A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közlekedés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közlekedés. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. május 21., kedd

Hardver és a szoftver

Japánban a fizikai világ, a hardver, állandóan változóban van, aki itt él, annak hozzá kell szokni, hogy csak a változás az örök. Épületek tűnnek el és pattannak ki a földből szinte napok alatt, ez alig túlzás! megtörtént, hogy elutaztunk egy hétre, és a szomszéd ház eltűnt, mire hazajöttünk. Ez a fékezhetetlen rombolási és épitési láz természetszerűleg a közlekedési vonalakra is kiterjed, autópályákat, hidakat, alagutakat, vonat- és metróvonalakat építenek és adnak át havi rendszerességgel. Az egyik ilyen forrongó helyszin például Shibuya, ahol az utóbbi években már nem is próbálkozok, hogy izommemóriából megtaláljam a helyes irányt, hiszen az építkezések miatt napról-napra más és más útvonalon kell menni. Tokyo, a világ legnagyobb metropolisza állandó lüktető mozgásban van.

Shibuya ahogy éppen most kinéz

Japánban a szokások, a szabályok, a szoftver, alig változik, nehéz ennél, a szó hagyományos értelmében vett, konzervativabb országot találni. Ha egyszer valamit kitalálnak, hogy az hogyan és mint legyen, az úgy is marad egy jó darabig. Ezért, bár a hardver folyamatosan megújul, a szoftver szinte alig frissül, az országot nem ritkán még a 19-ik században kialakított törvények és a még ennél is régebbre visszamenő szokások szabályozzák. Az odahaza triviális “milyenek lesznek jövőre az adószabályok?” kérdést itt nem is értik, milyenek lennének, hát olyanok, mint eddig. De ha mégis, nagyritkán változik valami, akkor azt hosszas előkészítés és széles körű felvilágosító kampány előzi meg. Ezek után talán nem meglepetés, hogy a japán, gránitszilárdságúnak ugyan nem nevezett, alkotmányt sem változatják meg túl gyakran, konkrétan egy betűt sem változott, mióta MacArthur tábornok csapata 1947-ben azt megírta.

Ez a megnyugtató állandóság a közlekedési eszközökön unos-untalan hallható bejelentésekre is igaz. Itt nincs improvizálás, vicces kedvű buszsofőr, hangulati hangsúlyok, ami egyszer eldöntetett, az úgy is marad. Ezért, ha ebben az állandóságban a legkisebb dolog is megváltozik, földrengés-szerű megrázkódtatást okoz a megfigyelőben. Így talán érthetőbb az a sokk, ami a Ginza metróvonalon ért a minap. 

Kiiroi sen no sotogawa ni omachi kudasai”, vagyis “kérjük, hogy a sárga vonalon kivül várakozzon!” mondták ezt, mióta eszemet tudom a metróban. Erre az idén azt hallom, hogy “Kiiroi box no naka ni omachi kudasai!”, vagyis “kérjük, hogy a sárga négyzeten belül várakozzon!” és ez bizony felér egy forradalommal. Vajon milyen viták előzhették meg ezt a döntést? Voltak-e éjszakába nyúló értekezletek, ahol ezt a kérdést időről-időre megvitatták és egyszer csak megtörtént az áttörés? Álltak-e az egyik oldalon lángoló tekintető fiatalok, akik késhegyre menő vitákat folytattak a tradíciókat elszántan védő idősebb generációval szemben? Vagy inkább jött egy új felső vezető, aki valahol külhonban elért sikerei után hazatérve erőltette-e át ezt a radikális döntést a csendesen dohogó beosztottjain? Esetleg ez egy állami direktíva, ahol az ország nemzetközibbé tétele szempontját szem előtt tartva kérte meg a kormány a vállalatot, hogy gondolja át, hogyan tudná közelíteni a hang-bemondásokot a nemzetközi normákhoz? És egyáltalán: kinek állt ez érdekében? 

Újabb kínzó kérdés, melyre vélhetően soha nem fogjuk megtudni a választ. 

2019. augusztus 9., péntek

Rendkívüli megálló

A shinkanzen természetellenes vehemenciával fékezni kezdett, a hangszórók vijjogni kezdtek, egy narancsos fény villódzott és egy kissé egzaltált női hang azt ismételgette: jishin desu*. Megálltunk, kialudtak a fények, leállt a légkondi is, csendben és sötétben vártuk a földlökéseket,  amelyek néhány másodperc múlva rendben meg is érkeztek. Egy jó darabig ringatódzott a szerelvény, Fukushima, mondogatták körülöttem az utasok, mert hogy épp onnan futott ki a vonat, és nem tűntek nyugodtnak. Hát, mondjuk mi sem voltunk teljesen azok, elátkozott egy hely ez

Aztán egy nyugodtabb hangú kalauz is megszólalt, tájékoztatott, hogy egy 5-ös erősségű földrengés volt Fukushima térségében, és hogy most vizsgálják a síneket, hogy minden rendben van-e, kis türelmünket kérik. Felgyújtották a fényeket, majd a légkondit is visszakapcsolták, kezdett konszolidálódni a helyzet. Ám ekkor újra ideges emberek kezdtek rohangálni a középső folyosón fel-alá, csakhamar kiderült, hogy valaki rosszul lett és be fogunk gurulni a következő állomásra, hogy a mentők elvihessék. 

Tulajdonképpen ennyi a történet, miután a mentés megtörtént, a vonat elindult, és csakhamar újra felgyorsult rendes, 270 km/órás utazósebességre, és alig 20 perces késéssel befutottunk Tokyóba. A rendkívüli leginkább az, hogy nem volt semmi rendkívüli, a vonat nem fúródott a földbe, nem kellett létrán lemászni a magasvasútról, de még csak nem is ragadtunk a nyílt pályán órákig. Pedig egy ötös földrengés azért elég erős ám, potyognának a téglák rendesen a Nagykörúton, de a shinkanzennek szerencsére meg se kottyan, sőt, még a 2011-es nagy tóhokui földrengés során sem volt baleset, pedig az 7-es volt, ez a logaritmikus skálán 100-szor erősebb, mint az 5-ös, és akkor is suhantak a vonatok a környéken. 

Jól meg van ez az ország építve, mi tagadás.

