2016. november 19., szombat

Az eltűnő hatvanas évek

Az Izumo-taisha különleges jelentőséggel bír a shinto mitológiában. Sokak szerint Japán legősibb shinto szentélye, a Napisten, Amaterasu személyes ajándéka Ókuninushi istennek, hálából, hogy az unokájára, Ninigi-no-Mikotora bízta az országot, a hely, ahol évente egyszer összegyűlnek az istenek, hogy megvitassák ez elkövetkező év teendőit, meg gondolom, hogy bulizzanak egyet. Mégis, amikor végre két hete eljutottam oda, legalább akkora várakozással néztem elébe az adminisztratív épület megtekintésének, mint magának a szentélyének.


Az épület, Kikutake Kiyonori metabolista építész 1963-as alkotása, ugyanis egy modernista remekmű, ami csodálatosan ötvözi a shinto építészet szellemét a XX-ik század technológiájával, egy olyan dinamikus, izgalmas épületben, amit méltán tartanak Kikutake legjobb munkájának. Technológiai szempontból is különleges az épület; ez volt az egyik első példája az un. előfeszített vasbeton szerkezetnek; a mintegy 2 méter magasságú vasbeton gerenda acélbetéteit a beton öntése előtt megfeszítették, igy alkalmassá téve arra, hogy 40 méteres (!!!) fesztávot alátámasztás nélkül áthidaljon*.


Nos, ezt a csodálatos épületet ottlétem alatt éppen bontották.


Először nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak valami radikális helyreállitás, esetleg teljes ujjáépítés, ezért felvilágosítást kértem a szentély kezelőitől, akik közölték, hogy nem, ezt most egyszerűen csak lebontják és kész. Amikor mondtam nekik, hogy ezt az épületet én már hamarabb ismertem, mintsem a gondolat, hogy valaha Japánba fogok látogatni, nochdazu, ott ÉLNI, megfogant volna bennem, kissé szégyenkezve mondták, hogy hát igen, tudják, hogy híres, de hát elöregedett, veszélyes lett és drága lett volna renoválni, mit lehet csinálni

Kikutake épülete nem az egyetlen példa, amikor neves újkori épületeket elpusztítanak. Ugyanazon a kiránduláson, Shimane prefektúrában láttam a híres utazó és Japán egyik első értő külhoni értelmezője, Lafcadio Hearn emlékmúzeumát, ami egy gyönyörű, 1934-os modernista épület, Yamaguchi Bunzo alkotása, HELYÉN épült. Az indok itt az volt, hogy az épület „nem illett a védett környezetbe”. Kétségtelenül szép régi szamuráj-házak vannak a környéken, de ilyen alapon Japán nagy részét le lehetne bontani; miért pont azzal kezdik, ami legalább szép?

Lafcadio Hearn Memorial Museum, Matsue,
A leghíresebb példa persze Wright csodálatos Imperial Hotel-je volt, amit 1968-ban bontottak le, csak hogy egy jó nagyot építhessenek a helyére.


De igy jártak a Dójunkai apartmentek is Omotesandón, és még lehetne hosszan sorolni... A következő áldozat a Kapszula-hotel lesz, egy másik neves metabolista, Kurokawa Kisho emblematikus műve, ami épitészek generációit ihlette meg, vagy riaszotta el. Ez már be van vonva egy acél sodrony-hálóval, ami Tokyóban a halálos ítéletet jelenti az épületekre nézve, csak idő kérdése, mikor indulnak meg a gépek.

Nakagin Capsule Tower, Tokyo, 1972
De még Tange Kezno világhírű sportcsarnokai is veszélyben vannak:
Kagawa Prefectural Gymnasium (Takamatsu)
Yoyogi Nemzeti Stadion (Tokyo, Shibuya), igen, ezt is
A Hotel Okura, Taniguchi Yoshiro 1962-es épületét, a lélegzetelállitó lobbijával, pedig már bontják is. 
A Hotel Okura híres lobbyja
Hamarjában nem tudok még egy olyan országot mondani, oké, az Iszlám Államban még nem jártam, ahol ennyire dühödten pusztítanák a közelmúlt építészetét, mint Japánban. És van mit: a japán modernizmus csodálatos épületeket hozott létre, ami nélkül mind szegényebbek lennénk. De veszít az ország is, és nem csak amiatt a párezer csalódott építész-turista miatt, hanem mert az építészeti örökség része a nemzeti kultúrának.

