Akasaka lunch: hagyományos japán ízek

Ha ez az étterem Budapesten lenne, a neve valószínűleg "Kislugas vendégő" volna, "magyaros ízek" alcímmel. A Matsunoya* a kvitesszenciális japán shokudó** kicsit felturbózott esete, elegánsabb környezetben, halk jazz zenével, elvégre Akasakában vagyunk! de az étlapon minden standard fogás megtalálható amit egy, a hagyományos étkezést előtérbe helyező, de emellett kalóriára is vágyó japán sararíman kívánhat: tonkatsu (rántott hús), nikujaga (húsos krumpli; kis túlzással a paprikás krumpli hozzávetőleges megfelelője) különféle sült halak, rántott királyrák, de azért sobatészta is van.

Ide csak egyedül szoktam jönni, nem mintha a felhozatal a kollégáim szemszögéből nézve kifogásolható lenne, de ütközik a második és a negyedik kritériummal: nem adnak kávét, ne foglalják a helyet az új vendégek elől! és több emberre nehéz helyet kapni. Egyedül viszont általában gyorsan leültetnek a pultnál, jó, de akkor mit is együnk ma? Tél van, tehát kaki-szezon, ez a kaki nem az a kaki, nem kétséges, ilyenkor kakifurai-t vagyis rántott osztrigát kell enni. Mindig is irónikusnak találtam, hogy a japánok, akik szinte minden tengeri állatot a maga természetes, tengerből kiragadott állapotában szeretnek fogyasztani, pont az osztrigát, az egyetlent, amit Európában hajlandóak vagyunk nyersen enni, főzik-sütik, de hát az élet bonyolult, a rántott kaki pedig finom. Teljesen más jellege van, mint a nyers osztrigának, hiányzik annak buja, sikamlós jellege és tengerillatú aromája, ám van helyette egy mélyebb, kissé állatias íz, de ez is jó. A panír persze pankóból*** van, így nem annyira olajos, mint otthon és vékonyra reszelt nyers káposztát adnak hozzá, valamint egy kis tsukemonót (savanyúság) és persze egy nagy csésze rizst és misoshirut. Így 950 yenbe kerül, de ha még rádobunk egy százast, akkor a misoshiru helyett tonjirut kapunk, ez disznócsontból (ld. még: tonkotsu) főtt leves, amiben kevés disznóhús, sárgarépa, gobó (magyarul bojtorján, virága alapján én egyszerűen csak bogáncsnak hívnám) és satoimó (taro, magyarul állítólag tárónak fordítandó) van; nagyon finom és laktató, igazi téli "comfort food", ahogy az angol találóan mondja.

Amikor kijön a kakifurai teishoku, először is leveszem a fedőt a misoshiru tetejéről és óvatosan belekortyolok. Majd tekerek pár csepp citromot a kakira, nyomok rá egy keveset a barnaszószos flakonból, a pálcikával megragadom és oldalvást megmerítem a kis tálkában mellékelt hagymás majonézben és arcom mögé helyezem. Ezek után egy darabig a számon keresztül lihegve gyógyítgatom újonnan szerzett égési sebeimet, tudniillik a rántott osztriga belseje igen forró szokik lenni, és szentségelek, hogy erről megint elfelejtkeztem. Majd bekapok egy falás rizst, mellé egy kis káposztalevelet, vagy tsukemonót. Ezt a műveletsort, misoshiru, kaki, majonéz, lihegés, rizs, káposzta, még ötször megismétlem, hat darab rántott osztriga jár a teishokuhoz, az utolsó két darabnál a szájon át való lihegés már elmarad, majd iszok egy pohár teát, felállok, fizetek és elégedetten, fütyürészve távozom.

Értékelés: 7/10

--------------------------------------------

* 松乃家, vagyis a "Fenyő otthona"; elég standard étteremnév Japánban

** kisvendéglő, olcsó étterem

*** japán zsemlemorzsa, könnyebb, mint az otthoni