Tokyo fauna - Tombó

Mindig is rajongtam a szitakötőkért, csodálatos kreatúrák! páratlan aviátorok, mondjon még valaki egy állatot, amelyik hátrafelé is tud repülni! tökéletes harcosok, csodaszépek és bónuszként ahelyett, hogy minket csípdesnének, nyírják a szúnyogokat.

A több mint 5000 fajtából Japánban 200 fordul elő, ezzel Japán afféle mérsékeltövi szitakötő- nagyhatalomnak számít, és ennek megfelelően a szitakötőknek, japánul tombó, komoly kultuszuk van; a bátorság, erő, győzelem szimbólumai. A tombó gyakori motívuma a nyári használatra szánt eszközöknek, mi is épp a minap vettünk egy szitakötős víztartó edényt az ócskapiacon. A tombó nem kifejezetten tokyói állat, bár a nagyobb kertekben, ahol mindig van egy tó, jócskán látni belőlük. De igazából vidéken, a rizsföldek és mocsarak felett vannak elemükben. Egészen magasra is feljutnak, nemrég egy túrámon 3000 méter közelében is láttam belőlük.

Kevesen tudják, hogy a szitakötők jól szervezett társadalmakban élnek, magas intelligenciával és a mienkénél fejlettebb technológiával rendelkeznek. Erre akkor döbbentem rá, amikor az idén nyáron volt, Hokkaidón, egy mocsaras területen átvezető ösvényen minden bizonnyal megsértettük egy szitakötő-birodalom szuverenitását. Így zajlott le a kis híján végzetes kimenetelű konfliktus:

Megálltunk pihenni egy napos kis pihenőnél. Egy szitakötő került elő, mondhatnánk materializálódott, a semmiből és lebegve megállt, pontosan velünk szemben, nagyjából egy méter magasan, és jelentett.

- Itt Tombó MZ/X, Tombó MZ/X, vétel!

- Itt Központ, Tombó MZ/X, jelentsen, vétel.

- Két röpképtelen Lépegető hatolt be a Védett Területre! Hatalmas példányok, tarka rongyokba burkolódzva. Gyanúsan viselkednek, éppen az Átjáró előtt álltak meg. További utasításokat várok, vétel.

- Repüljön egy felderítő négyszöget és jelentsen újra! Vétel.

Miközben mi ittunk pár korty vizet a kulacsból, a szitakötő egy képzeletbeli négyszög három oldala mentén, sarkos fordulatokkal körberepült minket, majd vissza és lebegve megállt, ugyanazokon a geokoordinátákon, és jelentett.

- Itt Tombó MZ/X, Tombó MZ/X, vétel!

- Tombó MZ/X, jelentést kérek, vétel.

- Lépegetők üzemanyagot vesznek magukhoz. Valamire készülnek, vétel.

Lassan előveszem a kamerám. Tombókám, maradj már nyugton egy percig, hogy lefényképezhesselek! Utána békén hagylak, igérem. 

- Most az egyik Lépegető egy nagy fekete tárgyat vett elő. Fegyvernek látszik, vétel.

- MZ/X, helyezze csapásmérő eszközeit harckészültségbe, vétel!

- Értettem, vétel.

Rövid szünet, farkasszemet néztünk, végre nem izgett-mozgott, így rá tudtam fókuszálni a kamerával, kattingatni kezdtem.

- Központ, a nagyobbik Lépegető rámszegezte fegyverét, kérek engedélyt a célpont megsemmisésére! Vétel.

- Tűzparancs megtagadva. MZ/X, őrizze meg higgadtságát! Vétel.

- Erősítést kérek! Vétel.

- Nem tudok erősítést küldeni, minden járőrünk foglalt. Folytassa a megfigyelést és jelentsen! Vétel.

Megpróbáltam nagyon óvatosan közelíteni a lebegő szitakötőhöz, hátha le tudom venni közelebbről is.

- Központ, a Lépegető közeledik az Átjáró felé! Kérek engedélyt a betolakodó megsemmisítésére, vétel!
- Engedély megtagadva. Tartson ki az őrhelyen! Repülje körbe a célpontot, próbálja meg elrettenteni. Csak akkor tüzelhet, ha a Lépegető eléri az Átjárót. Megértette? Vétel.
- Értettem. Vétel.

A szitakötő érezhetően idegesen többször körberepült minket, mindig szabályos négyszög alakban, közben újra és újra vissztérve a kiindulási pontra. Én szememen a keresővel, óvatosan közeledtem hozzá, és közben képeket készítettem róla.

- Központ, már kevesebb, 12 testhosszra van tőlem! Vétel!

- Tombó, tartson ki! Ne mozduljon az őrhelyéről! Ha a Lépegető 10 testhossznál közelebb kerül, tüzet nyithat, vétel!

Végül sikerült alig egy méternyi távolságra férkőznöm a lebegő szitakötőhöz, nyomtam pár képet a fenyegetően lebegő tombóról és befejeztem a fotózást. Összeszedelődzködtünk és lassan továbbindultunk az ösvényen.