De hogy is van ez? Nem jut eszébe senkinek, hogy ez így nem jó és valamit tenni kellene? Dehogynem, az épitészek tiltakoztak, vannak nemzetközi peticiók, elvétve még tüntetések is, de ez kevéssé hatja meg a tulajdonosokat és ezeket az épületeket nem védi semmilyen törvény, Japánban a műemlékvédelem egyébként is csak a leghíresebb, legfontosabb műemlékeket kezeli**, így semmi nem akadályozza meg a tulajdonosokat abban, hogy ezeket a házakat lebontsák és helyükre új, praktikusabb, de tipikusan jellegtelen épületeket építsenek***. 

A félmúlt építészeti hagyatékával mindig is hadilábon álltak Japánban, valahogy van egy fáziskésés; legalább 100-150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy régi épület értékelve legyen. A háború után szakmányban bontották a régi faépületeket, tűzveszélyességre hivatkozva, az 50-60 években a gyönyörű Meiji korabeli kő- és téglaépületek kerültek sorra. Ezeket például most már kezdik értékelni, számos jól sikerült renoválásról tudok, de már alig van belőlük. Most a háború utáni modern korszak remekei kerültek bele ebbe a „vakfoltba”; ahhoz már öregek, hogy praktikus okokból érdemes lenne őket megtartani, de ahhoz még nem elég régiek, hogy szépségük és jelentőségük miatt, akár némiképp átalakitva is, helyreállitsák őket. 

Így ezek eltűnését majd úgy 20-30 év múlva fogják elkezdeni sajnálni.

-----------------------------------------

* Akit esetleg érdekel, ebben a cikkben van egy nagyon alapos elemzés az épületről (angol)
** Amit Magyarországon „műemlék jellegű épület”-nek vagy „védett utcakép”-neveznek, itt senki sem törődik, pénz nincs rá, igy aztán teljesen a tulajdonosokra van bizva, hogy ezekkel az épületekkel mi történik.
*** Ha Japánban egy épület tulajdonosa le akarja bontani a házát, és helyére egy újat épiteni, akkor, amennyiben betartja az épitési szabályokat, senki nem tudja ebben megakadályozni. A saját szempontjukból valamennyire érthető, hiszen ha egy épület fenntartása nem gazdaságos, arra nem akarnak pénzt áldozni. Ha a társadalomnak fontos egy épület fennmaradása, akkor bizony ehhez a közvagyonból is hozzá illene járulni...

2016. november 12., szombat

Yurukyara Guranpuri

A japán falvak, városok, megyék imázshordozó figuráiról már többször irtunk, például itt és itt, de nem tudom megállni, hogy ne hozzam megint szóba a bájosan otromba yurukyara világot.


A napokban ugyanis kihirdették az éves Yurukyara Guranpuri (a gyengébbek kedvéért Grand Prix) eredményét. És a nyertes...... Shinjo-kun, a tükörtojással koronázott kalapban feszitő vidra Susaki-ból (Kochi megye).


A második helyezett Hanipon, Honjo városának képviselője (Saitama).









A dobogó alsó fokára pedig Chuppy, a pelenkás kisegér került, Soja városából (Okayama).















Gyanítom egyébként, hogy a már befutott maszkotok nem indultak ezen a versenyen, hiszen Kumamon, Hikonyan, vagy Musubi Maru hiányzik a felhozatalból. Nekik saját weblapjuk és Facebook oldaluk van, sőt blogot is írnak, és keresett sztárvendégei a legkülönfélébb eseményeknek. 












A rangsort nézegetve azonban igy is értetlenül állok a döntés előtt. Ki ne szavazna a méltatlanul 41. helyre szorul, szarvasagancsos eperre?







Vagy az 57. helyen álló, tojásfejű, pirosmasnis kislányra?

Bunda! Bunda! Bunda!

2016. szeptember 8., csütörtök

Utcai tárlat

A japánok vonzódása a plüssállatokhoz legendás, a yurukyara jelenség ennek csak egy szelete, minden magára valamit is adó tinédzserlánynak fityeg két-három állatka az okostelefonján, és otthon valszeg egy szekrény, csak azért nem egy egész szoba, mert kevés a hely, van tele hasonlókkal.

Amikor felnőttkorba lépnek, a férfiak kicsit visszavesznek a lendületből, bár legtöbb salariman, ha megszorongatják, bevallja hogy bizony neki is van otthon egy féltve őrzött és nem-is-olyan-kicsi akciófigura-gyűjteménye, de a nők minden hezitálás nélkül tovább rajonganak az édi plüssfigurákért. De mit ér a legjobb gyűjtemény is, ha csak a szekrény mélyén porosodik, vagy ha csak szűk baráti kör láthatja!

Egy környékbeli néni frappánsan megoldotta ezt a dilemmát és csináltatott, egy kb 80 X 40 X 40 cm-es üvegvitrint az utcafronton, ahol állandó plüssállat-kiállitást rendez a környéken lakók kedvéért. Ennyi idős, jó 70+-os, korban már azért a nők is kevésbé vállalják fel, hogy a plüssállatokkal jobban kijönnek mint az emberekkel, de ez a néni úgy tűnik, nem aggódós típus. Az is lehet, persze, hogy nem teljesen százas, pl. galambokat is etet.

Ez például egy Snoopy Kutyás kollekció
Annyit viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy a tárlatait igényesen kurálja. Mindig egy határozott koncepció szerint rakja össze az aktuális kiállításokat, mint pl. Donáld Kacsa vagy Snoopy Dog, és vizuálisan gondosan megkomponálja őket. A kollekciókat általában szezonálisan cseréli, de érzékenyen reagál az aktuális történésekre is, pl. nem sok időbe tellett, míg a Nagy Pokemon GO kirajzás idején összeütött egy gyors időszaki Pokemon kollekciót, sajnos erről nem született fotó.

Donáld Kacsa és barátai
A legújabb tárlat valami általam ismeretlen, vízfejű, üres tekintetű plüssfigura a vezérmotívuma, érzésem szerint a modern kor kiüresedett életérzését képezte le szuggesztív és személyes módon. Az szándékosan zsúfolt, repetitív kompozició és a váltakozva egymás felé ill. háttal forduló alakok az emberi kapcsolatok reménytelenségének megkapó szimbólumai. A mellékfiguraként megjelenő Pokemon vélhetőleg a jövőbe, a fejlődésbe vetett hitnek mutatott gunyoros fricska, a pokemonlabda pedig mintegy visszadobja a kérdést a szemlélőnek: merre tovább, emberiség?







Aztán az is kiderült, hogy a néni nem is olyan egyedi eset, találtunk egy másik tárlatot is a környéken, bár messze nem ilyen igényes kivitelben és a kurálás szinvonala sem hasonlitható össze...

2016. augusztus 1., hétfő

Chiyó

Amikor az ősidőkben először Japánba érkeztem, elég gyorsan rákaptam a sumóra. Valószinűleg az egzotikum is vonzott, de hamar észrevettem a a dolog sportértékét is, és csakhamar rendes gaijinhoz illően, afféle sumó-fan lettem. Volt ott egy rikishi, aki, azon felül, hogy mindig nyert, azzal tűnt ki, hogy nem volt dagadt, csak hihetetlenül izmos, és ráadásul technikás is. Naná, hogy ő lett a kedvencem, a “Wolf”, vagyis Chiyonofuji, de leginkább “Chiyó”. Mindent megnyert, egyszer 53 meccsen át nem tudták megverni, ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni. Nemcsak erős, de csodálatosan technikás is volt, nem pofozkodott és lökdösődött, hanem a legváltozatosabb, és többnyire igen elegáns! módokon távolította el vagy vágta földhöz nálánál tipikusan nagyobb és nehezebb ellenfeleit. 


Az utolsó meccsét sajnos elbukta... Ma reggel láttam meg a neten, hogy vasárnap, 61 éves korában meghalt. Hasnyálmirigyrák, úgy látszik manapság ez viszi el a legjobbakat. 

