Felnőttoktatás a metrón

A felületes szemlélő azt hiheti, hogy a japán tömegközlekedésben, a tömegtől eltekintve, alapvetően rendben mennek a dolgok: a vonatok gyakran járnak és pontosak, az utasok udvariasan és csendesen viselkednek, nem szemetelnek, nem hangoskodnak és általában véve jó modorúak. Ám ez súlyos téveszme és a vasúttársaságok mindent elkövetnek azért, hogy rádöbbentsék az utazóközönséget, hogy mi mindenben kellene még fejlődniük ahhoz, hogy Tokyo közlekedése végre felzárkózhasson a civilizált világhoz. A élethosszig nevelés legfontosabb médiuma a metróplakát, erről egyszer régen már írtam, de az eltelt években sok-sok csodálatos munka született ebben a műfajban.

Hát először is: ne üvöltözzünk állatok módjára! Aki utazott már az itteni metrón, az tudja, hogy nagyjából egy pisszenés sem hallatszik, ha mégis, akkor az jó eséllyel tőlünk származik, de ez nem tartja vissza a vasúttársaságokat, hogy ne figyelmeztessenek minket erre a csúnya szokásra. Egyébként a baloldali plakátsorozat szenzációs, a Seibu Railway az ukiyo-e, színes Edó-korabeli fametszet, stílusában nevelt minket egy ideig, imádtam! A jobboldali sorozat pedig a Tokyo Metro-é, ez még most is fut, ez sem rossz.

A nevelés egy másik fontos vektora a vonatokon való étkezés megszüntetése, hát mit mondjak, ez sem egy kifejezett tömegjelenség, de ez nem tartja vissza a plakátrajzolókat, hogy óvjanak minket a metrón való mértéktelen zabálástól.

Hogy azért ne legyek teljesen egyoldalú, nehezemre esik ugyan, de, el kell ismernem, hogy azért vannak olyan viselkedések a vonaton, amelyek engem is idegesítenek. Én sem szeretem ugyanis, ha párnának használnak vagy ha egy komplett reggeli toilettet csinál valaki végig mellettem. Igy az alábbi a poszterek a szívemből szólnak...

Hasonlóképp, a sumapo*, vagyis az okostelefonnal való alvajárás, sem egy ismeretlen jelenség, van is ellene poszter bőségesen: 

A fenti példák az un. "manner-poszterek", kb: utazási etikett, széles családjába tartoznak, ezen műfajilag kívül esnek azok a plakátok, amelyek kifejezetten a deviáns viselkedés, a vonatok személyzete ellen való erőszak kerülésére figyelmeztetnek. Ezekből a poszterekből a felületes szemlélőnek az a benyomása támadhat, hogy a mexikói Tijuanában, a világ jelenleg regnáló gyilkosság-fővárosában, van, nem pedig a pihe-puha Tokyóban. A műfaj jellegzetessége az expresszív, narancs-vörös színek túlsúlya és a nyakkendő-fétis: az agresszió gyakran a közalkalmazottak nyakkedőjének megragadásában és heves rángatásában fejeződik ki.

Egy másik kedvenc műfajom a sínek melletti részeg tántorgást helytelenítő poszterek. El kell ismernem, ez a sportág nem teljesen ismeretlen Japánban, nagy hagyománya van az ittasan sínek közé zuhanós elhalálozásnak. A nyakkendő itt is fontos szerepet kap, a plakátokon boldogan tántorgó utasok jelentős része ugyanis a nyakkendőjét a fejére kötve viseli. Ez Japánban valamiért a részegség szinonimája, nem mintha valaha láttam volna ilyet, ez egyesek szerint a 80-as évekbeli B-kategóriás amerikai filmekből maradhatott meg. További gyakori motívumok a piros arc, levetett zakó és kibomlott ing, valamint egy doboz omiyage**, vagy engesztelő ajándék a feleségnek? amivel balanszírozni lehet.

A manner-poszterek világa nagy és színes, még gyereknek is csinálnak manner-poszter pályázatot! aki jobban el szeretne ebben mélyedni, ajánlom az alábbi keresőszavakat a képkeresőben: 

• Angolul: "manner poster", "Tokyo" "metro"
• Japánul: 「マナーポスタ」　「メトロ」　「地下鉄」

-----------------------------

* ez egy jó kis szójáték egyébként, mert a hasonló hangzású "sanpo" az sétát jelent, a "sumafó" pedig a smartphone-t, igy a sumapo, kanjival スマ歩, pedig ezek kombinációja

** úti ajándék, az üzleti útról hazatérve ugyanis illik valamit hozni a kollégáknak. 

Bulvár

Amióta kiűztem a közel-lakás Paradicsomából magam, reggelente sorstársaimmal együtt én is az okostelefonom nyomogatásával siettetem a vonatban töltött kómás negyedórát. A magyar hírekről néhány hónappal ezelőtt szerencsére lejöttem, azóta sokkal jobb a közérzetem! de mivel azért valami reggeli hír-féldeci mégiscsak kell, most többek között egy japán appot használok* ami minden reggel egy 8-10 darabos japán bulvárhír-csokorral dobja fel a reggeleimet. A bulvár persze mindenütt bulvár, itt nyilván nem a részecskekutatás legújabb eredményeit, vagy pedig a kanti és a heideggeri filozófia mélyebb összefüggéseinek feltárását várja az ember, de úgy érzem a japán bulvár még ennek a genrének is egy meglehetősen különleges kinövése...

Csodálatos gyöngyszemekre lehet itt bukkani, kéremszépen, az összes műfaj képviselteti magát; van tragédia: Man crushed to death by six-tonne porn collection ("6 tonnás pornográf gyűjteménye nyomta agyon"), komédia: Drunk man sets laundry on fire while stealing women's underwear ("Felgyújtotta a száradó ruhákat, miközben részegen női fehérneműt akart lopni"), szoció-trendek: Bizarre new craze of adult swaddling hits Japan ("Felnőtt-pólyázás a legújabb japán divat") és persze klasszikus japán horror is: Woman injured by flying body parts after suicide at train station na ezt a gyengébb idegzetűek kedvéért inkább nem fordítom le...

De a kedvencem mégis ez: Park worker punished for not collecting fees from foreigners vagyis "Megbüntettek egy parkmunkást mert nem szedett belépti díjat a külföldiektől". Gyönyörűszép történet ez, egy 71 éves bácsiról, akit megbüntettek, mert nem szedett belépőjegyet a külföldiektől a Shinjuku Parkban.

A lényeg, hogy a jegyárus bácsi nem tudott angolul, és emiatt annyira félt a gajinoktól, hogy inkább ingyen beengedte őket, mintsem elmagyarázza nekik, hogy itt bizony 200 yen a belépő. Amikor azután a mesterkedéseire fény derült és 10%-os fizetéscsökkentéssel büntették meg, lemondott és a végkielégítése felét felajánlotta az okozott kárt fejében. Nagyon emberi történet ez, sok minden benne van, ami miatt Japánt szeretjük, és időnként utáljuk: a nyelv-nem tudás, vajon mennyire nehéz megtanulni, hogy "the entrance costs 200 yen"? az ezzel kapcsolatos rettegés az idegenekkel való kontaktustól, ami olyan erős, hogy még a kötelességérzetét is felülírja, a Hivatal szarrágó kegyetlensége, hogy ezért a piszlicsáré ügyért megbüntetik szegény öreget, és még hírt is csinálnak belőle! a szégyen, amit a bácsi emiatt érzett, a munkahelyről való távozása voltaképp a seppuku egy finomított formája, az öreg igyekezete dolgok helyrehozatalára, 150.000 yen azért jó sok pénz egy dolgozó nyugdíjasnak!

És akkor most üssetek, hogy a bulvár az értéktelen...

---------------------------

* Ha valaki maga is szeretne ilyen híreket böngészni a mobilján, az app-ot "News On Japan" néven lehet megtalálni az Apple App Store-ban, a website pedig http://www.newsonjapan.com/

Mitől ilyen rendesek a japánok?

Ez az az ország, ahol sohasem kell félni este a sötét utcán, az elhagyott értéktárgyak többnyire megkerülnek, ott lehet hagyni a laptopot a kávéházban, ha a mosdóba mész, ahol az emberek akkor is megállnak a pirosnál, ha nem jön az autó, és még azt el is tudom hinni, hogy a sportolók tényleg nem doppingolnak. Bizonyos megszorításokkal, ezekről korábban itt írtam, ez mind így igaz, sok minden más mellett ezért is szeretünk Japánban élni. De ne elégedjünk meg a tények nyugtázásával, keressük meg az okokat is, hogy mégis, mitől ilyen rendesek* a japánok? Talán már nem meglepetés, hogy az Önök fáradhatatlan társadalomkutatójának természetesen erre is van egy elmélete!

Ez pedig nem más, mint a genetika. Igen, jól olvastátok, azt írtam, hogy GENETIKA. 

Mielőtt valaki lerasszistázna, hadd magyarázzam el: nem gondolom, hogy létezik faji determináltság vagy valami misztikus "nemzeti principium", ami miatt a népek u.n. "nemzeti karakterei" eleve determináltan ilyenek vagy olyanok lennének. Egyébként sem vagyok túl lelkes híve a nemzetkarakterológiának, mert bár elismerem, hogy különbségek léteznek, de tapasztalataim szerint az egyéni differenciák messze meghaladják a közvélekedés által a népekre oktrojált tulajdonságokat, túl sok slendrián németet, visszahúzódó olaszt és pénzügyekben járatlan zsidót ismerek ehhez. De az is tény, hogy viselkedésünket, egyéni karakterünket nagyon jelentős mértékben meghatározza genetikánk, és ha egy bizonyos tulajdonság egy népcsoportban nagyon határozottan jelenik meg, akkor nem kellene, hogy tabu legyen ennek utánagondolni. Természetesen eszmefutattásom mindenfajta kutatást nélkülöző amatőr spekuláció, a profiktól ezúton is szíves elnézést és véleményeket kérek.

Naszóval, úgy gondolom, hogy a szabályok betartása, a tekintélynek való engedelmeskedés, illetve annak ellenkezője, a kötöttségek semmibe vétele, a lázadásra való hajlam az egyénben genetikailag meghatározott, legalábbis mint egy erős valószínűsítő tényező. Ha ezt a fajta gént (vagy géncsoportot) egy embercsoportban módszeresen diszpreferáljuk, akkor az a csoport szabálykövetőbb lesz. Nem kell mást tenni ehhez, mint hogy a szaporodásnál előnyben kell részesíteni azokat az egyéneket, akikben ezek a nemkívánatos tulajdonságok nem ütköznek ki. Ha például egy darabig megakadályozzuk, vagy legalábbis megnehezítjük, hogy a vörös hajúaknak gyereke legyen, egy idő után garantáltan kevesebb gyufafejű embert fogunk látni magunk között.

Az Edó-korban, más nevén Edó-bakufu vagy Tokugawa-shogunátus, pontosan ez történt: aki lázadozott, annak konkrétan levágták a fejét, de gyakran ennél kreativabb halálnemekkel is büntettek, és nem ritkán nem csak őt, hanem egész családját is kiirtották. Az ilyetén elhalálozott egyén/család vérvonala megszakad, és ezzel egyidejűleg egy pici előnyt szereznek a népességben azok, akik nem emberkedtek, hanem meghúzták magukat szép csendben. A rendesség elfogadása hosszabb életet és több gyereket garantált, vagy fordítva: aki rebellis volt, annak kevesebb esélye volt a génállományát tovább örökítenie. A természetes kiválasztódás kissé művi utánzása ez, bár ha az emberi természetet is ide soroljuk, akár részeként is tekinthetjük annak. Kegyetlenül hangzik ugyan, de tény, hogy ez elég effektív módja egy embercsoportban a lázadás hajlamának csökkentéséhez, különösen, ha ezt 250 éven keresztül, ez minimum 8-10 generáció! nagyjából konzekvensen folytatják, és azért előtte-utána sem voltak a rebellisek kifejezetten preferálva. Evolució ez bizony, a javából, nem különbözik lényegileg a pintyek csőrének az adott környezethez való adoptálódásától...

Mielőtt még valaki felkiált, hogy "hát ez az, ezt kellene itt is csinálni!" szeretném felhívni a figyelemet arra, hogy Tokugawa shogunátus egy kőkemény katonai diktatúra volt, amihez képest Észak-Korea igazságszolgáltatása, a légelhárító ágyus kivégzéseivel és koncentrációs táboraival, egyfajta liberális mintaállamnak tűnhet. Persze lehet, hogy ez a hasonlat valakit nem tántorit el, bár azért kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, ha rokonainak megtévelyedése miatt ő is bekerülne egy elrettentő célzatú családi kivégzésbe, de a magam részéről kész vagyok elviselni a jelenleginél valamivel kevésbe rendes országot is, amennyiben ezzel meg lehet úszni a tömegmészárlásokat. Hangsúlyoznám ugyanis, hogy szerintem itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy "keménykezű volt az igazságszolgáltatás", hanem, hogy olyan sok embert végeztek ki, aminek már evoluciós hatása volt.

Az engedelmesség persze még nem morál; nem gondolom, hogy a japánok csak puszta meghunyászkodásból vagy a büntetéstől való félelem miatt nem lopják el a laptopom, amikor kimegyek vécére. A kulturális evolució párhuzamos a biológiaival és az egyik kölcsönösen hat a másikra. Egyfelől a Tokugawa kormányzat sem csak a fejeket vagdosta, hanem ezzel egyidejűleg útmutatást is adott arra, hogy hogyan lehet ezt elkerülni. Az alsóbb osztályoknak szánt ideológia alapvetően konfuciánus volt, a Zen csak a szamuráj osztály filozófiája volt, és ez az engedelmesség mellett a morálra is nagy súlyt helyez, a kettő szerves egységben van. Másfelől, alulról nézve, sokkal könnyebb engedelmesnek lenni, ha azt nem csak a túlélést szolgáló viselkedés, hanem ez az önnmagában kissé kesernyés pirula a moralitás kétségkívül nemes és társadalmilag hasznos elveibe van csomagolva.

Jó, tehát akkor mondjuk, hogy bebizonyítottuk: a japán rendesség, legalábbis részben, genetikai eredetű. De akárhogy is nézzük, a shogunátus véget ért 1868-ben, és bár utána jó ideig még korántsem lehetett az igazságszolgáltatást puhánysággal vádolni, hiába van szigor a második világháború vége óta erősen csökkenőben, a rendesség nem látszik eltűnni. Így marad ez most már mindörökre, megcáfolva amit állítottam a nemzeti karakterek változékonyságáról?

Rossz hírem van, előbb-utóbb el fog tűnni.

Az eszmék, és persze a most sem annyira gyengekezű igazságszolgáltatás, még egy darabig fenn fogja ezt tartani majd, de szerintem csak idő kérdése, hogy az evoluciós tényező megszüntével mikor áll helyre a rebellisek és a rendesek aránya, én még úgy 30-50 jó évet saccolok, és utána menthetetlenül elkezdenek a japánok is átmenni a piros lámpánál. De addig is élvezzük ki ezt a biztonságos világot, amit a shogunátus lázadóinak vérével nyertünk el...

------------------------

* "Rendesség" alatt itt most a szabálykövetés és a moralitás együttesét fogom érteni.

Újabb bizonyítékok Japán enyészetére

Ha még nem mondtam volna: Japán töretlenül halad a kollektiv nyugdíjba menetel felé. Ennek megfelelően erőteljesen felpörgött a un. first-world problémák megoldásának az üteme, aki esetleg ezeket mibenlétét nem ismeri, itt tájékozódhat, és napról-napra kevesebb az akadálya annak, hogy az ország szép lassan, boldog mosollyal az arcán és egy iPad-dal a kezében, elsüllyedjen egy kényelmes fotel mélyén.

Hogy állításaimat faktuálisan is alátámasszam, összeszedtem egy-két kurrens terméket az Azusa expresszvonat mailorder katalógusából. Be kell valljam, hogy imádom ezeket böngészgetni a repülőkön és vonatokon, na nem mintha valaha is vettem volna itt valamit, mert borzasztóan szórakoztatóak! A műfaj igazi hazája egyébként Amerika, de azért Japán is kitesz magáért.

Itt van például ez a gyöngyszem: 14,800 yenért (+ÁFA) a miénk lehet ez az elmés kis szerkezet, aminek segítségével 51-szeres nagyításban láthatjuk, mi van a fülünkben. A képen látható hölgy láthatóan meg is lepődik azon, amit lát, csak nem valami indecens dolgot talált? De nem esik kétségbe, hiszen az endoszkóphoz mellékelt fülpiszkálóval hamarosan el fogja távolitani, bármi legyen is az.

A következő eszköz értelmezéséhez tudni kell, hogy mára Japánban szinte általánossá vált a "washlet"-ek használata, ez a bidé funkcióval is bíró WC-ket jelenti, itt írtam a műfajról hosszabban, ami egyébként korántsem hülyeség, hiába, én is hajlok már a dekadenciára... Igen ám, de mi lesz, ha a washlet-kulturára mára teljesen rágyógyult japánember olyan helyre, vetődik, sajáthoni Mucsaröcsöge vagy a rettegett Külföld, ahol NINCS washlet? Talán majd pirosra gyulladt fenékkel fog egész nap rohangálni, mint ez a szegény tanuki? Nem, ha megveszi ezt a csudálatos szerkezetet, aminek segítségével alfelét bárhol, bármikor "kirei", ez olyasmit jelent, hogy valami egyszerre szép és tiszta, állapotban tarthatja. Tulajdonképpen úgy is lehetne fogalmazni, hogy ez egy hordozható beöntés. Kompaktul belefér a táskádba, és ha megnyomod a gombot, akár egy rendőrségi sokkoló, kiugrik a spriccfej és büntet.

Arra már gondolni sem merek, hogy a fenti két eszköz mennyire cserekompatibilis? Megtisztíthatjuk-e fülünket a fenékspriccelővel és megnézhetjük-e.... na de inkább hagyjuk.

A fürdés Japánban megszentelt dolog, ilyenkor esténként a helyére csúszik a kizökkent világ. De a tökéletes satorit csak úgy lehet a fürdővízben elérni, ha a fürdőszobából a kilátás a természet, ezen belül lehetőleg a Fuji-san, felé nyílik. Ehhez segít hozzá a négy változatban kapható poszter, ki-ki választhatja a kedvenc évszakát, a valószerűség érdekében ízléses ablak-imitációval is ellátva.

Nyilvánvaló, hogy olvasóink között sokan vannak, akik nap mint nap felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon tettek-e eleget arc-fitness-ük megőrzése érdekében? Magam is sokat őrlődöm ezen a problémán, ezért nagyon megkönnyebbültem, amikor ezt az elmés szerkezetet megláttam, én leginkább "szájpropeller"-nek hívnám:

Napi pár perc gyakorlással a hirdetés szerint tökéletes faceline-ra tehetünk szert, persze, csak ha betartjuk a tanácsot: ajkunkat edzés közben kerekre formáljuk, mintha csak az "ó" hangot adnánk ki. Titkon remélem, hogy megfelelő edzettségi fokkal fel is tudok majd emelkedni a földről, a néninek szerintem már sikerült!

És ha az eddigi bizonyítékok nem lettek volna eléggé meggyőzőek Japán dekadenciába süllyedésébe, ime a végső érv. Az gondolom a blog olvasóinak nem jelent nagy meglepetést, hogy Japánban a házikedvencek száma jócskán felülmúlja a gyermekek számát, ne jelentsen, megírtam! Ha a trendvonalakat meghosszabbitjuk, könnyű belátni, hogy nincs olyan messze az idő, amikor mindenki ráébred, mennyivel jobban jár egy tündibündi kiskutyával, mint egy hisztis óvodással, ráadásul az előbbi garantáltan nem alakul át deathmetálos, pattanásos kamasszá. Meggyorsítandó ezt a szellemi fejlődést, a katalógus számos figyelemreméltó terméket kiván, ezek közül is a legjelentősebb a Kutyalejtő.

A Kutyalejtő a házikedvencek szófára és ágyba való feljutásának akut problémját oldja meg. Nincs többé szemrehányó, vizenyős tekintet, indokolatlan csaholás, derékroppantó emelgetés, a kisdrága egyszerűen csak FELSÉTÁL az ágyba a tetszőleges szögben felállitható, garantáltan csúszásmentes anyaggal bevont lejtőn és prontó! máris gazdija ölében piheghet, az asszonynak, gondolom ilyenkor már nem osztanak lapot. Hiánypótló.

20 éve történt

Aznap mentünk vízumot hosszabbítani, akkoriban ez még egy majd' félnapos manőver volt, így a szokásosnál korábban keltünk és bevonatoztunk Ótemachira, akkor még itt volt az Immigration Office. Éppen a Mita-vonalon zötykölődtünk a tömegben, nem tudtuk, hogyan is tudhattuk volna? hogy mindeközben a szomszédos metró-vonalakon, Chiyoda, Hibiya, Marunouchi, öt, egészségügyi maszkot viselő japán fiatalember épp azzal foglalatoskodott, hogy egy-egy esernyő kihegyezett végével újságpapírba rejtett nejlonzacskókat lyukasszon ki. Amikor ez sikerült nekik, sietve leszálltak a vonatról és az őket már autóval váró segítőikkel együtt eltűntek a színről.

Amikor dolgunkat végezvén kijöttünk az vízumosztályról, és lementünk az állomásra, meglepődve láttuk, hogy nem mentek a vonatok, nem lehetett tudni miért? és valami feszkó volt a levegőben, nem értettük mi van, senki nem tudott semmit. Valahogy hazavergődtünk, már nem emlékszem hogyan, és rögtön bekapcsoltuk a tévét, hátha mondanak valamit arról, hogy mi van a nagy vonat-mizéria mögött. Hát mondtak.

Az összes csatornán helyszíni közvetítések mentek, Kokkai-gijidó, Tsukuji, Kasumigaseki, Nakano-sakaue, szanaszét fekvő emberek, körölöttük kétségbeesetten rohangáló egészségiek, rendőrök, civilek. Először nem nagyon értettem mi ez az egész, de egyre többet hallottam egy ismerős szót: először nem akartam elhinni, hogy tényleg jól értem-e? SZARIN. Annyi megvolt általános természettudományos műveltségből, hogy ez egy igen-igen mérgező harci gáz, amit még a németek sem mertek bevetni a második világháborúban. Na de itt, Tokyóban, a Világ Legbiztonságosabb Városában?

A maszkos fiatalemberek ugyanis a nejlonzacskókba előzőleg folyékony szarint, átlátszó, színtelen-szagtalan idegmérget helyeztek el, nagyjából annyit, amennyivel egy kisebb városkát is el lehetett volna pusztítani. A terroristák az Aum Shinrikyó nevű szekta tagjai voltak és céljuk az Apokalipszis eljövetelének szelíd siettetése volt, a maguk módján. Volt "B", "C" és egyéb terv is, amelyekben többek között a szekta telephelyén később megtalált kalasnyikovoknak, orosz gyártmányú Mi-17-es helikopternek, némi antraxspórának, egyenesen Zairéből hozatott Ebola-virusnak, valamint nukleáris fegyverhez szükséges alkatrészeknek is szerep jutott volna. Temészetesen az 1997-re prognosztizált nukleáris Armageddon után a Mester, Asahara Shokó tanítványai lettek volna hivatottak a civilizációt újraépíteni és vezetni*. Később arra is fény derült, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom, ahol mérges gázokat használtak; már egy évvel hamarabb is voltak támadások, ahol a szekta vélelmezett ellenségeit szarin és VX gáz felhasználásával fegyelmezték, minek eredményeképp nyolcan meghaltak.

Békésebb idők: az Aum Shinrikyó és Asahara 1990-ben indult a választásokon 

Tartózkodnék az események, a támadás és az azt követő nyomozás, részletes ismertetésétől, ezt megtalálhatjátok a Wikipédián**, a lényeg, hogy az ideges és nem alapos elkövetők, hősiesen viselkedő metró-alkalmazottak és szerencsés véletlenek folytán "mindössze" nyolcan haltak meg, de több, mint 5000 ember került kórházban és több százan szenvedtek maradandó egészségkárosodást, ezek közül többen pusztán amiatt, hogy segítséget nyújtottak azoknak, akik mérgezést szenvedtek***. Azok között is, akiknek nem szenvedtek fizikai károsodást, a poszttraumatikus stressz szindróma nagyon elterjedt, pánikbetegség, a metróutazástól való fóbia, és egyéb kellemetlenségek.

Sok minden eltörött azon a napon. Az érintettek élete, egészsége mellett a legnyilvánvalóbban az a mítosz, hogy Japán a második világháború végeztével visszafordíthatatlanul átlakult a Béke Szigetévé, ahol semmi rossz nem történhet, vagy ha mégis, azt maximum a természet vagy a gyanús külföldiek okozhatják, mert a japán ember békés természetű. Erre tessék, itt van egy rakás japán, aki meg akarja ölni a többi japánembert... Ráadásul, és itt a második döbbenet, a terroristák nem afféle lúzer munkanélküliek voltak, hanem a japán társadalom mondhatni színe-virága, az eljövendő elit. A négy merénylő mindegyike kiváló egyetemeken végzett értelemiségi volt, orvos, két fizikus, mérnök, és a szektatagok között is felülreprezentáltak voltak az egyetemi végzettségűek, ennyit arról az elméletről, hogy jobb lenne a világ, ha tanult emberek vezetnék. Harmadjára pedig a vallás is kapott egy nagy pofont, mert hiába volt ez egy szekta, azért mégiscsak a buddhista tanokból indult ki, némi jógával és kereszténységgel kombinálva. A támadás utáni években kitapintható volt a félelem a buddhizmustól; gyakori volt, hogy japán ismerőseim a vallásra irányuló kérdésekre kifejezetten pironkodva válaszoltak, sűrűn hangoztatva, hogy "ők nem komolyan vallásosak".

Körözött gyanusitottak plakátja, azóta mindenkit elfogtak

Asahara Shokó most a börtönben várja a kivégzését, 12 társával együtt, egy per még folyamatban van az egyik merénylővel, akit 17 évi körözés után 2012-ben fogtak el. Maga a szekta, ma is létezik "Aleph" néven, mintegy 1500 taggal, megtagadva egykori vezetője tettei, de nem a tanait. Mi pedig, akik ezen a napon Tokyóban voltunk, soha nem fogjuk elfeledni ezt a különös reggelt amikor a tatamikészítő vak fia és tudós szolgái egy hosszú pillanatra élet és halál uraivá váltak.

---------------------------------------

* A teljességhez azért hozzátartozik, hogy a gyilkosságokat a szekta vezetősége és a beavatottak egy szűk köre tervezte és vitelezte ki; a tagok döntő többsége nem volt tudatában annak, hogy "egyháza" unortodox eszközökkel segíti elő jövendöléseinek beteljesedését.

** Itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Tokyo_subway_sarin_attack A magyar wikin NE nézzétek ezt a szócikket, mert gyakorlatilag semmi sincs róla és még ami van is, nettó hülyeség.
*** a szarin az egyik legmérgezőbb anyag, becslések szerint 500-szor mérgezőbb a cianidnál és nem-halálos koncentrációban is marandandó neurológiai károsodást okoz.

A Nagy Suica Lázadás

A japánokat úgy ismerjük, mint fegyelmezett, udvarias embereket, akik sztoikus nyugalommal fogadják, ahogy a természet és a történelem rendszeresen csapásokkal sújtja szigetüket. Ez nagyjából igaz is, de azért van egy-két dolog, amivel ki lehet őket hozni a sodrukból. Háború, földrengés, tsunami: potomságok ezek ahhoz képest, ha valaki nem kapja meg a neki járó vasúti emlékkártyát!

A történet úgy kezdődött, hogy az East Japan Railway Co., közkeletűbb nevén JR East, elhatározta, hogy december 20-án, a Tokyó állomás átadásának 100-ik évfordulójára speciális "Suica" kártyát ad ki 2.000 yenes értékben*. A Suica egy feltöltőkártya, amivel jegy vétele nélkül is át lehet jutni a kapukon, ezen kívül kisebb vásárlásokra is lehet használni, manapság szinte mindenki ezt, vagy a vetélytárs "PASMO" kártyát használja. Hogy a dolog érdekesebb legyen, úgy döntöttek, hogy 15.000 darabban limitálják a kártyák számát, de valamit tudhattak, mert azt is kikötötték, hogy egy ember maximum 3 kártyát vehet. Tudnivaló, hogy Japánban rengeteg densha otaku (vasútbolond) van, akik szabadidejüket különféle, a vasútakkal kapcsolatos hobbiknak szentelik**, számukra egy ilyen kártya birtoklása azonnali heves boldogságot okoz, és a limitált példányszám garantálja a kiválasztottság-érzés tartós fennmaradását.

A várakozó tömeg (https://twitter.com/sazanami_ub09)

Gondolom, amikor már előző este komoly tömeg gyűlt össze az állomás előtt, hogy a csípős hideg ellenére ott éjszakázzon, a vasutasok már sejthettek valamit. Reggel, a mintegy 9000 összegyűlt ember láttán a JR úgy döntött, hogy az eredetileg tervezett 9 helyett egy órával korábban kezdik el árusítani a kártyákat. Ez egy darabig nagyjából rendezetten folyt, de csakhamar akkora tömeg gyűlt össze, hogy a sor kilógott az útra és ekkor a JR kezdett megijedni, hogy ebből akár baleset is lehet. Ezért 9:40-kor, 8,090 Suica kártya eladása után felfüggesztették az árusítást. Ez a lépés érthetően nem keltett jó hangulatot azokban, akiknek a több órás sorállás dacára még nem sikerült megszerezni a hőn áhitott trófeát és ezt szóvá is tették a döntést bejelentő JR hivatalnokoknak (ha esetleg valakinek nem jelenik meg az alábbi video, itt érhető el az eredeti a YouTube-on)..

A nyelv és a hanghordozás leginkább a yakuza-mozikra emlékeztet, nem sok nyoma van a hétköznapi életben megszokott udvariaskodásnak; a tömeg konkrétan úgy viselkedett, mintha egy menekülttábor éhező lakóinak jelentették volna be, hogy elmarad az élelmiszerosztás: lökdösődés, artikulátlan hangú rikácsolás, néha még nyomdafestéket nem tűrő kifejezések is elhangzottak. Szerencsétlen JR-es hivatalnokok csak zavarodottan ismételgették a hevényében betanult szöveget és előírásszerű, 90 fokos szögben hajlongva kértek bocsánatot (ld. fenti mozi úgy 3:00 környékén). Pedig ha belegondolunk: mindössze arról van szó, hogy ezeknek az embereknek be kell érniük azzal, hogy ezentúl is a szokásos "pingvines" kártyával kell majd közlekedniük. 

JR-es magyarázóember a felháborodott tömeg közepén (KYODO)

Mindeközben a boldog tulajdonosok jelentős része különféle árverési oldalakra rakta fel a megszerzett zsákmányt és ezzel azonnali, jelentős haszonra tett szert, az eredetileg 2000 yent érő kártyákra a legnagyobb licit állítólag elérte a 200.000 yent! Ez azt mutatja, hogy a sorbanállók nem voltak feltétlen hülyék, csak csalódottak az elmaradt nyereség miatt.

A slusszpoén az, hogy a JR másnap bejelentette, hogy az eredeti döntést felülírva, minden jelentkezőnek adnak majd emlékkártyát. A válasz erre újabb felháborodás-hullám volt, élükön azokkal, akik kifizették a nagy pénzeket az értékesnek gondolt kártyákért, és most dühödten kártérítést követeltek. A JR East erre már csak lakonikusan azt válaszolta: "Nem tervezünk semmi ezzel kapcsolatos intézkedést". Gondolom, a pokolba kivánják azt a pillanatot, amikor kitalálták ezt az eredetileg imázs-erősitőnek szánt akciót... 

És akkor az ominózus kártyák... Azon merengek, hogy ha a "állomásos" lenne a standard kártya és a "pingvines" a rendkívüli, vajon akkor is ekkora lenne-e az izgalom körülötte, én arra tippelek, hogy igen.

Az "állomásos" és a "pingvines" kártyák. Talán, mert függőleges...?

Ezzel az ünnepi hangulatú poszttal kívánunk minden olvasónknak Boldog Új Esztendőt!

------------------------------------

* ez egyébként a standard ár, ebből 500 yen a deposit, 1500 leutazható
** akit ez részletesebben érdekel, ebben a blogban (angol) kiváló kategorizálást lehet találni a densha-otakukról, ki gondolná, hogy 36 féle van? Ez alkalommal gondolom elsősorban a "shúshú-tetsu" (8-as csoport) densha-otakuk gyűlhettek össze.

A posztot az alábbi források segitségével irtam:

- Tokyo Station in chaos as 9,000 aficionados rush to buy commemorative Suica card (20 Dec. The Tokyo Times)

- All applicants will get Suica cards marking 100th year of Tokyo Station, JR East says (21 Dec. The Tokyo Times)
- JR to expand sales program for commemorative cards (21 Dec. Mainichi Shinbun)

- Japánvasút.blog: remek magyar szakblog a japán vasutakról, részletes leirással a Suica kártyáról

Az Ember, Aki Nem Mondta, hogy “Nyan”

Mindenkinek megvannak a maga piszkos kis titkai. Nekem az egyik az, hogy öt év tokyói bloggolás még nem voltam maid caféban. Ezt eddig sikerült ügyesen ellepleznem látogatóim elől, ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám, de felismertem, hogy ha nem akarom, hogy egyszer a fejemre olvassák, hogy jár a szám ugyan Tokyóról, de még ilyen, az alapinfrastruktúrához tartozó intézményeket sem ismerek, akkor ezt a hiányosságomat sürgősen pótolnom kell.

Ha valaki nem tudná, a maid café jellegzetesen japán, azon belül is akihabarai szubkultúra, egy káváház/bár, ahol a vendégeket XIX-ik századi francia szobalányoknak öltözött pincérnők szolgálják ki azt a képzetet igyekezve bennük kelteni, mintha saját szobacicájuk lenne az otthonukban. Nem tudom ki gondolta ki, de nagyon beletalált a japán néplélekbe, mert az első maid café állitólag 2001-ben történt megalapitása óta virágzó üzletággá, sőt, sikeres exportcikké vált, ma már más ázsiai országokban is terjed.

Bevallom, kicsit visszatartott a dologtól Garren barátom esete, aki, amikor egy professzor kollégájával látogatást tett egy ilyen műintézményben, arra lett kényszerítve, hogy rendeléskor “nyan-nyan” szóval, ez magyarul a “miaú”-nak felel meg, hívja a pincérlányt, hogy és eközben még két kezét is fel kellett tartania, macskamód begörbitve. Garren, igazi angolos öniróniával, ebből hosszú és szórakoztató történetet varázsolt, ami azóta is kedvelt toposz baráti körünkben, de úgy gondoltam, elég kínos ez így elmesélve is, nem kell feltétlen nekem is megélnem.

Vajon nekem kell-e majd mondanom, hogy “nyan”? 

Ma bicikliztem egyet Akihabara környékén, így adta magát, hogy bepótoljam a mulasztást. Akihabarában sem jártam már jó ideje; a 90-es évekhez képest, amikor gyakran jöttem ide olcsó kompjuter-perifériákért, 100 MB-os drive 100.000 yenért, woáh! igencsak átalakult a környék imázsa, az elektromos holmiknak már csak mellékes szerepe van, a húzóágazat egyértelműen a manga és az anime lett. Benézem egy anime áruházba és leesett az állam. Az nem lepett meg, hogy árulnak fröccsöntött manga-karaktereket, de hogy négy, nem is kicsi! emelet tele legyen velük, na, azt azért nem gondoltam volna. Megejtő összevisszaságban sorjáztak itt a szebbnél-szebben kidolgozott és kifestett szobrocskák, brutál szörnyektől kezdve a különféle mangaharcosokon át egészen a lengén öltözött, nem is teljesen szoftcore és alig leplezetten pedofil beütésű lányfigurákig; hiába, a virtuális világ lassan, de biztosan bekebelezi a valóságosat, ez már nyilvánvaló.