- Központ, úgy tünik, hogy a Lépegetők távolodnak az Átjárótól! Vétel.
- Tombó MZ/X, az elrettentés sikeres volt! Kövesse továbbra is figyelemmel őket! Riassza a többi őrszemet is! Vétel.
- Értettem. Vétel.

Nézd, még mindig jön utánunk! mondja Judit pár perc után. És valóban. Vagy ez már Tombó MZ/Y volt?

Tokyo Bestiárium

A középkori bestiárium csodás és tanulságos történetek gyűjteménye volt; mesés lények keveredtek a csupán elbeszélésből ismert, egzotikus állatokkal. Akkoriban valószínűleg az egyszarvú, a sárkány és a griff sem tűnhettek egyébként valószínűtlenebbnek, mint a krokodil, az elefánt, vagy a strucc.

A legendás állatok manapság leginkább a shintó templomokban élnek, de néha felkapaszkodnak az épületek homlokzatára, szobornak álcázzák magukat, vagy ártatlanságot színlelve meglapulnak a játszótereken.

Köztünk vannak. Sötétedés után életre kelnek és benépesítik a tokyói éjszakát.

-------------------------------

A teljes Bestiáriumot itt nézheted meg. For the full Tokyo Monster Gallery click here.

Tokyo Fauna - kamo

Már régóta tudom, hogy kacsának lenni mindig, mindenütt, minden körülmények között jó. Hiszen ki látott már szomorúnak, rosszkedvűnek egy kacsát? A kacsák éppúgy boldogok a trópusokon, mint a hideg sarkvidéki tavakban, esőben vagy napsütésben, városok közepén vagy akár a világ végén. Ha mégis valami rossz történik velük, mondjuk maximum annyi, hogy megkergetik egymást, úszkálnak egy keveset, kicsit riszálják a seggüket, bezsírozzák a tollukat és máris minden rendben van. Talán példát kellene venni róluk...

Ennek fényében nem meglepő, hogy a kacsák Japánországban sem kifejezetten depressziósak és a tokyói kacsák köszönik, jól vannak. Nézegessünk tehát boldog kacsákat!

Kacsák az Ueno-parkban, télen

Kacsa, nemszomorú

Mandarinkacsa (az eredeti, nem a táska)

Kacsa őszi fényben 

Nem kacsa, de szintén jól érzi magát...

Tokyo Fauna - koi

Ma megint egy halpiacon jártam, de ezúttal kicsit másfélén. A közeli plázán, ahol máskor a biopiacot szokták tartani, ma reggel hatalmas dézsákat állítottak fel és töltöttek meg vízzel. Pontyok (Cyprinus carpio) kerültek bele, pontosabban “koi” pontyok, ez éppolyan frappáns név, mint a sampinyon gomba, a koi ugyanis japánul pontyot jelent, a japán kertek elmaradhatatlan attrakciója és a gyűjtők vágyának titokzatos tárgya.  

Mint sok mindent mást, a ponty nemesítését is a kínaiak kezdték el már több, mint ezer éve, de nem bírtak magukkal és aranyhalat barkácsoltak belőle és ez már kissé messze esik a pontytól. Ezért a koi igazából japán találmány, Niigata prefektúrában kezdték tenyészteni őket a XIX-ik században és igazán népszerű 1914-től lett, amikor is egy kiállításon a tokyói nagyérdemű teljesen ráizgult és őket hamarosan követte a világ is. A koi a szépsége mellett azért is népszerű, mert a neve azonos hangzású a “szeretet” szóval*. A koi, ha jól tartják, meglehetősen hosszú életű, 40 évig is elélnek, de állítólag volt egy hal, egy bizonyos vörös ponty, Hanako, amelyik 1977-ben 226 éves korában múlt ki**, vagy nem, de mindenesetre jól hangzik. 

Már korábban is hallottam, hogy a koi tartása nem olcsó hobbi, és valóban, az árak meglehetősen lendületesek voltak: az alsó kategóriás pontyok 200.000 yentől kezdődtek, a csúcs 2 hűvös milla volt***, nem számítva persze az “ASK!” felirattal szereplőket, valami azt súgta, hogy ezek nem az akciós példányok voltak. Szóval, aki úgy érzi, hogy egy lakás áráért szeretné néhány ilyen halacskával, mert hogy néz már ki egy hal egymagában egy tóban! díszíteni a kerti tavát, itt a lehetőség... Sokan érezhették így, mert jócskán volt érdeklődő. Főképp helyiek, köztük néhány érdekes karakterrel, de volt egy kisebb kínai csoport is, sportingben és cúgoscipőben, ahogy kell, akik láthatólag nem nézelődni jöttek. Megebédeltették őket és valami aukció-féle is lehetett, bár arról sajnos lemaradtam. 

