Sakura 2015

Az idén a szokásosnál erősebben rágyúrtunk a sakura-szezonra, részben mert erősnek ígérkezett, enyhe tél és lassú melegedés, de főképp, mivel Juditnak tavaly kimaradt és az elvonási tünetek kezdtek kiütközni nála, rendszeres sétálhatnék, felfokozott piknik szervezési tevékenység stb. Az első komolyabb sakurás hétvégét célzott cseresznyefaliget-látogatásokkal töltöttük, Chidorigafuji, Yasukuni és tsai, és közben feltérképeztük a második hétvégére, a mankai várható idejére optimalizált sakura-parti helyét. Mert szép dolog ugyan a fák alatt sétálva csodálni a cseresznyevirágzást, de az igazi hanami az, ha a virágfelhő alatt letelepedve adjuk át magunkat a természet élvezetének, némi evés-ivással rásegítve... ahogyan ezt Shioiri buchó osztálya is tette annó. Találtunk is egy remek helyet, nem messze a Nippon Budókantól, gyakorlatilag a Császári Palota tőszomszédságában, elvileg nem is lenne szabad alkoholt inni, nehogy a hangos kurjongatás megzavarja a pihenésben a Tennó Heikát, ami valami érthetetlen okból alig ismert.

Kimentek a levelek a barátoknak, kaját megvettük, pezsgő becsusszant a hűtőbe, rózsaszín, nanáhogy! És akkor jöttek a meteorológusok ezzel:

Felrémlett a kis híján tragikus kimenetelű 2010-es sakura-party emléke, amikor nem sok hiányzott ahhoz, hogy a hegyimentőknek kelljen kimenteni minket a parkból, ahol kékre fagyott végtagokkal próbáltunk csakazértis! hanamizni, és inkább úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem kockáztatunk. Most ülünk a szobában, bámulunk ki az ablakon és szomorúan nézzük, ahogy az eső szétveri a maradék virágokat. Pusztul a világ... lehet, hogy meg kellene inni azt a pezsgőt azért mégiscsak.

No de akkor itt a legjobb 10 kép, még az előző hétvégéről, amikor még szép volt az idő:

Ez Tokyo "standard" cseresznyefája a Yasukuni szentélyben.
Ennek a virágjait számolgatva készíti meteorológia a napi sakurajelentést.

Lehet ilyenkor is csónakázni a palota körüli várárokban. Kipróbáltuk, rendben volt.

Ugyanez, felülről, itt lett volna a piknik :(

Még egyszer a sáncárok. Fű, nád és némi sakura. Megfigyelhető a virágok szuboptimális nyílottsága.

Nem teljes a sakura-élmény teleobjektívekkel felszerelt nyugdíjashorda nélkül.

Ez ugyan "mankai" de ez nem ér, mert ez hibrid, fúj!

Közelről is ronda ám!

Ezt már szabad szeretni, ez a klasszikus "Yoshino" típus, fehér, egy lehelletnyi rózsaszínnel.

Na és akkor itt egy nyerő kombináció: zen templom + sakura

Sakura a belvárosban is, 7/24!

A felszarvazott ház

Sokan kérdezték már tőlem, mi az az izé ott Roppongiban, a Don Quijote áruház tetején? A látszat ezúttal nem csal, az valóban egy hullámvasút-szerűség, legalábbis annak készült 2006-ban. De sohasem helyezték üzembe, mert a környékbeli lakosok tiltakoztak, hogy túl zajos lesz és a látványosság minden bizonnyal, oh, borzalom! sok embert csábít majd a környékre. El is érték céljukat, és nekik köszönhetően Roppongi megmaradt annak, aminek szeretjük: csendes, bár kissé unalmas kertvárosi negyed Tokyó közepén, korán záró üzletekkel, kihalt utcákkal.

A felszarvazott ház

Vajon milyen lehetne itt hintázni...?

Korai farsang

A Halloween nagyjából annyira japán, mint amennyire magyar, itt is lehetne utálni, mint az amerikai kultúrimperializmus jellegzetes manifesztációját, de ehelyett mi inkább lementünk sétálni Roppongiba és fényképeztük.