* Földrengés van/lesz

2015. december 6., vasárnap

Jogositvány-ceremónia

A múlt héten sikerült kivivnom ismerőseim és kollégáim osztatlan csodálatát: csont nélkül, elsőre átmentem a japán autóvezetési vizsgán! De álljon meg a menet: minek kellett vizsgáznom? Hiszen még posztot is irtam arról, hogy milyen Japánban vezetni...! És ha már igen, akkor mi akkora nagy szám azon, hogy jópárszázezer levezetett kilométer után elsőre leteszem a rutinvizsgát?!?

Megannyi kérdés, de menjünk sorjában: nem úgy van az, hogy civilizált országok elismerik egymás jogositványait? Dehogynem, csak úgy tünik, a japán rendőrség szemében mi még nem értük el a civilizáltság megfelelő fokát. Állitólag valami „Geneva Convention”-ban kellene benne lenni és akkor rendben lenne, de Magyarország, azt mondták, hogy a rossz baleseti statisztikáink miatt, ennek nem tagja. Csekély vigasz, hogy a környező közép-kelet európai országok, az örökké bezzeggyerek Csehország kivételével, szintén hasonló cipőben járnak. És akkor hogy is van az, hogy ennek ellenére én eddig vezettem? Hát, izé... mondjuk azt, hogy nem voltam teljesen legális. De nem állitottak meg egyszer sem, csak az utóbbi időben már nem adtak ki kölcsönautót a fenti genfi ügy miatt. Igy aztán elhatároztam, hogy leküzdöm a megkülönböztetés miatti felháborodásomat és belevégok a vizsgába.

Először el kellett mennem a Shinagawa közelében levő „Driving Center”-be, ahol az előzetes papirmunkát intézték. Kellett fotó, a jogsim hivatalos forditása, némi pénz és annyi útlevél amennyi csak van, értve ezalatt a korábbi lejártakat is. Nem tudom ezek mire voltak jók, de az a tippem, hogy azt csekkelték le, mennyit voltam Japánban, hogy leellenőrizhessék, nem követtem-e el ezalatt valami csibészséget. Ezen kivül csinálni kellett egy tiz kérdéses tesztet, tele olyan veretes problámákkal, mint, hogy „Vezetés előtt meg kell győződni az autó műszaki állapotáról. IGAZ/HAMIS”, nem volt egy nagy etwas 10/10-et összehozni. Várni azért kellett sokat, közben azzal szórakoztattam magam, hogy a falra kirakott megbánó-levél mintákat böngészgettem, komolyabb kihágás esetén ilyet is kell irni! nagyon szórakoztatóak. A boldog, civilizált országok állampolgárai ezzel kézhez is kapták a jogsit, de a magunkfajta büntiben levők csak feliratkozhatnak a vezetési vizsgára, majd’ egy hónappal későbbre.

A gyakorlati vizsga végig zárt rutinpályán van; Japánban soha nem engednek ki forgalomba tanulókat oktatóval, hiszen ez őrületesen veszélyes lenne! Arra még nem tudott ugyan senki sem meggyőző választ adni, hogy mennyivel kevésbé veszélyes ugyanezeket az embereket friss jogsival és zéró forgalmi rutinnal egyedül kilökni a forgalomba, de hát gondolom az már nem az ő problémájuk. A rutinpályákat teljesen másképp kell elképzelni mint az otthoniakat, ahol a szivatós parkolások dominálnak, ehelyett megpróbálják szimulálni a rettegett forgalmat: komplett, nem-is-olyan-kicsi világ van itt, többsávos utakkal, közlekedési lámpákkal, ravasz forgalmi helyzetekkel. Csak éppen maga a forgalom hiányzik, autó egy szál se, de hát az veszélyes lenne.

Ez igy nem hangzik túl durvának, de akkor miért van, hogy sokan akár tizszer is próbálkoznak, amig sikerül átszenvedniük magukat? Mert mindent, és tényleg MINDENT úgy kell csinálni, ahogy az szabályos. De nem csak KRESZ-szabályok számitanak, hanem minden apró részlet: hogy fogod a kormányt, mikor hová nézel, hogyan fékezel, satöbbi. Az erős képzelőerő kritikusan fontos: a töküres rutinpályán úgy kell viselkedni, mintha a Shinjukuban autóznál csúcsforgalomban! Higgyétek el, nem könnyű... A többi, rutinosnak tünő, vizsgázó szerint nem ritka az olyan nap, amikor 15-20 emberből egy sem megy át.

Hát akkor induljunk! Ezen a vizsgán mindenki külföldi, engem először beültetnek az előző vizsgázó mögé, vékony kinai lány, teljesen be van tojva és ennek megfelelően ki is vágják, jelzem, jogosan. Aztán jövök én, először is benézek a gépjármű alá előről és hátulról, de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem hogy rendesen koppanjon a fejem az aszfalton! hogy nincs-e bújócskát játszó kisgyermek vagy alvó kiscica alatta. Nem volt, igy rendkivül óvatosan kimerészkedek a vezetői oldalra, nehogy elcsapjon egy száguldó képzeletbeli kamion, és beülök a vezetőülésbe. Itt először is egy harsány „yoroshiku onegaishimasu!”-szal demonstrálom, hogy értek japánul, majd némi instrukció után megkapom az engedélyt az indulásra. Index ki, majd megkezdődhet az un. „5 pontos rutin”, vagyis 1) hátranézek a bal vállam felett, hogy nem jön-e egy képzeletbeli biciklista 2) ugyanerről meggyőződök a bal oldali tükörben is 3) a biztonság kedvéért a belső tükörben is megnézem, hogy minden rendben van-e 4) ezután a vezetőoldali tükör következik, ellenőrzöm a képzeletbeli autókat 5) végül hátranézek a jobb vállam felett is, mert ugye a holttér. Mindezt jól láthatóan, lehetőleg egy kicsit eltúlzottan kell végezni, különben repül a büntipont. Ezek után egy félhangos, de azért az instruktornak jól hallható, „jossh!”* kiáltás után roppant óvatosan elindulok, ügyelve, hogy az út bal oldalán menjek. Itt most nem csak arra gondolok, hogy balrahajts van, nyilván, hogy az van, hanem hogy a bal oldal bal oldalán kell menni, mert a sáv közepén állitólag veszélyes... Arra is figyelek, hogy az egyenesekben elég gyorsan menjek, mert ha valaki nagyon óvatoskodik, azt is kivágják. A kanyarban viszont le kell lassitani kb. 10 km/órára, mert sohasem lehessen tudni... A lassitásnak is megvan ám a forsza: nem szabad csak úgy simán fékezni, hanem 2-3 „pumpáló” fékezéssel kell eljutni a kivánt csigalassúsághoz, hogy miért, az örök rejtély marad.