Azért el kell ismerni, hogy a halak nagyon szépek voltak. A fehér, piros és fekete színek tűnnek divatosnak, pedig máshol láttam már sárgát is, de az most itt valamiért nem volt. Ezenkívül még volt egy elég különlegesnek tűnő fajta, legalábbis a számomra, aminek a háta kékes-ezüstös-szürke volt és csak az oldalán kezdődtek a megszokott piros-fehér foltok. Érdekes módon az ára nem volt nagyon magas, látszik, hogy belőlem nem lenne jó koi-dealer. A jó hír az, hogy tízcentis sneciket már 30-40.000-ért is lehetett kapni. Akinek van egy kerti tava és türelme felnevelni őket, meggazdagodhat, de a magam részéről azt hiszem, hogy egyelőre maradok a szoftveriparban. 

------------------------------- 

Még több szines ponty és az őket mustrálók itt láthatóak.

* de persze másik kanji. A hal az 鯉, míg a szeretet 恋 

** Azt most ne tessék kérdezni, hogy hogyan lehet egy ponty vörös és több, mint 200 éves ha csak a 19-ik században kezdték el tenyészteni, mert ez nekem sem tiszta. De ezt mondta a tulajdonosa, Koshihara professzor, és ő biztosan nem hazudik. 

*** egy yen jelenleg 2.8 forint körül van, de amint hallom, nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy még több legyen

Shónan hangulatok

Amikor már nem bírjuk tovább elviselni a nosztalgiát a Régi Ház iránt, lekéreckedünk Andreasékhoz, akik a tengerparton, Katase-Enoshimán laknak. Idén nyáron kéreckedni sem kellett, nyáron Andreasék Németországban meg szanaszét nyaraltak, megkaptuk a kulcsot és mienk volt a ház egy jó hónapig. Kvázi-leköltöztünk egy-két hétre, a hétvégék mellett a lassabb augusztus közepi biznisz közepette dolgozni is innen jártam be pár napig. A Shónan beach-en, ahogy a környéket hívják, lassabb az élet, jól megférnek egymással a fogyatkozó őslakosok, a kiöregedett surfer boyok és girlök és az egyre izmosodó, virgonc nyugdíjas-kolónia.

Hétvégenként pedig surf is up! megtelik a strand fiatalokkal, motorosokkal, szörferekkel, vagy csak a tengerparton ténfergő csajozósokkal. Ilyenkor befigyel egy kis identitászavar is, a sok hawai-i étterem és Aloha! bolt a német kenyérboltokkal és kolbászárusokkal, olasz éttermekkel keveredve zűrzavaros, de végső soron kedves és élhető zagyvalékká válik.

Fényképeztünk is persze, a jobbakat itt lehet megnézni, de a Top 10-et akkor sem lehet megúszni ha lusták vagytok odaklikkelni. Lássuk hát:

Legjobb a monorail-lel érkezni; a 60-as évekbeli hangulat és a Fuji-san látványa kárpótol a zötykölődésért

...de ha 20 éves lennék, én is bizton lowrider robogóval jönnék.

Shirasu, a helyi specialitás. Nem hernyók, csak kis halak, egészben szárítva. Judit nem eszi meg mert néz, de szerintem nem rossz.

Az Enoden, a helyi villamos állomásán a fémverebek időről-időre új ruhát kapnak. Itt most kékben láthatóak, itt pedig narancsszín kardigánban.

Surfer boy, munkába menet.

Surfer girl, szintén elfoglalt...

Kitesurfing, akinek a hullámlovaglás vagy a széldeszkázás már túl egyszerű.

Tobi, vagyis barnakánya. Rengeteg van belőlük és teljesen domesztikáltak; ha nem vigyázunk elviszik a kezünkből a hamburgert.

A tengerpart és a sziget alkonyati fényben.

Fuji-san felsejlik a házak között.

Tokyo fauna - nyanchan

A tokyói háziállat-népszerűségi versenyben a macskák a kutyák mögött egyértelműen második helyre szorultak. Míg a kutyák már többen vannak mint a gyerekek* és nem ildomos nem szeretni őket, a macskákat teljesen megengedett nyíltan utálni. Véleményem szerint ennek elsődleges oka a rettegett macskapisi; emiatt válhattak a kiskertes háziasszonyok gyűlöletének elsőszámú célpontjaivá. A kiskerteket Tokyóban tényleg kicsinek kell elképzelni, néhány cserép virág az ajtó előtt már kvalifikál, amit nagy gonddal locsolgatnak és nyesegetnek, erre jön az a dög és odapisál, mire nemcsak, hogy napokig büdös lesz a kert, de gyakran még ki is pusztulnak a virágok, hogy az Isten verné meg a fajtáját!

A problémára valamikor a kilencvenes évek közepe felé született megoldás, vagy legalábbis amit annak véltek. Egy tévéműsorban az ügyeletes tarentó elújságolta, hogy Ámerikában ez úgy csinálják, hogy egy PET-palackot megtöltenek vízzel és a kiskert mellé helyezik, minekutána a helyet majd a neko-chan messzire elkerüli, mert megijed a saját szemének tükröződésétől a palackban, úgy ám!

