2018. február 16., péntek

Rámen rizzsel

A minap Jimbóchóban volt dolgom, ez a hely a könyv- sport- és hangszerboltjai mellett a rámenezőiről is híres, így nem volt nehéz eldöntenem, mit ebédeljek. Eléggé találomra bementem egy jól kinéző helyre, kitakatai rámenező, ez nem lehet rossz!, ahol már a korai idő ellenére már sokan voltak, és nyomtam egy shóyurament az automatánál*. 

Amikor odaadtam a jegyet a pultnál, megkérdezték, hogy a levest assari vagy kotteri kérem-e, ez annyit tesz, hogy soványan vagy zsírosan, én most az előbbit választottam, nem kell mindig pusztítani az ember epéjét. És akkor jött a meglepi, mert a rámen előtt kiraktak egy kis tál rizst, rajta egy fagyisgömbnyi ó-toroval, vagyis tonhal-hasaaljával. Ki volt ez persze írva az automatára, csak nem volt akkor érkezésem böngészgetni a feliratokat, már toporogtak néhányan mögöttem. Nomármost, az ó-torot én nagyon szeretem, de szerintem rámenhez rizst enni, az kábé olyan, mint krumplihoz kenyeret: nem tilos ugyan, de minek. Azért persze megettem, az ó-torot nem hagyja ott az ember, de továbbra is fenntartom: ráment leginkább magában, esetleg gyózával, ha nagyon muszáj.


De maradjunk a lényegnél: milyen volt a rámen? Kitakatai rámen lévén, lásd korábbi posztomat erről, a kompozició hagyományos, mondhatni minimalista: tészta, két szelet cháshu (disznóhús), és egy kevés menma (fermentált bambuszrügy). A lé tiszta, könnyű, talán kicsit már túlzottan is, lehet, hogy mégis a kotterit kellett volna kérni? a chashu vékony, nem rossz, elviseltem volna belőle egy kicsit többet is... A menma a szokásosnál vékonyabbra volt szeletelve, ez kifejezetten jó volt, nem szeretem, ha nagy darab, szívós bambuszdarabokat kell rágcsálni. 


De a legjobb egyértelműen a men, a tészta volt: vastag, gazdag izű, "al dente" keménységű, tökéletes, 10-es men! Még a tészta "göndörségét" is lehetett érzni, becsszó más íze van, mint az egyenes szálú tésztának! Hiába, a kitakatai hagyomány... 


Men: 10 - ez igazán hibátlan volt
Leves: 6 
Chashú and the rest: 7
Összpontszám: 23 (a max. 30-ból)

Még több rámen-poszt itt: rámen 

--------------------------------- 

* a rendes (értsd: nem luxus) rámenezőkben ilyen automatában kell venni egy jegyet, és odaadni a pultnál. Így nem kell egy külön ember a pénz kezelésére és a pultosok a kajakészítésre tudnak koncentrálni

Kitakata Shokudo /きたかた食堂 神保町店
〒101-0051 Tōkyō-to, Chiyoda-ku, Kanda Jinbōchō, 1 Chome−6

2018. február 9., péntek

Kedvenc szavaim: aratamete

Tulajdonképpen ezt nem is a "kedvenc", hanem inkább a "gyűlölt" vagy "rettegett" szavak sorozatába kellene tenni, de ne bonyolítsuk túl a dolgokat! Pedig az aratamete (改めて) jelentése teljességgel ártatlan, csupán annyit jelent, hogy újra, ismét, a köznapi beszédben ilyen értelemben használt "mó ikkai" vagy a "mata" egy udvariasabb formája. Lehet, hogy éppen ez, mármint az udvariasság, a bajom vele, na meg persze a kontextus, amikor ezt hallom...

Mert az úgy van, hogy a szakállas, magas, japánul úgy-ahogy beszélő gaijinra mindenki emlékszik, aki már csak egyszer is találkozott vele, de fordítva ez már korántsem igaz. Így aztán, amikor egy business meetingre megyek és velem szemben felsorakozik 8-10 fekete hajú, középalacsony, szemüveges japán üzletember, már bocsánat a sztereotipizálásért, de hát valahogy ez így szokott lenni, akkor erősen zavarban vagyok, hogy ezek közül is kikkel találkoztam már és kiket látok először. Előfordul ez persze Európában is, de ott nincs meg a névjegycserének az a kötelező ceremóniája, mint itt, ezért könnyebben el lehet sunnyogni a dolgot. Márpedig névjegyet kínálni valakinek, akivel már találkoztam, enyhén szólva nem jön ki jól, nagyjából azt az üzenetet hordozza, hogy "nem vagy te olyan fontos ember, kispajtás, hogy emlékezzek rád!"