Az „utak” meg vannak számozva, az instruktor bemondja a számot, én pedig hangos „hai!”-al jelzem, hogy megértettem. A japán nyelvtudás elvileg nem követelmény, de enélkül szerintem nem sok esélyem lenne; az az érzésem, hogy nem igazán cél, hogy japánul nem tudó emberek vezessenek itt autót. A kanyarodások alkalmával nem elég a tükörben bizni, hanem rendesen hátra is kell fordulni, állitólag a ennek kihagyása a leggyakoribb oka a bukásnak.

Aztán jön egy szakasz, ahol szűk, S-kanyaros utakon kell demonstrálni, hogy tudom kontrollálni az autót, ezt még hasznosnak is mondanám, elvégre Tokyó tele van ilyenekkel. Utána újra kimegyünk a „főútra”, a megállás-elsőbbségadás táblánál, ez itt nem doboz, hanem csak szingli mackósajt, jó messzire a vonaltól megállok és lassan háromig számolok, mielőtt elindulok, azt hallottam ez is egy kritikus pont. Állitólag egyes rutinpályákon vasúti kereszteződés is van, ahol nem elég megállni, de le is kell engedni az ablakot, és hallgatózni, hogy nem jön-e a képzeletbeli vonat... Aztán egy sima beállás és vége, közlik, hogy átmentem, hurrá! Mindezzel már fél tizre végeztem, de fél kettő lett mig sikerült kiadniuk a jogsit. A hosszú várakozás fénypontja az volt, amikor a főinstruktor a sikeres vizsgázók előtt tartott jó tizperces japán nyelvű dörgedelemben, kiváncsi lennék, hányan értették, hosszasan ecsetelte, hogy nehogymá’ azt higgyük, hogy most már tudunk Japánban vezetni, mert itt Minden Teljesen Más és Roppant Veszélyes.


Olyan volt ez a vizsga egy kicsit, mint egy teaceremónia: maga a tevékenység végtelen egyszerű, főzni kell egy teát és felszolgálni, vagy végigmenni egy alapvetően tökegyszerű rutinpályán, de nem mindegy hogyan! A mozdulatok, a sorrend, a „kata”, vagyis a forma, dominál a tartalom felett, és mindez azt kivánja szolgálni, hogy belevéssék a vezetőkbe azokat a rutinokat, amelyek a biztonságos vezetést szolgálják. Hát, nem tudom... Nyilván nem hülyeség kanyarodáskor hátranézni, hogy nincs-e valaki a holttérben, de azért kiváncsi lennék hányan ellenőrzik a kocsi alatt szundikáló macskákat minden indulás előtt, én speciel még soha nem láttam senkit.

-------------------------------

Ha valaki utánam akarja csinálni, feltétlen olvassa el ezt és ezt a bologbejegyzést (angol), tele van jobbnál-jobb gyakorlati tanáccsal, minden szavuk arany!
* kb: gyerünk! (részletesebben itt)

2015. március 28., szombat

Tömegnyomor művészettel

Ma reggel, a Ginza vonalon Yatsuro Kotaro grandprix nyertes műalkotásával diszitett metrókocsiban utaztam. Az eset jelentőségét némileg rontja, hogy a grandprix nyertes művész mindössze 7 éves, első éves általános iskolás. De a kákán is csomót keresők.... nekem a mű mindenesetre tetszett és a kocsi belsejében monitoron sorban lepergő pályamunkák legalább elvonták a figyelmemet az oldalamba nyomódó táskákról, ernyőkről. 

Yatsuro Kotaro
A gyermekrajz pályázat egyébként a tokiói metró tizéves évfordulóját ünneplő rendezvénysorozat része. Hogy tulajdonképpen mit is ünneplünk ezzel, az kicsit kérdéses. A metróhálózat jelentősen öregebb ennél és a dolog súlyát az is mutatja, hogy az angol nyelvű lapokban alig emlitették. A japán honlapra kitett magyarázatból meg csak annyit tudok kihámozni, hogy valami új cég alakult 2004 tavaszán és ezt az eseményt ünnepeljük elszántan egy éve. 
Muraoka Mireru
Hideno Reo
Ezen az oldalon megtalálható minden dijazott pályamunka. Kotaro-kun rajza a második, de tetszenek a paradicsommadarakat és a halakat ábrázoló munkák is. 

Dean Luke Taiga
Itt pedig azok vannak, akik nem nyertek. A bizottsággal ellentétben én Dean Luke Taiga kun munkáját is kiemeltem volna, aki a tömegben is boldogan hullámzó arcokkal optimistán néz a jövője elé.

2015. január 2., péntek

Best of 2014

あけまして、おめでとうございます!

...és akkor kezdjük az évet ahogy szoktuk, a 10 legjobb tavalyi fotóval. Amikor válogatni kezdtük a legjobb 100-at, először megijedtünk, hogy gyenge lesz az idei eresztés, mert az év első felében nem sok jó kép termett, ennek részben az is lehetett az oka, hogy mindenfelé utazgattunk. De aztán megvettem a hiper-szuper új gépemet, az Olympus EM-1-et, és ez új lendületet adott; a Top 100 több mint 60%-a a második félév eredménye.

Kyóto és a Shonan tengerpart nagyon erős volt, 3-3 kép, de a maradékot most mind Tokyó vitte. Az új trend a fekete-fehér; bár a Top 10-be végül egy sem került be, a 100-ban 7 B&W is van. Akit érdekel a többi kép is, itt találhatja meg: 

A korábbi évek Top 10 fotói pedig itt vannak: Best of 2014. És ha valakit a korábbi évet Top 10-i is érdekelnének:
Daruma-máglya
Az év elején össze kell szedni a tavaly évi szerencsehozó ezt-azt, és el kell égetni őket, lehetőleg ott, ahol vettük. Itt most a Daruma-babák kerültek a tűzre és ezt Judit fotózta le, és írta is meg.


Kint és bent
Ismét csak Judit képe; Kyótoban, Kómyó-in templomában, ez a híres Tófuku-ji egyik kevésbé ismert mellék-temploma, fotózta. Egy szép késő-tavaszi nap volt, elsőként érkezett, épp nyitogatták ki a shójikat, és még nem zavarta senki a szép átlátást a házon keresztül.


Sanja matsuri
Ez a legnagyobb fesztivál Tokyóban, pontosabban Askausában, itt éppen a mikoshi-csata zajlik. Először azt hittem, valamit elrontottam a színhőmérséklet beállításával, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak ilyen volt a bulizók természetes arcszíne...