Másnap reggel a japán kiskertek mellett vízzel megtöltött PET-palackok álltak.

A magam részéről erős kételyeim vannak a dolog hatékonyságát illetően, valahogy nem tudok vizualizálni egy macskát, amint egy vízzel töltött palack láttán hanyatt-homlok menekülne, de a hit láthatóan azóta is erősen tartja magát, sőt a koncepció még fejlődött is. Két iskola van, az egyik a hatékonyságra hajt, ők nem elégszenek meg a víz tükröző hatásával, hanem fokozni kívánják különféle trükkökkel, mint például belógatott sztaniolpapír-darabkák, vagy melléhelyzett CD lemezek. A másik a tömeges elrettentésben hisz, sokszor egészen odáig fokozva a dolgot, hogy a macskák fizikailag képtelenek legyenek a virágokhoz férni. Ez az utóbbi vonal számomra ugyan hitelesebb, ám a bennem örökösen akadékoskodó gaijin egyúttal azt a kérdést is felteszi, hogy tulajdonképp mi értelme a kiskertnek, ha teleszemetelik PET-palackokkal, de sebaj, fő, hogy legyőzzük azokat a büdös dögöket!

Nem lennénk persze Japánban, ha nem létezne valami hájtekebb megoldás is, mint például ez az ultrahangos macskaalakú macskariasztó, de miért nem kutya? a képen jól látható, amint a magán könnyíteni kívánó nyan-chan szomorkás pofájával eloldalog, ráfaragtál, cica!** jegyzi meg a plakát diadalmasan, mindeközben a kőmókus rezzenéstelen arccal figyeli a történéseket.

Szerencsére nem mindenki üldözi a macskákat, ott volt például a Régi Ház szomszédságában a Macskás Néni, akinek volt két gyönyörű, kékszemű, ezüstös szőrű himalájai macskája. Ezek többnyire a ház előtt egy dobozban sütkérezve múlatták az időt, unottan tűrve a környékbeli gyerekek dédelgetését, akik reggel, iskolába menet sorba álltak, hogy megsimogathassák őket. A Macskás Néni szerint a tunyaságuk csak álca és igazából kiváló egerészők, én azért simán lettem volna az egér a környéken.

Tokyóban az is simogathat macskát, aki másfelé lakik, köszönhetően nem utolsósorban a városszerte burjándzó Cat Caféknak, ahol hivatásos, rezidens macskákat lehet simogatni, akár egész éjszakán át. Én magam ugyan még nem voltam ilyen műintézményben, akit érdekel olvassa el Janka írását e tárgyban (a poszt második felében), de gyanítom, hogy nem kellett a macskákat korbáccsal ide kényszeríteni, hiszen náluk a dörgölődzés-dorombolás a Legősibb Foglalkozás.

-----------------------------------------

* 2006-ban haladta meg először a kutyák száma (13 millió) a 12 év alatti gyermekek számát (12 milló) és azóta is stabilan felette van

** Komatta, nyan!

És aki még több japán macskát és macskariasztót akar látni, klikkeljen bátran ide!

Tokyó fauna - tanuki

Most egy olyan állatról lesz szó, amelyik tulajdonképpen nincs is. Látni ugyan nem látta még senki, vagy ha mégis, akkor biztosan valami mesefilmben, például Miyazaki kevésbé ismert, de azért jó kis opuszában, a Heisei Tanuki Gassen Ponpokó-ban*, esetleg az állatkertben, de hát az amúgy is tele van olyan állatokkal, amelyek nem léteznek, de leginkább az éttermek elé kirakott terakotta szobrocskák formájában. 

Ezen ábrázolások alapján a tanuki, magyarul nyestkutya, vagy pestiesen szólva Nyctereutes procyonoides viverrinus, szalmakalapban jár, az oldalán egy erszénnyel és többnyire van nála egy üveg saké is, következésképp gyakran részeg, nagy hasa, de még ennél is hatalmasabb heréi vannak, és ha jó kedve van, ezeken dobol, kids, don’t try this at home! Ezenkívül a tanuki mindenféle kunsztot is tud, például képes változtatni az alakját, és ebből kifolyólag afféle tréfacsináló hírében áll, rengeteg történet van róluk, ahogy különböző alakot felvéve viccelték meg a gyanútlan embereket. Vannak aztán olyan sztorik is, amelyekben a tanuki némiképp sötétebbik oldalát mutatja meg, mint például az a mese, a Kachi-kachi Yama, amiben egy öregasszony kiszabadít egy fához kötözött tanukit, aki pedig cserébe, jótét helyében jót várj, szerencséd, hogy öreganyádnak, stb., agyonveri és ízletes levest készít belőle, majd azt a néni alakját felvéve felszolgálja a mit sem sejtő férjének, aztán pedig, muhaha, leleplezi magát, csak hogy ne higgyük, hogy horrormesét csak a Grimm testvérek tudnak kitalálni. 