Csajok az éjszakában

Ultraman X 4

A Kis  Éjszakai Pillangó

Superman meets Supergirl

A rettenthetetlen Otaku Fighter

A Békakommandó 

Klasszikus ijeszgetős

Egy rakás nyuszilány

Egy SWAT Team, majdnem igazi sebekkel

Vannak-e Tokyóban romkocsmák?

Nincsenek, szól a rövid válasz, ami konform azzal a nézettel, miszerint ha egy cikk vagy poszt címében kérdés van, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az arra adandó válasz negatív.

Nincsenek, elsősorban is azért, mert nemigen vannak romok, használaton kívüli házak, tudniillik ha Tokyóban egy épületet nem használnak, akkor azt többnyire rekordsebességgel lebontják, hogy helyette egy szebbet-jobbat, és fõképp nagyobbat, húzzanak fel, vagy legalábbis lebetonozzák a placcot és parkolóórákat tesznek le, hogy addig is legyen miből fizetni a telekadót. Az a néhány, amelyik valami érthetetlen okból rom állapotban marad meg, talán már a bontásra sincs elég pénze a tulajnak? le van takarva egy acélhálóval, mint például ez a ház, hogy meg véletlenül se jusson valakinek az eszébe mondjuk romkocsmát nyitni benne. De ahogy a vicc is mondja, ha nincs is, de igény azért lenne rá, vegyük hát szemügyre, hogy van-e valami helyette? és mivel ez már nem a cím, ezért erre a kérdésre a válasz már lehet IGEN.

Ismerkedjünk hát meg Tokyó romkocsma-pótlékával, az ürestelek-kocsmával! Ilyenek akkor keletkeznek, amikor a fenti folyamat eredményeképpen létrejött parkoló tulajdonosa nem elégedett a bevétellel, de hát melyik telektulajdonos az? és összeakad egy magát producernek vagy developernek nevező hippivel, aki miután lukat beszélt az idősödő tulaj hasába arról, hogy manapság mi a menő, odacsődíti a haverjait, akik leraknak pár konténert és sátrat, majd pedig nekiállnak sört főzni, salátát termelni, húst sütni vagy éppen díszműáruboltot nyitnak.

Egy ilyen nőtt például Omotesandón, igen, a méregdrága dizájner butikok tőszomszédságában, meg nem mondanám mikor, egyszer csak ott volt, és azóta esténként a rozsdás hullámlemezből készült bódék, lakókocsik és zöldségágyások között botorkálva, szolídan részeg fiatalok társaságában lehet mérsékelt árfekvésű, de kiváló leveseket, hamburgereket, vagy éppen faszénen sült disznófejhúst kapni. Értelemszerűen biosör meg egyéb alkoholos jóság is van, az egész olyan nagyon nem rendezett és nagyon nem Japán, de ennyi év után ez már rendjén is van így, nagyon.

Csak a KÖJÁL ki ne jöjjön, és véget ne vessen idő előtt a partinak...

A főbejárat

Az ezüst lakókocsi most még zárva van

Mögöttünk Omotesandó

Itt nől a saláta

Az esti fíling

Eclipse Breakfast

Zsúfolt hétvége volt; szombaton költöztünk az irodával, vasárnap a szokásos születésnapi croquet-party a barátokkal, hétfőn reggel gyűrűs napfogyatkozás... Az utóbbi megrendezése kisebbfajta elégtétel volt, miután örök sajnálatomra a '99-es magyarországiról japánbeli elfoglaltságaim okán nem láttam, pedig állítólag jobb volt, mint a rendszerváltás (ti. arról is lemaradtam).

Így hát rá is készültünk a barátokkal erősen; Judit összeszervezett egy Napfogyatkozás Reggelit; angolul frappánsabb: Eclipse Breakfast, amire végül heten bírtuk annyira összeszedni magunkat hétfőn, hogy reggel hétkor találkozzunk a Császári Palota előtti nagy fenyőfás-füves parkban. Annál is inkább adekvát dolog falatozás közben nézni a kihúnyó napot, mert a napfogyatkozás japán neve - nisshoku - azt jelenti, hogy napevés. Rendben, akkor a Hold a Napot, mi azért inkább sonkát sajttal...

