Hazai csatornafedelek

Amikor márciusban írtam a csatornafedelekről, azt reméltem, hogy nyár elején már biztonságos lesz utazgatni. Közben május végén feloldották a rendkívüli állapotot, de ez sajnos nem jelenti azt, visszatérhetünk a COVID előtti élethez... Többek között egyelőre utazni is csak a prefektúrán, fordíthatjuk megyének is, belül ajánlott, ami Tokyó esetében a 23 belső kerület és a nyugati agglomeráció vagy harminc kisebb települése, na meg a szigetek, de oda még nem lehet menni. Így a csatornafedél vadászatot jelenleg erre a 25 x 90 km sávra korlátoztam. 

Tokyó 23 kerülete, elég fantáziátlanul, azonos csatornafedél designt használ: középen egy nagy, stilizált cseresznyevirág öt szirommal, a szirmok közepe beharapva, nehogy szilvának nézzük, a szirmok között pedig a páfrányfenyő, Ginkgo biloba, apró, kagyló alakú levele. Ezt eddig is értettem, de most, hogy a városháza honlapján utánaolvastam, kiderült, hogy a virágot körbefogó hullámvonal sirályokat jelképez. Ezzel meg is van Tokyo három, választott szimbóluma. 

Az agglomerációhoz tartozó települések azonban meglepően gazdag lelőhelyet biztosítanak. Ahogy bicajjal közlekedünk, a csatornafedelek mintájáról könnyen leolvasható, hogy mikor hagyjuk el a belső kerületeket. Nézzük meg, hogy mit találtam az elmúlt hetekben “megyénken” belül!

Tama, Hello Kitty

Mickey Mouse és Disneyland, Kitty chan és Sanrio Puroland - az meg itt van, Keio Tama Center állomásnál. Ennyi. Ki gondolná, hogy Kitty chan már közel 50 éves....

Shinkoiwa, Monchichi

Emlékszik még valaki a Moncsicsire? Ullmann Mónika megvan? A 80-as években Magyarországon is dühöngött a Moncsicsi-láz. Egész kisipar települt rá a trendre, így megjelent a trafikokban a majom-gyerek képével díszített  tolltartó, kulcstartó, meg mindenféle egyéb apróság. Monchhichi, ahogy eredetileg hívták, itt született Tokyóban, nem messze Shin-Koiwa álomástól, a Sekiguchi játékgyárban, 1974-ben.  Egyidős Kitty channal.

Hachioji, kurumaningyó

Az csatornafedél a helyi bábszínházat mutatja. A színes verzión látszik a báb mögött guggoló, fekete csuklyás bábos. A sztandard bunraku (bábszinház) bábokat hárman mozgatják; a fejet-arcot-jobbkezet az omozukai, a balkezet a hidarizukai, a helyváltoztatásért pedig az ashizukai felel. A bábok  mérete úgy kétharmada egy átlagos ember magasságának. A Hachiójiban meghonosult változatban azonban csak egy bábos van, aki kerekesszéken csúszva, együtt mozog a bábbal.

Akishima, bálna

Akishima Tokyó nyugati részén, a hegyek közelében fekszik, legalább 50 kilométerre a tengertől. Miért választották ennek ellenére a bálnamotívumot? A helyes válasz: a hatvanas évek elején kiástak a közelben egy 1,8 millió éves, épen maradt, 12 méter hosszú bálnacsontvázat. Szerintem méltán büszkék rá.

Utcai tárlat

A japánok vonzódása a plüssállatokhoz legendás, a yurukyara jelenség ennek csak egy szelete, minden magára valamit is adó tinédzserlánynak fityeg két-három állatka az okostelefonján, és otthon valszeg egy szekrény, csak azért nem egy egész szoba, mert kevés a hely, van tele hasonlókkal.

Amikor felnőttkorba lépnek, a férfiak kicsit visszavesznek a lendületből, bár legtöbb salariman, ha megszorongatják, bevallja hogy bizony neki is van otthon egy féltve őrzött és nem-is-olyan-kicsi akciófigura-gyűjteménye, de a nők minden hezitálás nélkül tovább rajonganak az édi plüssfigurákért. De mit ér a legjobb gyűjtemény is, ha csak a szekrény mélyén porosodik, vagy ha csak szűk baráti kör láthatja!

