A Miyake-hadművelet

Alapvetően utálok leárazásokra járni, néhány nyamvadt százalék kedvezmény fejében tolakodni, lökdősödni, küzdeni. A kultúrált vásárlás híve vagyok, inkább fizetek egy kicsit többet, de ne lihegjen egy izzadt bargain-hunter a tarkómon.

De kivétel minden szabály alól van, ez esetben ezt Issey Miyakénak hívják. Aki esetleg nem ismerné e nevet; ő az egyik (ha nem a) leghíresebb japán ruhatervezó, vagy inkább: a divat forradalmára, kultúrikon. Elképesztően gyönyörű ruhák, elképesztő árakon. A Miyake-üzletekben ráadásul leárazások nincsek, ha nem tetszik, ne vedd meg. Van viszont évi kétszer vásár, a kikötőnegyed egyik üres épületében, ahol a rendes ár 20-40%-án lehet hozzájutni ezekhez a kincsekhez, ám ide csak meghívással lehet bejutni.

Az idei nyár végi, augusztusi vásárra viszont szereztünk meghívót itt élő francia építész barátomtól (merci, Manuel!). Ismerve Judit mélyen szántó vonzalmát e brand iránt, nem volt kétséges, hogy ott a helyünk... Egyszer már voltunk egy ilyen Miyake-vásáron, de későn értünk oda, de ami ennél is fontosabb, taktikailag tökéletesen felkészületlenek voltunk, tehetetlenül néztük, ahogy a 4-6-os zárt falanxokba szerveződőtt japán háziasszonyok feldolgozták a ruhákat és mi már csak a maradékban turkálhattunk. Az idén már jobban rákészültünk:

07:01 – indulás otthonról, a felszerelés (szendvics, víz, iPod, újság) a hátizsákban.

07:27 – megérkezünk a helyszínre, a sor már most is terbélyes, az átlagéletkor úgy 55 körül lehet és legalább harmincan állnak előttünk. Ezek a nénik itt éjszakáztak?

07:35 – Jókor érkeztünk, mert alig néhány perc múlva már mögöttünk is állnak vagy huszan, de az Y kromoszómát továbbra is csak én hordozom. A tesztoszteron szint ennek ellenére nem nevezhető alacsonynak...

08:00 – A biztonsági őrők felállítják a kordont és átterelnek mindenkit. A várakozók fegyelmezetten, a sorrend precíz megtartásával sorolnak át.

08:50 - A mögöttünk állók elérkezettnek látják az időt, hogy felöltsék a sertésinfluenza elleni védőmaszkot.

09:16 – Érezhetően nő a feszültség. Az emberek felállnak, összehajtogatják a kisszékeiket, a sor tömörödik. Mindenki felkészül az ütközetre.

09:18 – Kettős sorokba állítanak minket és nyolcas csoportokban a lifthez vezetnek. A liftbe való beszálláskor a csoport tagjait fordított sorrendben engedik be. Először nem értem, de aztán rájövök: azért, mert így aki utoljára száll be, a legjobb pozícióba kerül a kiszálláskor.

09:30 – START! A liftből kilépve a disztingvált japán háziasszonyok fürgén nekiiramodnak. Taktikánk szerint az első fázisban különválunk; Jutka célzottan támadja meg az általa kedvelt sub-brandeket (Me, Pleats, please!, Fete) míg én a mennyiségi mutatókra hajtok; lassan, széles, kaszáló mozdulatokkal haladva igyekszem a lehető legnagyobb mennyiségű ruházati cikket betakarítani a fogasokról.

09:35 – Megtelt a kezem, nem bírok már több ruhát leszedni. Taktikát váltunk, kezdődik a második fázis; mostantól mint szállítóeszköz funkcionálok, Jutkát követve cipelem a begyűjtött nyersanyagot, ő még hozzátesz ezt-azt a kupachoz.

09:42 – Harmadik fázis: megállunk és lepakolunk mert most már tényleg nem birunk több ruhát összeszedni. Kezdődik az Első Válogatás, az árcédulát egyelőre nem nézzük; a cél az, hogy az iniciálisan felhalmozott ca. 30-40 ruhadarabot emberi számosságúra csökkentsük (mondjuk, egy tucatra). Nekem most elsősorban a zsákmány őrzése a feladatom, ill. néha véleménynyilvánításra is fel vagyok kérve.

10:12 – Egyre nagyobb a tömeg. Hirtelen feltűnik Tom Heneghan, egy régi haverom. Elkezdünk dumálni és bár a kezemet a kupacon tartom, egy szemfüles japán néni a hónom alól kicsen egy sálat. Jutka figyelmeztet, hogy ez így nem lesz jó. Elbúcsúzok Tomtól és ráhasalok a ruhakupacra.

10:26 – Sikeresen lecsökkentettük a ruhák számát 14-re. A félredobott ruhákra hiénaként csapnak le a későnjövők. Kezdődik a negyedik fázis; eljött a kemény, fájdalmas döntések ideje, vagyis a Második Válogatás. Két kategóriát hoznuk létre: a Kihagyhatatlant és az Ellenállhatatlant. Jutka újrapróbál mindent, én közben digitális fotókat csinálok, melyeket közösen kielemzünk, a végösszeget pedig az iPodon követjük. A cél, hogy az eredeti keretösszeg kétszeresén belülre kerüljünk...