A napfogyatkozás élvezetében az időjárás kulcsszereplő; egy randa esős idő akár ötven-száz év várakozásra is kényszerítheti a peches érdeklődőt. Majdnemhogy mi is így jártunk... hét végén ugyan szép volt az idő, még hajnalban, sőt, még a napfogyatkozás alatt is kék volt az ég, csak éppen nem arra ahol a Napot ették, na ne, ilyen pechünk nem lehet...! aztán szerencsére időnként ki-ki bukkant a nap, sőt, többnyire még a felhőkön át is lehetett látni a körvonalát. Akkora nagy áhitat azért nem volt: bár korántsem voltunk egyedül a parkban, de nem volt valami nagy a tömeg és ugyan mi bepróbálkoztunk egy bágyadt tapssal az esemény csúcspontján, amikor pont középen volt a nap, de ez nem kapott visszhangot, nem állt le a forgalom, nem hallgattak el a madarak és nem támadt fel a szél kisértetiesen. Egy homeless bácsi a közelünkben pedig nemes egyszerűséggel átaludta az egészet, megvárja inkább a következőt? Hiába, mégiscsak a teljes napfogyatkozás ennek a műfajnak a Paganinija...

Mindazonáltal nagyon szép volt az égi jövés-menés, pompás és felemelő érzés élőben figyelni, ahogy ezek a golyóbisok mozognak a világűrben. És nem utolsósorban: barátokkal piknik-reggelizni munkába menetel előtt sem rossz dolog. Meg is állapítottuk; tulajdonképpen lehetne ilyet csinálni napfogyatkozás nélkül is...

------------------------------------------

Mégsokkaltöbb kép itt látható, a fotózásra egyébként nem igazán készültem, csak elvittem a gépemet, majd-csak-lesz-valahogy alapon, és megszeppenve láttam, hogy a komolyabb fotós arcok mind állvánnyal és sötét szűrővel felszerelkezve vonultak ki. Máskor, ha az ember csak úgy nappal szemben lő egyet, abból azért általában lesz valami, igaz, most is lett: egy bazi nagy fehérség, hát ez most nem jött be, még akkor sem, ha lecsavartam az ISO-t takaréklángra. Utána azzal próbálkoztam, hogy kölcsönkértem Chi full-face napbanéző-lemezét és a lencse elé tartom. Így jó is lett az expozició, csak épp nem volt hajlandó fókuszálni, igen, próbálkoztam a manuál móddal is, míg aztán feladtam, majd nézegetem inkább az interneten mások képeit. Végül az időjárás segített, ugyanis olyan sok felhő jött, hogy már szabad szemmel is nyugodtan a napba lehetett nézni, ekkor újra elkezdtem kattogtatni, csak úgy kézből, érzésből, és egészen tűrhető képek lettek.

Jishuku helyett

Ishihara főpolgármester idén jishukut, vagyis "önmérsék-letet" hirdetett meg, ennek jegyében tele is plakátolták a fontosabb cseresznyevirág-néző helyeket, arra kérve a tisztelt publikumot, hogy tartózkodjon a hanamizástól, ami szó szerint ugyan virágnézést, de lényegileg kollektív, zajos, szabadtéri intoxikációt jelent. Ez heves vitákat váltott ki, rengetegen kifogásolták ezt az ajánlást, persze elsősorban azok, akiknek ebből pénze van, de ettől még szerintem lehet igazuk. Az érvelés nagyjából az általam is már kifejtett gondolatmenet mentén folyt: ha szomorkodunk, attól nem lesz könnyebb a tóhokui menekülteknek, viszont azoknak is rossz lesz, akik a vendéglátásból vagy turizmusból élnek, ellenben, ha az élet megy tovább, és fogyasztunk rendületlen, akkor lesz majd több gazdasági-, de talán még lelki-, erő is kikászálódni a bajból. A tiltakozás és a vita eredményeképp végül is leszedték a plakátokat, mindazonáltal az idei hanami-szezon kétségkívül csendesebb a megszokottnál.