Mindezek után csak azt tudom tanácsolni, hogy ha valaki Tokyó külvárosaiban jártában-keltében a mellékelt, “Vigyázz, nyestkutya!” jelentésű KRESZ-táblára akad, akkor tényleg vigyázzon. 

Végezetül álljon itt még egy kedvelt gyerekmondóka: 

Nyestkutyának a he-he-heréje
Szélcsendben is lengedezik,
Bim-bam, bim-bam** 

+ egy fametszet, amin egy tanuki heréit lobogtatva riogatja a békés lakosságot:

 -------------------------------------------------- 

* angol nyelven praktikus okokból csak Pom Poko-ként ismeretes 

** japánul: Tan Tan Tanuki no kintama wa, Kaze mo nai no ni, Bura bura

Az öreg macska

Japánban nemcsak az emberek élnek sokáig, de a háziállatok is. Láttam egyszer egy macskát; egy kisebb társasággal iszogattunk egy régi lakóházból átalakított étterem tatamis szobájában, amikor hangos, parancsoló nyávogást hallottam a fusuma mögött. Félrehúztam a tolóajtót és ekkor besétált, vagy inkább bevonult, egy hatalmas nősténymacska, méltóságteljesen és ellenmondást nem tűrően, mint aki tudja, hogy mindenhová bejárása van. Mozgása harmonikus és kecses volt, szőre fényes, de megereszkedett hasán látszott, hogy már eljárt felette az idő. Egyenesen hozzám jött és leült mellettem, és ahogy leült, lassan, óvatosan, mint egy öregasszony, hirtelen meglátszott a kora, a háziak szerint már tizennyolc éves volt. Nem dörgölödzött, nem dorombolt, nem kuncsorgott a maradék halfejért, egyszerűen csak hunyorogva élvezte egy darabig a társaságunkat, és eltűrte, hogy megvakarjam az állát, aztán egyszer csak felállt, az ajtóhoz sétált és anyakirálynői pillantást vetett rám, mire vársz, talán nyávogjak is? mire én engedelmesen eltoltam a fusumát és ő, most már hátra sem nézve, eltávozott. Igen, gondoltam, valahogy így kellene majd megöregedni, mint ez a macska: büszkén és méltóságteljesen.

Idővel majd kiderül, nekünk sikerül-e?

Tokyó fauna - semi

Zajtalanságban / sziklákon is átdöfő / kabóca-dallam*

Mit üvöltesz má’, teeee?!? Kuss legyen, a zanyádistenit!!! de hiába, csak nyomja rendületlen, mélyről indulva, hogyaszondja: uuuuuúiny-uuuuúinny-uuuúinny majd egyre magasabban és egyre nagyobb frekvenciával uuúinnny-uúinnnny-úinnnny hogy aztán elérve a crescendót hirtelen elhallgasson innny-inny-ny!!!! és átmenjen egy kicsit halkabb percegésbe, de nem sokáig, épp csak kifújja magát és újrakezdi. Vagy ha nem ő, hát egy másik. Vagy leginkább az összes, egyszerre.

A semik**, vagyis kabócák, a Cicadidae családjába tartozó fajok, leginkább olyanok mint egy nagyra nőtt molylepke, aki egyszer is járt nyáron az Adrián, tudja miről beszélek, de ha így melegszik a Föld, nemsokára lesz otthon is, hurrá! Tokyóban az utcán ilyenkor nyáron legjobb füldugóval járni, a kabóca közelről hallgatva súlyos halláskárosodást okozhat figyelmeztetnek a szakértők, de ki az a hülye, aki közelről hallgatja, vagy ha mégis megpróbálja, akkor a kabóca úgyis befogja a pofáját, akarom mondani a hasát, mert onnan jön a muzsika.

A japánok énekük szerint különböztetik meg a semiket, így van min-min, chí-chí és nyí-nyí semi és ezenkívül még egy pár másik, kevésbé vicces nevű fajta***. A kabóca tud ugyan repülni, de mintha kiszerelték volna belőle a navigációs rendszert, teljesen céltalanul teszi ezt. A lakásba időről-időre oktalanul berepülő semire a bennszülött a lakosság életkortól és nemétől függően eltérően reagál: minél fiatalabb és hímneműbb az egyed, annál inkább el akarja kapni, a kisfiúk nyáron lepkehálóval és dunsztosüveggel járják a parkokat, míg az X kromoszómák túltengése estén menekülés és a kabóca hangjával versenyre kelő visítás: semi haitta! a reakció. A repkedő kabóca előbb-utóbb a földre pottyan, és ekkor, ellentétben az alaposabb deszantos-kiképzést kapott gokiburival, tehetetlenül fetreng a hátán. Ez leginkább a ház macskájának főnyeremény, aki egy-egy kabócát órákig képes szadizni, míg végül megeszi, majd pedig kisvártatva kihányja.

