Három város

Nemsokára, most szombaton! eldől, hogy hol tartják a 2020-as olimpiát; és Tokyónak jó esélye van, hogy ezúttal, második nekifutásból, megcsípje a rendezés jogát. De nézzük csak meg szép sorjában a három, pakliban maradt jelöltet!

Madrid váltig állítja állítja, hogy igen nagyon takarékos olimpiát tudna most rendezni. Ennek, mint EU-s, jelenleg ugyan csak kvázi-, adófizető, módfelett örülök, mindennek ellenére az a véleményem, és azt hiszem ezt sokan osztják, hogy ha lehet kérni, Spanyolország előbb tegye rendbe a saját gazdaságát, és csak azután adósodjon csak el újra a gatyakorcáig. Mert azért Görögország jelenlegi mizériájában jelentős szerepet játszott az a kéthetes, nagy buli 2004-ben... a mi pénzünkön. Szóval ennek az érvelésnek a vonalai mentén Madridot nyugodtan kiejthetjük.

Isztanbul sokáig favoritnak tűnt, de az idén sikeresen lenullázta magát, köszönhetően Erdoğan elnök iszlámosítási politikája miatt kirobbant tüntetéseknek, és főképp ezek némiképp erőskezű kezelésének. Ez rögtön eszébe is juttatta az illetékeseknek a török kandidáció egyéb gyengeségeit: a hiányzó létesítményeket, a rossz közbiztonságot és szörnyű közlekedési viszonyokat. És persze az sem segít, hogy Szíria ott van a szomszédban... Meglepne, ha ezután megkapnák a rendezést, bár azért még nem teljesen kizárt.

Olimpiai installáció Odaibán (háttérben a Rainbow Bridge)

Marad tehát Tokyó, ahol a létesítmények, kis túlzással, 1964 óta készen vannak, ami pedig még nem, például az új nemzeti stadion, azt az olimpiától függetlenül is megcsinálják. Itt a legkisebb az esélye, hogy görög-pekingi-barcelonai mintára un. "fehér elefántot", vagyis a Játékok után kihasználatlanul álló, felesleges létesítményeket, hozzanak létre, hiszen ekkora városban amúgy is elkél egy új stadion. Pénz van bőven, a gazdaság felszálló ágban van és a közbiztonság legendás, a terrorveszély elhanyagolható. Kis negatívum, hogy a lakosság nem túl lelkes, de már ez is javulóban van, hála a kitartó kampányolásnak.

De van egy bökkenő, mégpedig Fukushima... Ahogy ezt az elmúlt hetekben olvasni lehetett, a helyzet korántsem megnyugtató, igaz, most nem Tokyó forog veszélyben, hanem az egész Csendes-óceán, már amennyiben ez bárkinek is vigasztalást jelent, így a helyzet esetleges rosszabbodása sem jelentene veszélyt az olimpiára, de azért nem öregbiti az ország jó hírét, hogy innen fertőződnek meg radioaktív mocsokkal a világtengerek. 

Ezenfelül, mint azt már a 2011-es válság idején láttuk, nem az számít, hogy valójában mekkora a veszély, hanem. hogy mekkorának tűnik az egyes emberek szemében. Adott esetben hiába hiszik úgy a szavazók arról, hogy nem fenyegeti semmi veszély a sportolókat és a nézőket, ha felmerül a gyanúja, hogy az érintettek nincsenek erről meggyőződve és emiatt esetleg távol maradnak, no az legalább olyan nagy baj. Vagyis nem elég biztonságosnak lenni, annak is kell látszani....

Így hát, mivel mind a három városnak van egy-egy komoly hendikeppje, nyílt a verseny. Talán nem meglepő, de én Tokyónak drukkolok.

A szolidaritás határai

Egyre többet hallani a helyi médiában arról, hogy a fukushimai körzetből érkező gyerekeket a többiek kiközösítik; nem ülnek melléjük az iskolában, megjegyzéseket tesznek rájuk; azt terjesztik, hogy el lehet kapni tőlük a sugárfertőzést, ilyesmi. Jó, a gyerekek kegyetlenek egymással, ezt mindig is tudtuk, és ez voltaképp nem más mint a hírhedt ijime* egy újabb formája.