Egy környékbeli néni frappánsan megoldotta ezt a dilemmát és csináltatott, egy kb 80 X 40 X 40 cm-es üvegvitrint az utcafronton, ahol állandó plüssállat-kiállitást rendez a környéken lakók kedvéért. Ennyi idős, jó 70+-os, korban már azért a nők is kevésbé vállalják fel, hogy a plüssállatokkal jobban kijönnek mint az emberekkel, de ez a néni úgy tűnik, nem aggódós típus. Az is lehet, persze, hogy nem teljesen százas, pl. galambokat is etet.

Ez például egy Snoopy Kutyás kollekció

Annyit viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy a tárlatait igényesen kurálja. Mindig egy határozott koncepció szerint rakja össze az aktuális kiállításokat, mint pl. Donáld Kacsa vagy Snoopy Dog, és vizuálisan gondosan megkomponálja őket. A kollekciókat általában szezonálisan cseréli, de érzékenyen reagál az aktuális történésekre is, pl. nem sok időbe tellett, míg a Nagy Pokemon GO kirajzás idején összeütött egy gyors időszaki Pokemon kollekciót, sajnos erről nem született fotó.

Donáld Kacsa és barátai

A legújabb tárlat valami általam ismeretlen, vízfejű, üres tekintetű plüssfigura a vezérmotívuma, érzésem szerint a modern kor kiüresedett életérzését képezte le szuggesztív és személyes módon. Az szándékosan zsúfolt, repetitív kompozició és a váltakozva egymás felé ill. háttal forduló alakok az emberi kapcsolatok reménytelenségének megkapó szimbólumai. A mellékfiguraként megjelenő Pokemon vélhetőleg a jövőbe, a fejlődésbe vetett hitnek mutatott gunyoros fricska, a pokemonlabda pedig mintegy visszadobja a kérdést a szemlélőnek: merre tovább, emberiség?

Aztán az is kiderült, hogy a néni nem is olyan egyedi eset, találtunk egy másik tárlatot is a környéken, bár messze nem ilyen igényes kivitelben és a kurálás szinvonala sem hasonlitható össze...

Tömegnyomor művészettel

Ma reggel, a Ginza vonalon Yatsuro Kotaro grandprix nyertes műalkotásával diszitett metrókocsiban utaztam. Az eset jelentőségét némileg rontja, hogy a grandprix nyertes művész mindössze 7 éves, első éves általános iskolás. De a kákán is csomót keresők.... nekem a mű mindenesetre tetszett és a kocsi belsejében monitoron sorban lepergő pályamunkák legalább elvonták a figyelmemet az oldalamba nyomódó táskákról, ernyőkről. 

Yatsuro Kotaro

A gyermekrajz pályázat egyébként a tokiói metró tizéves évfordulóját ünneplő rendezvénysorozat része. Hogy tulajdonképpen mit is ünneplünk ezzel, az kicsit kérdéses. A metróhálózat jelentősen öregebb ennél és a dolog súlyát az is mutatja, hogy az angol nyelvű lapokban alig emlitették. A japán honlapra kitett magyarázatból meg csak annyit tudok kihámozni, hogy valami új cég alakult 2004 tavaszán és ezt az eseményt ünnepeljük elszántan egy éve. 

Muraoka Mireru

Hideno Reo

Ezen az oldalon megtalálható minden dijazott pályamunka. Kotaro-kun rajza a második, de tetszenek a paradicsommadarakat és a halakat ábrázoló munkák is. 

Dean Luke Taiga

Itt pedig azok vannak, akik nem nyertek. A bizottsággal ellentétben én Dean Luke Taiga kun munkáját is kiemeltem volna, aki a tömegben is boldogan hullámzó arcokkal optimistán néz a jövője elé.