Mi a már jól bejáratott helyre, a Tokyo University komabai campusának baseball pályájára mentünk, mivel itt nem kell harcolni a négyzetcentiméterekért a többi partizóval, és nem mellesleg ez is gyönyörű. Az időjárást viszont idén sem sikerült eltalálni; a tavalyi farkasordító hideg, amikor is dideregve ücsörögtük végig a 3-4 órát, tanulsága alapján, idén kesztyűvel-sapkával-jégeralsóval felszerelkezve érkeztünk és persze mondanom sem kell, hogy majd' megsültünk a napon.

Egyszóval hideg, az nem volt, volt ehelyett rengeteg vicces fejfedő a nap ellen, például Chisato, Michael vagy jómagam viseletében, jó társaság, finom kaja, sztárvendég: köményes-csicseriborsós rizs Chisato jóvoltából, sok friss gyümölcs, és persze a hangulat-anyagok; pezsgő, bor, sör, és ki tudja még, mi más. Volt még egy rakás különféle színű gyerek és ennek folyamányaképp Michael bűvészmutatványai, egy kis foci, valamit egy fantasztikus repülő kabóca is, amit iPoddal lehetett irányítani. Ez nem mindig sikerült tökéletesen, ezért a drón néha Márton gyomorszájában, néha pedig a fa tetején kötött ki.

No és persze volt sok-sok sakura is...

Tokyó felett az ég

Roxanne megint house-sittingen van, most épp Shinjuku mellett, egy remek kis pecóban a kilencediken, óriási terasszal, lehetne egyet hedonizálni, mondja, jöjjünk át vasárnap, főzzünk majd ezt-azt és eszegessünk, jönnek a többiek is, jó lesz. Megyünk? Hát persze.

Mentünk, és jöttek mások is, Michael currys sütőtöklevest hozott, Andreas galette-et sütött organikus hajdinalisztből, párolt fahéjas almával és áfonyával, én meg csináltam a szokásos rizottómat. A kaja finomnak ítéltetik, a pezsgő kellőképp hideg, a kilátás tűrhető, egyedül talán az a fránya napsütés, az mintha egy kicsit túl erős lenne, de így december elején az ember még ezt is hajlamos megbocsájtani, különösen, ha pár nappal előtte még Münchenben taposta a havat, és egyébként is: az élet harc, ahogy azt egy barátom szereti mondani, mikor épp fetreng a dekadenciában.

Szkájpoljuk meg Siobhant, rég beszéltünk vele! ír barátnőnk most Franciaországban él, ott most még korán van, helyette megpróbáljuk Kettyt Abu Dhabiban, ő már biztosan felkelt! ám őt sem érjük el, így küldünk képet magunkról az iPhone-on Shawn-nak Kaliforniába, ő most ott chef sous egy menő étteremben, tőle tanultam rizottót főzni annó '96, tejóég, annak már 14 éve? de hát idő itt másképpen telik, lassabban vagy talán egyáltalában nem? és innen nézve az elmúlt 10 év Magyarországon már csak egy röpke, kusza és kissé rosszkedvű álom, párhuzamos valóság?

Hát így vonulunk be, nem, nem a történelembe! a saját kis egyszemélyes történetünkbe, a világ közepén és mégis távol mindentől, nem ártunk senkinek, de nem is nagyon használunk, léptünk könnyű, de talán emiatt is: létezésünk némiképp sekélyes, tétje csekély, alig-alig karcolja meg az idő felszínét. Szabadok vagyunk mindentől és mindenkitől; otthonunktól, nyelvünktől, rokonainktól és barátainktól, már felnőtt vagy már soha meg sem születő gyermekeinktől, de legfőképpen mások és saját magunk által keltett elvárásoktól, gond nélkül, boldogan élünk és örökké fiatalok maradunk. Előttünk minden ajtó nyitva áll, baj, rontás minket el nem ér. Ha figyelmesen nézel bennünket, talán észreveszed: lábunk nem is érinti az utca kövét.

Mi vagyunk Tokyó angyalai.

Fashion's Night Out

Kyotoban a pénzért, Osakában a ételekért, a Tokyóban pedig a divatért vannak megőrülve szól a japán közmondás, és minekutána a bennszülötteket legjobban ünnepeiken keresztül lehet megismerni, mi is lenne erre jobb alkalom, mint minden tokyói ünnepek legszentebbike, a Divat Ünnepe? Szombat este éjfélig és néhol még tovább is, nyitva voltak az üzletek, nem csak itt, de NYC, London, Párizs, Sydney és még jó néhány más város is csatlakozott a Vogue magazin iniciatívájához, ami idén lett másodjára megrendezve.

A nép tehát hömpölyög, mulat és vásárol Omotesandó főutcáján, Prádából ki és Issey Miyakéba be, keresztül a Dioron, át Marc Jacobson, körülöttünk dizájner táskák, cipők, öltönyök és topok lógnak és hevernek, a menetelés sikerének mértékegysége az ingyenpezsgő ejnye no, lehet, hogy nem kellett volna előtte sörözni! és a lányok telefonszáma, közben villan a vaku, sikál a DJ és életre kelnek a kirakati próbababák, mi pedig vonulunk tovább, rendületlen, a gyönyörű ruhák, über-divatos fiúk, ismeretlenül is mosolygó lányok és szép transzvesztiták között, boldogan, de mégis örökké éhesen, hiszen minden és mindenki még ma este sem lehet a miénk.

-------------------------------------

I LOVE I HATE ingyenpezsgő, ha fröccsen

Brand Awareness

Michael és udvarhölgyei

DJ Who?

The Girl in the Window

Glamour

Vonulunk, rendületlen

(Fotók vegyesen az idei és tavalyi Fashion's Night Out Tokyóról)

Bírugáden

Abban, hogy a meleg időjárás beköszöntével az emberek szabad ég alatt alkoholos italok fogyasztásával intoxikálják magukat, igazán semmi nóvum nincsen. Szűkítve a kört a sörre, vagy a sört a körre? a Beergarden jelensége sem mondható tipikusan japánnak, sőt. De azért a tokyói bírugádenezés bír annyi sajátságos hangulattal, hogy érdemes róla szót ejteni.

Először is, sörkert kert nélkül is remekül működik, elég néhány szék és asztal ja, és persze néhány lampion! meg, hogy nincs fölötte mennyezet. Mindezek tökéletesen fellelhetőek például az áruházak tetőteraszán, amennyiben a terasz szó alkalmazható ezekre az áruházi légkifúvók hőjétől izzó, szürreális helyekre. Vannak azért kertszerűbb kertek is, például a szépemlékű, azóta sajnálatosan bezárt Ebisu Beer Garden. A Mori no Beergarden valahol a kettő között helyezkedik el, elvileg egy parkban van (mori = erdő) gyakorlatban inkább csak mutatóban van fa benne, sátor és fémszék annál több. Mindennek dacára a hely vadul népszerű, már augusztusban is próbáltunk ide bejutni, de amikor három napra előre akartam foglalni, harsányan felkacagtak és két hétre előre ajánlották az első időpontot, így lett belőle szeptember, ami itt ugyan még nyár a javából, tegnapelőtt is simán 30 fok volt, de azért ezt már nyárzáró bulinak neveztük el.

A rendszer rém egyszerű; tabehódai és nomihódái* van, fiúknak 4000, lányoknak 3800 yenért. A kaja szigorúan mongol barbecue vagy kedveltebb nevén dzsingiszkán, amiben ugyan maximum annyi a mongol, hogy bárány birkahúst adnak, nem hinném, hogy a mongol sztyeppéken pl. túl sok babcsirát ennének... Van ezenkívül yakisoba* is, ha valaki sokallaná a fehérjét vagy sajnálná a birkákat. Az italválaszték hasonlóan cizellált: világos sör, barna sör, lemon sauer (ez shóchúba oltott grapefruitlé) meg hideg oolong-tea, a szolidabbak kedvéért. Önkiszolgálás van, az ember megfogja a poharát és odaballag az ivóállomásokhoz és csapol magának. Egyszerű és fair a rendszer, így nem kell a bénázó pincérekre várni és nem megy pocsékba az értékes ivóidő. Mert itt a lényeg; nem lehet ám itt tivornyázni bele az éjszakába, hanem szűk két óra áll rendelkezésre az intoxikációra!