De nem csak a gyerekek idegenednek mindentől, ami fukushimai: Kanagawa prefektúra lakosai több, mint 5000 tiltakozó levelet írtak a kormányzónak, mert az a katasztófasújtott övezetből, még csak nem is a fukushimai körzetből! származó hulladékot akart befogadni. Egy szállítóvállalat kliensei panaszt emeltek, amikor a cég fukushimai rendszámú autókat használt a fuvarozáshoz. Egy másik cég alkalmazottját hasonló rendszámmal felszerelt autója miatt elhajtották egy benzinkúttól Tokyóban**. És persze a még bizonyítottan biztonságos övezetekből származó zöldség-gyümölcs is, például a folyamatosan fóliasátor alatt levő eper, gyakorlatilag eladhatatlan, ha fukushimai.

Az, hogy az ilyen pletykák tényalapja nem nagyobb annál, mint amikor magyar nagymamák nem engedék ki a unokáikat a baleset után az esőben, biztosan radióaktív! nem is érdemel különösebb magyarázatot. Ami viszont elgondolkodtató, hogy miért van az, hogy miközben a katasztrófasújtotta területeken valóban példás az összefogás, az ország többi részén ilyen hideg közöny fogadja a menekülteket?

Mert a japán ember szolidáris a családjával, a munkatársaival, meg a honfitársaival is, úgy általában, de ha arról van szó, hogy e szolidaritás miatt ő a legkisebb, vélt vagy valós, hátrányt kell szenvedjen, ÉS a dolog nincs törvénnyel, szabállyal vagy legalább a szomszédok vagy kollégák figyelő szemével szankcionálva, nos, akkor ez a szolidaritás hirtelenjében elpárolog és helyébe lép egy kőkemény, szociáldarwinista, survival-of-the-fittest (élet-) filozófia. Lehet, hogy mégiscsak rokonnemzet vagyunk?

-------------------------------------

* ijime: iskolai terror; a diákok egy csoportja kipécéz egy gyengébb személyt és verbálisan vagy tettlegesen, nem ritkán az öngyilkosságig! szekálja. Régi és veretes japán hagyomány, bővebben itt (magyarul).

** forrás: The Daily Yomuri

Radioaktív halak, kerge marhák

Imádság, adomány, papírból hajtogatott darumadarak? igen, IGEN! Megenni azt, amit ti is esztek? na, azt azért már nem! ebben foglalható össze a világ hozzáállása a fukushimai erőmű-válság legújabb fejezetéhez, amikor is, nem teljesen váratlan módon, az élelmiszerek kerültek az aggodalom középpontjába. Nem akarom bagatellizálni a dolgot, mert tény, hogy a rádioaktív anyagok az élelmiszerláncba bekerülve a legveszélyesebbek, itt még olyan csekély mennyiség is okozhat egészségügyi kockázatot, ami egyébként sugárzásilag meg sem kottyana, merthogytudniillik beépül.

A magunk módján mi is komolyan vesszük a dolgot; megtanultuk az összes prefektúra kanjiját, és most már ha tejet veszünk, tudjuk: 福島, 茨城 és 宮城 kerülendő. Mindazonáltal hozzá kell tennem, hogy ezidáig még nem láttam ilyen tejet a boltban... Lehet ez persze újabb bizonyíték a saját népét mérgezni akaró kormányzat ördögi ármányára, bár én hajlamosabb vagyok ezt annak tulajdonítani, hogy ezeket a tejeket tényleg nem hozzák a forgalomba. Mindeközben hallom, hogy a világ ezt nem egészen így gondolja és sushit egyelőre, köszöni szépen, de nem kér, még akkor sem, ha az Kyúshúról vagy Hokkaidóról jön.

Most akkor tehát két lehetőség van: A) a szegény, tudatlan japán nép nem tudja, amivel a világ tisztában van, hogy őtet itten a Gonosz Kormány mérgezi B) épp ellenkezőleg: a bátor és racionális japánok szemben a rettegő és tudatlan világgal? Tetszetős mártírpóz, megint nyomják Japánt! de sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Hasonló esetben ugyanis a japánok pontosan ugyanígy viselkednének, pontosabban viselkednek. Itt volt például a BSE-ügy amikor 2003-ban két amerikai tehénben kimutatták a kergemarhakór vírusát, egyiket sem dolgozták fel élelmiszerré, mire Japán azonnal betiltott mindenféle amerikai marhahúsimportot* és ez, rövid megszakítással, azóta is érvényben van. Közben az ország szépen átállt az ún. bizonságos ausztrál marhahúsra, persze, ha jól megnézzük kik is az ausztrál farmok tulajdonosainak többsége, kiderül, hogy nicsak! legtöbb közülük japán... Ilyenkor az ember elgondolkodik: qui bono**? Mert azért ne higgyük azt, hogy valaki nem profitál abból, ha a világ nem vesz japán élelmiszert...

Ilyen szemszögből nézve ez az egész nem más, mint a szokásos gazdasági játszmák egyike, amikor is egy adott lobbicsoport megpróbálja a közhangulatot meglovagolva és adott esetben gerjesztve is, kihasználni a kedvező szituációt és kiszorítani a piacról a versenytársakat. Mi pedig, bamba fogyasztók, hagyjuk magunkat birkamód ide-oda terelgetni a becquerelek, E-adalékok és egyéb mutatók tündérkertjében, és megijedünk vagy éppen megnyugszunk, mikor hogyan kívánatos.

Megyek is inkább, lövök magamnak egy mamutot.

-----------------------------------

* It is "extremely important to secure the food safety for the Japanese people" mondta Koizumi miniszterelnök annak idején és persze mindenki buzgón helyeselt

** kinek használ? (lat.)

Keep Calm and Carry On*

Egy onsenben ülve azon agyalni, hogyan lehet a tsunami áldozatait megsegíteni, akár visszás dolognak is tűnhet. Pedig ennél alkalmasabb hely nincs is erre. Nemcsak azért mert a meleg forró vízben ülve és onnan a szállingózó hóesést nézve jól lehet elmélkedni, hanem mert ez a legjobb dolog, amit tehetek: költöm a pénzem és jól érzem magam. Mindjárt megmagyarázom, hogy miért is.

A megsegítésről gondolom elsőre mindenkinek az adománygyűjtés ugrik be. Helyes, adakozni persze fontos és kell is. De a világon sok a tragédia és nyilván nem lehet mindig és mindenkinek adni. Ebből a szempontból vizsgálva a "Ne Japánnak adakozz!"; a Reuters egy újságírójának nagy port és kisebb botrányt kavart, elsőre meghökkentő, sőt vérlázítónak tűnő felhívása akár még helyénvalónak is tekinthető: ha nem adtál Haitinek akkor most miért pont egy gazdag országot akarsz kisegíteni? Egyébként erről én azt gondolom, hogy ez egy nagyon személyes dolog. Ez az ország és népe, a maga néha félszeg és bumfordi módján, ezidáig jó volt hozzám, így sokkal inkább érzem azt, hogy most ideje ebből valamit törlesztenem, mintsem a talán még nagyobb szükségben levő, de hozzám érzelmileg kevésbé közeli országok és népe.

De adakozni lehet egyszer, kétszer, sokszor, de nem a végtelenségig. Egyedül a gazdasági élénkülés, az újjáépítési boom az ami kihúzhatja az országot a depresszióból. Mert sajnos jelenleg az a hangulat ül az országon, hogy most baj van, nem illik mulatni, szórakozni, pénzt költeni. Persze dolgoznak szorgalmasan, ezzel sohasem volt baj, de esténként üresek az éttermek, konganak az izagayák; a "mizushóbai*" komoly bajban van. A turizmus szintúgy és itt most nem is a totál lenullázott nemzetközi látogatottságot értem, hanem az ennél sokkal jelentősebb belföldi turizmust. Amikor a földrengés után egy héttel elmentünk síelni Nagano környékére, úgy fogadtak, mintha maga a Messiás lennék, nem csoda, hiszen a 25-30 fős panzióban rajtunk kívül egy vendég volt egy olyan hosszú hétvégén, amikor normálisan telt ház szokott lenni. És este a shóchú mellett keseregtek, hogy az a hülye polgármester még a májusi fesztivált is le akarja mondani, elment ennek az esze? Teljesen igazuk volt; ha mindenki csak otthon marad, szomorkodik és készül a világvégére, akkor a baj csak terjed tovább és még nehezebb lesz a kilábalás.