De akkor lássuk a maid cafékat! Az utcán sorban álltak a maid-ek, ki-ki a saját üzletének pamfletjét kínálgatva. Kinéztem hát egyet, ami előtt nem állt sor és nem volt bántóan csúnya a szobalány, és felmentem. Kiderült, hogy az én maid cafém már második generációs volt, nem csak egyszerűen a maidek, hanem upgradelt (mer)maidekből, vagyis sellőkből, állt a személyzet. Ehhez képest pont úgy voltak öltözve mint a szobalányok, semmi uszony meg pikkelyek, csak az üzlet volt tele TV képernyőkkel, ahol valami nationalgeographicos film ment különféle halakról. Először meg kellett hallgatni egy rövid, de annál zavarosabb előadást a kis sellőkről, akik a tengerből úsztak fel ebbe a kávéházba, csakis az én kedvemért, és ezt bizonyítandó kaptam egy kék üveggolyót. Hát jó. Aztán a menü, a szokásos dolgokkal, a főattrakció, itt is az elmaradhatatlan omuraisu volt, amit a sellők személyesen írnak majd alá ketchuppal. Az árak nem yenben, hanem “pikkelyben” voltak feltüntetve, szerencsére segítségképp szóltak, hogy ha nem lenne nálam pikkely, akkor váltanak yent is, és 1 pikkely most pont egy yen, könnyű lesz az átszámolás.

A mermaidjeim közepesen csúnyácskák, de igen beszédesek voltak, mindegyik illően bemutatkozott, Suri vagyok, sellő, alászolgálja! Majd csevegni akartak, nagyjából azokat a témákat hozták fel, ami egy átlagos nicsak-gaijin! tipusú beszélgetésen előfordulhat: nyelvtudás, umai! mindent-megevés, sugoi! mióta-Japánban-levés, nagai! Később volt performance is, az egyik vendég előzékenyen befizetett egy ilyen kört, az egyik koktél mellett volt ez extra, mire az egyik maid, bocsánat, mermaid, a sarokban kialakitott szinpadon karaokézott egyet, meg-meg szakitva egy kis gimnasztikával. Aztán, még mielőtt letelt volna az első óra, 600 yen/óra az alapdíj, fizettem: 2.200 pikkely volt egy sörrel, és némi rágcsival, ráadásul egyszer sem kellett mondanom, hogy “nyan”, a hülyének is megéri!

Azt el tudom fogadni, hogy egy gimnazista, na jó, Japánban legyen inkább egyetemista, vagy egy rejtőzködő pedofil számára mindennek van valami őrjítően erotikus felhangja, számomra inkább egy enyhén malackodó feelingje volt, de azt gondolnám, hogy erre azért nehéz lenne stabil üzletmenetet alapozni. Nyilvánvaló, hogy tévedek és alábecsülöm a keresletet… Mindenestre, ha ezentúl megkérdezik tőlem, hogy milyenek is a maid cafék, azt fogom mondani: ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám.

----------------------------

Fotózni sajnos nem lehetett bent, ezért csak kültéri illusztrációk vannak.

Régi merítkezések emlékezete

Belépsz a lakásba, ledobod a táskát, letéped magadról a nyakkendőt, kibújsz az ingből, vasalt nadrágból és felhúzol valami elnyűtt göncöt, hónod alá csapod a műanyag lavórt, benne a kistörölközővel, borotvával, samponnal, na meg a pénztárcával, nyakadba a törölközőt és már indulsz is a közfürdőbe, vagyis a sentóba, lassú, kényelmes, kissé hányaveti, kacsázó léptekkel. Ez a legjobb része a napnak, a tisztálkodás előtti percek, amikor már várja a bőr a hamarosan rászakadó forróságot, ami ellen először majd libabőrőzve védekezik, de azután szép lassan megadja magát. 

Ma már számomra is nehéz elképzelni, hogy jó öt évet éltünk le különböző lakásnak csúfolt apró bérleményekben, ahol nem volt fürdőszoba, hanem esténként közfürdőbe jártunk. Pedig nem volt az olyan bonyolult, sőt, még rossz sem, és persze kimondottan olcsó volt, ami diákként, majd kezdő építészként korántsem volt elhanyagolható szempont. Akkoriban még szinte teljes volt a közfürdők hálózata Tokyóban, kevés olyan hely volt, ahol ne lett volna egy ilyen intézmény max. 10 perc járásra. Az árak hatóságiak és szolidak voltak, amikor ‘88-ban megérkeztem, még 280 yen volt csak, ma már drágább, 400 yen, cserében alig van már működő sentó, lebontották őket, esetleg átalakultak kávézóvá, galériává, vagy jobb esetben “spa”, afféle luxussentó, lett belőlük, drágán és mindenféle úri szolgáltatással, ami azért már egy egészen más világ. 

Belülről az összes sentó egyforma, és persze mindegyik egy kicsit más, volt. De az alapmotivumok, a bejárati noren, a hossztengelyére szimmetrikus, többnyire egy légterű tér, középen a pucér embereknek hátat fordítva ülő néni-bácsi, akinél kicsöngeted belépőt, esetleg majd a fürdés bevégeztével érdeklődsz, már persze ha néni az illető, hogy mi is van kedves nejeddel, még hajat szárit-e vagy netán megunta a várakozást és hazament? az öltöző, a körben elhelyezett szekrényekkel és az ipari méretű ventillátorok előtt álló, vörös fejű, fújtató emberekkel és persze maga a párás-forró fürdőhelyiség, a falak mellett sorjázó csapokkal és a terem végében elhelyezett hatalmas kádddal, benne a bugyborékoló, szigorúan 42 fokos, mert a 41 az túlságosan langyos, a 43 pedig már elviselhetetlenül forró, vízzel és felette a hatalmas, Fuji-sant ábrázoló festménnyel, vagy jobb helyeken mozaikkal, ami a fürdésre szolgáló tér távlatát, egyszersmind pedig a kívánatos meditatív hangulatot, hivatott biztosítani, jórészt hasonlóak voltak. 

A sentók utazáskor is hasznosak voltak, hiszen bárhová is dobott is ki a stop, vagy később vitt a motor, lehetett bízni benne, hogy majd csak akad egy sentó a környéken, a kéményeket kellett figyelni, és ha volt egy magas, akkor nyertünk, és akkor már csak egy barátságos közparkot kellett találni, ahol alkonyat után felverhettem a sátrunkat. Fürdés után olyan komfortosan éreztük magunkat a vadkempingünkben, mintha csak egy jobb szállodában aludtunk volna... 

Talán a részletek a legjellemzőbbek: a bejárati cipősdobozt lezáró durva megmunkálású, négyszögletes fakulcs és az éppen csak egy kevéssel kifinomultabb, az öltözőszekrényhez tartozó aluminium párja, amit egy kinyúlt gumival kellett a csuklóra erősíteni, a körömnyi vécépapucs, amiben pucéran, lábujjhegyen pipiskedve lehetett pisilni menni, az öltözőrészt és a fürdőt elválasztó rozoga fém tolóajtó és előtte heverő gusztustalan zöld műanyag szőnyeg, a fürdőtérbe belépve a csinos halomba rakott műanyag sámlik és lavórok, majd pedig a csap, ami csak flancosabb helyeken volt csapszerű, többnyire csak egy gomb volt rajta, mire is ököllel illett rávágni, és egyből ömlött a forró víz, a sentó tulajdonosa által meghatározott ideig. 

Egy ízben egy vidéki sentóban a mellékhelyiséget keresve egy családi vacsora kellős közepén találtam magam. Kissé zavarban voltam, szerencsére óvatos duhajként magammal vittem a törölközőmet, de ők csak intettek, arra tovább! és eljutottam a házi vécébe, mert itt ez így volt megoldva. Mikor visszafelé mentem, a gyerekek már fel sem pillantottak a Nintendóból. 

A forró vizet a kislavórral felfogod és mellbe csapod magadat vele; ez jelzi az átlakulás kezdetét, amikor is a sararímenből egy félórácska alatt kipihent gaijin lesz. Az első lavór víz után már nekiállhatsz magadat szappanozni, komótosan, minden részletre kiterjedő japános alapossággal. Némely iskola szerint borotválkozni is ilyenkor kell, mások ezt a megmerítkezés utánra hagyják, de hajat mosni mindenképp a fürdő előtt illik. Majd amikor már a patyolatnál is tisztább vagy, a szappanozáshoz használatos kistörölköződet gondosan kiöblíted és a fejed búbjára helyezve belépsz a forróvizes medencébe. 

Illetve csak belépnél, de rádöbbensz, hogy a víz szinte kibírhatatlanul, felfoghatatlanul meleg. Csak erős akarattal, a korábbi megmerítkezések emlékét felidézve vagy képes lassan-lassan beleereszkedni a vízbe, de ha egyszer végre sikerült, utána már JÓ és magad sem tudod mire vélni a korábbi hisztéria okát. A forró vízben megered az emberek nyelve, és azok, akik korábban kissé gyanakodva méregettek, most látván, hogy a gaijin, akárcsak ők maguk, képes a megmerítkezésre, és még a szappant sem próbálta becsempészni, már hajlanak arra, hogy talán mégsem lehet olyan megátalkodott vadember, esetleg még japánul is tud? bizony tud, így aztán alaposan ki lehet kérdezni, hogy akkor hogy is van az, hogy bele tud menni ebbe az irdatlanul forró vízbe? nem furcsa neki, hogy mások előtt le kell vetkőznie? és egyáltalán, miért tud japánul? az nem úgy van, hogy a japánok japánul, a külföldiek pedig külföldiül beszélnek? 