Úgy szeretnék rá emlékezni, ahogy a nálánál kétszer nehezebb Konishikit egyszer kirakta a dohyóból. Beugrott a kezével cséplőgépszerűen hadonászó hawaii közelébe, két kézzel megragadta oldalt az övét, felemelte, kicsit talán még meg is rázta, aztán odasétált a dohyó széléhez és lerakta, mint egy zsák szenet, tökéletes tsuridashi! Még meg is fogta utána, nehogy véletlenül leessen és még megüsse magát. Akkor, visszafelé menet, a szája sarkában finoman elmosolyodott...

2016. július 30., szombat

TILOS!

Japánt ugye nem a féktelen szabadossága miatt szeretjük, emiatt inkább csak elviseljük, de időnként jókat röhögünk rajta. Aki járt már erre, annak bizonyára feltűnt már, hogy úton-útfélen nevelnek bennünket, nem csak a külföldieket, de az őslakosokat is, erről már írtam pl. itt. Azonban, fájdalom! az idelátogató turisták nagy része nem tud japánul olvasni, angolul kiírni meg ugye macerás, nem beszélve a vicces eredmények esélyéről, így marad a piktogram, mint univerzális, vagy annak hitt? nyelv. Próbáljuk hát megfejteni az üzeneteket!*

Gyermekekkel ellentétes irányba mozogni TILOS! 
Laptop felett kikukucskálni TILOS! 
Szaloncukorral üditőt fogyasztani TILOS!
Kutyát hallal etetni TILOS!
Saját árnyékunkra taposni TILOS!
Egymásnak háttal állva sarokkal rúgni a port TILOS!
Persze ha ennyi minden tilos, akkor felmerülhet, hogy ami nincs explicit tiltva, azt ugye akkor szabad? Szabad-e például más árnyékát megtiporni? vajon akkor hüllőkkel és kétéltűekkel lehet-e kutyát etetni? szabad-e szemben állva összerúgni a port? Megannyi kínzó kérdés...

------------------------------ 

* A Roppongi Hills Mori Muzeuma egész kincsesbánya ezen a téren... 

2016. július 26., kedd

Dashinsoan 打心蕎庵

Since we moved out of central Tokyo towards the west, a whole new area opened up for us to explore. The streets around our station offered a selection of good restaurants to start with and during the past year we gradually extended our search to areas within easy cycling distance. We were aided by recommendations from friends already living in our new neighbourhood, and it is time to share some of our best discoveries. I would like to start by introducing a soba restaurant near Shimokitazawa station.

‘Near’ is a slight exaggeration, as Dashinsoan is almost a kilometre to the south of the station, situated in the wide area between the Odakyu line and the Denentoshi line. Shimokita is the nearest station, but the road leading south does not seem long as there are interesting shops, restaurants and people to look at. This particular restaurant is well hidden though, down of a side street, in a residential area, across from Shinganji temple.

A tall tree is visible from a distance, but entering the small garden, the tree appears to stand behind the house, but when finally within the restaurant, one gradually realizes, that the huge trunk visible behind a low window at the back shows the same ancient tree standing in a small courtyard garden. 


The menu is simple - small plates of tempura (fried seafood or vegetables), dashimaki tamago (egg omelette cooked with fish stock), hotate (scallop) in vinegar sauce, tofu and finally plates of hot or cold soba noodles. Each dish arrives at the table arranged on beautiful ceramic bowls.


There is a small, but good selection of sake to accompany the meal. Again, the katakuchi serving bowls and ochoko cups are beautiful, making it a pleasure just to handle them.


打心蕎庵 Dashinsoan contains a reference to handmade soba (手打ち蕎麦 teuchi soba) combining it with the character for heart (心 shin).

Food: 8/10 (excellent)
Ambiance: 7/10 (pleasant)
Price-performance: 8/10 (excellent value)

--------------------------------------------  

 Address: 3-7-14 Daizawa, Setagaya-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 5431-0141

2016. július 17., vasárnap

Onsen Blues

Mentünk a minap túrázni északra és persze onsenben aludtunk, ahogy az rendes japánemberekhez illik. A fürdőt nyilván az internetről választottuk, és a képek nem hazudtak: mindegyik fürdő, és volt néhány! olyan volt, mint a képeken, némelyikük emlékezetesen gyönyörű.