Indul az óra, nekiveselkedün; sütjük a húst a platnin és pusztítjuk a sört. A dzsingiszkánról elég gyorsan kiderül, hogy az ízharmóniák meglehetősen limitált szegmensében zongorázik, de hát senki nem igért itt ma Michelin-csillagot... A sör, az szerencsére örök, és mivel a társaság garantáltan jó, gyorsan telik az idő. Körülnézek egy kicsit: a sörkert leginkább egy úttörőtábor tömegétkeztetőjének és egy romkocsmának a keverékére emlékeztet. Jobban belegondolva, ez tulképpen egy precizen szervezett részegember-gyár, a bemeneti oldalon egy józan és éhes, a kimeneti oldalon pedig egy részeg és jóllakott lakossal. A szervezés egyszerű, de átgondolt; gombnyomásra jön a pincér, többször cserélik a sütőlapot és gyorsan hozzák a nyersanyagokat. Komoly emberismeretre és üzleti érzékre utal, hogy a díjat már az elején beszedik, nem mintha attól félnének, hogy meglép valaki, de ki tudja, a végére az o-kyakusan még lesz-e olyan állapotban, hogy fizikailag képes legyen a fizetés komoly szem- és kézkoordinációt igénylő műveletsorát kivitelezni?

Negyedórával az idő lejárata előtt szólnak, hogy kajából "last order" van; a két óra leteltével pedig, hogy hát akkor izé, o-jikan desu***. Ennyi idő egy átlagos kapacitású helyi lakosnak bőségesen elegendő önmaga lealázásához, és ezzel a lehetőséggel fiatalok-idősebbek többnyire élnek is. A kijárat környékén lesz mit takarítani holnap reggel, de gondolom ez a fejenkénti 4000 yenből bőven futja.

Számunkra még fiatal az idő, és különben is, aznap van a Tokyó Fashion's Night Out, de erről majd egy másik posztban.

----------------------------------------

* All-u-can-eat-and-drink.

** sült tészta, kis káposztadarabokkal

*** lejárt az idő (szó szerint: "idő van")

Leftovers' Party

Nyáron a tokyói gaijin-populáció erősen megritkul, ki-ki megy, merre hazája, vagy éppen merre lát. Engem is itthagytak egy időre, de mivel pár másik barátunk azért maradt, Roxanne pedig éppen Andreasék házát szittingeli, adta magát, hogy legyen a hét végén egy kis buli, kapjuk még el meg a lassan elillanó nyár farka végét és gyűljünk össze a Katasében a Leftovers' Party-ra.

Mióta nincs meg a Régi Ház, Andreaséké a pótlék, ami-már-majdnem-olyan, ahová le lehet néha jönni szagolni egy kis tatamit, hűsölni a forró nyárban, vagy éppen hallgatni, ahogy a szél rázza az öreg ablakokat, no és persze küzdeni a változatos ízeltlábú-populációval, csapokodni a szúnyogot meg a gokiburit, ami éppen jön. Van még ezenkívül rengeteg jó könyv is, ritkán sikerül csak sarokba szorítani őket, hogy valamelyiket nem olvasták, és egy csomó szebbnél-szebb tárgy: bútorok Japánból, terrakotta-szobrok Okinawáról, kosarak a Fülöp-szigetekről és még sok-sok minden más, szerte a világból, amerre jártak, és sok helyen jártak. És persze ott a tenger, mit tenger, a Csendes-óceán! alig tízpercnyire a háztól, egyszóval nem egy rossz lokáció.