Ezért is gondolom, hogy ha valaki igazán segíteni akar Japánon, és persze megteheti, akkor ne (csak) darumadarakat hajtogasson és/vagy adományokat gyűjtsön, hanem ne menjen el onnan, vagy ha elment, jöjjön vissza, dolgozzon, tanuljon, utazzon vagy ha ezt nem teheti meg, akkor menjen el legalább egy jó szusira, mert becsszó nem mérgez, maximum a higany, de az meg már eddig is benne volt.

-----------------------------------------

* Második világháborús angol poszter-terv, ami a német bombázások idején a nyugalom megőrzésére és a munka folytatására hívta fel a figyelmet. Bővebben itt (angol).

** szó szerint "víz üzlet": a vendéglátó- és szórakoztatóipar

Az igazi tragédia

Mintha a régi fekete humor kelne új, gonosz életre: "Hallottad, meghalt X. Ó, hát ez borzasztó. És miben halt meg? Influenzában. Szegény... még szerencse, hogy az nem olyan veszélyes." Mert a szökőár áldozatának lenni, vagy neadj'Isten utána meghalni alultápláltság, a hideg vagy a stressz következtében sokak szemében eltörpül a sugárfertőzöttség rémséges perspektívájához képest. Holott a szenvedés az szenvedés, a halál az halál. A földrengés és szökőár halottainak száma már jóval meghaladja a tízezret, és majd' negyedmillió ember van ideiglenes menedékhelyeken, többségük öreg és beteg, közülük a hideg, alultápláltság, stressz és gyógyszerhiány miatt pedig már több százan meghaltak.

Ehhez képest a fukushimai reaktorok problémája, lehet, hogy most megsértem sokak érzékenységét, de, bagatell. Persze nem akarom kisebbíteni azt sem: iszonyatos méretű környezetszennyezés történt, a reaktor 10-30 kilométeres körzete jó eséllyel lakhatatlanná vagy legalábbis mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná válik, Csernobil után egy újabb Zóna keletkezett, jónéhány, talán mind az ötven? a reaktor hűtésén hősiesen dolgozó ember sugárfertőzést kaphatott, nyilván, hogy ez sok esetben halálos betegségek kialakulást fogja okozni. De hol van ez a majd' húszezer halottat követelő földrengéshez és tsunamihoz képest?

Persze nem csak az számít, hogy eddig mi történt, hanem, hogy mi történhet még? vagy remélem, hamarosan már csak: mi történhetett volna? Persze, lehet még rosszabb a helyzet: egy worst-case scenarió (robbanással kombinált meltdown) esetén a Zóna akár 50 km is lehet és kedvezőtlen széljárás esetén nem kizárható, hogy valamennyi rádióaktív por Tokyót is eléri, ez esetben egy-két napig nem lenne tanácsos sokat szabadtérben mozogni, vagy ha mégis, akkor porálarccal, hogy minimalizáljuk a kitettséget. De a kibocsájtott rádióaktív anyag mennyisége még ebben az esetben is két nagyságrenddel (1/100) a csernobili alatt marad, valahol a "Three Miles Island" baleset szintjén*.

A fenti, a fukushimaihoz hasonlóan szintén 5-ös kategóriájú nukleáris baleset miatt kialakult halálos rákbetegségek számát 250-re becsülik, mások szerint ez nem bizonyítható. A túlzott napozás, figyelem, ez is elektromágneses sugárzás, akár a rádióaktiv gamma! miatt évi hány melanóma is alakul ki**? Ma nem figyeltem és megkapott egy kicsit a nap a sítúrán, könnyen lehet, hogy ez nagyobb kockázat, mint amit a worst case scenario esetén Tokyóban érhet.