A fürdőkkel nem volt hiba
Ám maga az épület, és az egész kis település körülötte, meglehetősen le volt pukkanva. És ha elvonatkoztatunk ettől a falutól, nem túlzás azt állítani, hogy bizony egész Japán tele van ehhez hasonló kopottas fürdőkkel, elhanyagolt kertekkel, omladozó, nem ritkán lakatlan szállodákkal, használaton kívüli sípályákkal, a 80-as évek nagy bulijainak másnapos, másévtizedes? mementójaival, amikor még hömpölyögtek a belföldi turisták és egy magára valamit adó cég évente legalább egyszer levonult egy onsenbe egy kiadós berúgásra és egy másnapi meditatív kijózanodásra forró vízben. A pénz nem volt akadály és bármit építettek, és építetttek feszt! elkelt egy szemvillanás alatt. Emiatt nem is nagyon erőltették meg magukat, hogy szép legyen, ami épül, a 70-80-as években az nyert, aki gyorsabban lépett, nem pedig az, aki túl sokat spekulált azon, hogyan lehetne szebben megcsinálni valamit. 

A hátsó szárny: a kert itt még ugyan szép, de az épület még saját igényszintjéhez mérten is pusztul
Manapság már 2-3 millió forintért is meg lehet venni egy apartmentet* egy fürdőváros szélén épült házban, 20 éve egy ilyen még minimum 20 milla volt, és mégsem kapkodnak érte, de miért is tennék amikor van ilyen bőven a piacon. A csúcskategóriás szállodák köszönik szépen, jól megvannak, de kisebb onsenek láthatólag szenvednek, sok közülük bezárt, ami pedig nem, az szép lassan pusztul lefelé. Súlyosbítja ezt az elvándorlás vidékről, hiszen ha belegondulunk: Japán lakossága általában is meredeken csökken, de ezen belül a legnagyobb városoké növekszik... na mi következik ebből a vidékre nézve? és vidéken Tóhoku, az Északkelet helyzete a legrosszabb.

Egy szebb napokat látott pachinkó-szalon. Ha már ez sem megy, tényleg nagy a baj...
Nem csak arról van itt szó, hogy az ebben a posztban már emlegetett csőlátás miatt a vendégek észre sem veszik a málladozó vakolatot, a hullámlemezzel letakart falakat és a bedeszkázott kertet. Ezt azért is gondolom, mert látszik az igyekezet a ryokan tulajdonosai részéről, hogy helyrepofozzák a fogadót, csigatempóban ugyan, de folyik a munka. Ahhoz, hogy ez gyorsabban menjen, hitel kellene, de manapság a bankok már nem dobálják a kölcsönöket boldognak-boldogtalannak. Saját erőből pedig kőkemény dolog egy ryokan felújitani, különösen, hogy egyre ritkább, és ezzel összefüggésben egyre drágább, az olyan mesterember, aki ismeri a régi technológiákat. 

Marad a várakozás egy újabb aranykorra, amikor majd megint tömött buszok jönnek Tokyóból, újra indul a sose-halunk-meg életérzés, és ismét csak a legjobb lesz elég jó. Jelenleg kevés az erre mutató jel, hacsak a kínai turisták nem únják meg az akihabarai bevásárlást? halovány a remény, hogy Tóhokuban a belátható jövőben újraindulna a bulivonat.

Inkább csak azt lehet csak remélni, hogy a növényzet szép lassan benövi a házakat, és a természet majd a maga módján foltozza be a sebeket. Ehhez nem kell sem bankkölcsön, sem pedig mesterember, és jelei már sok helyen mutatkoznak; talán kell még egy-két generáció, és újra csak erdő lesz Tóhokuban, medvékkel, szarvasokkal.

Az is jó lesz.

----------------------------

* a trükk az, hogy meglehetősen magas (közel évi 1m HUF-os) fenntartási költségei vannak