Katase-Enoshima tíz éve még nyugisabb hely volt, azóta kitört a szörfmánia és hétvégenként mozdulni sem lehet a deszkákat szállító tuningolt autóktól, amelyek cirka 4-5 óra alatt teszik meg az alig hatvankilométeres utat Tokyóból, hogy amikor délfelé megérkeznek, indulhassanak is vissza. A nyugdíjasok is rámozdultak a környékre, épülnek is sorba a tízemeletes manshon-ok, rondul a város elfelé. De azért nem olyan rossz hely ez még most sem, különösen Adreasék kertje nem az, apró mini-dzsungel, épp elég egy kerti grillre. Így hát csináltam Váncsa-féle csirkeszárnyat meg egy kis steaket, ez utóbbi, háát, hogyismondjam... de szerencsére irodalmi műveltségem ismét kihúzott a csávából, hiszen Tuskó Hopkins rövid, de viharos gasztronómiai pályafutása alatt helyesen állapította meg, hogy nincs olyan étek, amit egy jó adag fokhagymás-alkoholos ráhatás ne mentene meg, ez esetben marinád formájában, így végül ez is sikeresnek mondatott.

Másnap erőt vettem magamon és kora reggel kigyalogoltam a tengerpartra, még üres volt a strand, csak az öböl egyik sarkában gyilkolták egymást a szörfösök a hullámokért folyó harcban. Sétáltam végig a vízvonalon, a tenger ki-ki csapott a lábamra, az mégse járja, hogy idén ne ússzak az óceánban! ledobtam hát a cuccomat egy kupacba és bementem, de csíptek a rohadék medúzák, így gyorsan ki is jöttem, hiába, a nyár vége már csak ilyen. Kedvetlenül szárítgattam magam, haza kellene menni gondoltam, és már kezdtek is sorjázni a fejemben a hétfői feladatok.

...csak ekkor vettem csak észre, hogy ott figyel a látóhatáron, tisztán, hatalmasan, és mint mindig, most is valószinűtlenül magasan, szinte lebegett az előtte levő hegyek fölött, mintha őrizne valamit, az országot? Jó érzés volt arra gondolni, hogy már jártam ott fenn, noha nem kívánkozom vissza, közelről egyáltalában nem olyan szép, akár, egy túlméretezett salakdomb, de távolról lenyűgöző, csodálatos, fenséges; nem birok betelni a Fuji-san látványával.

Mégiscsak jól tettem, hogy ide jöttem, mégiscsak jó, hogy itt vagyok.

A Pecha-Kucha szívcsakra

Legyünk tekintettel a nem-építészekre is: a Pecha-Kucha (japánul azt jelenti: csevegés, fecsegés) olyan buli, ahol építészek és más dizájnerek prezentálják munkáikat egymásnak vagy az érdeklődőknek. A dolog 2003-ban indult Tokyóból, ekkor találta ki a formátumot két ott élő külföldi építész, az azóta már (nemcsak emiatt) világhírű Astrid Klein és Mark Dytham, szóval ez egy igazi japánicum, vagy még inkább; gaijinicum. A Pecha-Kucha futótűzként terjedt el a világon, ma már a világ 253 városában rendeznek Pecha-Kucha eventet (igen, Budapesten is). A siker oka elősorban a frappáns formátumban rejlik (a résztvevők 20 képet mutathatnak, egyenként 20 másodpercig, a vetítést megállítani nem lehet, ha lejár az idő akkor el kell húzni a csíkot) ami rákényszeríti az egyébként gyakran introvertált és rajzok mindenhatóságában feltétel nélkül bízó építészeket, hogy a tervet nem árt néha elmagyarázni a megbízónak és olyankor jó, ha az építész úr meg is tud szólalni.

Nomármost, az úgy van, hogy én Astridot személyesen is ismerem, azt ugyan nem mondanám, hogy közeli barátok voltunk, de 90-es évek elején, amikor még az egyetemen múlattam az időt, ugyanaz volt a haveri kör. Astridék velem egyidőben, '88-ben jöttek Japánba vagyis pont 20 éve (mint látjuk, a 20 az mágikus szám a Pecha-Kucha univerzumban, a buli is 20:20-kor kezdődik nanáhogy!) és ezért ez egy különleges, jubileumi Pecha-Kucha Night-nak igérkezett, hát ide el kell menni! Persze elkésünk, már javában tolják a preziket mikor befutunk a Superdeluxe nevű meglehetősen lepukkant, de jó nagy pincehelységbe, nem messze Roppongi Hillstől.

A Pecha-Kucha szülőhelyén elsőre nagyjából az fogad, mint otthon; vetítők, nagy tömeg, építészek és nem-építészek, sok szép lány (japán és külföldi egyaránt), sör és nagy füst, mert a füstmentes kocsmázás még Tokyóban sem divat. A prezik három vetitőről is mennek egyszerre, talán látványosabbak, mint otthon, viszont feltűnő, hogy mennyivel kevésbé veszik magukat komolyan a prezentálók. Jön két melák svéd, egymás kezéből kapkodják a mikrofont és lehengerlő, kicsit arrogáns modorban jópofiznak, mindamellett egy-két, mintegy mellékesen odavetett képből kiderül, hogy remek dizájnerek. Utánuk két japán lány következik, teljességgel hasznavehetetlen, de rendkívül kawaii* cuccokat mutatnak, az egyik a szeméig lehúzott kötött sapkában, látom, már mi lesz ezen a télen a divat Shibuyában. Ezután egy svéd lány jelenik meg a színen (valamiért erősen skandinávhangsúlyos volt az este), aki a prezentációja közepén egy kollégája gitárkiséretével dalra fakad és előadja a "Do you want to hire me?" című skandináv építészindulót, punk-feldolgozásban. Valahonnan előkerül egy meglehetősen introvertált, de valahol egész vicces finn** is; ironizál magán (már gyermekkorában is fordítva tartotta a kalapácsot), szülein (szaunát építettek a Sínai-félszigeten), az országán (éjszakai felvételek délben, Helsinkiből) de közben nagyon szép tárgyakat mutat. Astrid és Mark nyomják a showt, mindenkit bemutatnak, meg utána rövid interjúszerűség, félig japánul, félig angolul, remek hangulatot csinálnak. Rövid szünet, odamegyünk Astridhoz, hát te itt?! ja, igen, egy időre megint... de jól néztek ki, milyen szép házakat csináltok, fantasztikus mekkora lett ez a Pecha-Kucha, hát ja, mi sem gondoltuk volna meg effélék, de aztán lelépünk, mert mindenki vele akar beszélni.

Kezdődik a második rész, először egy jósvádájú japán építészhallgató bizonygatja, hogy az A+U-ban megjelent projektet nem a professzora (akinek a neve ott van), hanem ő maga! EGYEDÜL Ő! tervezte, ezt a nyomaték kedvéért elismétli angolul is, ha valaki nem értette volna (mellesleg tényleg nagyon ütős terv), utána jön egy egyedi nevű, mozgású és fejszerkezetű (Judit szerint tisztára Kabuki-arc), félig-japán srác, aki a "PEACE" szót nyomtatta különböző nyelveken és színekben egy pólóra, big deal, majd egy angol fiú a Conran & Partners-től és szép, de kicsit hideg dizájnokat mutat, fürdőkádat, buszmegállót meg effélét, majd még sokan mások, közepesen vagy éppenhogy nagyonis izgalmas házakkal, tervekkel, ruhákkal vagy tárgyakkal és a végén pedig jön Kevin, az ausztrál fejvadász, aki ugyan nem teljesen színjózanul (bizonytalan léptek, nagy, kaszáló karmozdulatok) de átütő lelkesedéssel prezentálja a KevRock nevű, a saját teniszpályáján nemrég megrendezett privát rock-fesztiválját, this is me singing with the Hoodoo Gurus, it was fucking phantastic! majd jön a Pinky Piglets nevű lányzenekar és nyomják a J-rockot, köztünk szólva a produkció vérciki, de valahol mégsem az, mert Tokyóban semmi nem ciki, ez már csak egy ilyen város: laza és bohó és befogadó, csak meg kell találni a megfelelő pincét hozzá.

* cuki

** akinek ez megvan: tisztára, mint a Severi