Vízen járó emberek
Volt egy különös reggel a nyáron Enoshima előtt, amikor köd ülte meg a tengert. Hullámok ugyan alig voltak, de az állószörfösöknek ez ideális gyakorlóidő, így hát kimentek sétálni a vízre, mint megannyi self-made Messiás.


Fényhorgász
A világ legjobb foglalkozása, mondtuk, amikor láttuk az embert, akinek az volt a dolga, hogy összeszedje ezt a sok gyönyörű, szines, fénylő gömböt, amit a császári palotát körülvevő vizesárokban engedtek el egy fesztiválon, Obon idején.


Fuji-san a Daibósatsu hágó felől
Na megint egy Fuji-kép, mondja az olvasó, de mit lehet tenni, ha egyszer olyan szép. Különösen hajnalban, amikor a köd még megül a völgyekben, érzi azt az ember, hogy érdemes volt felmászni és korán felkelni.


Densha-blues
Ahogyan ezt kékinges úr arckifejezéséről is le tudjuk olvasni, vonatozni nem mindig akkora öröm. Naná, hogy nem, ha neki van lapítva az ajtónak az ember....


Reggeli csillogás
A Ginkaku-ji kertjében kaptam el ezt a pillanatot, eltelt egy kevés idő, mig mindenki hajlandó volt kisétálni a képből, amikor még minden nedves volt és csillogó, és a mohák szinte ugráltak a boldogságtól.


Selfie Kyótoban
A selfie-bot feltalálása hatalmas jótétemény volt a japán lányoknak; nem kell ezentúl másokat megkérni, vagy szégyenkezni a közelről fotózott, nagyorrú képek miatt. Kimonóban yukatában pedig összehasonlithatatlanul sikkesebb!


Omikuji
Ez éppen, hogy befért az idei válogatásba, tudniillik csak néhány órával készült éjfél előtt, Kamakurában, a Hachmangu szentélyben kötögeti fel apa és fia (?) a szerencsét hozó jóscédulát, a szokásról bővebben itt olvashattok angolul. A vicces a dologban csak az volt, hogy beszédük alapján kínaiak voltak, nekik a shintó vallás kb. olyan mint magyaroknak a vudu, de hát biztosan úgy álltak hozzá, hogy ártani nem árt...


2014. december 28., vasárnap

A Nagy Suica Lázadás

A japánokat úgy ismerjük, mint fegyelmezett, udvarias embereket, akik sztoikus nyugalommal fogadják, ahogy a természet és a történelem rendszeresen csapásokkal sújtja szigetüket. Ez nagyjából igaz is, de azért van egy-két dolog, amivel ki lehet őket hozni a sodrukból. Háború, földrengés, tsunami: potomságok ezek ahhoz képest, ha valaki nem kapja meg a neki járó vasúti emlékkártyát!

A történet úgy kezdődött, hogy az East Japan Railway Co., közkeletűbb nevén JR East, elhatározta, hogy december 20-án, a Tokyó állomás átadásának 100-ik évfordulójára speciális "Suica" kártyát ad ki 2.000 yenes értékben*. A Suica egy feltöltőkártya, amivel jegy vétele nélkül is át lehet jutni a kapukon, ezen kívül kisebb vásárlásokra is lehet használni, manapság szinte mindenki ezt, vagy a vetélytárs "PASMO" kártyát használja. Hogy a dolog érdekesebb legyen, úgy döntöttek, hogy 15.000 darabban limitálják a kártyák számát, de valamit tudhattak, mert azt is kikötötték, hogy egy ember maximum 3 kártyát vehet. Tudnivaló, hogy Japánban rengeteg densha otaku (vasútbolond) van, akik szabadidejüket különféle, a vasútakkal kapcsolatos hobbiknak szentelik**, számukra egy ilyen kártya birtoklása azonnali heves boldogságot okoz, és a limitált példányszám garantálja a kiválasztottság-érzés tartós fennmaradását.

A várakozó tömeg (https://twitter.com/sazanami_ub09)
Gondolom, amikor már előző este komoly tömeg gyűlt össze az állomás előtt, hogy a csípős hideg ellenére ott éjszakázzon, a vasutasok már sejthettek valamit. Reggel, a mintegy 9000 összegyűlt ember láttán a JR úgy döntött, hogy az eredetileg tervezett 9 helyett egy órával korábban kezdik el árusítani a kártyákat. Ez egy darabig nagyjából rendezetten folyt, de csakhamar akkora tömeg gyűlt össze, hogy a sor kilógott az útra és ekkor a JR kezdett megijedni, hogy ebből akár baleset is lehet. Ezért 9:40-kor, 8,090 Suica kártya eladása után felfüggesztették az árusítást. Ez a lépés érthetően nem keltett jó hangulatot azokban, akiknek a több órás sorállás dacára még nem sikerült megszerezni a hőn áhitott trófeát és ezt szóvá is tették a döntést bejelentő JR hivatalnokoknak (ha esetleg valakinek nem jelenik meg az alábbi video, itt érhető el az eredeti a YouTube-on)..


A nyelv és a hanghordozás leginkább a yakuza-mozikra emlékeztet, nem sok nyoma van a hétköznapi életben megszokott udvariaskodásnak; a tömeg konkrétan úgy viselkedett, mintha egy menekülttábor éhező lakóinak jelentették volna be, hogy elmarad az élelmiszerosztás: lökdösődés, artikulátlan hangú rikácsolás, néha még nyomdafestéket nem tűrő kifejezések is elhangzottak. Szerencsétlen JR-es hivatalnokok csak zavarodottan ismételgették a hevényében betanult szöveget és előírásszerű, 90 fokos szögben hajlongva kértek bocsánatot (ld. fenti mozi úgy 3:00 környékén). Pedig ha belegondolunk: mindössze arról van szó, hogy ezeknek az embereknek be kell érniük azzal, hogy ezentúl is a szokásos "pingvines" kártyával kell majd közlekedniük. 

JR-es magyarázóember a felháborodott tömeg közepén (KYODO)
Mindeközben a boldog tulajdonosok jelentős része különféle árverési oldalakra rakta fel a megszerzett zsákmányt és ezzel azonnali, jelentős haszonra tett szert, az eredetileg 2000 yent érő kártyákra a legnagyobb licit állítólag elérte a 200.000 yent! Ez azt mutatja, hogy a sorbanállók nem voltak feltétlen hülyék, csak csalódottak az elmaradt nyereség miatt.

