A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mozi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mozi. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 23., kedd

Dobbal-tánccal

A házunk mellett van egy tér, ritkaság Tokyóban! ide szoktak az ingatlanosok mindenféle "ibentó"-t szervezni, ez a katakana megfelelője az "event"-nek, különféle termékbemutatók és vásárok, nyáron sörsátor, hétvégenként biopiac, némelyik nem is rossz. És itt kap helyet az éves rendes matsuri is, az itt lakók szervezésében.

Idén is körbehurcolászták a mikoshit, de erről már írtam itt, valamint itt is, úgyhogy ugorgyunk! utána pedig egy dobzenekar szórakoztatta a tisztelt publikumot. Kisebb-nagyobb dobok részegen történő püfölése sok nép lelkéhez áll közel, a japánoknál a taikó szintén ősi hagyomány, de az ilyen előadás-szerű dobzenekarok, hivatalos nevükön kumi-daikó, csak az 50-es évektől kezdtek elterjedni. A leghíresebb közülük a Sado szigeti Kodó lett, miután már láttam egy párat élőben, az kell mondjam: méltán. De ez nem jelenti, hogy mást ne lenne érdemes megnézni, így ez is egészen jó volt, íme egy kis ízelitő:


És akkor egy csajos rész; a taikóban ugyanis a nők is szerepelhetnek, igaz, a legnagyobb dobokhoz azért nem nagyon engedik őket:


A taikóban a show legalább annyira fontos, mint a hangzás, és mivel a zenészek fizikai igénybevétele jócskán meghaladja egy szinfónikus zenekarét, kedves látvány ez férfi- és női szemnek egyaránt.

A sminknek is rendben kell lennie
A fiúk hasizomból nyomják
Az előadás után nem ért véget a buli, mert ekkor kezdődött az össztánc! A matsuri-zene jellegzetes, szinkópás ritmusára összegyűlt a környék, képtelen vagyok kikerülni a modoros kifejezést, apraja-nagyja, és hamarosan egy jó kis mamidiszkó alakult ki: 80-pluszos nénik ropták az 5-minuszos kislányokkal, és közötte mindenki más.


Lehetne persze cinikusan mondani, hogy bejött az ingatlanosok számitása: jó lett a buli, de azt hiszem itt most nem erről volt szó; gyakran meglepő látni, hogy a világvárosi felszin alatt még mennyire erősek Tokyóban a helyi közösségek és ez a fajta jó értelemben vett "falusiasság" adja meg a városnak azt a rejtett báját, ami oly kedves az itt lakó idegennek.

Korhatár nélküli táncelőadás

2010. július 28., szerda

Waterworks

Ha van fireworks akkor kell legyen waterworks is, gondolták Tokyóban és lőn, megszületett a vizijáték. Vagy tüzi-vizijáték. Vizitüzijáték. Whatever. A lényeg, hogy vizet kell a levegőbe spriccolni, lehetőleg jó magasra, és miközben aláhull, megvilágítani szines reflektorokkal vagy lézerrel. Nem hangzik túl szofisztikálnak, de kellő fantáziával, technikával és persze pénzzel a japánok bármit képesek elbonyolítani, ami ez esetben egyértelműen a dolog javára szolgált és így minden este kétszer negyedórás kis mizuhanabi-showban gyönyörködhet az összegyűlt publikum. Ráadásul, mivel a tüzijáték-rakéták helyett aláhulló víz senkiben sem tesz kárt, akinek úgy tetszik, közel is mehet, és zuhanyozhat, így nem csak a látványban gyönyörködhetünk, de hűsölni is lehet közben! Ha kicsit na jó: sokkal fiatalabb lennék, biztosan én is félmeztelenül, kurjongatva-visongva hemperegtem volna a gyepen. Így csak egy mojitóval a kezemben és bölcs mosollyal az arcomon irigykedve néztem a hancúrozást, de ez sem volt rossz.

Az egész hepaj persze a Két Torony vetélkedésének újabb fejezeteként is betudható, hiszen a Roppongi Hills-en is próbálkoznak mindenféle kánikulai hűsítéssel: hidegpára-spriccelés, sörkert, koncertek. De azt kell mondjam, ismét csak a Midtown volt a kreatívabb...

Tehát akkor a képek és egy rövid videó hmm, egész jól sikerült!













2010. február 26., péntek

Két Kitano

Úgy alakult, hogy a minap megnéztem két Takeshi Kitano, vagy ahogy itt őt ismerik: Beat Takeshi, filmet, az egyiket ő rendezte, a másikban főszereplő. Mindkettő egy-egy életttörténet, az első volt a későbbi, az "Akhilleusz és a teknősbéka" (Akiresu to Kame) című, ez Kitano legutolsó saját rendezésű (2008-as) filmje. Egy művész fejlődét kiséri végig, a gyerekzseniségtől az öregkori elbutulásig. Ő az Akhilleusz, aki kergeti a művészet-, vagy inkább az elismertség-teknősbékát és sohasem éri utól, pedig mindent megtesz, amit a galériása tanácsol neki, tanulmányozza a klasszikusokat, próbál eredeti lenni, akcióművészetet művel, festéket fröcsköl, de semmi, a fránya közönség csak nem akar rákattani. Közben elhidegül a lányától, elüldözi feleségét és próbálgatja magát is megöngyilkolni, de még ebben sem sikeres. A végén, a "siker" küszöbén, amikor egy fiatal pár végre megvenné a Műként prezentált talált, horpadt kólásdobozt, újra megjelenik anyu és hazatotyognak.