A kabócák állítólag 29 fok felett kapcsolnak be, így a Régi Házban, mivel nem használtunk légkondit és a tolóajtók tárva-nyitva voltak, nyáron gyakorlatilag folyamatos volt a lárma, kellett egy kis idő, amíg megszoktuk ezt a helyzetet. Cserébe reggel, munkába menet a kertben gyönyörűszép kabóca-héjakat lehetett utánuk találni, érthetetlen, hogyan hajtogatta magát össze az a nagy bogár ilyen kicsire, biztosan jól eshet neki kijönni. Ilyenkor az embernek egyből mindenféle mély és filozófikus gondolata támadhatott életről és halálról, ah, a samsara örök körforgása! de ezt csakhamar megszakította az első uuuúinnny! uuúinny! és kezdődött a nap.

Na, de térjünk vissza a kiinduló kérdésre: mit is üvölt a kabóca? Mit, mit: hát ugyanazt, amit Teó bácsi az Amarcordban: Voglio una donna!!! vagyis: Nőt akarok, de AZONNAL!!!

-----------------------------------------

* Basho (fordította Villányi G. András)

** Hepburn, ne feledd. Vagyis magyarul szemi.

*** Akit behatóbban érdekel a tokyói kabócakérdés, ezen a remek weboldalon egyesével megtekintheti és meg is hallgathatja az összes japán semi-fajtát, aki meg csak nézgetni óhajtja őket, annak ezt a képgyűjteményt tudom ajánlani; itt vannak messze a legjobb fotók. Ja és persze lehet Wikizni is, mint mindig, röviden magyarul vagy hosszan angolul vagy ebben a linkgyűjteményben tényleg mindent megtudni róluk.

TokyoCool - Kutyák napszemüvegben

Szemernyi kétségem sincs aziránt, hogy ez a három szuperkúl wanchan éppolyan elkényeztetett dög, mint a többi, de ismerjük el! jól hozzák a Menőcsávót a napgéppel. Egy biztos: ha kutyalány lennék, menten elalélnék. De ezzel természetesen ők maguk is tisztában vannak...

Tokyó fauna - wanchan

...mert fejlődés van, ez tagadhatatlan. Lépten-nyomon nyílnak az új éttermek, fodrászatok, kozmetikusok és a személyzet is egyre képzettebb. Az üzletek választéka is javult; ma már tényleg nem gond találni valami normálisabban kinéző topot. De ami legfontosabb, a diszkrimináció visszaszorulóban van, egyre elfogadottabb a jelenlétünk, napról-napra csökken azoknak az embereknek a száma, akik utálkozva vagy félve néznek ránk. De hát ez szinte természetes; ahogy számunk egyre gyarapszik, egyre abszurdabbá és tarthatatlanabbá válik a faji megkülönböztetés és mind többen látják be, hogy a békés, multikulturális együttélés az egyetlen reális alternatíva.

Fejlődünk, de csak lassan. Kevés még a jármű, még mindig sokaknak kell lógó nyelvvel kutyagolni, hogy egy normálisabb parkba eljusson. Az éttermekbe ugyan többnyire már beengednek minket, de általában csak a földön ülhetünk és gyakran rendes menü sincs a részünkre. A magam részéről igazán nem vagyok válogatós, de a mások által odavetett maradékot nem vagyok hajlandó megenni! Ám nem szabad mindig csak másban vagy a külső körülményekben keresni a hibát; vegyük észre saját szemünkben is a gerendát! Itt van példának okáért a közmorál: azért felháborító, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak! Jó-jó, tudom, meleg van, de azért én ilyenkor is magamra kapok valamit, mégsem illik meztelenül rohangálni az utcán! Lehet, hogy ez tíz éve még elfogadott dolog volt, de ha egyenjogúságot követelünk magunknak, akkor nekünk is meg kell tanulnunk decensen és jogkövető módon viselkedni...!

Egy dolgot azért sajnálok ebben a nagy fejlődésben, ez pedig az egyre fokozódó illatszegénység. Bár sok tekintetben példaértékűnek tartom gazdáink viselkedését, teljességgel érthetetlenül állok az ürülék-eltakarítási mániájuk előtt. Hiszen mennyivel érdekesebb, izgalmasabb egy sétány, ahol az elmúlt néhány héten összes arrajáró ismerőst-ismeretlent ki lehet szagolni...! Erre jönnek a gazdik és kis zacskóban elviszik az értékes illatanyagot, sőt, újabban még a vizeletünklet is lelocsolják ásványvízzel! így olyan lesz az utca, mint egy steril sivatag. Kinek jó ez, kérdem én, de hiába ugatok, nem hallgat rám senki...

---------------------------------------

Két adat:

1) A Japán háziállat-biznisz évi mintegy 1 billió yen (10 milliárd USD) volumenű, ez nem sokkal marad el a magyar GDP-től.

2) Egy 2008-as felmérés alapján Japánban a háziállatok száma (kutyák és macskák együttesen) 22.7 millió volt; ez mintegy 5 millióval több, mint a 15 év alatti gyerekek száma (17.7 m). Nem tartom valószínűnek, hogy azóta ez az arány a gyermekek javára változott volna...