A slusszpoén az, hogy a JR másnap bejelentette, hogy az eredeti döntést felülírva, minden jelentkezőnek adnak majd emlékkártyát. A válasz erre újabb felháborodás-hullám volt, élükön azokkal, akik kifizették a nagy pénzeket az értékesnek gondolt kártyákért, és most dühödten kártérítést követeltek. A JR East erre már csak lakonikusan azt válaszolta: "Nem tervezünk semmi ezzel kapcsolatos intézkedést". Gondolom, a pokolba kivánják azt a pillanatot, amikor kitalálták ezt az eredetileg imázs-erősitőnek szánt akciót... 

És akkor az ominózus kártyák... Azon merengek, hogy ha a "állomásos" lenne a standard kártya és a "pingvines" a rendkívüli, vajon akkor is ekkora lenne-e az izgalom körülötte, én arra tippelek, hogy igen.

Az "állomásos" és a "pingvines" kártyák. Talán, mert függőleges...?
Ezzel az ünnepi hangulatú poszttal kívánunk minden olvasónknak Boldog Új Esztendőt!

------------------------------------

* ez egyébként a standard ár, ebből 500 yen a deposit, 1500 leutazható
** akit ez részletesebben érdekel, ebben a blogban (angol) kiváló kategorizálást lehet találni a densha-otakukról, ki gondolná, hogy 36 féle van? Ez alkalommal gondolom elsősorban a "shúshú-tetsu" (8-as csoport) densha-otakuk gyűlhettek össze.

A posztot az alábbi források segitségével irtam:
- Japánvasút.blog: remek magyar szakblog a japán vasutakról, részletes leirással a Suica kártyáról

2013. augusztus 26., hétfő

Jegyzetek az utakról

Aztán milyen autód van Tokyóban? kérdezik a haverok otthon, ezzel egyszersmind elvégezve a Nagy Magyar Életszínvonalmérő tesztet, és kissé megütközve hallják, hogy semmilyen. Persze, aki már legalább középhaladó japánista, az tudja, hogy autót Tokyóban csak a bolondok és a nagyon gazdagok tartanak, no meg persze a helyiek, Mert Egy Autó Mégiscsak Kell.

Pedig kell a fenét. A városban tömegközlekedéssel, + szükség esetén egy-egy rövid taxizással, sokkal gyorsabban el lehet jutni bárhová, mint autóval, és akkor még nem is beszélünk a horribilis parkolási díjakról, 10 perc 100 yen, meg ilyenek, és a kötelező, regisztrált parkolóhelyről, ez utóbbi egy hűs 100e forinttal terhelné meg a házipénztárunkat, HAVONTA.

De autózni persze "necesse est", elsősorban is vakáció idején, vidéken, mert azért még Japánban sem megy mindenhová metró. Ilyenkor az ember először ameddig bír, eltömegközlekedik, ha másért nem, hát, hogy elkerülje a városkörnyéki dugókat, majd felveszi a neten bérelt járgányt és nyomás! indulhat a kalandozás. Nem mondanám, hogy ez heti történés, de annyiszor azért már megtettük, hogy megkockáztassak néhány általánosítást azzal kapcsolatban, hogy milyen is autózni Japánban, legalábbis a Tokyó Reloaded szerint. Hát ilyen:
  • Sima. Az hogy jók az utak, gondolom nem nagy meglepetés. De hogy ennyire? és mindenütt? és főleg, hogy mindenhol? Az országot belepő úthálózat lenyűgöző és persze az autós szemszögéből nézve felette kényelmes, de lehet, hogy nem csak az autósok szemszögéből kellene nézni.
  • Lassú. A főutakon alapból 50 km/óra, az autópályákon 80 km/óra a megengedett sebesség, de egyes, biztonságosnak ítélt szakaszokon rendőrség megengedi a 60, illetve néhány sztrádán akár a 100 km/órás száguldást is. Persze a japánok sem hülyék, és ezt senki nem veszi komolyan, és az országutakon 70, az autópályán 120 a tipikus, de azért ezt sem nevezném észveszejtő tempónak, ráadásul gyakran akad egy-egy szabálykövető típus, aki aztán feltartja az egész sort.
    Itt pont engedélyezve van a fékevesztett száguldozás.
  • Drága. Hiába szabadulunk meg vidéken a parkolási díjaktól, ott van helyette a másik pénznyelő automata, az autópályadíj... Ezt ugyan el lehet kerülni, de ha a munkásember kiszabadul egy-egy hosszú hétvégére, akkor nem érdemes ezen spórolni. Az így kifizetett pénzek viszont elég horrorisztikus méreteket tudnak kitenni, pl. Tokyótól Kyótoig ez nem kevesebb, mint 9,650 yen, a retúr az egyszerűség kedvéért a duplája, ha ezt rávetítem a Budapest-Debrecen távolságra akkor ez ca. 11.000 HUF-ot jelentene, ehhez képest a heti matrica otthon már rögtön nem is olyan drága. Mondjuk nem is megyek autóval Kyótoba, de azért ez rövidebb távon is elég fájdalmas tud lenni.
  • Zsúfolt. Hiába hagyjuk magunk mögött a tokyói dugókat, jönnek az elővárosi dugók. Ha ez is megvolt, hát a Tokyó környéki dugók. Vagy csak úgy, a jelzőtlenek. Sokan vannak ebben az országban, na. A legkeményebb az, amikor valaki egy renkyú, vagyis összefüggő szabadnap, elején akar ki-, vagy a végén bemenni a városba. Egy sima háromnapos ünnep alapból úgy kétszeres szorzó, de ha valaki ugyanezt a három nagy nemzetiünnep-csomópont, Újév, Golden Week, Obon, környékén kisérli meg, akkor good luck...! Egyszer futottam bele fullosan egy ilyenbe, még egyetemista koromban mentünk Tokyóból Sendaiba a Golden Weeken, gyenge 12 óra alatt sikerült abszolválni az egyébként úgy ca. 3-4 órás utat... A legokosabb ilyenkor egyszerűen otthon maradni.
  • Béna. A béna vezető odahaza sem ismeretlen fogalom, de a bevezetőben említett viszonyok miatt itt gyakoribb az un. "vasárnapi vezető", japánul pépádoráibá (paper-driver), szindróma, vagyis amikor Watanabe úr évente háromszor elviszi a családját egy kis autózásra dugóban ülésre, az eredményt képzelhetjük... 1-el megy, nem indexel, döcög a belső sávban, amikor pedig megelőzöm, rágyorsít és hasonlók. Ezt előre bele kell kalkulálni minden manőverbe.
  • Fehér. Minden autó fehér, na jó, majdnem, és újabban egyre inkább kocka, pusztuljon az áramvonal! Aztán, amikor azt hiszem, hogy itt már tényleg csak fehér Toyoták kaphatnak forgalmi engedélyt, elsüvít mellettem egy piros Ferrari, vagy egy racing green Bentley, majd vége az előadásnak, és rallizhatok tovább a szappanosdobozok között.
    Ha mi bérelünk autót, az is fehér és kocka
  • Száraz. Régebben Japán nem volt különösebben kemény az alkoholfogyasztással kapcsolatban, némiképp bocsánatos kihágásnak számitott. De aztán a sok baleset miatt bekeményítettek; nem is a határérték (0.03%) az érdekes, hanem az, hogy az igen ütős büntetéseket nem csak a sofőrre, hanem az utasokra is kimérik, miért engedted vezetni/ültél be mellé, ha láttad, hogy részeg? Így nem példa nélküli, hogy egy telekocsi egy kapatos sofőrrel 1 millió yen körüli összegbe került a társaságnak. Ilyeténképp az ember fokozottabban ügyel...
Újraolvasva a fentieket, kicsit soknak tűnik a nyavalygás, pedig azért jó dolgok is vannak a japániai autóséletben. Például, hogy gyakorlatilag hiányzik az agresszív vezetők azon típusa, melyeket a köznyelv többnyire "baromarcú"-ként szokott emlegetni, tudjátok, aki lepukkant bömössel jár és leáll orditozni, ha leelőzik. Vagy a lexusos, aki levezetésként nyugdíjasokat rugdal, itt még a yakuza sem megy le erre a szintre, továbbá a kormánytagoknak sem jár alapfelszerelésként a lézerblokkoló. És úgy általában is: figyelmesebben, udvariasabban és mindent összevetve biztonságosabban vezetnek, mint mi otthon, ez nem nagy kunszt, mondhatná persze valaki joggal. De más jóságok is vannak, például, ha leparkol az ember, nem kell rettegnie, hogy feltörik a kocsiját egy benne hagyott nejlonzacskó miatt. Vagy, hogy minden kölcsönautóban van navigáció és villámgyorsan meg lehet találni dolgokat, elég, ha a keresett hely telefonszámát bepötyögöm, igen, ez ilyen egyszerű is tud lenni! Mindent összevetve Japán azért nem mondanám, hogy Japán az autós turizmus Mekkája, de azért nem is lehetetlen jönni-menni, ha az ember nem felejti otthon a józan eszét. De saját kocsit ezután sem veszek, igérem.