Mondogatják ezt már egy ideje a hozzáértők, csak persze rájuk nem szokás hallgatni, mert biztosan hazudnak, összetartanak, miegyéb. A magam részéről mindenesetre úgy gondolom, hogy a "második Csernobil", az "előbb-utóbb kitelepítik a 30 milliós metropoliszt" és egyéb, a média által felfújt hagymázas hülyeségek ideje talán lassan lejáróban van. A kár így is nagy lesz: a fent felsorolt súlyos, de lokális környezeti károk mellett ide kell sorolni a sok jódtabletta-mérgezettet, a pánik miatti stressz és a nukleáris energia iránti félelem miatt a fosszilis energiahordozók fokozottabb használatából eredő megnövekedő légszennyezés áldozatait is, nem beszélve a globális felmelegedésról, persze. Jó lenne ezt nem megtetézni azzal, hogy félrevezető információkon alapuló pánik következtében elterelődjön a figyelem a katasztrófasújtott régióban szenvedő százezrekről.

---------------------------

* ez az állítás azóta kétségkívül megdőlt, de a lakosságot érő hatását tekintve továbbra sem hasonlítható Csernobilhez

** 160.000 (forrás: Wikipedia)

Menni vagy maradni?

Ez a kérdés sok itt lakó külföldiben merül fel manapság Tokyóban és egyre többen választják a távozást, a helyiek számára a válasz, ugye, magától értetődő... Most nem a dolog egészségügyi oldalát vizsgálnám, hogy valóban veszélyes mértékű a sugárzás Tokyóban? A hivatalos vélemény szerint jelenleg egyáltalán nem és a magam részéről ezekben megbízom. Pletykák persze vannak, ki-ki abban hisz, amit jónak lát. Nem is a jövőbelit: mi lesz majd? Elolvasva mértékadó források "worst case scenario"-it, melyek szerint a legrosszabb esetben is a kibocsájtott rádióaktív anyag mértéke nagyságrendileg a csernobili alatt lesz, én még a jelenlegi, tagadhatatlanul romló, híreket hallván is úgy gondolom, hogy szigorúan racionálisan mérlegelve is jobb döntés maradni. Sem pedig a praktikusat: el LEHET-e menni? hát, egyre nehezebb, az biztos... Ehelyett egy sikamlósabb területre merészkednék: nézzük csak meg az etikai meggondolásokat!

Aki a saját pénzén, saját elhatározásából van itt, turista, nyelvet tanul, karatézik, mittomén, az értelemszerűen nem tartozik senkinek semmi felelősséggel; akkor jön és akkor megy el, amikor akar. Aki erre azt mondja, hogy "cserbenhagyás" az vagy nem érti a szó jelentését vagy pedig másirányú frusztrációját éli ki. A családtagok, gyermekek elutazása és természetesen ebbe a katágóriába tartozik; ha valaki nem érzi itt lakó családját biztonságban, elvitathatatlan joga, hogy haza- vagy bizonságosabbnak itélt helyre küldje őket.

A másik véglet az én esetem: magyar érdekeltségű bizniszünk van itt, alkalmazottjaink, vásárlóink, partnereink. Ha én most összepakolnék, akkor joggal vethetné valaki a szememre: amíg jól mentek a dolgok, jók voltunk, de most menekülsz, mi? És utána nehéz lenne újra visszajönni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Japán cégnél alkalmazottként dolgozni ennél kicsit bonyolultabb dolog, ugyan közvetlenül nem függ ennyire a döntésétől mások sorsa, ám nehéz eltekinteni attól, hogy szerződéses viszony van az egyén és a szervezet között. Ösztöndíjasnak lenni japán pénzen némiképpen hasonlít ehhez; végül is a japán állam, vagyis a gyakran emlegetett emberek, finanszírozzák tanulmányait, cserében azért, hogy ittlétük ideje alatt inspirálják a japán diákokat, friss szemlélet kerüljön be a szellemi vérkeringésbe és talán azzal a titkos reménnyel, hogy majd az országgal baráti viszonyban levő mérnökök, művészek és még ki tudja mik kerüljenek ki az iskolákból. Amíg a szervezet, cég, intézet, iskola, tanár stb., úgy itéli meg, hogy a helyzet nem olyan súlyos, hogy ez az egészséget veszélyeztetné, akkor illendő maradni. Persze, ha valaki úgy gondolja, hogy a szervezet téved, neadj'Isten tudatosan félrevezet, akkor hozhat olyan, saját szemszögéből nézve akár még erkölcsösnek nevezhető, döntést, hogy ő bizony elmegy.