Még több wanchan képet itt találtok.

Tokyó, 36°C

Mi ez a tülekedés? A felületes szemlélő nyilván azt hiszi, hogy ennivalóért folyik a küzdelem, ám szerintem ez tévedés. Ezek a szép, színes koi-pontyok azért lökdösődnek, hogy egy pillantást vessenek azokra az ostoba kétlábúakra, akik textildarabokkal körültekerve gőzölögnek a parton, ahelyett, hogy értelmes emberhal módjára a vízben töltenék a napot. Vajon miért teszik ezt? Mi járhat a fejükben? Talán tudnak valamit, amit mi nem?

Tokyo fauna - nezumi

Amikor beköltöztünk a Régi Házba, nem tartott sokáig, hogy rájöjjünk: nem vagyunk egyedül. Apró fognyomok a szappanon, éjszakai motoszkálás a padláson, megrágott telefondrótok - mind megannyi jel, hogy az új otthonunkon egy patkánycsaláddal kell osztozni. Ajaj... 

A patkány (Rattus Norvegicus) nem különös jelenség Tokyóban, a metróban gyakori látvány, ahogy a sínek között kolbászol, egyszer meg Harajukuban egy vietnámi étterem teraszáról bámultuk, ahogy a telefondróton közlekedtek az egyik házból a másikba. De egy dolog ezt másutt, némi utálkozással szemlélni, és más otthon úgy lefeküdni aludni, hogy nekik akkor kezdődik csak a nap, mert ők ilyenkor kezdtek apró lábacskáikkal fel és alá futkározni a padlástérben, a falakban és egyéb, számunkra láthatatlan terekben, mintha csak a Die Hard-ban egy törpeméretű Bruce Willis. Mindazonáltal azért elég belátó lakótársak voltak, egy-két incidenstől eltekintve nem zavartak minket sokat. A legemlékezetesebb az volt, amikor az egyik mosogatás közben bukkant elő a konyhában és rémülten körbefutott minket és közben kipörgött a hátsó lába. Annyira vicces volt, hogy meg sem ijedtünk... Annyi hasznuk volt, hogy keményen rendre szoktattak minket; kaját még véletlenül sem hagytunk kint éjszakára, a szappant lecseréltük nyomósra* és a ruhákat is mindig elpakoltuk, nehogy összejárják. 

Azért persze folyt egy afféle csendes háború közöttünk. Először sima méreggel próbálkoztunk, de ezt nagy ívben kerülték. Aztán ugyanezt beraktuk sajtba, a sajtot leették, a mérget otthagyták, szinte hallottuk, amint azt mondják: muhaha, seggfejek! Próbáltunk macskát kölcsönözni is, de a szomszéd néni húzódozott, még talán bántanák a drága-kis-aranyoskáimat. 

Az egyik patkányt végül egy barátom intézte el, a fapapucsának egy jól irányzott dobásával. A barátom egyébiránt költő és műfordító, de amint az eset is mutatja, sokoldalú egyéniség. A dobás legendává vált, a - nem túl ritka - bulik során már-már mítikus tisztelet övezte az eset miatt. Egyszer kicsit keserűen meg is jegyezte, hogy azért jobban szeretné, ha a versei miatt ismernék... Végül rábukkantunk a nezumi hoi-hoira. Ez hasonló a gokiburi hoi-hoihoz, csak nagyobb. Nagy darab ragasztó, a közepébe egy darab illatos sajtot tettünk, és vártunk. Egyik reggel, amikor lementem ellenőrizni a csapdát, döbbenten láttam, hogy a sajt eltűnt és a helyén - esküszöm! - egy kis csokimikulás volt. A Mikulást otthonról hoztuk és bűnös módon kint felejtettük. De hogyan került a nezumi hoi-hoi közepére? És mi lett a patkánnyal? Mivel a Mikulás nem volt olyan állapotban, hogy elmondja a történteket, így soha nem derült fény a rejtélyre. Az egyetlen értelmes magyarázat az volt, hogy éjszaka birokra kelt a patkánnyal és hősies küzdelem során alulmaradt. A Mikulásnak illő végtisztességet adtunk és tovább próbálkoztunk... 

Arra gondoltunk, hogy mivel szeretnek mozogni a dögök, tegyük be a ragacs-csapdát a tolóajtó résébe, csak nem ugorják át. Így is lett, egy reggel ott nyüszített szegény a hoi-hoi közepén. Hoztam egy lapátot, zutty! extermináltam, a rosseb a rossz karmákba! Ez nem az utolsó patkány volt, továbbra is mocorogtak a tetőtérben, de aztán egy idő után valahogy eltűntek. Talán lejárt a vízumuk, vagy megérezték, hogy itt nem szeretik őket? ki tudja... De az utolsó két évben már nezumi-mentes volt a Régi Ház. 

 ---------------------------------------------------- 

* egyszer rajtakaptam az egyiket, hogy nyomja a szájába a szappant, de lehet, hogy rosszul emlékszem...