Ahol a kertitörpe is óriási

Mert, ahogy azt Vagesz barátom szokta mondani, itt is megterem ám a kertitörpe... Még ha nem is mindig olyan, mint otthon.

Ez szegény egy kicsit nyomi...

Neki meg van egy határozott buddhista beütése

Ez egészen szabályos, de a sapkája egy kicsit furcsa...

KICSIT furcsa...?

Húha...!

Ő hát a tokyói óriástörpe!

Valahol Ebisu és Gotanda állomások között

Művészeti turkáló

A Tokyo Denki Daigaku kiköltözik Kandából, a campus épületei, beleértve egy 16 emeletes tornyot, lebontásra kerülnek, helyükön irodaházak vagy a jóég tudja mik épülnek majd, de egy jótét lélek úgy gondolta, hogy mielőtt még megindulnának a bontóbrigádok, legyen még egy utolsó nagy buli, adjuk oda a tornyot 200 fiatal művésznek és lássuk mit csinálnak benne! Ebből lett a Trans Arts Tokyo kiállítás, ami november 25-ig van nyitva.

Hát főleg és elsősorban ordas nagy kuplerájt... A művészek legnagyobb része alaposan belakta a teret, vagyis a rendelkezésükre bocsájtott kisebb-nagyobb tantermeket. Jó részüknek ezzel ki is fogyott a ihlete és hazament. Akik tovább dolgoztak, ezt általában a kawai - fushigi - sabishii, vagyis cuki - furcsa - magányos koordináták között mozogva, talán ez lenne a tragico-comico-historico-pásztori műfaji tér mai japán megfelelője? meglehetősen változatos színvonalon tették. Ha valaki ezen kiállítás alapján ítélné meg a japánokat, egy magányos, depressziós és psychoszexuálisan kissé visszamaradott ország képe rajzolódna ki, persze biztos van, aki erre azt mondja, hogy ez alapvetően helyes kórleírás.

Döbbenetesen nagy a kiállítás, 18 emelet, egyenként átlag 6-8 művész szobájával, az egész kicsit olyan volt mint egy turkálóban ruhát venni; kutatni a sok kacat között, jókat vigyorogni, hogy miket meg nem vesznek az emberek és néha ráakadni egy-egy kincsre.

Sok-sok plüssállatka, kategóriánként szétválogatva

A Micimackó-rész

Támad a fémbogár!

"We don't need no education"

Egy mű az Aum Shinrikyó szekta körözött tagjainak képével.
Kevesen mernek ehhez a tabutémához nyúlni.

Egy szép és kissé ijesztő rajz a fushigi/sabishii vonalból

A Nagy PostIt Projekt: sok-sok kilyuggatott PostIt mindenfelé felragaszva.
Nekünk bejött.

Egy lány, aki mindent bekötött. A legjobbak,
bekötött Buddha, bekötött szerszámok, sajnos csak fotón voltak meg.

Fafaragás, mítikus lényekből

Sok-sok doboz egy hatalmas képen, egy szűk szobában. Nyomi, de jó.

Transzpozicionált kumade

Sajnos a művészek nevét elmúlasztottam felírni, gondoltam majd a weblapről kibogarászom, de sajnos, be kell lássam, hogy ez nem fog menni...

Sorban, állunk

Tokyóban képzőművészeti kiállításokra járni nagyon jól lehet; tudjuk, ugye: New York, London, Tokyó..., remek gyűjteményeket szoktak hozni és ugyan nem olcsóak a belépők, de azért megfizethetőek. Ám, ahogy többnyire, itt is van azért egy kis bökkenő: kicsikét sokan vannak. A Tokyói Nemzeti Múzeum legújabb kiállításra* gyakorlatilag a fél tizes nyitásra érkezünk, jó, oké, picit később, és ekkor már ez a látvány fogad:

Tokyói Nemzeti Múzeum, reggel 10 körül. Innen még 30 perc...

