Játékbirkózás

A minap szemtanúja voltam, ahogy a sushizóból kifelé menet két éltes japán salaríman egymásnak esik, lefogták egymás kezét, szabályosan birkóztak, jó, persze, részegek voltak, de ez este 9 után alapértelmezés! de az alkoholos intoxikáció Kairótól keletre még nem vonja magával automatikusan a fizikai agressziót. Aztán láttam, hogy az egyik sportember kezében megvillan egy tízezres bankó és akkor már tudtam; játékbirkózásról van itt szó, a cél a pénznek az ellenfél zsebébe való csempészése, lehetőleg észrevétlenül, de ezt a fogalmat persze az elfogyasztott alkohol meglehetőst relativizálja. A másik pontosan tudta, miről van szó, elszántan védekezett, nem, nem, ő akarja állni a számlát! de a végkimenetelt mindenki előre tudta, ezt az erőviszonyok, ki kinek a feljebbvalója, lekötelezettje, vásárlója, dönti el, és az egész csak színjáték, a látszat kedvéért, mint ahogy a Török Szultán és a Csülök időnként összeverte egymást, annak idején. A mi két salarímenünk időközben már bágyadtabban hadakozott, hiszen pontosan tudták, hogy ki lesz a győztes, a tízezres a gyengébbik fél zsebében landolt, a világ rendje helyreállt.

A mai este úgy alakult, hogy a játékbirkózást élesben is kipróbálhattam. Egy maratoni míting után a Fontos Kliens javasolta, hogy menjünk el inni egyet. Az ilyen meghívás kissé kínos, miért is nem nekem jutott az eszembe? de visszautasítani nem lehet. A helyzet erősen aimai; egyfelől ugye, ő hívott meg, tehát akkor fizessen is, de másfelől én akarok rásózni ezt-azt, így ő az okyakusan, ergó mégiscsak én fizessek, de fel lehet a dolgot úgy is fogni, hogy nagylelkű japán szamuráj megvendégelni kicsi gyámoltalan külföldi, ekkor megint csak ő, natehátakkormost mi van? Mindegy, megtapogatom a bukszám, majd csak lesz valahogy! A vacsora remekül sikerült, megtárgyaltuk a sakék minőségét Tottori prefektúrában, a Senkaku szigetek hovatartozását, valamint a női hónaaljszőrzet elterjedtségét a 80-as évekbeli Magyarlandon, egyszóval minden olyan témát, ami két negyven-something bizniszment érdekelhet, a végén volt persze üzlet is, csak finoman és szőrmentén, ahogy ez ilyenkor illik, hiszen itt a male bonding a lényeg, hogy kisarjadjon a bizalom, ennek pedig a közös berúgás a legfőbb biztosítéka. Ám minden jóság véget ér egyszer és közeledett az igazság pillanata, ki fizet? Éreztem, hogy pozícióim gyengék: én ültem belül, ő rendelt és egyáltalán, végig házigazda módjára viselkedett, mindegy, gondoltam, azért küzdeni kell! a látszat-dolog fontos, ha vége lesz, nekiesek, lejátékbirkózom és ha nem megy másként, hát a szájába tömök egy tízezrest, számlát remélem, azért majd ad róla.

A fizetést nagyon diszkréten és észrevétlenül csinálták, a Fontos Kliens nagy lendülettel magyarázott valamit, madár vagy potyka? a Beója közben eltűnt egy időre és amikor visszatért, már biztos voltam benne, hogy itt ma nekem nem osztanak lapot, de legalább méltósággal kell veszíteni! így amikor felálltunk az asztaltól, elővettem a tárcámat, hogy fizessek, ám a Fontos Kliens leintett, hogy ez már el van intézve, én ekkor megdöbbent, sőt egyenesen kétségbeesett arcot vágtam, nem, nem lehet, hogy ilyen csúfság essen meg velem, segítséget keresően a Beóra néztem, de ő is jelezte, hogy NEM, ez már bevégeztetett. Tudtam, hogy az etikett most azt követelné meg, hogy megragadjam a Fontos Kliens karját és hátracsavarjam, majd másik kezemmel pedig egy tűzőgép segítségével a ruhájához csíptessem, vagy még inkább pillanat-ragasztóval a homlokára ragasszam a tízezrest, majd hagyjam, hogy a Beó hátulról egy viperával leterítsen és vérbe fagyva ott hagyjon az izagaya előtt, a pénzt pedig búcsúzóul az arcomba vágja, a látszat kedvéért.

Ám végül nem mertem megütni, helyette inkább gyáván megköszöntem a vacsorát. Még sokat kell tanulnom.