A japánok pedig udvarias népek lévén, nem térnek ki a névjegycsere elől, és beleállnak a dologba, csak éppen amikor szembe kerülünk egymással, a "hajimemashite" előtt megjegyzik, hogy "aratamete", vagyis, hogy ő pontosan tudja, hogy már cseréltünk névjegyet, de ha ragaszkodom hozzá, hát tessék (köcsög).

A jóérzésű gaijin ilyenkor nagyon szeretné, ha lenne egy olyan kis fekete vakuja, mint a Man In Blackben és rávillanthatna az emberére, hogy akkor most az utolsó öt perc DELETE. De ha ez nem megy, akkor legalább nyíljon meg a föld és süllyedjen el benne nagyon gyorsan és nyom nélkül.

Mit lehet tenni az aratamete-katsztrófa elkerülésére? Többféle stratégia lehetséges. Elméletileg létezik olyan ember is, aki az összes valaha kapott névjegyét katalogizálja és a találkozó előtt elmélyed ezekben és kollégáival konzultálva memorizálja kik is azok, akiket már ismer a cégben. Nos, egyfelől ez az ember nem én vagyok, másfelől pedig sokra mennék azzal, ha tudom, hogy ismerem Suzuki urat, ha az arca nincs meg. Azért a meetingre menet ki szoktam kérdezni a kollégáimat, hogy ki lesz ott és ezekből szerintük kit is ismer(het)ek, de azért ez korántsem atombiztos módszer. Ugyanennek megvan a helyszíni változata is, amikor a már felsorakozott hadsereg előtt bökdösöm kollégámat, hogy akkor most kivel is kell csereberélni, erősen feltűnő, kevéssé praktikus módszer...

Lehet aztán passzivan várni, hogy ki jön oda hozzám névjegycserére, ez tkp. tökéletes lenne, a baj csak az, hogy így a nálam alacsonyabb rangúak nemigen mernek közelíteni, hiszen a meishi kókan-t a hierarchiában feljebb levőknek szokás kezdeményezni. Vagyis ezzel a módszerrel az a baj, hogy ez eleve rossz fényt vet a gajinra, ej, de fenn hordja az orrát! fogják mondani.

Én leginkább nagyon szoktam figyelni a metakommunkációt, hogy amikor közeledünk egymáshoz, nyúl-e a pisztolyáért névjegyéért, mert ha nem, akkor még az utolsó pillantban ki lehet futtatni a dolgot egy barátságos üdvözlésre, és egy konomae-mó-itadakimashtára ("már legutóbb kaptam Öntől" - mármint névjegyet).

De mit tehetünk, ha bekövetkezik a katasztrófa és egy brutális aratemetézést kapunk az arcunkba?

A tökéletes megoldás persze a seppuku lene, de az ezzel járó macera miatt ez kezd kimenni a divatból. Marad a bocsánatkérés, de hát az leginkább akkor hasznos a businessben, ha nem csináltunk semmi rosszat. És aztán van egy többé-kevésbé elfogadott nigemichi (menekülőút), amit néha be lehet dobni. Ez arról szól, hogy azt hazudjuk mondjuk, hogy "megváltozott a névjegyem". BÁRMI vátozás elfogadható: beosztás, cím, telefonszám, de még akár a névjegy designja is, hiszen ha tényleg megváltozott, akkor kifejezetten kívánatos átnyújtani a legfrissebb változatot. Persze, mint minden trükk, ez is akkor működik jól, ha van valami valóságalapja és nem használjuk túl gyakran. De néha életet menthet...

Aztán, néha-néha, úgy ötévente egyszer, fordul a kocka, és valaki, akit már ismerek, névjegyet tol elém. Ilyenkor valami nagy, jó érzéssel telik meg a gajin gyomra, lassan előhúzza névjegyét és kínos udvariasságal, két kézzel átnyújtja, majd megszólal: aratamete...