Egy hölgy egy "30 perc" feliratú táblát tartva igazítja el az újonnan érkezőket, egy fiatalember pedig, bambusznyelet utánzó, de műanyag, csipkés napernyőket osztogat, utólag is köszi! mi pedig némi hezitálás után beállunk a sor végére. Rövid idő alatt kiderül, meleg van, no meg unalmas is a sorbanállás, hogy ilyenkor a japánok is pont azt csinálják, amit hasonló helyzetben a világ összes más nációja tenne: tolakszanak. Különbségek azért persze vannak; ez itt kérem nem a Balkán, explicit eszközök kizárva! de a célok és az érzelmek azonosak: elé kerülni annak a genyónak, aki elém állt, pedig csak utánam érkezett. Maradnak hát a szoft módszerek: az ügyes helyezkedés, a megüresedő terek gyors betöltése, minősített esetekben a határokon túllépő tolakódótársak tüzes pillantásokkal való méregetése. Alapfokú folyadék-dinamikai ismeretek sem haszontalanok; ez itt kérem nem a Forma 1, az éles kanyarokat nem érdemes a tökéletes íven venni. Vannak különleges, egyéni taktikák is; egy idősebb néni, Japánban az obachanok a tolakodás feketeöves mesterei! bökdösi-tolja maga előtt láthatólag kissé szégyenkező férjét, majd engedelmesen "követi" őt, hiába, van itt még tanulnivaló...

A néni itt már felfejlődött az ékkén használt férje mellé (kalapban)

Fejlődjünk négyes sorokba! szólít fel minket a bejárathoz közeledve egy szigorú szemű, egyenruhás fiatal hölgy és mi engedelmeskedünk és miközben visszaadjuk a kölcsönernyőket, instrukciókat kapunk arra nézve, hogy a múzeum légkondicionált mennyországába hamarosan bejutva mit tehetünk majd és mit nem, az utóbbi lista kicsit terjedelmesebb. Bent sincsenek persze kevesebben, de mi már tudjuk, hogy mi a teendő: előre kell rohanni a teremben, mert mindenki az első néhány képnél tülekedik, ezeket inkább érdemes kihagyni és középről kezdeni. A népszerűbb daraboknál, mint például a Kibi miniszter kalandjai Kínában c. 12. századi tekercsnél, persze újabb hosszú sor áll, lassan araszolnak az üveg előtt. Ehhez nekem már nincs türelmem és helyette inkább a második sorban állva, magasságomat kihasználva kukucskálok rá itt-ott. Az igazán taktikus versenyzők hátulról, jó minőségű katonai távcsövek segítségével élvezik a műveket, legközelebb én is kipróbálom! Ám a nagyobb méretű műveknél, mint például Shohaku gyönyörű, 8 részes, igazából 9, de az egyik elveszett, sárkányos tolóajtó-festménye (fusuma), vagy Hasegawa hatalmas, tigrist ábrázoló paraván-festménye (byóbu) már ez sem megoldás; ide távlat kell, pontosabban kellene, de sajna beleáll elém a többi bámészkodó. Gondolom ezért gyűjti a képeket az, aki teheti...

A sárkány farka

Ez tárlat talán egy kicsit kirívó eset volt, és persze az is lehet, hogy nem zárás előtt egy héttel kellene jönni, de az biztos, hogy nehéz magányosnak lenni Tokyóban egy jobb kiállításon. És persze a sorbanállás Tokyóban nem csak a múzeumok privilégiuma, hanem életforma: sorban állunk a metróban, koncertjegyért, az éttermek előtt, igaz, itt már szerencsére feltalálták a sorbanülést is, a leárazott dizájner-ruha vásáron, sorban állunk, hogy bejöhessünk az országba, majd pedig, hogy elmehessünk, arra pedig, hogy mekkora sor lesz a jegyekért a Sky Tree-hez, még gondolni sem merek...

------------------------------------------------

* A kiállitás egyébiránt szédületesen jó volt, a XIX században elkótyavetyélt, és valamilyen okból leginkább leginkább a Bostoni Képzőművészeti Múzeumban látható, japán remekműveket mutatták be. Részletesen itt: Japanese Masterpieces from the Museum of Fine Arts, Boston

A mindenség egy szál virágban

Az ikebana a virágrendezés művészete - NEM virágkötészet; a menyasszonyi csokrot és a temetési koszorút mások készítik. Létezik egy kevésbé ismert szó is rá: kadó, a virágok útja. A dó - kanjival írva 道 - végződés sokatmondó, mert összekapcsolja a hagyományos japán művészeteket, hiszen a sadó (teaceremónia), shodó (kaligráfia), bushidó (harcművészet), vagy akár a júdó (cselgáncs) mind egy-egy lehetséges út a szellemi elmélyülés, a belső harmónia és végcélként a megvilágosodás felé. 

Az ikebana története visszavezethető a buddhizmus bevezetéséig; a gondosan kidolgozott virágkompozíciók az oltárokat díszítették. A XIV. században, a tokonoma (alkóv) megjelenésével, a virágok állandó otthonra leltek a lakótérben is, majd hamarosan kialakultak az első stílusirányzatok, “iskolák”.

Az ikebana célja, a japán kertekhez hasonlóan, a természet belső szépségének átélése és az ennek érdekében bevetett szellemi, illetve fizikai eszközök is azonosak - szezonalitás, üresség, aszimetria és háromszögekre épülő kompozíció. 

A gyorsan hervadó virágok tökéletesen megtestesítik az ichigoichie (szó szerint egy életben egyszer) gondolatát, az egyedi, megismételhetetlen, enyészettől megérintett szépség élvezetét.

A nyugati művészetek és növények hatására a XX. században kialakult a “szabad stílusú” ikebana, amit a képeken látható Sógetsu iskola is képvisel. Ezt a stílust tanulom én is közel egy évtizede. A Sógetsu-iskola minden évben november elején tartja éves seregszemléjét, ez kihagyhatatlan, de kezdők számára nem a legjobb módja az ikebana megismerésének. A kiállítóteret betöltő, több száz kompozíció harsány színekkel, szokatlan formákkal és anyaghasználattal igyekszik egymást túlharsogni. Metafizikai gondolatok helyett egyre az járt a fejemben, vajon mennyi pénzt költöttek el a gyönyörű, ritka növényekre, amiket először metszőollóval, harapófogóval és egyéb kínzóeszközökkel látványosan formára idomítanak, majd a háromnapos kiállítást követően a szemétre hajítanak. 

Ilyenkor csendben kicsit egyetértek Arthur Koestlerrel, aki 1960-ban megjelent “A lótusz és robot” című könyvében így írt az ikebanáról: “Ha Japánban élnék, megalakítanám a Virágok és Fák Elleni Gonoszságot Megelőző Császári Társaságot”. 

De ez az érzés szerencsére nem sokáig tart és amikor legközelebb ismét rácsodálkozom egy-egy önmagában álló kompozíció időtlen szépségére, egy pillanatra megérzem a mindenséget. 

------------------------------------------ 

További képeket itt lehet még nézegetni a novemberi Sógetsu kiállításról.

Ha ősz, akkor a Hold

Haru wa hana, aki wa tsuki, vagyis, tavasszal a virág, ősszel a Hold, igazít útba az élet dolgaiban a japán közmondás. Így hát, mivel az elmúlt héten szép, tiszta idő volt, munka után elmentünk holdnézőbe a yokohamai Sankei-en kertbe. Az őszi hold tiszteletére a kert este is nyitva tart, a házakat kivilágítják és hagyományos zene szól. A házak tornácain, a holdsugár útjában, áldozatok van elhelyezve; szezonális gyümölcsök (gesztenye, kaki, alma) és virágok (hagi, susuki) és kis, fehér, kerek mochi-gombócok. Az utóbbit, ha ellopják, szerencsét hoz, régen a gyerekek feladata volt erről gondoskodni. A susuki pedig egyfajta spirituális antennaként* is szolgál; ezen keresztül szállhat alá a Hold Szelleme.

Sétálunk egyet a kertben, a nappal barátságos bambuszliget most kisérteties fényben úszik, majd a tóparti fűben ülve hallgatjuk a zenét, egy biwa vinnyogása keretezi az énekes dacoskodó kurjantásait, közben sushit majszolunk egy papírdobozból és próbáljuk megpillantani a nyulat a Holdban. Azért itt is jó a tsukimizni, nem csak a balkonon.

És hogy mit keres a nyúl a holdon? Ez már egy másik történet, de hamarosan ezt is elmeséljük.

---------------------------------------------

* yorishiro (依代) - bővebben a Wikiben angolul

Válságos idők

Ebben a mai nagy válság-inflációban gazdasági-, környezeti-, politikai-, erkölcsi- és még ki tudja még milyen? nem túl nagyerejű mondás, hogy a művészet is válságban van. Ez már csak onnan is látszik, hogy az alkotók már nem is próbálják nézeteiket rám erőltetni, csak halkan, elbizonytalanodott hangon tudakolják, hogy mit tartok ÉN, a tisztelt Befogadó, művészetnek, vagy építészetnek, ezzel is mintegy rám hárítva a felelősséget a döntésemért. Így nem csoda, hogy magam is kissé bizonytalankodva mentem el a múlt héten két kiállításra is: okos dolog-e ez? A Mori Museum of Art-ban azt akarták megtudni tőlem, hogy Can there be art? és segítségképpen fiatal japán művészek legkülönfélébb műfajú - fotó, video, mobil, élőkép - munkáit állították ki. Mert, így a koncepció ha nekem bejön egy kék és fehér szinű gördeszka pálya egy rakás randalírozó fekete ruhás skateboardossal bejött! akkor ez biz'a művészet!

Where is architecture? kérdezték az építészek a National Museum of Modern Art-ban. Hát az biztos, hogy itt nem volt, hiszen a kiállítókat kifejezetten megkérték, hogy NE építészetet, hanem installációkat készítsenek, így a szokásos, kontextusokból kiragadott,

szétretusált,

steril építészeti fotók helyett absztrakt, de helyenként kifejezetten izgalmas és elgondolkodtató műveket láthattunk. Talán ez a lézerfénnyel sávosan bevilágított terem maradt meg a legjobban, az építészt saját bevallása szerint a építkezéseken manapság használatos lézeres mérőeszközök derengő, vöröses fénye ihlette meg. Egy biztos: a rendelkezésre bocsájtott áttetsző műselyem sálakkal remekül lehetett játszani.

Ha még nem említettem volna, Tokyóban kiállításokra menni JÓ. Kiváltképp, ha még ingyenjegyet is kap az ember, mint mi most erre a kettőre.

Ai Wei Wei

A neves kínai minimalista-akcióművésznek és építésznek most megy a kiállítása a Mori Museum of Art-ban. Olyan minimalista dolgok, és ahogy ilyenkor lenni szokott, van aki fikázza, és van aki imádja. Nekem viszonylag bejött, tetszett a képgaléria a Bird Nest stadionról*, a lukak, amin át lehet nézni, az 1 m3-es teakocka, egy érdekes dokumentumfilm vidéki kinaiaknak a kasseli Documentára való utaztatásáról, meg hasonlók. Az építészeti munkákat kifejezetten jónak találtam. Aztán van egy megdöbbentő képsorozat, ahol a művész leejt egy értékes, Tang-korabeli vázát, ami össze is törik, ahogy kell. Ai Wei Wei szerint a váza elejtésével a régi érték ugyan elpusztul, de az akció során új érték keletkezik. A fene tudja, elég perverz, de néha úgy érzem, van benne valami. Vagy mégsem, de mindenesetre elgondolkoztatott.

Aztán volt egy rózsafából kiesztergált Kína-szobor/térkép, 1 m magas, az egyes provinciák külön-külön kis oszlopocskákként megfaragva. Gyönyörű tárgy volt, fantasztikus kidolgozással. De álljunk meg egy pillanatra: az egymásba kapaszkódó provinciák-etnikumok, a sok kis részből összálló egységes egész, ami mellett persze ott vigyorog Taiwan is, naná, hogy! Wei úr, nincs ennek egy kicsit olyan kormánypártias stichje?

Van egy ötletem, Wei úr! Mit szólna, a éjjel beszöknék egy jobb fajta láncfűrésszel és kivágnék ebből a gyönyörű műből, egy darabkát... mondjuk, olyan Tibet-formájút. Ugye, jól értem, hogy akkor is teremtődne új érték?

----------------------------

* társszerző / közreműködő volt a Herzog / de Meuronék mellett, whatever it means...

Tokyo / OFF

(OFF, mert ennek tényleg semmi köze Tokyóhoz, de hát én csináltam a szabályokat és én is szegem meg őket)

Echigo-Tsumari Niigata tartományban van, egy jó megyényi terület Japán közepén, mondhatnánk szívcsakrájában, de nem mondjuk, mert ez a szó mindféle nemkívánatos konnotációktól terhes és ebbe inkább nem mennék bele. Echigo-Tsumariban hegyek vannak és apró rizsföldek, kis házzal ahol obachan* lakik, finom rizs és következésképpen híres saké, télen nagy hó, nyáron forróság, kedves, vendégszerető emberek, egyszóval, minden, mint a mesében, tehát Niigatát szeretni KELL, mert olyan, amilyen Japán valaha volt, vagy talán még ma is az, a képzeletünkben.

A japánok szeretik is, ahogy illik. Jó messziről....

Mert ott lakni, lássuk be, macerás. A földet manapság, ugye, elég zsenánt túrni, más munka meg nem nagyon van, helyette van télen nagy hó, nyáron forróság, stb. Igy hát a fiatalok elmennek, csak obachan marad ott a régi házban, ami már rogyadozik és egyre nyűgösebb fenntartani, így egy idő után obachan kiköltözik egy újba, ami pléhből van ugyan és ronda, de nem kell annyit mászni hozzá és az eső sem folyik be. A régi ház pedig ott marad ebek harmincadján, felveri a gyom és szép lassan összedől. Már csak a művészemberek járnak oda Tokyóból, akik megállapítják, hogy milyen szép, meg, hogy milyen kár. Gondolom, ismerős a történet...

Itt jön a fordulat: a művészemberek a sok szomorkodás után eljutottak arra a pontra, hogy tenni is kőne valamit, mi több, tettek is, megszervezték az Echigo-Tsumari Art Triennal-t, egy háromévenkénti művészeti fesztivált, először 2000-ben, aztán szép sorjában, egyre nagyobbakat, idén már negyedszer. A helyiek eleinte húzódoztak, mit akarnak ezek a tokyói széplelkek? de amikor elkezdtek jönni a turisták hosszú, tömött sorokban, és ennivalót, szállás meg omiyagét** követeltek, akkor megbékéltek a dologgal. Idén már 300 sakuhin, vagyis kiállított mű van, többnyire elhagyatott farmházakban, bezárt iskolákban, gyakran maga a HÁZ a mű, átalakítva, megberhelve. A művészek csak részben helyiek, nagyon sok, egyre több a külföldi, neves művész (magyar sajnos nincs...). A 300 mű között van jónéhány, háát, mondjuk, hogy kevéssé izgalmas, de a többség legalábbis érdekes és néhány egészen kiváló. Mindehez pedig vannak hegyek, apró rizsföldekkel, finom rizs és következésképpen híres saké, vendégszerető emberek – de ezt mintha már említettem volna...

Az egész fesztivál persze japános precizitással zajlik, mindenütt felkészült önkéntesek hada, megdöbbentően jó információs rendszer (térképek, útjelek, website, katalógus), kell is, mert ennélkül vérverítékes lenne megtalálni a sokszor meglehetősen eldugott kis házakban levő alkotásokat négy, félig írástudó gaijinnak egy autóban, de minden ment, mint a karikacsapás. Hát itt töltöttünk egy hosszú hétvégét barátainkkal, erről majd még szerintem irok ezt-azt, elöljáróban néhány fotó.

* nagymama, szélesebb értelemben öreg néni
** ajándék (minden utazás után illik ajándékot vinni a családnak, munkatársaknak)