A film ritmusát az adja meg, hogy időről-időre valaki felakasztja magát benne vagy leugrik valami magas helyről. A tanulság - kár a sikert hajszolni, add inkább önmagad (vagy: ami nem megy, azt ne erőltessük?) - elég szájbarágós, a szinészek játékán átüt a rettegett "japán iskola"; a mesterkélt, eröltetett, szappanopera-színjátszás* és Kitano hiába hozza jól a monomániás művészembert, ez kevés egy kétórás filmre, ráadásul a művész ifjúkorát egy tehetségtelen, lóarcú moron játsza, aki csak abban kapcsolható a Kitano-karakterhez, hogy próbál szomorú képet vágni. Gyenge, 3/10.

A második, vagy inkább első, mert ez 2004-ben született, "Vér és csont" (Chi to hone), ugyan nem az ő rendezése, de erősen érződik rajta a Mester hatása, főleg a lappangó, fel-fel lobbanó hiper-agresszió. Egy Japánban élő koreai családfő élete, már a téma is izgalmas Japánban! egy afféle koreai Gyulabá, konkrétan egy vérnősző barom, aki megtanulta, hogy aki gyenge, az elpusztul, ezért rendszeresen egy vascsővel fegyelmezi asszonyait és különböző fészekaljakból származó rebellis kölykeit, ügyelve, hogy a család kiskorú tagjai ilyenkor nézőként jelen legyenek, úgy tanul a gyerek. Kim bácsi Koreából jön Osakába még a háború előtt, kamabokó** üzemet gründol, kizsákmányol, megerőszakol, lever, gusztustalan kukacos hússal eteti szeretteit, közben fészekalja gyereket nemz és általában is rettegésben tartja a környéket. Az akasztott emberek és a hídról való leugrások itt sem hiányoznak, Kim bácsi vaskézzel uralkodik a klánon, majd ahogy öregszik, lassan fölé kerekednek a fiatalabb alfa-hímek és a végén elgyengülve, de agresszivitásában és rosszindulatában nem megtörve szenderül jobblétre, ősei földjén, Észak-Koreában.

Amellett, hogy megtudhatjuk, milyen lehetett egy hagyományos koreai család szeretetteljes légkörében nevelkedni, erről a rendező, Yoichi Sai, lévén maga is zainichi, nyilván első kézből rendelkezik tapasztalatokkal, a film a koreai japánok sorskanyarjairól is szól; az elnyomatásról és megaláztatásról a Dai-Nippon*** korszakban, a Kim Ir Sen iiránti lelkesedésről, gondolta valaki, hogy az ötvenes években önszántukból tömegesen emigráltak a koreaiak a kommunista rezsimbe Japánból? ez tényleg az "it seemed to be a good idea at that time" minősített esete...! és általában arról a zárt, belterjes világról amiben a Japánban élő, idehurcolt vagy önszántából jött, majdnem egymillió koreai él még ma is, saját szokásaikkal, nyelvükkel (japánul sem tud mindenki), gyakran állampolgárság nélkül.

Bevallom, nem értettem pontosan a film összes mélyebb rétegét és a családi viszonyok is végig némiképp rejtélyesek maradtak, akit épp lefejel Kim bácsi, az a fia, a sógora, vagy egy új karakter? ez főleg annak köszönhető, hogy a film jó fele koreaiul, japán felirattal, köszi! a másik pedig valami förtelmes, yakuza-szlenggel tarkított osakai tájszólásban volt hallható. Mindazonáltal a film erős volt, tele remek jelenetekkel, többnyire persze valami agresszív cselekedethez kapcsolva, de hát a Kitano-iskola már csak ilyen, na. Ütős, 7/10 (azért nem ártott volna rövidebbre vágni)

---------------------------------------

* beugrott, hogy talán ezt elkerülendő játszik és mozgatja szinészeit Kitano az "eszköztelenség eszközével", mert ez valóban fényévekkel jobb, mint amikor megpróbálják "eljátszani" a karaktert, brrr.
** egy halból processzált és ennek megfelelően halízű, gumi-állagú étel, rámenbe is teszik, vagy csak úgy
*** Nagy-Japán, a háború előtti hóditásakkal Koreát, Taiwant és sok melanéz szigetet magában foglaló birodalom

2009. szeptember 21., hétfő

Matsuri

Japánban minden rendes városnak vagy kerületnek van matsuri-ja, vagyis fesztiválja, vagy akár mondhatnánk: bucsúja, évente egyszer, többnyire a helyi shitó szentély rendezésében. Ilyenkor általában körbeviszik a mikoshi-t, ami egy hordozható szentély, talán, hogy az ott lakozó helyi kisisten, a kamisama, mint egy kiskutya, megjelölhesse a körzetét. A dolog időnként látványosabb és/vagy vadabb formákat is felvehet, van, ahol a fiatalok olajozott póznákra másznak, jeges vízbe merítkeznek, vagy épp görgő szálfákon csúsznak alá egy meredélyen; mindegy, csak fájjon és be lehessen közben rúgni, ez utóbbi ugyanis szerves része a történésnek, és itt ne csak afféle szalonspiccre gondoljunk, hanem rendes, fekvehányós lerészegedésre.

Ő láthatólag már ráérzett a matsuri lényegére
A matsuri kiváló alkalom a helyiekkel való vegyüléshez, ha eleget bámészkodik az ember, akkor előbb-utóbb felajánlják, vagy inkább berángatják, a cipelők közé, izzadj te is, vazze! utána meg jól leitatják; a kettő értelemszerűen szoros árukapcsolásban van, külön-külön egyik sem működik. Tegnap itt, Roppongi Icchómében cipelték a mikoshit, én ezúttal megmaradtam a hűvös kivülálló szerepében, inkább fotóztam és nem törtem össze a kamerát. Ime az eredmény:

Az se baj, ha esik az eső
Egyet előre, egyet hátra
Multikulti matsuri
És akkor egy mozi is: