2011. január 25., kedd

Az öreg macska

Japánban nemcsak az emberek élnek sokáig, de a háziállatok is. Láttam egyszer egy macskát; egy kisebb társasággal iszogattunk egy régi lakóházból átalakított étterem tatamis szobájában, amikor hangos, parancsoló nyávogást hallottam a fusuma mögött. Félrehúztam a tolóajtót és ekkor besétált, vagy inkább bevonult, egy hatalmas nősténymacska, méltóságteljesen és ellenmondást nem tűrően, mint aki tudja, hogy mindenhová bejárása van. Mozgása harmonikus és kecses volt, szőre fényes, de megereszkedett hasán látszott, hogy már eljárt felette az idő. Egyenesen hozzám jött és leült mellettem, és ahogy leült, lassan, óvatosan, mint egy öregasszony, hirtelen meglátszott a kora, a háziak szerint már tizennyolc éves volt. Nem dörgölödzött, nem dorombolt, nem kuncsorgott a maradék halfejért, egyszerűen csak hunyorogva élvezte egy darabig a társaságunkat, és eltűrte, hogy megvakarjam az állát, aztán egyszer csak felállt, az ajtóhoz sétált és anyakirálynői pillantást vetett rám, mire vársz, talán nyávogjak is? mire én engedelmesen eltoltam a fusumát és ő, most már hátra sem nézve, eltávozott. Igen, gondoltam, valahogy így kellene majd megöregedni, mint ez a macska: büszkén és méltóságteljesen.

Idővel majd kiderül, nekünk sikerül-e?

2011. január 23., vasárnap

Akasaka lunch: a sukiyakis

Vannak aztán azok a helyek, ahová csak egyedül szoktam járni, ilyen például a Jinya (仁屋), ami ugyan nem lóg ki nagyon az Öt Kritériumból de valamiért, talán, mert puccosnak számít? mégsem közkedvelt az irodában. Esténként ez valóban egy elég drága sukiyaki étterem, de mint megannyi más helyen, délben itt is olcsó lunchöt adnak. Igaz, itt már lehet drágábban is enni, de nem kötelező, én majdnem mindig az ezeryenes lunchöket kérem, a soba-szettet, tonkatsut, de leginkább a kokusanbuta-no-karamiso-gosun-nabét. Ez a szép hosszúnevű étel, valami olyasmit jelent, hogy "15 cm-es* tálban főtt csípős misóval készült honi sertéshús-étek", egy kis hordozható gázfőzővel jön**, és magamnak kell sütögetni a disznó- vagy marhahússzeleteket és a tofudarabokat az édes-csípős misólében, utána pedig a külön tálban, szintén sajátkezűleg, behabart nyers tojásba mártani, majd pedig arcom mögé helyezni és felfalni. Isteni.

De a remek kaján kívül itt még számomra az is vonzerő, hogy ha a pultnál ülök, márpedig ha egyedül jövök többnyire ott kapok helyet, akkor lehet figyelni a chef-et ahogy készül az esti vacsorához. Lenyűgöző... ahogy előveszi a külön-külön gondosan elcsomagolt haldarabokat őrző hinoki-fa fiókot, kicsomagol egy darab magurót, elmélyülten, szeretettel nézi, ilyenkor tervez! majd munkához lát. Hatalmas, beretvaéles késével először körülvagdossa a tonhalat***, mert a tonhalat, akár a marhahúst, szokás egy keveset érleni a jobb helyeken! majd bal tenyerével könnyedén lenyomva a haldarabot, harántirányú, lapos vágásokkal szeletel. Vagy ahogy zöldséget hámoz. Láttatok már sárgarépát vagy daikont egy darabban lehéjazni? mert itt lehet. Utána meg gyönyörű tetraéder-alakú darabokra vágja, szép, nyugodt késmozgással. Sima mozdulatokkal dolgozik, egyenletes tempóban, nem kapkodva, komolyan és elmélyülten. Aztán elpakol. Erről eszembe jut, hogy az én konyhám főzés után úgy néz ki, mintha atomcsapás érte volna, az ővé pedig valamiért állandóan tiszta és rendezett.

Értékelés: 9/10 (mert 10-es csak a mesében van). Ha belépőjegyet szednének, akkor is jönnék.

--------------------------------------

* potosabban go-sun, vagyis 5 sun (régi hosszmértékegység, 3.03 cm), itt abban az értelemben szerepel, hogy kicsi, egyszemélyes
** Japánban az ilyen elég gyakori, főleg a téli egytálételekhez, a nabéhoz adják
*** gondolom az megy valami alaplébe, ki biztosan nem dobják

2011. január 20., csütörtök

Kedvenc szavaim: muzukashii


Benne leszünk a tévében! újságolta büszkén a marketing menedzserünk. Tényleg? és mennyibe lesz ez nekünk? érdeklődtem örökösen gyanakvó, ünneprontó főnökhöz illően. Azt mondták, semmibe! mondta, merthogy valami vasárnap délelőtti biznisz műsorról lenne szó, nem egetverő a nézettség, de hát ha ingyér' van, hadd szóljon!

Jön is az úriember a tévétől, Zegna öltöny, Tumi táska, iPad, és nagyívű prezentációban magyarázza el, hogy mennyire jó lesz nekünk, amikor majd a cégünkről díjtalanul készülő négyperces kisfilmet Japán apraja-nagyja fogja a vasárnap reggeli misoshiru kortyolgatása közben tátott szájjal nézni. És akkor majd dől a pénz, csak győzzük számolni. Milyen szép nap is a mai. Lenne aztán itt még egy apróság, folytatja a snájdig úr és elmagyarázza, hogy noha maga a film természetesen teljesen ingyen van, nagyon szeretnék ha szponzorálnánk a műsort, mondjuk úgy jó kétmillióval.

Magyarországon ez lenne az a pont, amikor hangosan felröhögnénk és hátbaveregetnénk az illetőt vagy éppen vörös fejjel üvöltve kirúgnánk, vérmérséklettől függően, de mi Tokyóban vagyunk és a szemünk sem rebben. Ó, hogyne, persze, ez érthető. És elbeszélgetünk egy darabig a részletekről, kedélyesen, megígérjük neki, hogy feltétlen meg fogjuk fontolni az ajánlatát, csak hát ugye az a fránya büdzsé, abba nem biztos, hogy sikerül beilleszteni ezt a valóban szerény mérhető hozzájárulást, egészen, míg emberünk nem bírja tovább cérnával és rákérdez, hogy mi a tisztelt Direktor Úr véleménye, vajon sikerülni fog-e majd ez a Beillesztés? Ekkor mi belélegzéskor szörcsögő "sss" hangot hallatva ráncoljuk a homlokunkat egy keveset, majd töredelmesen bevalljuk, hogy az chottó muzukashii, vagyis kicsit nehéz lesz, de azért persze igyekezni fogunk. A tévés úr ebben a pillanatban döbben rá, hogy ki van rúgva, mert jó japán lévén tudja, hogy a muzukashii az nem nehéz, csak éppen lehetetlen. Azért még beszélgetünk néhány percig, kölcsönösen biztosítva egymást nagyrabecsülésünkről, majd elbúcsúzunk egymástól, örökre.

A gaijin pályájának első, felívelő, ám még naív és tudatlan szakaszában még nem tudja, hogy ha valami nehéz, akkor nincs remény, kár izmozni és emiatt sokszor pofára is esik. Annál nagyobb elégtétel évek múltán forgatni ugyanazt a pengét, amitől annak idején annyi sebet kaptunk. Chottó muzukashii. Meghalsz, chinpira!

2011. január 19., szerda

Sicher was sicher

Nem vagyok babonás. Felvilágosult neveltetésem korán eloszlatta a boszorkányokban és kísértetekben hívő ember szellemi tévelygését. Nem vagyok egy cseppet sem babonás, pedig láttam egy ködös éjjelen Fekete Tomot, a fejetlen kapitányt, a hajóján. Ezzel a két szemmel láttam, még köszönt is nekem, udvariasan biccentett a puszta nyakával, és ennek dacára nem vagyok babonás.

Nemcsak Csülök, de a japánok is így vannak ezzel, egyesek szerint a shintó vallás nem más, mint babonák rendszerbe állítva, és mivel Japán befogadó kultúra, boldogan ölelik magukhoz a nyugati babonákat is, sicher was sicher alapon. Ezért van az, hogy az uszoda öltözőjében igazi East-West fúziós, babonabiztos szekrények vannak, a 4-es keleti babona miatt hiányzik, a négyes szám, a shi a japánban a halállal homonim, a 13-as pedig, de ezt ugye, már magunktól is tudjuk...

2011. január 14., péntek

Utoljára a nyulakról

A “Nyúl Éve” örömére a wagashi-boltokat is elárasztották a nyuszi ábrázolások. Nem tudom, meddig illik ilyen süteményet enni / ajándékozni, én eddig azt hittem, csak január első napjaiban, de már január közepe van és egyelőre még kaphatóak.



Az illemkódex szerint veszünk egy doboz, gyönyörűen becsomagolt süteményt, amit utána vagy futárral küldünk el a rokonoknak, barátoknak és üzletfeleknek, vagy az új év első találkozása alkalmával személyesen adunk át, egy harsány akemashite omedetó gozaimasu! köszöntés kíséretében. Ezt az idén élesben gyakoroltam, amikor a héten az első ikebana-órán köszöntöttem a senseit.

A nyuszi általában vagy a csomagoláson jelenik meg, vagy a süteményre van égetve. Ez a namagashi* azonban a végletekig leegyszerűsített formában jeleníti meg a nyúl ideáját. (Igaz, ennek következtében Bence elsőre egérnek nézte....) A külső, fehér réteg mochi, amin finoman áttetszik a belső, mélyvörös babpaszta.

-----------------------------------

* nyers sütemény

2011. január 10., hétfő

Hatsu-feladatok

Az év első napjai mindig mozgalmasan telnek, mert rengeteg mindent kell először csinálni, hatsu-ez meg hatsu-az*, és ez persze mindig kiemelt jelentőségű, hiszen a közmegegyezés szerint ha valami elsőre jól sikerül, akkor utána egész évben jól fog menni. Van olyan hatsu, amit otthon is lehet - első étkezés, első álom - és van, amihez ki kell mozdulni otthonról - mint a Fuji első megpillantása vagy az első szentélylátogatás, a hatsumóde, és végül van olyan is, amit elég nézni, mert mások megcsinálják helyettünk.


Ehhez az utóbbi fajtához tartozik a dezome-shiki, a tűzoltók éveleji mustrája és annak részeként a nevezetes, bambuszlétrán végzett akrobatamutatványok is. Hogy miért épp a tűzoltók lettek híresek, és nem pedig a kőfaragók vagy a balettáncosok, az valószínűleg annak köszönhető, hogy a hajdani, fából épült Tokyó, pontosabban akkori nevén Edó, rendszeresen leégett, így a tűzoltó foglalkozása igen népszerű és jövedelmező volt. Az persze nem valószínű, hogy valaha is tornász-mutatványokat végeztek volna munka közben, de állítólag ügyességükről és vakmerőségükről voltak ismertek. Mindezek ellenére a túlnyomórészt kisgyermekes szülőkből álló közönség fiatalabbik felének reakciója alapján azonban a 2011-es dezome-shiki fénypontja mégsem a hagyományőrző akrobatika, hanem a tűzoltóautók felvonulása volt...


A számtalan más hatsu-esemény között válogatva még a Meiji szentély évkezdő íjászversenyére** mentünk el. A zen íjászat, elnézést a szakértőktől a kissé primitív interpretációért, egyfajta meditáció; ha jól koncentrálsz, a nyílvessző magától betalál, hát hogyis ne tenné, hiszen az te magad vagy. Nem tudom, a shintó ijászat más-e vagy ma túlzottan arra koncentráltak a résztvevők, hogy ne gyűrődjék meg a színpompás kimonó, de elég sok lövés csúnyán mellé ment. De azért jó kis hatsu-dolog volt ez is.

Még több kép a hatsu-történésekről itt látható.

---------------------------------------------

* hatsu (kanjival: 初) annyit jelent: első
** a becsületes neve: Momote-shiki

2011. január 9., vasárnap

Fuji-san, végre sikerült!

Sokadszori nekifutásra ma végre sikerült elcsípni a Gazdag Szamuráj Hegyét, merthogy a kanjik - 富士山 - valami ilyesmit jelentenek, ismét csak Hakonéből próbálkoztunk, ezúttal Kintokiyama hegyét másztuk meg és innen végre megláthattuk, amit már régóta kergettünk: a havas Fuji-san felhők által nem érintett, zavartalan látványát. Utána Ashigara felé ereszkedtünk le, vagyis végig a Fuji-san irányába mentünk, így, hacsak nem kellett a lábunk alá nézni, szinte végig szemezhettünk a Heggyel.

















A vonaton hazafelé olvastunk és amikor Hon-Atsugi után egy időre újra kibukkant a Fuji-san, már ki sem néztünk az ablakon. Ilyen hálátlan dög az ember.

2011. január 5., szerda

The Year of the Rabbit

Kicsit ugyan megkésve, de azért: Akemashite omedetó gozaimasu! Kotoshi mo yoroshiku onegaiitashimasu!*

Ha a képről esetleg nem derülne ki; 2011 a Nyúl Éve, és ezzel összhangban jó szokásukhoz híven a nyulak már köröttünk is elszaporodtak. Az ünnep a cukiság jegyében telt; sárkányt, tigrist vagy kígyót ugyanis nehéz kawaii módon ábrázolni, de a nyuszi adja magát és grafikusok és a díszműárusok most bőségesen kárpótolták magukat. Ennek következtében meg-lehetős nehéz volt a Tokyu Hands többszáz vérgiccses újévi lapja közül kiválasztani az a pár elfogadhatót, amiket aztán nem-internet-kompatibilis családtagjainknak és girivel összeláncolt** japán ismerőseinknek elküldtünk.

A Nyúlra egyébként a japánban és a kínaiban két kanji is van, a 兎 és a 卯 ebből a zodiákus-nyúlra a másodikat használják, szerintünk azért, mert ez jobban hasonlít két hosszú fülre, de aki ennél tudományosabb magyarázatot kiván, az olvassa el bitxəšï idevágó traktátumát. Egyébként a Nyúl Éve igazából nem is most kezdődik, hiszen ez a kínai zodiákus szerint megy, a Holdújév pedig még odébb van (február 3). A japánok régen ezt ünnepelték, Japán csak 1873-ban adoptálta a Gergely-naptárt! de ez a kis differencia láthatólag senki nem izgat, hiszen februárban a kutya sem venne nyulas képeslapot, talán macskásat, höhö! most meg nem lenne mit tenni az újévi lapra, mint ahogy nekünk otthon sincs mit, hacsak a konfettis pezsgőspoharak únos-úntalan ismételgetett bonírtságát nem tekintjük annak.

Én magam is Nyúl lennék, így hát ez most fontos év lesz, remélhetően mindenféle jóságokkal. A Nyúl-évek állítólag nyugodtak és harmonikusak, erre gondolom lenne most igény odahaza is, így ilyet kívánunk minden olvasónknak!

-----------------------------------------

* a fordítást ld. itt.
** hú, ez bonyolult... erről majd egyszer külön is. Kicsit leegyszerűsítve: lekötelezett.

2011. január 3., hétfő

Best of 2010


Valamikor a múlt században az ember nézett, hunyorgott, mérlegelt, majd időnként fényképezett egyet. Olyankor sokáig állítgatta a kamerát, különböző szögeket próbált ki, majd a fejét csóválta és úgy döntött, ez nem éri meg. Egy hetes útra 3 tekecs film járt, később 5. Aztán megérkezett a XXI-ik század, én pont 2000-ben tértem át a digitális fotózásra, azóta az ember nem mérlegel és gondolkodik, hanem csak nyomja, mint süket a csengőt. Leginkább sorozatképet, hadd szóljon, majd kiválasztjuk otthon a legjobbat. Az eredmény közismert: kevés viszonylag jó kép helyett rettenetes sok vacak, és ugyan közte néha valóban van egy-egy elég jó, a vak tyúk meg a szem, tudjátok, de mire odaérünk, már ugyis mindenki belealszik. A winchesteren meg csak gyűlik a sok kép, egészen a következő hard disk crash-ig, akkor káromkodunk egy cifrát, mert backup, az ugye, nem volt, és újrakezdjük.


Év vége van, kell az áttekintés, nekiálltunk hát rendet vágni a tavalyi fotók között, a helyzet meglehetősen rémületes volt. Összesen 10.405 felvételt csináltam tavaly, vagyishogy ennél jóval többbet, csak a nagyját már kidobtam, ennyi maradt. Tapasztalataim alapján úgy 100 kép körül van az átlagos tűrőképesség, akkor legyen pont 100! Úgy 3-4 ülésből jutottunk el, gigászi erőfeszítésekkel, idáig, ezt feltesszük az iPhonre nézegetni meg mutogatni, és ebből aztán beszavaztunk 10-et, ezek itt láthatóak. Akinek nincs jobb dolga, itt megnézheti a Top 100-at is, és ha nem ért egyet, akár adhat ellenvéleményt is a 10-re. Akkor hát, lássuk a legjobb tizet, időrendi sorrendben. Jónéhány ebből már felkerült a Reloaded-re, előre is bocsánat az ismétlésért...

Árnyékok
Ezt a februári Tanigawadake-sítúrán fotóztam, felfelé menet. Gyönyörű súrló fények voltak, élőben még szebb volt! Érdekes, a túráról készült Csússz és mássz! posztba nem fért bele...



















Nyomok
Az év eleje egyértelműen a sítúrás képeké: ezt egy másik túrán csináltam, Judittal másztunk Kagura hegyén, meleg volt és a hó teteje vékony rétegben megolvadt, attól csillog ilyen szépen.















Bambusztörzsek
Tavasszal a Takederában jártunk, itt több jó kép is született. Na, ezen sokat vitatkoztunk, Judit nem támogatta, de áterőltettem, mert birom, hogy minden ilyen zöld.

















Tanabata
Ez járt már a Reloaded-en, a Tanabata matsurin fotóztam, talán a legszebb volt az óriási papírmasé lampionok között. Ja, itt már megvolt a Nikon, persze...

















Halak ebédidőben
Ez Judit fotója, az Atagó jinjában, 36 fokos rekkenő hőségben.

















Fesztivál
Ez a kép igazából csak a fotók válogatásánál tűnt fel, hogy egész jól sikerült elkapni a táncra készülő gyerekeket. Ez persze mindig hálás téma.

















Baruto vs. Kotoshogiku
Az akibashón csináltam, jó nagy teleobjektívvel persze (300 mm). Birom a nagy nekifeszülést, meg ahogy karikába görbül Baruto teste. Hát még ha egy picivel többet veszek be a lábukból...

















Száradó kaki
Ezt is feltettem már, ez egyike azoknak a képeknek amiről már a fotózáskor éreztem, hogy jó lesz. Persze azért csináltam belőle 5-6-ot, ez lett a legjobb. Tudom, ez is volt már fenn...

















Kitsune-tánc a Mitake szentély előtt
Róka-táncot jártak ősszel a Mitake hegyen, a kislány meg olyan szépen beült oldalt, hogy nem lehetett kihagyni. Ezt a kis Lumixel csináltam, mert a gyalogtúrákra lusta vagyok cipelni egy nagy tükörreflexes gépet.

















Ashinoko
A késő őszi Hakone-i túrán képe, amikor nem láttuk a Fujit. Fantasztikus fények voltak, de erről már írtam... Ez is a Lumixel készült.