------------------------------

Az első két kép a netről van kölcsönvéve, köszike! mert ilyenek fotózni mindig csak azután jut eszembe, hogy megírtam a posztot... De ha megnövök, becs'szó lecserélem sajátra!

2012. október 13., szombat

Párbaj

Jó tíz méterre lehettünk egymástól, amikor összevillant a szemünk és mindketten azonnal tudtuk, hogy megküzdünk, életre-halálra. A lovagias küzdelem szabályait szigorúan betartottuk és változatlan sebességgel, na jó: lépteinket csak alig észrevehetően megnyújtva, kirántott PASMO-kártyákkal rontottunk egymásra, a kaisatsu-guchi irányába.

A kaisatsu-guchi, vagyis metrókapu, kicsit úgy működik, mint a régi budapesti, amikor még egyforintost kellett bedobni; igen, ilyen is volt! vagyis alapból nyitva van, de ha valaki jegy nélkül akar bemenni, becsukódik, ezt azért kicsit finomabban teszi, mint az állítólagosan gyerekgyilkos budapesti. A tokyói metrókapu persze más tekintetben is szofisztikáltabb, például a belépés iránya a forgalomtól függően állítható. Így ugyanaz a kapu működhet kijáratként vagy bejáratként is, de van kétirányú mód is, ilyenkor bármelyik oldalról be lehet menni, de abban a pillanatban, amint valamelyik oldalon egy utas aktiválja a rendszert, ez is egyirányú lesz és a másik oldalról már nem enged be. A mienk ilyen kapu volt... 
Ő egy lehellettel gyorsabban ért be a jegykapu két pultja közé, az én kezem viszont gyorsabban csapott le a mágneskártyával az érzékelőre, így hiába ért be hamarabb a kapuba, becsapódtak előtte az ajtószárnyak és ellenfelem csapdába esett. Ám én sem tudtam kihasználni a diadalt, hiszen így a kapu számomra is bezárt. Gyors mozdulattal átugrottam a szomszédos kapuhoz, ám mivel a PASMO kártyámat már bejelölte az első kapu, előttem is összecsapódtak a műanyag csapóajtók. 
A másodperc tört részéig egymásra néztünk. Döntetlen. De még nem volt vége... 

Mindketten tudtuk mi a teendő, irány az ügyeletes, a kakarin, persze rohanni ekkor sem volt szabad, az súlyos szabályszegés lenne. Ám mivel én egy kapuval közelebb voltam az ügyeleteshez, én értem oda előbb, és mivel csak egy kakarin volt szolgálatban, ellenfelem fogcsikorgatva meg kellett, hogy várja, amíg az ellenőrzi a kártyámat és átenged. A győzelem mámorában azért maradt bennem annyi lovagiasság, hogy ne alázzam meg legyőzött ellenfelemet egy újabb pillantással, pedig megérdemelte volna, miért nem ment az egyirányú kapuhoz, volt belőle bőven. Holnap reggel újra találkozunk, ugyanekkor, ugyanitt, mindhalálig...

2011. július 27., szerda

A selejt bosszúja

Szörnyű vasúti katasztrófa volt a hét végén Kínában, ez persze ma már csak minuszos hír a norvégiai mészárlás után, egy villámcsapás miatt a nyílt pályán veszteglő expresszvonatba belerohant egy másik. Két kocsi lezuhant a mélybe, az eredmény 39 halott, rengeteg sebesült, és hatalmas presztizsveszteség a nagyratörő kínai szuperexpressz-iparnak. Minden bizonnyal ez lehetett az oka, hogy, a kínai kormány, legújabb példaképünk, példás gyorsasággal cselekedett, és utasította az állami médiákat, hogy ne nagyon nyomozzanak a baleset okai után.

