2010. szeptember 29., szerda

Akasaka lunch: ha rajtam múlik


Ott tartottunk, hogy ha nem hatok oda, akkor nagy valószinűséggel a Három Hely egyikében kötünk ki ebédre. Nem mondanám, hogy ez dráma lenne, de én ennél szabadabb szellem vagyok, és kritiériumok nagy részét, különösen az ötven méteres hatókört nem tekintem magamra nézve kötelezőnek. Másfelől pedig, valamilyen formában minden shachónak rajta kell hagyni a keze nyomát a cégén, hogy aztán évek múlva elfátyolozott hangon mondhassák az öreg munkatársak az újaknak: oda a Kobachi shachó idejében jártunk sokat. Azt majd csak csendben, magukban teszik hozzá, hogy de hál'Istennek, most már nem kell.

A Spanyol

Hivatalos nevén Gran Via igazából megfelel az össze irodai kritériumnak, igaz, egy kicsit kímélőek az adagok, de valamiért, ha én nem nyomom, akkor nem merül fel. Kellemes kis hely, az utcára is ki lehet ülni, igaz, nem szoktunk, és 1000-ért adnak egy kis elő-tapast (saláta, pici sonkával, tortilla és valami ismeretlen, de finom kulimász, kenyéren) főételt és a szokásos kávé/tea/hot/ice italválasztékot. Főételként pedig van paella, valami halétel (változó), és egy igazi spanyol specialitás, a hamburger, de mindamellett ez sem rossz. A háttérben megy a TV, amit általában ugyan nem szeretek, de itt valami helyi csatornát nyomnak és Akasakában vidám dolog spanyol karattyolást hallgatni vagy főleg a focivébé idején a hazai meccsek végtelenített visszajátszásait bámulni. Este is ettem már itt, kétszer is, először Judittal, de akkor annyira azért nem jött be, másodszor pont ma este, egy üzleti vacsorán, erről jutott eszembe, hogy tartozom az Akasaka Lunch sorozat folytatásával, és mit tesz Isten, ma egész jó volt.
7/10

A djangó

Erről már írtam egyszer, csak utána fedeztem fel, hogy tulképpen ebédelni is lehet jönni, ide hébe-hóba még a többiek maguktól is elmerészkednek. Az ambiance nappal is kiváló, és a kaja sem rossz: 1000 yenért először adnak egy érdekes, mély ízű algalevest, majd főételként lehet lunch-boxot kérni, ez a legnépszerübb, rizzsel, kis hallal, rántott csirkedarabokkal meg más ezzel-azzal, a "mai spegettit" illetve állandó műsorszámként mentaikó-spagettit. Ez utóbbiról érdemes külön is szólni; a mentaikó tőkehal-ikra, rózsaszín, krémszerű, picit csípős és nagyon finom legutóbb a Jangara rámen kapcsán volt róla szó, az ezzel készül spagetti az egyik klasszikus "wafú"* spagetti, először ódzkodtam tőle, de rájöttem, hogy teljesen jó, miért is ne? keveredjenek csak a kultúrák! A végén kávé-tea, kis dumcsi, ha ide megyünk, épp, hogy csak beleférünk az egy órás ebédszünetbe!
8/10

A Kocsma

Ez abszolute az én felfedezésem, egy kis mellékutcában van, pár lépésre az irodától, de senki sem ismerte! ráadásul majdnem bele is illik az öt kritériumba, csak a negyedikből (férjenek be 5-6-an is!) lóg egy kevéssé ki, mert pultos rendszerű és meglehetős kicsiny, emiatt ide akkor szoktam elrángatni a kollágákat, ha csak ketten vagy maximum hárman megyünk. A Kocsma becsületes neve Gaby, és echte ír, csapolt Guiness is van, de ilyen dekadenciát délben nem engedünk meg magunknak. Egy fiatal pár (?) a személyzet (tulaj?), a srác a séf és ő alapvetően a húst süti, nem is keveset, a lány pedig veszi fel a rendelést, adja a salátát, italt (itt is egy ezresért az egész cuccot) és nagyon kedves. A menü három naponta változik, a legjobb, amikor disznóhúst grilleznek, amikor először tévedtem be ide akkor is ez volt, és nagyon bejött. De nem rossz a dry curry-jük és a shógayaki-juk sem, a minap pedig remek hideg disznóhús volt szézámmagos szósszal. Ha itt ebédelek, akkor biztosan nem kell délután kisurranom onigirit venni...
7/10

A Niigatai

Na végre, egy japán étterem! Esshu a becsületes neve, csak soha nem ugrik be, így én nevezem el "niigatainak", mert, hogy Niigata prefektúrából való a hely. Ezt a többiek mutatták meg nekem, vesztükre! amikor megunták, hogy állandóan unszolom őket, hogy nincs-e valami más ebédelőhely. Az Esshu egy klasszikus japán izagaya, vannak benne négyfős asztalok és ál-zashiki** stílusú kis külön-helyiségek (ide hatan is simán beférünk), meg egy vicces kis alkóv, ahol le kell venni a cipőt és utána széken ülni... A lunchnek fantasztikus ár-értékaránnya van, 890 jenért kapunk egy hatalmas settó-t, amiben van miso-leves, kis sashimi, sült hal vagy nimono (főtt étel), tsukemono (savanyúság-szerűség) és még egy pici kiegészítő fogás is (agedófu, vagy valami más, attól függően, hogy melyik lunchsetet esszük) + mellé tea, rogyásig. A sült halak nagyon finomak, kedvencem a gindara, és a kollégák szerint itt a rizs különösen jó hiába, Niigata! ezt én ugyan annyira nem veszem le, de az egész hellyel általában igen jóban vagyok, talán megkockáztatnám; ez a kedvencem, és minden héten eljövök ide egyszer, a többieket is elrángatom és addig erőszakoskodom, míg újra és újra el nem ismerik hogy tényleg finom és olcsó, persze tudom, hogy a pokol fenekére kívánnak, hogy ennyit járatom őket, hiszen majdnem el kell menni az állomásig és az már közel öt perc.
8/10

A következő folytatásban megnézzük, melyek azok a helyek, ahová csak egyedül merek ebédelni menni...

---------------------------------------

* japán stílusú 和風
** amikor a tatamin ülünk, de a lábunknak van egy luk, és nem kell törökülésben kuporogni. Manapság már szinte ez a standard...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése