2020. március 22., vasárnap

Vírushelyzet, Tokyó

Japánban koronavírus-szempontból kétségkívül jobb a helyzet mint Európában: "csak" kb 1000 beteg van jelenleg, ami már jó két hete csak úgy napi 30-40-nel emelkedik, ez egy 125 milliós országban nem túl sok. Most akkor megúsztuk? Vagy ez csak a vihar előtti csend? Nem lehet tudni. 

Van aki azt mondja, hogy ez azért van, mert a japánok nem ma kezdték a "social distancing"-et, itt ez a norma: alapból nem fogunk kezet, nem puszilkodunk, még kilincset sem nagyon kell megfogni, mert kinyílik az ajtó magától, a WC-ben az ülőke szenzorosan nyílik és a kézmosóvíz is magától megindul. Legtöbb iroda, bolt bejáratánál már évek óta ki van rakva az alkoholos fertőtlenítő és a szájmaszk is réges-régen alapfelszerelés minden magára adó salariman táskájában.

De mások szerint ezt csak a látszat, továbbra is terjed a vírus és a tesztelés hiányosságai miatt, ez nem Dél-Korea! igazából sokkal több fertőzött van, és hamarosan, mint Európában, itt is felszökik majd a fertőzöttek száma. Igen ám, de ugyanezek az szakértők már két-három hete is azt jósolták, hogy hamarosan be fog robbanni a fertőzés, de ez szerencsére nem történt meg. 

Ezen a hétvégén Tokyó nem emlékeztetett túlzottan egy karantén-városra: az idő szép, volt, virágzik a sakura - what could go wrong? Rengeteg embert volt az utcákon, talán nem annyian, mint egyébként, de azért még mindig elég sokan. Este hallottam a TV-ben, hogy Saitamában megtartottak egy 6500 fős sporteseményt. Saitama kormányzója ugyan arra kérte őket, hogy mondják le, jogi eszközei nem voltak egy privát rendezvény betiltására, de nem hallgattak rá, gondolom a bevétel is szempont volt és megtartották. Hááát.... 

Ma este be kellett mennem Shinjukuba, nagyjából tele volt, vásárlók, utazók, és a Minamiguchinál, a hídon ment a buli. Hogy ez a jókedv megalapozott-e vagy puszta felelőtlenség, ezt majd csak jó két hét múlva fogjuk megtudni.... Reméljük a legjobbakat.
Shinjuku, Minamiguchi ma este 6 körül
Utcai koncert ma este (nem hallgattam sokáig...)

Shinjuku, Minamiguchi
Shinjuku, metró


2020. március 17., kedd

Nézzünk a lábunk elé!

Bár a koronavírus-járvány kellős közepén ez kevésbé nyilvánvaló, de a turistákért zajló küzdelem hevesebb, mint valaha: nap mint nap Facebook és Google hirdetések bombáznak minket, Instagrammos influencerek próbálják bizonygatni, hogy ha van még valami önbecsülésünk, akkor azonnal csomagoljunk és utazzunk A-ba, népszerű szappanoperákban ügyesen elhelyezett helyszínek évekre fellendítnek egy-egy desztinációt. Nincs idő hosszadalmas magyarázkodásra, figyelmünk egyre rövidebb: egy imázst kell beégetni az agyunkba, ami ott meglapul és a megfelelő időben aktiválódva elbillenti majd a mérleget egy ország, régió vagy város előnyére. A COVID-19 vírus gyors elterjedése súlyos gazdasági és etikai kérdéseket vet fel, de nem hiszem, hogy véglegesen megállítaná ezt a folyamatot.  

Mit számít egy ilyen felpörgött korban néhány öntöttvas csatornafedél? 

Szupercuki kawaii
Hello Kitty a Keio Tama Center állomáson, a Sanrio Puroland közelében található.
A Pokémonok tavaly jelentek meg – egyesével, eldugott vidéki helyszíneken lehet rájuk bukkanni.
Bár nehéz elhinni, de valaha, amikor még internet sem volt, az utazni vágyók brossúrák, könyvek és poszterek alapján próbálták eldönteni, hogy hol vakációzzanak. Ebben az archaikus korban, konkrétan a 80-as években, a japán közlekedési minisztériumban született egy meglepő ötlet: ott az a sok csatornafedél, rengeteg pénzbe kerülnek, használjuk ki ezeket a helyi értékek népszerűsítésére! A csatornafedelek úgyis mintázottak, mert a nedves, sima fémlapon csúszik a kerék, és ezeket az absztrakt, csúszásgátló mintákat minimális költséggel le lehet cserélni valami érdekesebbre. A Nemzeti Csatornafedél Szövetség mert itt az is van adatai szerint egy design-csatornafedél bekerülési költsége úgy 600 dollár, ami csak öt százalékkal drágább a sztandard geometrikus tipusnál. 

A csúszásgátló, geometrikus minták is kódolt jelentést hordoznak - esővíz, szennyvíz, gáz, telefondrót vagy kommmunikációs kábel található alattuk. 
Szót tett követett, és nem telt sok időbe, megjelentek a helyi jellegzetességet bemutató csatornafedelek. A helyi önkormányzatok szabálykövetése, a buborékgazdaság határtalan költségvetése, vagy lokálpatrióta lelkesedés okozta? de ma már állitólag a települések 95 százaléka rendelkezik egyedi csatornafedéllel. Minél kisebb a település, annál biztosabban találunk valami érdekes mintát – Kyotónak páldául egyáltalán nincsen, minek is lenne, anélkül is mindenki ismeri

A legnépszerűbb minták: madár, hal, virág
Ez a médium nem engedi a szócséplést, jól meg kell hát gondolni, mi legyen abban a 64cm átmérőjű körben. Nyilván valami helyi jellegzetesség kell, de hát melyik? Szép természeti környezet? Hires épület? Virág, állat, madár? Érdekes lenne belehallgatni, amikor összeül a városi tanács csatornafedél-bizottsága … Téma van bőven, hiszen Japánban minden megye, város, de a legkisebb falu is rendelkezik helyi terménnyel, virággal, legendával, vagy fesztivállal, de ha más nincs, legalább egy forróvizes fürdővel. Nézzük, hogyan közelíti meg ezt a kérdést néhány helyi közösség! 

Jó téma egy jellegzetes helyi épület, mint a yokohamai öböl hídja, vagy a Clock Tower Sapporóban
... egy helyi legenda, vagy történelmi esemény
Ikoma városa az űrkorszakot idéző jövőben bizik, mig Obuse a múltat idézi Hokusai festményével
Külön kategóriát alkotnak a híres helyi fesztiválok, például a bikaviadal és a maszkos oroszlántánc (mindkettő Uwajimában van)
Gazdagabb városok színes változatokat is rendelnek -  a kristálytiszta vizéről hires Gujo Hachiman
Gazdagabb városok színes változatokat is rendelnek -  temari labdák Matsumotában
Gazdagabb városok színes változatokat is rendelnek -  Narai őz
A csatornafedél-kép soha nem volt a régiós marketing fősodrában, manapság pedig már inkább csak kuriózum, mint valódi hirdetés. De talán éppen emiatt, a médiumból tartalommá, sőt, egy szűk kör számára attrakcióvá vált. Japánban éppúgy megvan a rajongói köre, mint a gőzmozdonyoknak, vagy a vízerőműveknek. A magam szerény módján én is ide tartozom. Noha csatornafedél-túrára még nem fizettem be, de amerre járunk, begyűjtöm a helyi csatornafedeleket. Most úgy 350 körül járok, még vagy 1000 hátravan, és ha a koronavírus engedi, a cseresznyevirágzás után folytatom!

Tokyo 23 kerületében egységesen ez a cseresznyevirág-minta takarja a csatornanyilásokat, de helyenként találni egy-két rendhagyó csatornafedelet, mint például ezt a vidám életképet egy setagayai parkban.

2020. február 23., vasárnap

Halboncolás, mint látványsport

Ma Shimokitazawán, vagy ahogy a bennfentesek mondják: Shimokitán, jártam, bevásárlás ügyében. Lassan véget ér itt az éveken át zajló nagy átalakítás, kipucolták a dzsuvát, az egyik metróvonalat (Odakyú) levitték a föld alá, a másikat (Inokashira) pedig megemelték, ezzel megszűnt a hosszú várakozás a sorompónál és egyszerűbb lett az állomás közlekedése is. Persze a szokásos módon a nagy átépítési láznak áldozatul esett jónéhány hangulatos kis sikátor is, de hát ahol fát vágnak, ugye... Tokyó már csak ilyen, állandóan változik, és most ez került sorra. Építettek egy új állomásépületet is, és ez előtt, csodák csodája! van egy nem-is-olyan-kicsi köztér is, ahol az utóbbi időben mindenféle eseményeket szerveznek.


Ma fesztivál is volt, cipelték a mikoshit és csujogattak hozzá rendesen, ahogy kell, láthatólag nem izgatták túlzottan magukat a koronavírus miatt. Vélhetőleg ennek kapcsán csináltak a téren egy nagy evés-ivást, és ott láttam meg egy csődületet, amit persze meg kellett néznem.


Egy ember állt a színpadon, mellette pedig egy jókora hal volt, egy horogra fellógatva. A hal egy ankó volt, Lophius litulon, angolul Goosfish vagy Monkfish, magyar neve úgy tűnik, hogy nincs, de a horgászhal-alakúak családjába tartozik. Igen csúf szerzet szegény, a mélytengerben, teljes sötétségben él és fényekkel csábítja a szájába a gyanútlan kishalakat. Japánban imádják a húsát, megjegyzem, tényleg finom! a mája, ankimo, pedig különösen nagyra becsült. Szóval ott lógott szegény hal egy horgon, a bácsi pedig egy óriási késsel kaszabolta, mindeközben pedig kommentálta az eseményeket: ...és most pedig a szeme alatti húst metszem ki, ez a legízletesebb, ime! és felmutatott egy húsdarabot, a nézőközönség pedig lelkesen felmorajlott.


Sajnos az elejéről lemaradtam, így már csak a végkifejletet követhettem nyomon: amikor végül a szerencsétlen sorsú horgászhal gerincét is elvágta és csak a hatalmas szája maradt a horgon, a közönség spontán tapsviharban tört ki.


Enni mindenütt szeretnek, odahaza is nyilván sokan lázba tudnak jönni egy halászlé vagy vaddisznópörkölt elkészítése kapcsán, de azért állítom, Japánban, vagy általában Ázsiában is? a kaja sokkal mélyebb érzelmeket vált ki mint Európában. Japán emberek random módon kiválasztott csoportja órákig el tud anekdotázni különféle rámenek vagy sashimik minőségéről és fellelhetőségéről és az ilyen témák bármely társaságban szalonképesek. De még akkor is: halboncolást, mint színpadi látványosságot most láttam először...

2020. február 11., kedd

Best of 2019

Oké, tudom, február van, de ez még mindig hamarabb van, mint tavaly, akkor csak márciusban sikerült produkálnom a Best of '19 fotókat. Az idei felhozatal jellegzetessége, hogy szinte mindegyik vidéken, utazás alkalmával készült. Úgy tűnik, Tokyóban már nehezebben vesszük észre az érdekességeket, ezzel is alátámasztva annak idején tett elméletem helyességét: a szem frissessége sajnos elmúlik idővel. Régóta vagyunk itt, hiába...

Buddhista ceremónia

Februárban munka miatt Osakában jártam, utána a hétvégre kivettünk egy autót és mozogtunk egy keveset a környéken. A Daigoji-ban, ez egy jelentősebb templom Kyoto egyik külvárosában, éppen fesztivál volt, ott volt a helyünk. Itt a pap láthatólag valami fontos dolgot csinál, megmutatja a kardot az Istennek? én pedig nyomtam a gombot. Van innen még pár másik fotó is a Top 100-ban, sok jó téma volt.


Jantar Mantar Gunmában

Áprilisban Gunma prefektúrában voltunk, kivételesen nem sízni csak kirándulni, és mivel van ott egy csillagvizsgáló, ezt nyilván nem hagyhattuk ki... Csillagot alig láttunk, pont aznap estére felhősödött be, de a csillagvizsgáló előtt megépítették az indiai Jantar Mantar csillagvizsgáló replikáját és ez alkonyatkor, furcsa, misztikus fényekben fürdőzve igen jól mutatott. 


Kőoroszlán

Judit április végén néhány napos niigatai autós túrára ment a barátainkkal, én közben konferenciáztam, és ott egy kőoroszlánnal barátkozott össze. 


Vonat a hóesésben

Másnap, még mindig ugyanott, eleredt a hó és jött a vonat, Judit pedig nem tétovázott.


Kanda Myójin matsuri

Kétévente, májusban megbolydul Kanda városrész Tokyóban és hatalmas a buli. Itt a mikoshi, (hordozható szentély) látható, és persze az azt cipelő helyiek


Iker-vízesés

Nyáron meleg van, ezért mi a hegyekbe menekültünk egy rövid időre, konkrétan Gifu prefektúrába. Van ott egy szép vízesés, két, szinte tökéletesen egyforma, ágra bomlik egy folyó, azt csíptem meg jó hosszú expozícióval, hogy szép selymes legyen a víz. Ráadásképp jó hűvös is volt..!


Régi Japán

Novemberben pár napig Shikoku szigetén utazgattunk, ezt a képet Takamatsu városban levő skanzenben készítettem, egy régi parasztház nyitott verandáján keresztül az irori-ról (nyitott tűzhely) Kiszűrtem a színeket (a zöld kivételével) innen az időutazós hatás.


Vad fenyők

Ugyanazon a napon, szintén Takamatsuban. Kiderült, hogy itt van egy gyönyörű kert, Ritsurin-enott láttam meg ezeket a démonikus külsejű fenyőfákat, fekete-fehérben, nyilván! akár a Gyűrűk Urában sem hatnának idegenül. 


Őszi kert

Míg én december elején odahaza dolgoztam, Judit Kokubunjiban járt, egészen pontosan a Tonogayato kertben, ahol éppen tomboltak a színek...  


Fuji-san

Az idei Top 10 sem lenne teljes egy Fuji-sanos kép nélkül. Ezt egy napos decemberi túrán fotóztam, Hakone környékén. Ez is kicsit meg van szűrőzve, jólvanna... 


Aki szeretne még képeket nézegetni, itt tekintheti meg a Top 100-at is, és ekézheti bátran a választásainkat, magunk sem vagyunk mindig biztosak a Top 10-ben... És ha van, aki még ennyi kép utána sem lakott jól vizuálisan, a korábbi "Best of..."-okat itt lehet böngészgetni:



  • Best of 2018
  • Best of 2017
  • Best of 2016
  • Best of 2015
  • Best of 2014 
  • Best of 2013 
  • Best of 2012
  • Best of 2011
  • Best of 2010
  • 2019. augusztus 12., hétfő

    Harc az arcért

    A japán és a koreai delegáció rezzenéstelen arccal ül egymással szemben, előtte elmaradt a kézfogás is, és farkasszemet néznek, hosszú-hosszú percekig. Ha ez egy film lenne, kikapcsolnám, micsoda ripacskodás! Így nem viselkednek egymással a diplomaták! de ez a 2019-es valóság, ilyen a viszonya jelenleg Ázsia két vezető demokráciájának. Japán gazdasági szankciók Korea ellen, japán áruk bojkottja és japán cégek értékeinek lefoglalása Koreában, katonai együttműködés felmondása, az események egyre gyorsuló spirálban sorjáznak


    Nem vállalkoznék arra, hogy felmondjam a sztorit, tessék elolvasni pl. ezt a cikket, elég jól összefoglalja a történteket és arra sem, hogy igazságot tegyek ebben a katyvaszban: egyrészt bonyolult egy ügy, másfelől a fene se tudja, hogy nem vagyok-e elfogult, igyekszem nem az lenni, de hát mégiscsak Japánban lakom. Helyette csak arra szorítkozom, hogy tegyek néhány megállapítást.

    Nem mindegy, hogy ki kezdte? A japánok, mert gazdasági szankciókat alkalmaznak egy történelmi vitában, Nem, inkább koreaiak mert illegálisan lefoglalták a japán cégek tulajdonát. Vagy inkább a japánok mert nem fizettek eleget jóvátétel gyanánt. A koreaiak, mert nem elégedettek meg a vigaszhölgyek kompenzációját (másodszor is) lezáró 2015-ös szerződéssel és még több pénzt akarnak. A japánok, mert nem ismerik el a háborús bűneiket, tagadják a vigasznők erőszakos toborzását. A koreaiak, mert nem fogadták el a japán miniszterelnök és a császár 1990-es bocsánatkérését. De mégis inkább a japánok, mert nem kértek bocsánatot tiszta szívből. De akkor már inkább a koreaiak, mert megszegték a 1965-ös szerződést és nem adták oda a japánok által kifizetett kártérítést azoknak, akiket megilletett. Na dehát mégiscsak a japánok foglalták el és tartották megszállva Koreát 35 évig! Na igen, de előtte a középkorban a koreaiak is megpróbáltál Japánt megszállni! És sajnos nem jön senki, aki hazazavarná a kölyköket, mert az ügyeletes csősz, az Egyesült Államok, momentán saját magával van elfoglalva. 

    Az arc a legfontosabb. Amíg a Nyugaton legfőbb rossz a bűn, Keleten a szégyen, szokták sommásan mondani, de van benne valami. Vagyis egyik, ha nem a legfontosabb, olvasata annak, amit itt látunk, hogy egyik fél sem akarja "elveszteni az arcát", vagyis megszégyenülve elsomfordálni.

    Ez a fő oka, hogy a helyzet eszkalálódik: a felek sikeresen összeeszkábáltak egy olyan hálót, amiből már egyikük sem tud kikecmeregni arcvesztés nélkül. A koreaiak képtelenek feladni a véget nem érő bocsánatkérési és kártérítési követeléseiket, hiszen akkor el kellene ismerniük ezek abszurditását. A furcsa számomra az, hogy noha LENNE mit követelni a japánoktól, például a japán militarizmus és gyarmatosítás korrekt oktatását az iskolákban, ezek a dologok kevés hangsúlyt kapnak, valószinűleg, mert eladhatóbb lenne a TV-ben, ha a japán császár esténként bocsánatot kérne, mint egy-két új paragrafus a japán történelemkönyvekben. Pedig. 

    A japánok sem képesek kompromisszumra, hiszen már annyira beásták magukat ezekben az ügyekben, hogy csak minden meghátrálás, még a tárgyalás is, vereséggel és megszégyenüléssel érne fel. Ráadásul, mivel tehetetlenek voltak a koreai lefoglalásokkal szemben, a gazdasági szankciókkal új frontot nyitottak és ezzel egyidőben belemásztak egy hasonló csapdába azzal, hogy azt állítják, mindennek semmi köze az egész ügyhöz, nanáhogy van, de ha ezt elismerik, akkor az ugye, megint csak arcvesztés. Másrészt tényleg maszatolnak; minden eddigi bocsánatkérés, felelősség elismerése úgy lett megfogalmazva, hogy hogy maradjon abban lehetőség az összekacsintásra: oké, ezt most el kellett mondani, de mi tudjuk...

    Klasszikus játékelméleti csapdahelyzet, ahol mindkét fél irracionálisan magasra emeli a tétet az eredetileg nem is olyan nagy veszteség elkerülésére. Nem teljesen véletlen, hogy ez így sikerült, a koreaiak kezdettől fogva súlyt fektettek arra, hogy olyanokat követeljenek Japántól, például a császár  bocsánatkérése, ami direkt arcvesztés lenne Japánnak, ez lenne az igazi elégtétel a lassan már jó száz évvel ezelőtti japán okkupációért. Korea láthatólag nagyon szeretné, ha tartósan megkaparinthatná a morális high ground-ot Japánnal szemben, de Japánnak ez, némileg érthetően, nem nagyon van az ínyére.

    Mindennek az az eredménye, hogy az arc megőrzése fontosabb, mint a gazdasági-politikai ráció, hiszen egyfelől csak milliárdokban kifejezhető az a kár, amit a két ország a gazdasági szankciókkal és bojkottal egymásnak okoz, másfelől minden viszály Kínát és Oroszországot, és mellékszál gyanánt: Észak-Koreát! erősíti, akiknek pedig kevéssé áll érdekükben a két ország prosperitása.

    Itt, kérem szépen, megint csak a politikusok vadítják az embereket. Japánban, legalább is a városokban, az emberek többsége nem nagyon törődik az egésszel, ha már valami, akkor az észak-koreai rakétázás jobban aggasztja őket, a koreai fiúbandák és szappanoperák népszerűsége töretlen, és épp a minap győződhettem meg arról, hogy a koreai sportolók pont ugyanakkora tapsot kapnak, mint a többi országból jövők. Amennyire a TV-ben látom, ez azért Koreában nincs teljesen így, lelkesen folyik a japán áruk bojkottja: a japán sört kiöntik, a japán autókat nem szolgálják ki, és a hivatalnokok japán tollakat és radírgumikat gyűjtenek össze és zárolnak. Hiába, a koreaiak hevesebb vérmérsékletű nép és a japánokkal szemben való acsarkodást nem nehéz felpiszkálni. A japánok az ilyenre csak hűvös lenézéssel reagálnak, ezt sem mondanám sokkal szimpatikusabbnak. Nyilván van sok idős koreai, akiknek a háború alatti történések még ma is valós fájdalmat okoznak, de állítom: a politikai habverés nélkül ez az ügy nem jutott volna el idáig. Ám a politikusok az utóbbi években világszerte újra ráébredni látszanak arra, hogy a gyűlölet erősebb mozgósító erő mindenfajta pozitív üzenetnél, így mindkét oldalon egyre gátlástalanabbul aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket. És hát van-e fontosabb dolog a világon, mint a következő választást megnyerni? Na ugye, hogy nincs.

    Háború azért nem lesz. Mi lesz ebből? Nehéz megjósolni, az én tippem az, hogy a helyzet egy darabig még romlani fog, de azért háborúra talán nem kell számitani, annyira egyik fél sem hülye. De az is látszik, hogy ez a politikai garnitúra, Abe az egyik oldalon, Moon a másikon, nem fog tudni már kibékülni. Így várni kell pár évet, míg új arcok jönnek, aki nem cipelve ezeket a terheket, talán képesek lehetnek arcvesztés nélkül de-eszkalálni a helyzetet. Addig is, Putyin és Xi urak egymás hátát lapolgatva, hahotáznak tovább, és kissé távolabb Kim Jong Il is szelíden mosolyog. Jó hír ez minden autokratának: lám, ilyen a demokráciák, nem bírnak magukkal, örökké csak veszekednek... 

    2019. augusztus 9., péntek

    Rendkívüli megálló

    A shinkanzen természetellenes vehemenciával fékezni kezdett, a hangszórók vijjogni kezdtek, egy narancsos fény villódzott és egy kissé egzaltált női hang azt ismételgette: jishin desu*. Megálltunk, kialudtak a fények, leállt a légkondi is, csendben és sötétben vártuk a földlökéseket,  amelyek néhány másodperc múlva rendben meg is érkeztek. Egy jó darabig ringatódzott a szerelvény, Fukushima, mondogatták körülöttem az utasok, mert hogy épp onnan futott ki a vonat, és nem tűntek nyugodtnak. Hát, mondjuk mi sem voltunk teljesen azok, elátkozott egy hely ez

    Aztán egy nyugodtabb hangú kalauz is megszólalt, tájékoztatott, hogy egy 5-ös erősségű földrengés volt Fukushima térségében, és hogy most vizsgálják a síneket, hogy minden rendben van-e, kis türelmünket kérik. Felgyújtották a fényeket, majd a légkondit is visszakapcsolták, kezdett konszolidálódni a helyzet. Ám ekkor újra ideges emberek kezdtek rohangálni a középső folyosón fel-alá, csakhamar kiderült, hogy valaki rosszul lett és be fogunk gurulni a következő állomásra, hogy a mentők elvihessék. 

    Tulajdonképpen ennyi a történet, miután a mentés megtörtént, a vonat elindult, és csakhamar újra felgyorsult rendes, 270 km/órás utazósebességre, és alig 20 perces késéssel befutottunk Tokyóba. A rendkívüli leginkább az, hogy nem volt semmi rendkívüli, a vonat nem fúródott a földbe, nem kellett létrán lemászni a magasvasútról, de még csak nem is ragadtunk a nyílt pályán órákig. Pedig egy ötös földrengés azért elég erős ám, potyognának a téglák rendesen a Nagykörúton, de a shinkanzennek szerencsére meg se kottyan, sőt, még a 2011-es nagy tóhokui földrengés során sem volt baleset, pedig az 7-es volt, ez a logaritmikus skálán 100-szor erősebb, mint az 5-ös, és akkor is suhantak a vonatok a környéken. 

    Jól meg van ez az ország építve, mi tagadás.

    * Földrengés van/lesz

    2019. június 1., szombat

    A Nagy Wagashi Túra

    Nemrégiben írtam egy kategorizáló értekezést a hagyományos japán édességekről, és közben kedvem kerekedett végigenni a listámat. Így született meg a wagashi-körút gondolata és egy napsütéses szabadnapon úgy gondoltam, miért is ne? és elindultam. 

    Wagashi persze minden élelmiszer-osztályon kapható, de érdemes levadászni az eldugott mellékutcákban, nemritkán évszázadok óta töretlen népszerűségnek örvendő, aprócska boltokat - kívülről ezeket alig lehet észrevenni, az ajtó előtt talán lóg egy noren a cég nevével, bent egy pult és egy fakeretes vitrin. Minek is ennél több; a törzsvásárlók eddig is jöttek, egyik generáció követi a másikat - cukrászmesterek és vásárlók egyaránt. 

    A mai túrát úgy választottam meg, hogy változatos legyen a felhozatal, és egy kis időutazás legyen benne: így lesz évszázados múlttal rendelkező, hagyományos üzlet és újhullámos hely is.

    Sakuramochi (1)

    Az első állomásom Mukójima volt, a Sumida folyó partján fekvő békés lakónegyed, nem messze a Skytree toronytól. Az Edo korban ez a folyó jelentette Tokyó keleti határát; túlpartja eredetileg mezőgazdasági terület volt, majd az olcsó telekárak vonzását követve festők, keramikusok, írók költöztek ide.

    A cseresznyeleveles rizsgombócot, magyarul valami ilyesmit jelent a neve, 1717 óta árulják a Chómeiji templom előtt. A templom sajnos már nem az eredeti, csak egy vasbeton másolat, de a sakuramochi nem változott - vékony, fehér, kicsit nyers állagú rizstészta vörösbab töltelékkel, sóban pácolt cseresznyelevélbe burkolva. Minek is változtatni azon, amit 300 évvel ezelőtt már lerendeztek és azóta is jól működik?

    Dangó (2)

    Az út túloldalán található bolt sem változhatott sokat fennállása 150 éve alatt, mikor is egy művészetkedvelő helyi kertész úgy döntött, a templomba látogató zarándok eltartanak még egy cukrászdát. A Kototoi Dango név már jelzi, hogy mit árulnak itt - dangót, vagyis gombócot. Azóta sincs más, mint a háromszínű gombóc. A vörös- és fehér variáció babpasztába burkolt rizsliszt-gombóc, a harmadik meg épp fordítva, halványsárga rizsliszt-gombócba töltött, enyhén sós fehérbab-krém. A dangó általában kemény, rágós állagú, ezek azonban puhákvoltak. Mindkét boltban le lehet ülni teázni, de korai lett volna még megpihenni, így csak vásároltam és indultam tovább.

    Nerikiri (3)

    Jibochóban volt az első munkahelyem; ebédszünetben sok kincset találtam a környék híres antikváriumaiban. Egy épitészeti könyvekre specializált bolt mellett található a Sasama. Eredeti épülete sajnos rég eltűnt, csak néhány belső részlet és a hűséges törzsvásárlók őrzik a hajdani a teaház emlékét. A friss, szezonális nerikirit a teaceremónián matcha mellé szolgálják fel.

    Rakugan (4)

    Utam következő állomása a Todai egyetem új kávéháza, a Kurogi. Kezdtem fáradni, így a két kilométeres távot taxival tettem meg és úgy terveztem, megérdemlek egy kávét, miközben élvezem a Kengo Kuma sztárépitész által tervezett belső teret - de a 950 yenes (kb. 2.500 Ft) kávéár láttán hirtelen nem is éreztem olyan fáradtnak magam…hiába, elit egyetem, megfizetik.

    Vettem egy doboz modern csomagolású rakugant és indultam tovább. Csak később, otthon nyitottam fel a dobozt és el kell ismernem, hogy soha ilyen finom rakugant nem ettem még, mint ez a hagyományos módszerrel, tokushimai wasanbon cukorból készült cukorka.

    Monaka (5)

    Hongótól metróval mentem tovább a Ginzára - de itt zátonyra futottam. Ki gondolta, hogy ilyen népszerű a Kuuya, ez a csöppecske bolt, épp csak egy ajtó a falban és három vevő egyszerre már nem fér be. 130 éve csak egyetlen dolgot készitenek, monakát, de az már 3-4 nappal előre, rendelésre elfogy, ígyaz utcáról beesve esélyem sem volt.

    A Ginzán persze nem nehéz új célpontot találni, ott van egyből a Higashiya. Újhullámos wagashi-bolt, alig tizenöt éve alapították. Érdemes megnézni a honlapjukat, angol is van! mert gyönyörű a design: a sütemény, a csomagolás és a belsőépítészet egyaránt. Itt beszereztem egy modern monaka-változatot - elegáns dobozban fekete, szezámmagos ostya, amit evés előtt saját magunknak kell megtölteni babpasztával. Ráadásként még vettem egy doboz édes senbeit is.

    Fukiyose (6)

    Nihonbashi egy keskeny mellékutcájában, gyalog nem messze a Ginzától található a 300 éves Nagato. A monakájuk is híres, de némi habozás után inkább egy szokatlan típusú higashit választottam - a Miyamafukiyosét. Miyama egy hegy neve Kyoto közelében; a fukiyose szó pedig a szél által halomba fújt leveleket, virágszirmokat jelenti - vagy ebben az esetben egy doboznyi apró, színes édességet.

    Daifuku (7)

    Metróval fél óra alatt átértem Azabujubanba; öt évig laktunk ezen a környéken, elegáns boltok, sok gaijin. A Shiroikuro ismét az új generációs wagashit képviseli. Fekete-fehér színvilággal felújított régi faház, ahol végre leültem és egy pohár finom zöldtea kíséretében megkóstoltam a tejszínes túrókrémmel töltött, kakaóval és bambusz-faszénnel feketített piskótatekercset. Tökéletes volt, majd még egyszer visszatérek rá, de innen egy sós-édes daifukut vittem haza.

    Yókan (8)

    Délnyugati irányban átszelve a várost érkeztem meg Nagaharára. Errefelé, a Tókódai egyetem mellett laktunk, amikor huszonévesen először megérkeztünk Japánba. Közben a vonat leköltözött a föld alá és az állomás környéke is átépült, nemigen ismertem rá. A Wagashi Asobi is az új generációt képviseli; szokatlan ízvilágú, rozmaringgal, kamillával, hibiszkusszal ízesített rakugant árulnak, és rumos, epres-fügés yókant, amit vörösbor mellé ajánlanak, bár szerintem inkább a sherry illene hozzá…

    Dorayaki (9)


    A célegyenesben még vettem Shinjukuban dorayakit is. A Yui modern, innovatív és kawaii, láthatólag a fiatal nőket célozza meg, de a háttérben egy közel 400 éves nagoyai bolt áll. A dorayaki ráégetett mintája három majmot ábrázol; ennek az a sztorija, hogy egy egy buddhista legenda szerint ha három vágyadat feladod, egy kívánságod teljesülni fog. A majmok itt a vágyakat jelképezik, hát, nem tudom, nem túl jó az ár-értékarány, nem lehetne kéremszépen legalább egy az egyben váltani? Ráadásként még befért a hátizsákba egy doboz higashi juju, kettesével csomagolt, aprócska félgömbök, egyik fehér, másik színes, ez is rakugan, de messze nem olyan jó, mint a másik kettő.

    Hazavitte, mind megette… a namagashit még aznap, mert nem áll el; a szárazabb dolgok egy-két hétig bírják. De mielőtt nekiláttunk volna, még fényképeztem: így kirakva egészen impozáns volt a zsákmány… 

    Tanulság? Évekig utáltam a babos süteményeket, és csak lassan ébredtem rá, hogy érdemes kipróbálni a minőségi cuccokat, mert azok azért ízlenek. Nem valószínű, hogy valaha megismételném ezt a mániákus túrát, de ez kellett egyszer…

    Még több wagashi-post ezen a linken olvasható.