Tavaly ősszel Shanghaiban járva meglátogattunk egy környékbeli kisebb várost is, alig egy óra volt vonattal. Az expressz, kiköpött Shinkanzen, hasonlósága a japán testvérvonattal letagadhatatlan, még a részletek is stimmelnek, ráadásul még valamivel gyorsabb is, hogy nézne az má’ ki, hogy a gazimperialista japánoknak sebesebb a vonatuk? Azt persze nem nagyon reklámozzák, hogy ez eredetileg tulajdonképpen színtiszta japán technológia és a nagyobb sebesség főképp a lazább biztonsági szabályoknak köszönhető. Ez még ugyan megbocsájtható lenne, azok a bizonyos belpolitikai szempontok, tudjuk, de az már nehezebben magyarázható, hogy a vietnami, brazil és amerikai piacokért folyó ádáz küzdelemben nemcsak, hogy a japán eredetivel versenyeznek, de még csak fel sem tüntetik fel a technológia eredetét, nem mintha ezt nem tudná mindenki, és ez mélyen sérti a japánok nemzeti büszkeségét.

Ennek fényében talán érthető, ha tokyói az üzleti körökben alig leplezett káröröm bimbózik, nem mintha érzéketlen tuskók lennének, legalábbis nem jobban, mint másutt, csak nehéz nem észrevenni a dolog iróniáját: hogy ugyanaz a technológia, ami Japánban már évtizedek óta gyakorlatilag balesetmentesen működik, a Tokyo Reloaded olvasói már nyilván tudják, hogy az egyetlen halálos baleset a Shinkanzenen akkor történt, amikor egy utas a részegen hangoskodó útitársát egy szamurájkarddal leszúrta, kínai kezekben, lám-lám, már korántsem ilyen biztonságos, kicit óccó, kicit veszélyes. És persze ez a tragikus baleset egyúttal kőkemény versenyelőnyt ad az eredeti, japán technológiának...

Szóval csak azt akarom mondani, hogy ez a japán-kínai meccs még koránt sincs lejátszva.

2010. december 3., péntek

Back to the future

Réges-régen, valamikor a 70-es években, amikor még pontosan tudni lehetett, hogy ki a jó és ki a rossz, el mertünk menni a Holdra és azt hittük, hogy csak idő kérdése, mikor lesz mindenkinek saját privát helikoptere, meg egyáltalán, még minden jobb volt! a szakértők és a laikusok egyaránt úgy vélekedtek, hogy a korszerű városi tömegközlekedés kizárólag egysínű vasúton, vagyis monorailen képzelhető el. Nem teljesen érthető ugyan, hogy ennek a fixációnak mi lehetett az oka, biztosan valami freudi dolog, de tény, hogy ekkoriban minden valamit is magára adó város megépítette a saját monorail projektjét, az óvatosabbak azért inkább csak valami témaparkban.

Persze Japán sem akart lemaradni; jónéhány monorail épült, én kettőt ismerek, az egyik Haneda reptérre megy ki, borzasztóan ósdi; zörög és ráz és általában: nagyon 70-es évek. Ennél már csak a Shónan monorail a viccesebb; ott kanyarog a magasban Kamakura békés kis dombjai között, mint valami UFÓ, ez nagyjából olyan, mintha Szentendrén metrót építenének, és büszkén hirdeti, hogy volt olyan kor, amikor azt hittük, a technológia majd minden gondunkat megoldja.

Megalájk.


Amikor a monorail kibukkan a dombok között










Csendes suhanás Hangos zötykölődés az utak felett



















A pilótafülke


















Hajóvonták találkozása tilos!

És ugyanez mozgásban is; hegyen-völgyön-alagúton át.

---------------------------

És akinek semmi sem elég: van itt még két videó (általam), egy alagutas meg egy végállomásos-megérkezős, valamint a Monorail Society, igen, ilyen is van! tagjainak szakszerű, képes beszámolója. Ja, és a kékeszöld sáv a képek tetején, az valami napvédő fólia, sajnos nem bírtam lefotósoppozni.

2010. október 30., szombat

Taxonómia a vonaton


Az ajtó kinyílik, és az emberek, mint a lassan kifutó tej, kiömlenek az ajtón keresztül, csak jönnek és jönnek, nem is érteni, honnan. Aztán lassan elapad a forrás, egy-két elkésett molekula még ijedten kapálódzik kifelé és megindul az ellenkező irányú áramlás, a vonat most belélegzik, és beszív minket a kocsi belsejébe. Aprókat lépek, inkább hagyom, hogy sodorjanak, így biztonságosabb, táskámat magamhoz ölelem, nehogy letépjék a vállamról. Már elviselhetetlenül szorosan vagyunk, de az ajtó még nyitva, a nyomás egyre fokozódik, a levegő kicsit ki is szorul belőlem, még szerencse, hogy fél fejjel magasabb vagyok az átlagnál! végül az üdvözítő zaj, begördül az ajtó és indulunk, kapaszkodni nem tudok, de ez a legkisebb baj, hiszen megtart a tömeg.

Dőlő lettem, mi más is is lehetnék.

Az Olvasó akár csodálkozhatna is, hogy ez a tokyói Leitmotif, a reggeli vonatozás, miért csak ilyen sokára kerül terítékre, de hál'Istennek ritka élményem ez manapság, azért is ilyen megrázó, bezzeg régen, az első időkben, amikor még Aobadaiból jártam be reggelente az egyetemre... Az egyik tokyói alapélményem az volt, talán a második-harmadik nap lehetett? amikor reggel, a dugig tömött vonatom megállt Saginuma állomáson és megpillantottam a várakozó tömeget. Ha-ha, csórikáim gondoltam itt neketek ma nem osztanak lapot. Ám legnagyobb elképedésemre mindenki felszállt. Aztán beköltöztem a városba és a brutális reggeli vonatozások emléke lassan elhomályosult, manapság pedig, köpjetek le! többnyire gyalog járok dolgozni.

A lét a Vonaton különös, mások a szabályok, mint a Külső Világban. A legfontosabb, hogy a Lélek elköltözik, egyszerűen nincs ott, kalandozik, messze jár és magával viszi a Morált is, ami marad, az puszta Utastest, motorikus fukciókkal, kisagyilag vezérelve. Ezért van, hogy a Vonaton senki nem nézi egymást, a tekintetek kissé magasan, fókuszálatlanul tévelyegnek a távolban, az ismerősök sem köszöntik egymást, minek? Legtöbb Utastest füléből lóg valami drót: iPod, telefon, satöbbi, ugye, már érthető, hogy miért Japánban találták ki a Walkmant? A vonaton a vadon törvényei uralkodnak, az ottmaradó Utastestek között udvariaskodásnak, pipiskedésnek nincs helye, ezt hagyjuk meg napközbenre vagy a hétvégére, amikor nincsenek annyian, ilyenkor ember embernek farkasa, helyet át, pozíciót fel, magunkat meg nem adjuk. Ám könnyű lenne az Utastesteket azzal elintézni, hogy arctalan amorális zombik; valójában jól strukturált hierarchia, afféle kis mini-samsara? figyelhető meg közöttük. Az Utastesteknek így három fő kasztja létezik, úgymint a Dőlők, a Fogók és az Ülők.