10:51 – Sikerül eljutni 6 darabhoz ami már csak a budget 182%-ba kerül. Megegyezünk, hogy három éves amortizációt fogunk alkalmazni, így nem borítja fel annyira a családi P/L-t. Fizetünk. A vezérkar a Miyake-hadműveletet sikeresnek nyilvánítja, gyönyörű ruhákat vettünk és hihetetlen mennyiségű pénzt spóroltunk meg (szintén hihetetlen mennységű pénz elköltésével).

Még több Miyake itt: http://www.isseymiyake.co.jp

Breakfast at Kinokuniya

Hétvége van, igy újra felkerekedtem tovább nyalogatni a várost (egyben megenni úgy sem tudnám), kezdjük a Régi Helyen, Omotesanón! Van sok új ház, a modell-sanok változatlanul űrlény módra grasszálnak, a metrólejárók csinos sapkát és randa logót kaptak és megnyugtatásul kollégáimnak ezúton üzenem, hogy a régi iroda még a helyén van*, valamint szintén állnak korábbi létezésünk többi fontosabb sarokpontjai is: az Andersen pékség, a Halas, Dotour, a Madu Café, ez utóbbiba be is ültem. No és a Kinokuniya? a kvitesszenciális gaijin mennyország, ahol, drágán ugyan, de volt ehető kenyér, valódi sajt, sőt, még Tokaji Aszú is akadt**? A Bolt, ami sokáig egymagában tartotta a lelket Tokyo félmillió gaijinjában, ha már nem bírták tovább a rizsen, tófún és halon? Megvan, de alaposan átalakult; a régi, csúnyácska épületet lebontották és egy dögös magasház került a helyére, az új bolt pedig a föld alatt kapott helyet, mint minden rendes szupermarket Tokyoban.

De mi van ezzel a reggelivel?! Hogy lehet egy szupermarketben reggelizni...?

Egyszerű. Besétálok, fogok egy kosarat, a rend kedvéért belerakok valamit, majd álmos képpel sétálgatok fel- és alá. Minden sor végén van egy alkalmazott, ami valami kóstolót kínál. Kuncsorogni nem kell, rám tukmálják a kis falatkákat. Ma áfonyával kezdtem, ez a közönséges áfonya, ez pedig, kérem tisztelettel, a prémium áfonya, méltóztassék megkóstulni! Méltóztatom. Majd méltóztatok még egy kis savanyú algalekvárt, néhány kisebb szendvics-falatkát és egy darab grillezett angolnát, egészen amíg meg nem érkezek a sajtospultig. Ott csinos kis ostyadarabokra van szortírozva és kikészítve vagy hatféle sajt, komoly képpel megeszek néhányat, elgondolkodó arcot vágok és megkérdem, hogy ez melyik? Miután megmutatják, hümmögve méregetem és beteszek a kosaramba egy olcsóbb cheddart, hogy ne érje szó a ház elejét. A kínáló néni ezt látva felderül, okyakusan! kiáltással magához int és rámtukmál még vagy 3-4 féle francia sajtot, hosszasan magyarázva a származási helyeket és az érlelési időket. Látszik, hogy belelkesül attól, hogy értek japánul, pedig csak olyan nagy okosságokat mondok mint, hogy ez jól menne a vörösborhoz, meg hogy tényleg érezni a hosszú érlelést (érezni fenét). Nem mellesleg, azért iszonyú finom sajtokat eszegetek, még ha apró falatkákat is. A végén úgy kell elmenekülnöm a nénitől, mert láthatóan szeretné felmondani az összes sajtot...

Hmmm, valamivel le kellene öblíteni ezt, nézzük meg mi újság a borrészlegnél! Látszik, hogy válság van; a 34.000 yenes Mouton Rothschildra már nincs kiírva, hogy fejenként csak egyet szabad elvinni, mint egyszer régen. Azért a felhozatal még most se rossz és már ott áll a jegesvödör, talán egy kis Cava esne jól így reggel féltizenkettő felé, őőő, milyen évjárat is ez? Utána még egy kis cheese-caket parancsolok, majd a reggelit egy pohár mexikói kávéval fejezem be.

Ez az eljárás egyébként más szupermarketekben is működik, minél drágább, annál inkább, de míg másutt a gaijin csak kuriózum, a Kinokuniyában kifejezetten hajtanak ránk, mi vagyunk a fő célcsoport, a Gazdag Külföldi, akinek csak a legjobb elég jó. De már a japán vásárlók vannak többségében, mert hiába gazdag a gaijin, hülyének azért nem annyira hülye, hogy 8200 yenért vegyen kobe marhát. Félreértés ne essék, nem egy kiló ennyi (ca. 16.000 HUF) hanem 10 deka...

* a legelső irodát az állomás közelében viszont már lebontották

** sajnos, már nem kapható