Múzeum, tárgyak nélkül

Ha nem baj, inkább átugranám a magyarázkodást, hogy miért nem volt poszt az elmúlt 3+ évben, mert hazaköltöztünk, és hogy miért van most megint, mert újra itt vagyok két hétig, és hogy ezután lesz-e megint, vagy igen, vagy nem, és rátérnék a tárgyra, ami egy épület és ami benne van, vagy éppen nincs.

Annak idején a professzorom, bizonyos Fujioka Hiroyasu, jelenleg a Tokyo Kogyo Daigaku professzor emeritusa, már megmondta: figyeljem csak meg, ahogy nyakra-főre épülnek Japánban a különböző vidéki múzeumok, egyre kevesebb lesz a kiállítanivaló, mert még mindig olcsóbb egy szép múzeumot épiteni, mint egy komolyabb gyűjteményt összerakni. És mivel valamit mégiscsak mutatni kell a belépőjegyért, egyre inkább teret nyernek majd a digitális-multimédiás tartalmak. Mint sok minden más, amit mondott, ez is bejött, bár ezt akkor ő, még a digitális naivitásban dagonyázó boldog 90-es évek közepe táján, még nem tartotta feltétlen rossz dolognak.

Ezt a múzeum-épitési hullámot részben a mezei irigység, nade pógá’mesterúr, hogy néz az má’ ki, hogy a szomszéd városnak illen fáin szép múzeumja van, mi meg itt állunk letolt gatyával, még egy koszos rönoárunk sincsen!, részben pedig a építőipar könyörtelen logikája, ha már van egy kivitelező céged, annak munka kell, tartotta fenn, még a stagnálás évei alatt is. Így aztán sorra születtek a szebbnél-szebb, vagy éppen kevésbé szebb, vidéki múzeumok, benne tipikusan egy-két random francia impresszionista festő másodvonalas művei és művészvénával megáldott helyi rajztanár életmű-kiállítása köré szervezett kollekcióval, persze tisztelet a kivételnek.

A Tokyo egyik külvárosában épült Kadogawa Musashino Museum ennek a vérvonalnak az apoteózisa, ahol már tökéletesen sikerült kiküszöbölni a műtárgyak költséges, zavaró és voltaképp senkit nem érdeklő jelenlétét, marad a multimédia és persze az épület maga. Ez utóbbi tagadhatatlanul izgalmas és szép, és, mint manapság szinte minden, ez is Kengó Kuma keze munkáját dicséri. A Mester ezúttal is biztos kézzel rakott le egy szép, eredeti, és szokása szerint vélhetően nem végtelenül drága, épületet a saitamai dombokra. Manapság egy magára valamit is adó építész eredetsztorit is ad a tervekhez, ez most arról szól, hogy mivel nagyjából itt találkozik három tektonikus lemez, az épület voltaképp a mélyben formálódó kőzetek felszínre türemkedő darabja. Meg kell hagyni, tényleg úgy néz ki az épület, mint egy félig megfaragott gránittömb; nyers, erőteljes, de mindemellett, ahogy az Japánban szokott lenni, részleteiben is szépen megoldott, a kőburkolat illesztéseit pedig egyenesen tanítani kellene épszerkből. A gránitkockába az épitész ravasz slicceket vágott, ahol beszökik fény a belsőbe, jó lenne azt is megnézni, ahogy sötétben visszaszökik! Az épület tömegében ejtett finom vágások körüljárva új és új meglepetésekkel szolgálnak.

A múzeumot L alakban körülvevő épület, a Kadogawa Corporation, média-konglomerátum és a múzeum nagylelkű szponzora, főhadiszállása, vélhetően ez is Kuma-san műve, már egy jóval spórolósabb történet, az épület a múzeumot határoló homlokzatain ezüst stólaként végigfutó perforált aluminium dekoráció kevéssé tudja elfedni az ház primitivségét spártai egyszerűségét. Mellette még egy shinto szentély is van, jellegzetes Kuma-stilusban, ami tulképpen nagyon tetszene, ha nem láttam volna már ilyet már legalább ötvenszer. Na de hát ha három házból egy jó, az már nem olyan rossz arány!

Igy felfokozott reményekkel mentem be a múzeumba és ott láttam csak meg, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen pont elcsíptem egy Salvador Dali kiállítást! Meg is vettem a legdrágább kombinált jegyet, hadd szóljon, egyszer élünk… Fentről indultam, a negyediken egy Nakajima nevű kiöregedett popsztár, afféle japán Harangozó Teréz, életművét laudáló kiállításon gyorsan átrobogtam, fotók, lemezek és bizonyára magvas idézetek dalaiból. A harmadikon volt a könyvtár, ez nagyon menően néz ki! lazán elhelyezett polcokon sok-sok könyv, székekkel, olvasgatásra csábítóan. Le is vettem egy Gustave Doré által illusztrált Isteni színjátékot és lubickoltam egy ideig a gyönyörű rézkarcokban. Az azért feltűnt, hogy a sok könyv meglehetős költői összevisszaságban volt elhelyezve, ami inkább csak felületes bele-lapozásra, ahogy ezt én is tettem, mintsem elmélyült olvasásra teszi alkalmassá. Tehát nem könyvtár, hanem inkább a könyveket, mint dekorációt bemutató installáció, viszont kiválóan alkalmas “I love reading” feliratú szelfik készítésére. A “könyvtáron” belül volt egy “Curios” cimű, meglehetősen zavarba ejtő mini-kiállitás is, ahol bármiféle kurátori koncepciót nélkülözően random objektek voltak elhelyezve egymás mellett a polcokon, pl. Matrjoska baba - preparált lepkék - lávalámpa - Maya szobor másolata - anya és embrió keresztmetszete, láthatóan az egyetlen rendezési elv az volt, hogy un. “érdekes” legyen.

A harmadik emeleten lenne az anime-kiállitás, de az most momentán zárva volt… De sebaj, lássuk akkor Dalit! Az előtérben Dali ikonikus képeinek felnagyitott reprodukciói fogadnak, és persze az elmaradhatatlan bajszos arc. Az elején életrajzi adatok, angolul is, piros pont! majd egy hatalmas teremben multimédiás prezentáció megy a művei felhasználásával. OK, de hol vannak a képek? A következő teremben újabb adatok, nem kevés ismétléssel, néhány híres kép reprodukciója és a főattrakció: egy üvegre festett Dali-bajúsz, ami mögé állva megnézheted-lefotózhatod magad a Mester elhíresült arcszőrzetével.  Hát a képek, azok hol vannak? kérdem a teremőr-néniket. Ja, azok nincsenek, erősítettek meg a gyanúmat kissé bűntudatos kuncogással. Igen, valóban, ez egy Dali kiállítás egy árva Dali-kép nélkül, gratulálok, tényleg a falig lett tolva a digitális bringa…

Elolvasva később a Google map kommenteket, meglehetősen kevesen nyammognak emiatt, ez az eredeti-imádat úgy látszik ilyen boomer-dolog, ki kell nőni belőle. Igaz, veti közbe bennem a kisördög, akkor minek idáig jönni, megnézhettem volna a kiállítást a neten is. Na de akkor hogyan csinálnék Dali-bajúszos szelfit???