A maradás vagy távozás döntését tehát a két erő: a maradásra bíró erkölcsi, és a távozásra ösztökélő racionális, feltételezve persze, hogy valaki erre a következtetésre jut, érvek, vagy inkább érzések? eredője dönti el. A veszély méretének megbecslése meglehetősen szubjektív, a maradásra bíró erők pedig, természetüknél fogva, még inkább azok. Ám azt mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy környezete nem az ő, hanem ki-ki a saját megítélése szerint fogja a másik döntését értékelni, és amennyiben ez az értékelés nagyban eltér a sajátjától, vagyis úgy gondolja, hogy elegendő ok nélkül távozott, akkor naívság lenne azt hinni, hogy ez nem hagy majd semmi nyomot a munka, vagy akár egyéni kapcsolatokban is.

Vagyis elmenni sem túl könnyű, de lehet, hogy visszajönni még nehezebb lesz. Érdekes idők, érdekes dilemmák ezek.

A lopakodó méreg

A atomerőmű-krízis, mert most már ez inkább annak nevezhető, harmadik napján, a harmadik reaktorblokk robbanása után apró hajszálrepedések mutatkoznak a “vonalas” posztomban megénekelt heroizmus falain. Már nem mondanám, hogy senki nem aggódik, nem áll többé, hogy nincsenek kétkedő hangok a kommunikáció őszinteségében és láthatóak a jelei a benzin- és élelmiszer-felvásárlásnak is.

Azok között, akikkel én érintkezem, ezek a tendenciák csak nyomokban találhatóak meg, és az a benyomásom, hogy a japánok döntő többsége feszült ugyan, de fegyelmezett. Ám úgy tűnik, hogy a gaijin közösségben kezd egyfajta jól kitapintható, klasszikus pánikhangulat kialakulni. Hallottad, a sugárzás szintje Tokóban felette van a megengedettnek!* Te, ezek biztosan hazudnak, vagy legalábbis eltitkolnak! Hogyan lehetne valahogy repjegyet szerezni, mindegy, hová, csak el innen! A követség is azt ajánlja!** és a többi.

De hát miért is olyan nagy baj a pánik? miért zavar engem, amikor a webes fórumokon magyarok és nem-magyarok beszélnek össze-vissza közelgő rádióaktív felhőkről, atomrobbanás veszélyéről és a közvélemény tudatos félrevezetéséről?

Először is, mert kontraproduktív. A pánik még az ősidőkből maradt ránk, akkor volt hasznos, amikor jött a kardfogú tigris és az volt a legokosabb, ha mindenki fut, ahogy csak bír, mozgósítva szervezetében minden maradék adrenalint és cukrot, az se baj, ha gondolkozásra sem marad. Azóta pár dolog megváltozott és még ha adott helyzetben menekülőre is kell néha fogni a dolgot a Homo Sapiensnek, akkor sem árt ha hideg a feje és nem felejti otthon az útlevelét.

Másodszor, mert ragadós. Az antilopok állítólag orrukkal szagolják ki a pánikot, de úgy tűnik, a hisztéria közben kiválasztott molekulák az interneten át is terjednek, és a bulvármédia és blogoszfére flippermasinájában gellert kapva, pusztító, megkockáztatom: potenciálisan akár gyilkos, munkát végeznek odahaza aggódó szeretteinkben.

És legfőképpen: mert a jaj-Istenem-jön-a-sugár, és a hogyan-jussak-el-azonnal-Osakából-legalább-Fukuókába mentalitás elvonja a figyelmet arról, hogy még mindig majd’ félmillióan vannak, akik otthonuktól megfosztva, gyakran fedél, és elegendő víz és élelem nélkül tengődnek a hideg tóhokui éjszakában, az igazi tragédiáról.

----------------------------------

* A reaktor 20 km-es körzetében tényleg felette volt. Tokyóban ma egy időre magasabb volt ugyan a szokásosnál, de nem volt az egészségre ártalmas mérték fölött.

** Például a francia és a magyar. Az amerikai érdekes módon azt ajánlja inkább, hogy “kövessük a japán hatóságok útmutatásait”. Riszpekt.