyi közösségek és ez a fajta jó értelemben vett "falusiasság" adja meg a városnak azt a rejtett báját, ami oly kedves az itt lakó idegennek.

Korhatár nélküli táncelőadás

2014. szeptember 8., hétfő

A Nagy Északi Síkság

Ez egy rámenes neve, nem messze az irodától, nem meglepő módon hokkaidói eredettel. Az úgy volt, hogy ma, egy kimerítő telekonferencia után a vacsora-opciók felett morfondírzva ballagtam hazafelé a szemerkélő esőben, sushi? macerás, meg nem is akarok ma annyit költeni yakitori? füstszagú lesz az öltönyöm okonomiyaki? egyszer egy évben elég és az már megvolt esetleg tapas? délben is spanyolt ettem ebédre, és még folytathatnám, egy lépés, egy kaja, felnéztem és megláttam, ahogy egy elégedett salarímen cuppogva távozik a címben említett üzletből. Ez az! kiáltottam fel hangtalanul EZ az amit a tigrisek szeretnek!

Hokkaidói rámenzőben alapból misoráment illene enni, de erre ma nem fűlt a fogam, gyakran nem fűl, ha még nem mondtam volna, így maradtam egy "shin-shóyúaji rámen"-nek nevezett kompoziciónál, hogy mi benne a "shin", vagyis új, arra nem tudott választ adni a pincérfiú, de ez legyen a legnagyobb baj vele. Hamar megjött, kaptam mellé egy kis rizst is egy kevés tsukemonóval, + került mellé egy sör is, a rend kedvéért. Így nézett ki:


Nézzük hát: a leves felületét vastag zsírréteg fedi, ez figyelmeztető jel, hogy vigyázni kell, mert nagyon forró marad alatta a lé, így szokásomtól eltérően a men-nel kezdtem: a sárgás tésztát megragadva először kicsit fel-le hintáztatva óvatosan számhoz emeltem, utána hosszú, elmélyült szürcsölő hangot hallatva arcomba tömködtem, majd némi izlelgetés után, kemény, tojásos, karakteres, megállapítottam, hogy: jó! A chashú már nem volt ekkora siker, túl steril, kevés benne a zsír. Volt még mellé kis zöldhagyma és menma, mértékletes és arányos mennyiségben, dícséret érte! Kis idő elteltével a levessel is megpróbálkoztam, érdekes, kicsit karamellizált íze volt, nem rossz, de hiányzott belőle az a zabolátlan vadság, ami a nagy rámenek sajátja. Mindamellett az egész összességében bőven megütötte a mértéket, nem kellett fintorognom.

Men: 8
Leves: 7
Chashú & the rest: 6 (a chashu csak 5, de a többi felhozta)
Összpontszám: 21/30

------------------------------

Kita-no-daisougen / 北の大草原 3-14-1 Akasaka, Minato-ku
http://daisougen.co.jp/

2014. augusztus 30., szombat

Yagenbori やげんぼり

We have found Yagenbori a few years ago, walking down a side alley near Akasaka. It is one of the Tokyo branches of a well-known Kyoto restaurant chain. And altough we have had an excellent dinner here once, Yagenbori remains for us a lunch spot. Somehow, we never think of this place as a possible candidate for an evening out. Perhaps it was slightly too expensive compared to other favorites in the area that serve similar quality.


Lunch, however, is quite a different matter and offers excellent value. There are three options, each for the same price, 1050 yen. These do not change, or only slightly with seasonal adjustments. 
- yudofu (silky boiled tofu), 
- dashimaki tamago (egg omelette cooked with fish stock), 
- tororo (mountain yam) mixed with small pieces of raw fish, 
accompanied by rice, red miso soup and a large plate of mixed Kyoto pickles. Best to come as a group, order all three and share. 



There is one large tatami room at the front, that can be reserved for a group. Last january, we filled it with visiting friends who are, incidentally, vegetarians. This is tricky in Japan, as dashi, a delicate, transparent fish stock, is present in almost every dish. Yudofu is a safe bet though, as the sauce (flavoured dashi) is never mixed with the tofu in advance and you can ask the chef to substitute plain soy sauce. 