A Dőlők
A Dőlők a Vonat páriái; azért nevezzük így őket, mert a kocsi belsejében, kapaszkodási lehetőség híján ki vannak szolgáltatva a Vonat mozgásának, és dőlnek jobbra-balra, hacsak nincs a kocsi annyira tele, hogy már erre sem marad hely. A Dőlők nagy része a bejárati ajtó körül van, de a kocsi belsejébe is juthat belőlük, ha igazán tele van a vonat. Egy Dőlőből normális körülmények között nem lehet Ülő, ahhoz először Fogóvá kell, hogy váljon, szerintem van olyan Dőlő, aki még az Ülők létezéséről sem tud, ha sokan leszállnak az más; jelen traktátum paradigmái szerint ez minimum egy forradalomnak felel meg, elhanyagolható gyakoriságú esemény. A Dőlők közötti hierarchia nagyjából a beszállás ideje szerint változik; aki régebben szállt be, az feltehetőleg a kocsi belsejében van és nagyobb eséllyel lehet belőle Fogó a következő megállónál. Az ajtó közelében levő Dőlők helyzete a legnyomorúságosabb; nemhogy esélyük sincs az előrelépésre, de a leszálló tömeg magával sodorhatja őket és újbóli beszállás során alacsonyabb létezési szintre zuhanhatnak vissza. A legutoljára beszállt Dőlőknek viszont különleges helyzetük van; akár a nincstelen remeték, akik közelebb állnak a megvilágosodáshoz, mint látszólag tehetősebb társaik, ők támaszra lelhetnek a bezáródó ajtóban és egy nagyobb kiszálláskor jó helyezkedéssel akár Fogóvá is alakulhatnak.

A Fogók
Tehát a Dőlő, ha valami csoda folytán meg tudja tartani pozícióját a leszálláskor, vagy ügyesen helyezkedik, amikor a Vonat magába szívja az új felszállókat, Fogó lehet. A Fogó élete nagyságrendekkel könnyebb, mint a Dőlőé: saját fogantyúja van, a legszerencsésebbeknek még pózna is jut, amire egész testükkel rátámaszkodhatnak, így egyfelől nincsenek kiszolgáltatva annyira a vonat mozgásának, másfelől csimpaszkodva-dőlve némileg tehermentesíthetik lábukat a hosszú utazás során, a rutinosabb Fogók akár még aludni is tudnak így! De legfőképpen azért, mert így a tér egyik fele megnyílik számukra és az ülések felett kinyújthatják karjukat, táskáikat felrakhatják a csomagtartóra, mangát vagy könyvet olvashatnak vagy pötyöghetnek a mobiljaikon, egyáltalán, nem kell az arcukat más Utastest hónaaljába fúrni! és nem utolsósorban pedig, mert életük perspektívát nyer: láthatják a titokzatos Utasisteneket, az Ülőket.

Az Ülők
Ülőnek leginkább születni kell, a Végállomáson, sokan először az ellenkező irányba vonatoznak, hogy Ülők lehessenek! de néha, ritkábban, lehet Fogóból is felminősülni; ehhez erkölcsös életet kell élni és ügyesen helyezkedni. Ülőnek lenni mindennél jobb, talán még a Külső Világi létnél is. Egy Ülő az élet császára, más kasztok szemszögéből nézve elképzelhetetlen szabadsággal bír; ha akar, hát olvas, alszik, ha úgy tartja kedve, vagy éppen csak néz ki a fejéből, bambán, megteheti, hisz ő egy Ülő. Akár még beszélgethet is egy másik Ülővel, ami a többi kaszt tagjait érthetetlen borzongással tölti el, hiszen ez már a Léleknek az Utastestbe történő visszaköltözését tételezi fel. Ám ez is megmutatja: egy Ülő teljes emberi életet él. Ha újra születhetnék, biztosan Ülő lennék.

A Vonat végül előbb-utóbb kiköpi magából az Utastesteket és mi visszatérünk a Külső Világba, a szem újra fókuszál, az ismerősök üdvözlik egymást, a mozgólépcsőnél pedig már udvariasan sorbaállunk. Egészen a következő utazásig.

---------------------------------------

+ egy remek képgyűjtemény e tárgyban (most akadtam rá):

2010. augusztus 8., vasárnap

Tokyó Nagykörútja

Mivel Tokyóban csak a gazdagok, a taxisok, meg a hülyék járnak autóval, logikus, hogy a Nagykörút tokyói megfelelője egy vasútvonal legyen. A Yamanote-sen már 1956 óta kering körbe-körbe, csúcsidőben két és fél percenként, naponta 3.5 millió emberrel*, egy-egy kör 61 percet vesz igénybe. A Yamanote vonal mentén sorjáznak Tokyó központjai: Shinagawa, Shibuya, Shinjuku, Ikebukuró, Ueno, Akihabara és Tokyó (Ginza), hogy csak a fontosabbakat említsem. Jó, ez a kör egy kicsit nagyobb, mint a Nagykörút, keresztben 7, hosszában ca. 14 km de hát Tokyó is nagyobb egy kevéssel Budapestnél. De a fíling, az ugyanaz: a Yamanotén belül van a Város, ami olyan pedig lúzer, hogy körön kívül esik, az vidék, vagy jó esetben is csak külváros.















Egykoron fejből tudtam mind a 29 állomás nevét na, ki mondja meg fejből, hanyadik állomás Uguisudani Komagométől? de mostanában ritkábban használom, az északkeleti szakaszán pedig már vagy tíz éve nem utaztam. De tegnap arra jártam, natsukashii! és fotóztam párat, klikk és akkor nagyobb lesz!

-------------------------------------

* összehasonlításképp: a londoni Underground 12 vonala együttesen szállít napi 2.7 millió utast. (Wikipédia)

A Yamanote befut Otsuka állomásra, háttérben az épülő Sky Tree















Póznák, kábelek














Pikachú attak!

















Tessék kapaszkodni