Így aztán ülsz a kád szélén és beszélgetsz, majd újra megmerítkezel és így tovább, egészen addig, amíg a csontjaid már annyira megtelnek forrósággal, hogy nem akaródzik többet megmerítkezni, ekkor még egyszer odaülsz a sámlira a csap elé, én a fürdés utáni beretválkozás híve voltam, és pepecselsz még egy keveset, a végen pedig a sámlit is elmosod és visszateszed a helyére, és mielőtt kilépsz az öltözőbe, a fürdőtörölközővel alaposan lecsapod-letörlöd magadról a vizet. Ha ezt jól elvégezted, törölközni szinte nem is kell, csak odaállni a hatalmas ventillátor elé pár percig és üdvözült arccal hűsölni. 

Hazafelé úgy érzem, gyakran éreztem úgy, hogy megérdemlek egy sört a nehéz nap után, bedobom hát a pénzt, akkor még voltak az utcán sörautomaták, csusszan-koppan-szisszen a sör, Ichiban-shibori vagy néha Yebisu, és jólesően elbambulva ballagunk haza a falusias úton. Mire hazaérünk, az évszaktól függően újra leizzadunk, vagy éppenséggel jégdarabok fagynak a hajunkba, de ez már nem számít, megjártuk ma már a mennyet és a poklot, holmi fagy vagy hőség nem árthat nekünk, pár perc múlva pedig már úgyis aludni fogunk.

Viola a börtön udvarán

Korábban is írtunk már a Japán elborító "yurukyara" (mascot / kabalafigura) őrületről, itt és itt, de amikor az ember már azt hiszi, hogy elért a lehetőségek legvégső határára, például a legfelsőbb bíróságot reprezentáló zöld papagájjal, akkor kiderül, hogy még innen is van tovább, ez már csak egy ilyen ország.

Ismerkedjünk hát meg Katakkuri-channal, az ashikawai börtön, ez a leghírhedtebb műintézmény az amúgy sem túl barátságos japán kóter-szcénában, új kabalafigurájával! Katakkuri-chan egy helyi viola-szerű virágról kapta a nevét és két verzióban lett megalkotva: a fiúkarakteren fess egyenruha feszül, míg a lány a fején nőtt virággal harmonizáló színű ruhába lett bújtatva.

A börtön vezetői elmondása szerint Katakkuri-chant azért alkották, hogy kifejezzék: az intézmény "része a társadalomnak és az elítélteket büntetésük letöltése után támogatni kell a beilleszkedésbe". Szegény Johnny Cash, ha ezt megérte volna, bizonyára csinálna a Folsom Prison Blues-ra egy kawaii verziót is...

Katakuri-chan szeptember 8-án, a börtön éves kiállításán, mert itt ilyen is van ám! került bemutatásra, egy őr társaságában. Arról nem szólnak a hírek, hogy az őr azért jelent-e meg, mert ezentúl együtt vezénylik majd a reggeli tornát, vagy éppen ellenkezőleg: arra vigyáz, hogy Katakkuri-chan meg ne szökjön.

--------------------------

A témáról részletesebben itt olvashatsz (angol).

Jegyzetek az utakról

Aztán milyen autód van Tokyóban? kérdezik a haverok otthon, ezzel egyszersmind elvégezve a Nagy Magyar Életszínvonalmérő tesztet, és kissé megütközve hallják, hogy semmilyen. Persze, aki már legalább középhaladó japánista, az tudja, hogy autót Tokyóban csak a bolondok és a nagyon gazdagok tartanak, no meg persze a helyiek, Mert Egy Autó Mégiscsak Kell.

Pedig kell a fenét. A városban tömegközlekedéssel, + szükség esetén egy-egy rövid taxizással, sokkal gyorsabban el lehet jutni bárhová, mint autóval, és akkor még nem is beszélünk a horribilis parkolási díjakról, 10 perc 100 yen, meg ilyenek, és a kötelező, regisztrált parkolóhelyről, ez utóbbi egy hűs 100e forinttal terhelné meg a házipénztárunkat, HAVONTA.

De autózni persze "necesse est", elsősorban is vakáció idején, vidéken, mert azért még Japánban sem megy mindenhová metró. Ilyenkor az ember először ameddig bír, eltömegközlekedik, ha másért nem, hát, hogy elkerülje a városkörnyéki dugókat, majd felveszi a neten bérelt járgányt és nyomás! indulhat a kalandozás. Nem mondanám, hogy ez heti történés, de annyiszor azért már megtettük, hogy megkockáztassak néhány általánosítást azzal kapcsolatban, hogy milyen is autózni Japánban, legalábbis a Tokyó Reloaded szerint. Hát ilyen:

• Sima. Az hogy jók az utak, gondolom nem nagy meglepetés. De hogy ennyire? és mindenütt? és főleg, hogy mindenhol? Az országot belepő úthálózat lenyűgöző és persze az autós szemszögéből nézve felette kényelmes, de lehet, hogy nem csak az autósok szemszögéből kellene nézni.
• Lassú. A főutakon alapból 50 km/óra, az autópályákon 80 km/óra a megengedett sebesség, de egyes, biztonságosnak ítélt szakaszokon rendőrség megengedi a 60, illetve néhány sztrádán akár a 100 km/órás száguldást is. Persze a japánok sem hülyék, és ezt senki nem veszi komolyan, és az országutakon 70, az autópályán 120 a tipikus, de azért ezt sem nevezném észveszejtő tempónak, ráadásul gyakran akad egy-egy szabálykövető típus, aki aztán feltartja az egész sort.

  

  Itt pont engedélyezve van a fékevesztett száguldozás.

• Drága. Hiába szabadulunk meg vidéken a parkolási díjaktól, ott van helyette a másik pénznyelő automata, az autópályadíj... Ezt ugyan el lehet kerülni, de ha a munkásember kiszabadul egy-egy hosszú hétvégére, akkor nem érdemes ezen spórolni. Az így kifizetett pénzek viszont elég horrorisztikus méreteket tudnak kitenni, pl. Tokyótól Kyótoig ez nem kevesebb, mint 9,650 yen, a retúr az egyszerűség kedvéért a duplája, ha ezt rávetítem a Budapest-Debrecen távolságra akkor ez ca. 11.000 HUF-ot jelentene, ehhez képest a heti matrica otthon már rögtön nem is olyan drága. Mondjuk nem is megyek autóval Kyótoba, de azért ez rövidebb távon is elég fájdalmas tud lenni.
• Zsúfolt. Hiába hagyjuk magunk mögött a tokyói dugókat, jönnek az elővárosi dugók. Ha ez is megvolt, hát a Tokyó környéki dugók. Vagy csak úgy, a jelzőtlenek. Sokan vannak ebben az országban, na. A legkeményebb az, amikor valaki egy renkyú, vagyis összefüggő szabadnap, elején akar ki-, vagy a végén bemenni a városba. Egy sima háromnapos ünnep alapból úgy kétszeres szorzó, de ha valaki ugyanezt a három nagy nemzetiünnep-csomópont, Újév, Golden Week, Obon, környékén kisérli meg, akkor good luck...! Egyszer futottam bele fullosan egy ilyenbe, még egyetemista koromban mentünk Tokyóból Sendaiba a Golden Weeken, gyenge 12 óra alatt sikerült abszolválni az egyébként úgy ca. 3-4 órás utat... A legokosabb ilyenkor egyszerűen otthon maradni.
  
• Béna. A béna vezető odahaza sem ismeretlen fogalom, de a bevezetőben említett viszonyok miatt itt gyakoribb az un. "vasárnapi vezető", japánul pépádoráibá (paper-driver), szindróma, vagyis amikor Watanabe úr évente háromszor elviszi a családját egy kis autózásra dugóban ülésre, az eredményt képzelhetjük... 1-el megy, nem indexel, döcög a belső sávban, amikor pedig megelőzöm, rágyorsít és hasonlók. Ezt előre bele kell kalkulálni minden manőverbe.
• Fehér. Minden autó fehér, na jó, majdnem, és újabban egyre inkább kocka, pusztuljon az áramvonal! Aztán, amikor azt hiszem, hogy itt már tényleg csak fehér Toyoták kaphatnak forgalmi engedélyt, elsüvít mellettem egy piros Ferrari, vagy egy racing green Bentley, majd vége az előadásnak, és rallizhatok tovább a szappanosdobozok között.

  

  Ha mi bérelünk autót, az is fehér és kocka
• Száraz. Régebben Japán nem volt különösebben kemény az alkoholfogyasztással kapcsolatban, némiképp bocsánatos kihágásnak számitott. De aztán a sok baleset miatt bekeményítettek; nem is a határérték (0.03%) az érdekes, hanem az, hogy az igen ütős büntetéseket nem csak a sofőrre, hanem az utasokra is kimérik, miért engedted vezetni/ültél be mellé, ha láttad, hogy részeg? Így nem példa nélküli, hogy egy telekocsi egy kapatos sofőrrel 1 millió yen körüli összegbe került a társaságnak. Ilyeténképp az ember fokozottabban ügyel...

Újraolvasva a fentieket, kicsit soknak tűnik a nyavalygás, pedig azért jó dolgok is vannak a japániai autóséletben. Például, hogy gyakorlatilag hiányzik az agresszív vezetők azon típusa, melyeket a köznyelv többnyire "baromarcú"-ként szokott emlegetni, tudjátok, aki lepukkant bömössel jár és leáll orditozni, ha leelőzik. Vagy a lexusos, aki levezetésként nyugdíjasokat rugdal, itt még a yakuza sem megy le erre a szintre, továbbá a kormánytagoknak sem jár alapfelszerelésként a lézerblokkoló. És úgy általában is: figyelmesebben, udvariasabban és mindent összevetve biztonságosabban vezetnek, mint mi otthon, ez nem nagy kunszt, mondhatná persze valaki joggal. De más jóságok is vannak, például, ha leparkol az ember, nem kell rettegnie, hogy feltörik a kocsiját egy benne hagyott nejlonzacskó miatt. Vagy, hogy minden kölcsönautóban van navigáció és villámgyorsan meg lehet találni dolgokat, elég, ha a keresett hely telefonszámát bepötyögöm, igen, ez ilyen egyszerű is tud lenni! Mindent összevetve Japán azért nem mondanám, hogy Japán az autós turizmus Mekkája, de azért nem is lehetetlen jönni-menni, ha az ember nem felejti otthon a józan eszét. De saját kocsit ezután sem veszek, igérem.

------------------------------

Az első két kép a netről van kölcsönvéve, köszike! mert ilyenek fotózni mindig csak azután jut eszembe, hogy megírtam a posztot... De ha megnövök, becs'szó lecserélem sajátra!

Kedvenc szavaim: terebini demashita

Vagyis "benne volt a tévében*". Ezek a szavak itt még mintha nagyobb mágikus erővel bírnának, mint odahaza. Ha terebi ni demashita, akkor nem gond, ha kétszer annyiba is kerül ugyanaz a minőségű cucc. Ha terebi ni demashita, akkor érdemes órákig sorbaállni a legközönségesebb étterem előtt is. Ha terebi ni demashita akkor el kell menni a legtávolabbi szutykos kis onsenbe és lelkendezni, hogy milyen szép. Aki pedig ügyetlen volt, és nem mashita de terebini, annak córesz...

Itt van például ez az étterem, amit "Eggs & Things"-nek hívnak. Amint az a képen látható, a népek képesek órákon át sorba állni a tűző napon, ez a kép az enoshimai üzletegységük előtt készül, ami ugye a tengerparton van és így nyáridőben nincs kifejezetten hűvös... A teljes képhez tudni kell, hogy ez az étterem nem különleges, sehol másutt nem fogyasztható specialitásokat szolgál fel, hanem.... palacsintát. És még abból sem az izgalmasabb, hajdinával készült franciás galette bretonne-t hanem közönséges, lisztes fajtát, benne, ahogy az étterem neve ezt kendőzetlen tudomásunkra hozza: tojással és más dolgokkal.

Eredetileg valami hawaii étterem és mióta egyszer szerepelt egy japán tévéműsorban, nyilván elhintették, hogy ez a legkúlabb étterem a világon, a tokyói üzleteik alig bírják féken tartani a bejutni vágyókat. Japán barátnője lankadatlan uszítására egyszer Judit hétköznap végigállta az omotesandói üzletük előtt a na nem kétórás de azért jó félórás, sort, és utána úgy értékelte, hogy nagyjából egy szinten van a Nagymama Palacsintázójával, csak egy kicsit flancosabb. Jó étel a palacsinta, de két órát biztosan nem állnék érte sorba...

-----------------------

* a terebi az a televison-ból jön --> eliminálva az "L"-eket és a "V"-ket: terebishon --> majd rövidítve: terebi. Bővebben a katakana-angol varázserdejéről ebben a posztban írtam.

A giri megmaradásának törvénye

A giri nem vész el csak átalakul, szól a giri megmaradásának törvénye és ezt én a saját bőrőmön tapasztaltam, enélkül ugyanis nagy valószínűséggel jelentősen másképp alakult volna az életem. 

A giri, vagyis kötelesség, lekötelezettség, a japán társadalom egyik alapfogalma, a giri szakadatlan áramlása tartja fenn a gazdaságot, ez áll sok biznisz deal, ösztöndíj és még ki tudja mi minden mögött. A giri legegyszerűbb, legtisztább formája az alattvaló kötelessége, hogy önfeláldozóan szolgálja urát, akit az újkorban már szabad főnöknek, professzornak vagy oyabunnak is hívni. Itt a képlet egyszerű: a beosztott legyen hálás, hogy él; van munkája, hogy tanulhat, és ezért cserében szolgálja az utolsó lehelletéig felettesét. 

De giri nem csak alá/felérendelt viszonyban keletkezhet, hanem egymástól független emberek között is. Valaki tesz egy szivességet, a másik egy idő elteltével visszadja, rendszerint kamatostul, így a giri most átvándorol az eredeti szivességtevőre, aki alig várja az alkalmat, hogy ismét valami szivességet tehessen, mert addig nem tud aludni, nyomja a lelkét a lelkiismeret, hogy ő tartozik. A giri hólabdája pedig csak hízik és a két ember élete kibogozhatatlanul összkapcsolódik, de ez nem barátság; ez kevesebb, de egyszersmind több is annál, ez giri. 

Az én girim úgy keletkezett, hogy szépemlékű Polónyi professzor úr valami konferencián összeismerkedett egy fiatal, angolul jól beszélő japán építészettörténész professzorral, meghívta Magyarországra egy előadásra, amit az örömmel el is fogadott. A műegyetemi előadását, barátom elfoglaltsága miatt, én tolmácsoltam, így Fujioka professzor úrnak kétirányban is girije keletkezett, egy nagy, vaskos Polónyi tanár úr felé, és egy aprócska az én irányomba is. Ezt ő törleszteni szerette volna, mármint a nagyot, és ezért felajánlotta szolgálatait a professzoromnak, ő pedig ezt gyorsan becserélte ezt egy ösztöndíjas támogatására, és miután ebben elvben megállapodtak, a giri iránti jó érzékről tanulságot téve, engem ajánlott erre a helyre. Így a giri kettős szorításában Fujioka sensei nem tehetett mást, mint hogy teljes erejével segített engem a Mombusho ösztöndíj elnyerésében és enélkül minden bizonnyal soha nem jutottam volna ki. 

Ennek, és persze az egyetemen utána eltöltött három és fél évnek, következtében azonban olyan mennyiségű giri halmozódott fel az én oldalamon, hogy fő a fejem, hogy ezt hogyan törlesztem. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy diplomázásom óta a sensei rendelkezésére kell állnom, kis túlzással éjjel-nappal. Ezzel persze ő nem él vissza, de azokon a ritka alkalmakkor, amikor kér valami, tényleg ugrok. Ha egyszer újra ellátogatna Budapestre, talán lenne esélyem ledolgozni ebből egy nagyobb adagot, de sajnos egészségének ingatagsága miatt erre kevés esélyt látok. Mi lesz hát a rajtam ragadt girivel? szerencsére a lassan nyugdíjba vonuló senseinek már van kijelölt utóda, akinek alkalmam lesz itt-ott segítségére lenni, például tehetséges magyar ösztöndíjasok ajánlásával. Így a giri áramlása nem szakad meg...

A girinek azonban nem csak ilyen pozitiv aspektusai vannak. Egyszer, régesrégen, amikor éppen egykori háziurammal, Nakamura úrral botorkáltunk hazafelé Roppongiból egy kiadós ivászat után, Nakamura úr nem szeretett ilyen téren félmunkát végezni, amikor megláttam egy még nálunk is illumináltabb benszülöttet a háromsávos út közepén fetrengeni. Különösebb gondolkodás nélkül odamentem hozzá és kiráncigáltam az út szélére, mégse üsse már el az autó a szemem láttára! Nakamura úr, amennyire állapota megengedte, megbotránkozott ezen, Bence wa yappari hen da, yo*! Ezt akkor nem értettem, de később elmagyarázták, hogy ez teljesen érthető reakció egy japántól, hiszen szamaritánius cselekedetemmel én ekkor girit erőltettem rá egy ismeretlenre, aki ezt nem kérte. Dehát azóta sem láttam, ellenkeztem. Igen, mert nem vagyok japán és ezért nem cseréltünk névjegyet, de normális esetben egy ilyen esemény után a megsegített kötelességének érezné ezt telefonon vagy levélben megköszönni, ajándékot adni, és a többit már tudjuk. Mert girit ráerőltetni valakire otromba udvariatlanság, és bár ez is vissza lesz adva, azért abban nem lesz köszönet.

-----------------------------------

* Mégicsak fura egy alak vagy te, Bence!

Mascotland

Ne félj a sushifejű embertől!

Tokyóban, ha az utcán sétálva egy onigiri- vagy mondjuk egy tévé-fejű lény jön velem szembe, barátságosan integet és megpróbál megölelni, szemem sem rebben, hiszen az csak egy kyara, vagyis maszkot/kabalafigura és csak a munkáját végzi. Japánban úton-útfélen találkozhatunk maszkotokkal: plakáton, brossúrákon vagy éppen háromdimenziós valóságukban. Többnyire valamit promótálni hivatottak, egy terméket, egy várost, vagy valami eseményt, ez azért európai szemmel sem teljesen szokatlan dolog, még ha számosságukban messze felül is múlják a maszkotok tengerentúli társaikat. Ám állami ügynökséget, rendfenntartó erőket, igazságügyi rendszereket kabalafigurával hirdetni eddig még csak itt láttam, ez bizony nipponikum a javából!

Saiban Inko,
benne egy miniszterrel

A fukuokai ügyészség például 2008-ban egy papagáj-maszkotot talált alkalmasnak arra, hogy az újonnan bevezett esküdtszéki rendszert népszerűsítse. Azért papagáj, mert az esküdt az japánul saibanin, a papagáj pedig inko, innen már csak egy aprócska lépés a Saiban Inko (サイバンインコ), persze hatalmas ugrás ez a japán igazságszolgáltatásnak, olyannyira, hogy az akkori igazságügyminiszter, bizonyos Hatoyama úr, szükségesnek látta, hogy ebben a kosztümben vegyen részt a sajtóértekezleten, performanszát ezen a linken lehet megcsodálni, ha esetleg nem megy akkor ez a kép is megteszi bizonyíték gyanánt, ezt elnézegetve mindjárt jobb véleményünk lesz a honi politikáról.

De nem ő az egyetlen kyara a japán igazságszolgáltatásban, ottt van például Kasutamu-kun, aki a vámhivatalt képviseli, megvan, ugye? kasutamu = custom, muhaha, és egy drogkereső kutyára hajaz. Ám ez mind eltörpül a rendőrségi maszkot-hadsereg mellett: minden tartománynak + a nagyobb városoknak van külön-külön maszkotja, összesen állítólag nem kevesebb mint 48, bizony ám! a legismertebb persze a tokyói, Pipo-kun, pi-po, vagyis people's police, aki egy kisróka képében próbálja az állami erőszakszervezet humánusabb arcát megmutatni.

Keresd meg Pipo-kunt!

Az ítéletvégrehajtás maszkotját eddig még nem sikerült lenyomoznom, pedig izgalmas kérdés, kire tudnák ezt a megtisztelő szerepet osztani egy olyan országban, ahol a halálbüntetés a mai napig gyakorlat.

Túllépve az igazságszolgáltatáson, a "Legtökösebb Állami Kabalafigura" címét azt hiszem, vitathatatlanul Puruto-channak kell itélni, aki az atomenergia biztonságosságát bizonyítandó, lazán beküld egy pohár plútóniumos vizet, kids, do not try this at home! majd minekutána megbizonyosodott veszélytelenségéről, pajtását is megkínálja.

Hát akkor hogy is van ez?

Nem kell sokáig Japánban élni, hamar felfeslik a varrás; a japán állam lényegét tekintve nem lépett túl a feudális alapvetésen, miszerint az állampolgár alapértelmezésben ostoba és nevelésre szorul. A shogunátus erre radikálisabb eszközöket vett igénybe, helyszíni felkoncolás, családtagok kivégzése stb., később a szigor enyhült és a háború után a Békealkotmány szellemében a szelídebb meggyőzés eszközei kerültek előtérbe, a nádpálcát csak a végső esetben veszik elő, jönnek tehát a maszkotok, akik elmagyarázzák, hogy ne szemeteljünk, ne hangoskodjunk és ne csempésszünk drogokat, mert az nem szép dolog.

Nem olyan nagy baj ez, csak hát akkor ne lepődjünk meg, ha a pogárok más tekintetben sem viselkednek felnőttként és ne sóhajtozzunk, hogy csökken az innováció, kevés a kis startup vállalat és ahelyett, hogy inkább kihúznánk az országot a majdnem-recesszióból, várjunk, hogy Pipo-kun majd megmondja a teendőt.

Szerencsére ilyen probléma csak Japánban van.

-----------------------------

Sok más mellett itt találtam anyagot a poszthoz:

http://www.japantimes.co.jp/text/fd20080803pb.html on "yuru-kyara"

http://www.japantimes.co.jp/text/fl20110830lg.html -- Mascots in Japan's legal system

http://idleidol.net/

Még több yuyrukyara-poszt itt és itt, valamint itt 

A világ legbiztonságosabb városa

Egy amerikai barátommal történt az idén tavasszal. Ment haza késő este, már alig voltak az állomáson amikor a metróállomás mozgólépcsőjén állva durván vállon taszította egy felfelé siető fiatalember. Felérve a mozgólépcső tetejére, a barátom kérdőre vonta, tulképpen ez most miért is volt jó? mire az idegen szó nélkül bemosott neki egy hatalmasat, aztán még a biztonság kedvéért egy párszor még bele is rúgott, amint a földön feküdt, majd szitkozódva odébbállt. Ekkorra ért oda a metrófelügyelő, aki addig a kalickában lapított, felsegítette, rendőrt hívtak, jegyzőkönyv, satöbbi. Barátom utána hazament, de csakhamar rosszul lett, hányt, szédült, feje fájt, ezért kórházba ment, ahol komoly agyrázkódást és arccsontörést állapítottak meg. Néhány napig bent tartották, utána jó sok fejfájás, de most már szerencsére jól van. A tettes persze nem lett meg, pedig volt biztonsági kamera felvétel is, a rendőrség a sajnálatát fejezte ki és felhívta a barátom figyelemét, hogy a gyanús egyéneket jobb nem provokálni.

Ha a fentiek valahol Amerikában, vagy nagyjából bárhol másutt a világon, zajlottak volna le, elég hétköznapi sztori lenne, de mindez Yokohamában, egy nagy állomáson történt. És még sorolhatnám a hasonló eseteket: egyszer egy partnerünket az ATM-ből kifelé jövet kirabolták, egy másik ismerősőmet a yakuza verte meg, mert aggályoskodott a zaj miatt, hozzánk pedig egy ízben betörtek, mondjuk sok kár nem esett, csak némi kézpénzt vittek el, ez azért különösen vicces, mert Magyarországon ez a szerencse eddig elkerült bennünket, igaz, már próbálkoztak. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Japánban időről-időre valaki mangahősnek képzeli magát és ebből olyan, nagy port felkavart esetek eredeznek, mint az akihabarai késes ámokfutás vagy metrós gáztámadás.

Hogyan? akkor a Japán közbiztonság csak legenda lenne? valami régi, de már nem létező dolog, mint a szamurájok meg a seppuku? vagy csak működik az országpropaganda és eltitkolják a város sötét oldalát? A Tokyo Reloaded most rendet vág ez ügyben:

Hát először is, ahogy az angol mondja: shit happens, még a legjobb családban / országban is. A közbiztonság Japánban a fenti, és más hasonló, esetekkel EGYÜTT is kivételesen jó. Félelem nélkül lehet sötét helyeken mászkálni, dolgokat elhagyni, majd újra megtalálni és az már a családi legendáriumunk része, hogy egy jó évig nem zártam a Régi Ház ajtaját, mert nem találtam a kulcsomat nem, nem akkor törtek be.

Másodszor, ott van ez a yakuza nevű dolog, ami azért korántsem legenda. A yakuzához, bár jól láthatóan jelen vannak, a gaijinnak általában kevés köze van, mivel nem fecsérlik arra az energiájukat, hogy feleslegesen vegzálják a külföldieket, én már stoppoltam is egyszer yakuzát annó, nagyon kedves ember volt, ennél ők sokkal lukratívabb üzletekben utaznak. De amennyiben a gaijin, vagy akár a bennszülött, oktalanul beleártja magát a dolgaikba, okoskodik, emberkedik, akkor rosszul járhat. Az amerikai barátomat megagyaló ifjú jó eséllyel valami frusztrált chimpira lehetett, akinek rossz napja volt, ez különösen a rendőrség reakciójából vált nyilvánvalóvá, a yakuzával ugyanis ők is csínján bánnak. Hogy miért van ez így, az külön posztot érdemelne, de szerintem ennek bőséges irodalma van, ld. pl. Jake Adelstein e témában megjelent könyvét "Tokyo Vice" címmel, úgy tudom magyarul is megjelent. Lényeg, hogy do not mess with the yakuza.

Harmadszor, és mintegy a fentiek metszésvonalában: Tokyóban élve az embert könnyen eltölti egyfajta sebezhetetlenség érzése; a többiek is betartják a szabályokat, semmi rossz nem történhet velem, biztonságban vagyok. Ez a jelenség leginkább az Európában bóklászó, mulya japán turistákon figyelhető meg, köztudomásúlag rajtuk gyakorolnak a kezdő zsebtolvajok, de már magamon is észrevettem, hogy ha odahaza mozgok, híján vagyok a korábbi egészséges életösztönömnek. Mert itt Tokyóban a gaijin gondolkodás nélkül beszól a tolakodóknak, ordibál, ha biciklizés közben leszorítja egy figyelmetlen autós, és odamegy a részegen hangoskodó motorosokhoz és szigorú hangon leteremti őket.

Aztán, néha, pórul jár.