Apart from the food, another reason we like to lunch at Yagenbori is the atmosphere of old Japan. Tatami mats on the floor, hanging scrolls on the walls, traditionally dressed waitresses, nice pottery and wooden buckets for rice. The entrance, with the tiniest of gardens, is a rare sight nowadays in Akasaka and makes us feel sad for the way the area is changing. The ryotei type of fine, old restaurants that a friend told us he still remembers from a few decades back are all but gone and every year a new, multi-storey bar or large pachinko parlour goes up. 

Arrive early at lunch time, as the place fills up by the stroke of twelve. Strangely enough, practically all the guests are female, just as of course are all the waitresses, while the chefs behind the counter are male. Groups of women from the nearby offices or girlfriends meeting for lunch seem to make up the clientele. Only rarely have we seen an other mixed couple. Perhaps tofu, eggs and pickles, with no large piece of meat or fish, are not considered filling enough for male appetite? With as much rice as you can eat, this is hardly the case. Their loss. Even if there is something feminine about this dainty lunch set, I would not hesitate to recommend it to everyone.

Food: 8/10 (excellent)
 
Ambiance: 9/10 (outstanding)
 
Price-performance: 9/10 (amazingly good value for lunch)

 -------------------------------------------- 

Address: 3-19-5 Akasaka, Minato-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 3528-2270

2014. augusztus 19., kedd

Tűzvirágok

A hanabi-nézés kissé hasonlatos a droghasználatra: egyre erősebb adagokra van szükség, hogy elérjük a remélt hatást. Mi mostanra odáig jutottunk, hogy elhatároztuk, elmegyünk Japán legnagyobb, na jó: egyik legnagyobb, tűzijátékára*, Nagaokába. Persze, hogy mi a nagy, vagy mi a legnagyobb? az attól függ, miben mérik: a pukkanások számosságában? a nézőszámban? vagy a ráköltött pénzben? Nagaoka specialitása, hogy itt akkora böhöm nagy rakétákat lőnek fel, mint sehol másutt. Csak referenciaképp: a magyar Wiki "tűzijáték" címszava a kaliberek elképzelhető méreteit 2"és 16" hüvelyk között sorolja fel, ehhez képest Nagaokában a legnagyobb rakéta, a Sanjakudama**, 36 hüvelykes. Nagyok, egyszóval.

A tűzijáték akkor ér valamit, ha látjuk is; az élvezetét alapvetően befolyásolja a nézőpontunk. Ezt mások is tudják, ezért a helyfoglalás, a bashotori, kritikus fontosságú. Így hát ott voltunk, pontosabban egyik felünk ott volt, már pár órával hamarabb, hogy egy négyszögletű zöld nejlont lefeszítve magunkévá tegyen jó másfél négyzetmétert a folyóparti töltésen. Judit utána ezt a rekkenő hőségben féltékenyen őrizte, pedig nem lett volna rá szükség: hacsak a szél el nem fújja, a japánoknak eszükbe nem jutna a lerakott helyfoglaló nejlonokat elmozdítani, hiszen az nem az övék.


Öt óra után megindul az emberek áradata, a kivezényelt rendőrök lankadatlanul üvöltöznek a megafonokba, a 22-es szektor megtelt, kérjük legyenek nagyon óvatosak, igen nagy a tömeg! ekkorra mi már jól kiérdemelt helyünkön ülve élvezzük a színes yukatákba öltözött és getában botorkáló fiatalok látványát, és figyeljük, ahogy megteszik első, bizonytalan lépéseiket a néhány órával később jó eséllyel bekövetkező négykézlábas hányáshoz vezető úton. És persze hallgatjuk a hangszórókból recsegő zenét, jönnek az elmaradhatatlan enkák a korosodó helyi sztárok előadásában, a konferanszié negédes felvezetésében, tapsoljuk meg ezt a csodálatos, szívhez szóló dalt! Megtapsoljuk, de meglennék enélkül és helyette inkább csöndben nézném a drámai naplementét és a lassan ibolyaszínűvé váló eget a nígatai hegyek mögött.

Aztán egy nagy durranás, a tömeg boldogan felnyög, és megkezdődik az előadás!