Kedvenc szavaim - oishiso

Ilyenkor, ebben a se-tavasz-se-nyár-se-télben, ami most van és esős évszak néven fut, jó dolog elmerengeni azon, hogy ha már víz, akkor ne legyen kispálya, bújjunk bele teljesen! mint ahogyan a halak teszik. Erre nincs jobb hely Tokyóban, mint a Sealife Park, ami egy, illetve több, jó nagy medence, félúton Chiba felé. Az ember ide elmegy, befizet, és rádöbben, hogy mi mit is eszik másnap ebédre. Mert a kisgyermekek itt nem azt rikoltozzák boldogan, hogy jaj, de cuki! vagy hű, de ronda! hanem azt, hogy oishisó! vagyis milyen finom lehet!

Ez például a tonhal, a maguro, belőle készül a klasszikus vörös sushi. Már amíg el nem fogy...

Ez a hal úgy gondolta, neki jobb ott bent. Nem kizárt, hogy igaza volt.

Nem vicc, nem fotosop, tényleg ilyen hülyén nézek ki! Ugye, milyen oishiso vagyok?

Tokyo fauna - gokiburi

Éles női sikoly, rémült csapkodás, majd férfias diadalordítás - mindennapos családi idill a lassanként beköszöntő meleg nyári estéken Tokyóban. A csetepaté eredményeképp eggyel megfogyatkozik a Jóisten egyik nagy közszeretetnek örvendő teremtményének száma. A gokiburi (Periplaneta americana - igen, a japán svábbogár amerikai - ez ám a multikulti!) éppúgy része a japán mindennapoknak, mint a zöld tea vagy az anime, bár valahogy ritkábban szerepelnek az országimázs-videókban. Az ausztrálok például sokkal büszkébbek a sajátjaikra, mindig fitymálva állapítják meg Japánban, hogy náluk sokkal nagyobbra nőnek, valahogy ez ott a nemzeti öntudat részévé vált.

A gokiburik lakhelye változtatos, ott szeretnek lenni, ahol sötét, meleg és párás a környezet, ilyen helyet nyáron Japánban nem túl nehéz találni, de ha tehetik, legszivesebben gokiburi hoi-hoiokba költöznek, ezt mi sem bizonyitja jobban, mint, hogy amelyik egyszer beköltözik, élete végéig ragaszkodik hozzá. Ezt némiképp megkönnyíti a ragasztó, ami a hoi-hoi-ok aljára van applikálva; az ember kirakja a hoi-hoi-t a szekrény alá, aztán egy hét múlva begyűjti a mumifikálódott gokiburikat. Lehet venni házi ciánozókészüléket is; kis henger, a tetejéről letépem a védőzárat, és kimegyek a szobából, a házból és a világból pár órára, mielőtt még engem is leterítene. Azután hazamegyek, összesöpröm a szoba közepéről valamiért ott szeretnek meghalni, a hanyatt heverő gokiburikat, szellőztetek és a kérdés meg van oldva egy-két hétre.

Mi a Régi Házban annyira szerettük őket, hogy még főztünk is rájuk: Judit minden nyár elején csinált gokiburi dangót, amiben szódabikarbóna, hagyma meg még ki tudja milyen más finomságok voltak. Ezekből kis labdacsokat formázott, napon megszárította és körberakta vele a lakást. Az elmélet szerint a gokiburik ebből belakmároznak, majd a fejlődő gázok szétrobbantják gyönge testüket. Ha jól figyeltünk, éjszaka hallani is lehetett a halk puffanásokat. Vagy nem. De annyi biztos, hogy - dacára a régi faszerkezetnek - nem volt sok bajunk a gokiburikkal.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért utáljuk őket ennyire. Hiszen ott van például a szarvasbogár: nagyjából ugyanakkora, szintén barna, ráadásul ha sokat hergelik, még jól bele is csíp az ujjunkba, egy gokiburi sohasem tenne velünk ilyet! mégsem utáljuk, sőt Japánban - az orrszarvúbogárral együtt - még házikedvencként is tartják a gyerekek dunsztosüvegben. Végül arra jutottam, hogy az eltérő sebesség lehet az oka. A szarvasbogár kiszámíthatóan cammog, ha akarnám bármikor lecsaphatnám, míg a gokiburi villámgyorsan rohan, cikázik és eltűnik a szem elől. Mindezek tetejébe a japán gokiburi nyáron, a nyitott ablakon át légideszant módjára is rajtunk tud ütni (soha nem felejtem el egy angol barátom rémült felismerését: these fuckers here fly! és a landolást követően ugyanazzal a lendülettel rohan tovább, ami kétségtelenül végtelenül gusztustalan, majd eltűnik egy falrepedésben.

Most gokiburi-mentes házban élek, itt még egy baktériumnak sem lenne könnyű átjutni a recepción, ez azért nem olyan nagy baj, elvégre a nosztalgiának is megvannak a határai.