A tűzijáték egyike az egyelőre nem túl számos dolgoknak, ahol a "kínai" nem fosztóképző, elvégre mégiscsak ők találták ki ezt a mókát, de mint megtudtam, azért a japán gyártmányú ebből is pöpecebb. Mert, hogy itt nem gépekkel tömik az anyagot a bombákba, hanem igazi kézműves megmunkálás van, legalábbis így mondja ez a webszájt. Nem vagyok szakértő, de az biztos, hogy nagyon szépek a rakéták, nincs két egyforma minta, csudálatos változatosságú színek és formák rajzolódnak az égre, ráadásul éppen mögötte van a hold, ami még egy külön látványelem a tűzvirágok mögött.


A nagaokai tűzijáték állítólag teljesen "magánerős"; vagyis a rakétákat nem a város fizeti, hanem a helyi tűzijáték-manufaktúrák, Nígata prefektúra erős ebben! mutatják be ez úton termékeiket és próbálnak megrendelőket toborozni. Igy minden szet előtt bemondják a gyártó-szponzor nevét és egy ilyen, jó ötperces kombináció egy-egy külön kis előadás, hatásos felütéssel, lassan fokozódó feszültséggel, majd pedig drámai végkifejlettel. A hálás közönség tapssal fejezik ki elragadtatását. Egy-egy nagyobb szet között, főleg a jó kétórás fesztivál elején, jut idő a magán-megrendelőknek is, akik meglehetősen széles spektrumot fednek le: kezdve a különféle társaságoktól: A nagaókai gimnázium 78-as öregdiákjai ezúton köszöntik szeretett tanárukat, Katakura-senseit, 80 éves születésnapja alkalmából! a kisebb céges megrendelőkön át: A következő fellövést a Kawabata Fogászat szponzorálja. Ne feledkezzünk meg nyáron sem a napi háromszori fogmosásról és a fogselyem helyes használatáról! egészen az "egyéb" kategóriáig: Yumi-chan, kekkon shiyó! Ez utóbbi, az ismeretlen gavallér egy gigantikus vörös rakétával igyekszik nászra bírni a Yumi nevű hölgyet, érthetően hatalmas tapsot kap.

Aztán egy óra elteltével olyan történik, amit még tényleg nem láttam: megnyílik az ég és a nézőtér teljes hosszában, 8-10 helyen egyszerre! lőnek fel rakétákat, amik beragyogják az eget és a magában is eddig is gyönyörű minták most önnmagukat megsokszorozva beborítják az egész horizontot. És újra, és újra és újra... fausti pillanat, szerencsére jó sokáig tart, hát igen, ezért érdemes volt idáig eljönni.

video

Lehet ezt fokozni? persze, de nem a mérettel. Menjünk inkább le a legközelebbi konbinibe, mindegy melyikbe, és vásároljunk magunk tűzijátékot, párezer yen értékében. Kicsit meglepő, hogy ezt egy olyan országban, ahol minden annyira, de annyira! biztonságos, hogy az már szinte fáj, szabadon megtehetjűk, de hát a tradíció, az szent dolog. Aztán keressünk egy üres placcot, legjobb a tenger- vagy egy folyópart, de ha ilyen nincs kéznél, egy üres parkoló is megteszi, rakjuk ki a zsákmányt, pattintsunk ki egy-két doboz sört, ha rendesek akarunk lenni, akkor készitsünk oda egy vödör vizet is, aztán gyufára fel! kezdjük el azt, ami a hanabizás leglényege: az önfeledt játszadozást a tűzzel.

-------------------------------------

* a hanabi (花火) japánul szó szerint lefordítva "tűzvirág"-ot jelent
** "It have 90 centi meters across in diameter befor launch. weight 300 kilograms. After shoot, It arrive at 650 meter hight and bloom 600 meter across in diameter." (sic) mondja az idevágó szakirodalom.

2014. augusztus 10., vasárnap

Senbei

Jön Japánból a vendég, ígéretes, színes dobozt ad át, “rice-cake” mondja, “Japanese delicacy” és sokat sejtetően mosolyog. Alig bírják kivárni, hogy ki lehessen bontani, rávetik magukat a gyönyörűen csomagolt, vastag, fényes ostyákra. Roppanások, majd némi döbbent csend. “Te, ez borzasztó...” szólal meg végül valaki. A koncenzus hamar megszületik és az ostyák a kukában landolnak. A dobozt esetleg hazaviszi valaki. 


Hiába, a senbei* nem egy népszerű darab odahaza. Pedig finom és annyi féle van, hogy még az örökös fintorgók is bízvást megtalálják a nekik tetsző típust. A képen látható szelekció csak elenyésző egyede a senbei-ek népes családjának. Az alapforma lapos, kerek, szójaszósz ízesítéssel, a fekete gomasenbei szezámmaggal készül, a háromszögletűek pedig csípős paprikával. 

Mint annyi minden más, a senbei is kínai eredetű, de ott, állítólag, puha és esetleg édes. Japánban is ezt vették át, de valamikor az Edo-korban kitalálták, hogy legyen inkább ropogós és sós. 

Mai formájában így rizslisztből készül, sütve, majd szójaszósszal megkenve és faszén felett szárítva. Ha utcán vesszük, gyakran nori-t (alga) is tekernek köré, de ha boltban, akkor általában “meztelen”. Az alap szójaízt yuzu-citrommal, misóval, rákkal, cukorral szokták még variálni. Vékonyabb, garnélarákból készült rokonáról már itt írtunk. 


Állítólag a Kansai senbei (Kyoto-Osaka környéke) saku-saku, míg a Kanto senbei (Tokyó környékén) kari-kari. Ez azonban nem az ízére utal, hanem a roppanás minőségére. Mindkét szó roppan ugyan, de a saku-saku lágyabban, morzsásabban a kari-kari durvábban, nagyobb darabokban. Nyáron, a magas páratartalom miatt, nem szabad kinyitott zacskót szabadon hagyni, mert néhány óra alatt a senbei megpuhul és rágós lesz. Shiketteru しけってる** mondják ilyenkor errefelé / shikketeru しっけてる mondják Kyótoban... 


Első találkozásunk örökre emlékezetes maradt. Valami városnéző túrán voltunk, talán Kamakurában, japán ismerősökkel. Az erőltetett tempó miatt nem volt időnk ebédelni, majd éhen haltunk már, de udvariasan hallgattunk, remélve, hogy lelkes, de némileg erőszakos vezetőnk is majd csak megéhezik egyszer. Megkönnyebbülve hallottuk, mikor végre bejelentette, hogy bár a vacsora még odébb van, de addig is együnk egy light snack-et. Ez volt a senbei. Az utcán, noriba tekerve, fejenként egy darab. Az éhenhalás megkétszereződött.

----------------------------------------
Itt találtam egy receptet is.

* 煎餅 szó szerint fordítva grillezett, ragadós rizsgombóc
*湿気 しっけ vagyis a páratartalom

2014. augusztus 5., kedd

Átváltozások: a kövek

Megszületnek a kövek; kiveti őket magából a föld, vagy éppen egy tűzhányó,


mi pedig szeretjük rakosgatni őket. Például lehet egyszerűen csak halmokba hordani,


vagy zsindelytető tetejére rakni, hogy el ne szálljon a tájfun idején,


gyakran oszlopok alá kerülnek, mert így nem korhad el a fa,


és a várak első szintje is mindig kőből van.


De a köveket nem csak a teherbírása, hanem a szépsége miatt is szeretjük. Vízszintesen lerakva lépőkő,

 

vagy a szintkülönbségét áthidaló fellépő,


patakon átívelő híd,


vagy jel, hogy ne menjünk tovább.


Függőlegesen letéve szirtkő, Hórái szent hegyének szimbóluma,


néha egyedül áll,


de a társaságot jobban kedveli, főleg háromszög-alakzatba rendezve.


Sokszor szimbólikus jelentése van; lehet kölykeit a folyón átvezető nősténytigris,


Göncölszekér a csillagos égen,


vagy tiltott katolikus szimbólum is.


A végén azonban mindig legyőzi őket a növényzet. 


---------------------------------------

Még sok-sok más japán követ itt nézegethettek.