Tokyo / OFF

(OFF, mert ennek tényleg semmi köze Tokyóhoz, de hát én csináltam a szabályokat és én is szegem meg őket)

Echigo-Tsumari Niigata tartományban van, egy jó megyényi terület Japán közepén, mondhatnánk szívcsakrájában, de nem mondjuk, mert ez a szó mindféle nemkívánatos konnotációktól terhes és ebbe inkább nem mennék bele. Echigo-Tsumariban hegyek vannak és apró rizsföldek, kis házzal ahol obachan* lakik, finom rizs és következésképpen híres saké, télen nagy hó, nyáron forróság, kedves, vendégszerető emberek, egyszóval, minden, mint a mesében, tehát Niigatát szeretni KELL, mert olyan, amilyen Japán valaha volt, vagy talán még ma is az, a képzeletünkben.

A japánok szeretik is, ahogy illik. Jó messziről....

Mert ott lakni, lássuk be, macerás. A földet manapság, ugye, elég zsenánt túrni, más munka meg nem nagyon van, helyette van télen nagy hó, nyáron forróság, stb. Igy hát a fiatalok elmennek, csak obachan marad ott a régi házban, ami már rogyadozik és egyre nyűgösebb fenntartani, így egy idő után obachan kiköltözik egy újba, ami pléhből van ugyan és ronda, de nem kell annyit mászni hozzá és az eső sem folyik be. A régi ház pedig ott marad ebek harmincadján, felveri a gyom és szép lassan összedől. Már csak a művészemberek járnak oda Tokyóból, akik megállapítják, hogy milyen szép, meg, hogy milyen kár. Gondolom, ismerős a történet...

Itt jön a fordulat: a művészemberek a sok szomorkodás után eljutottak arra a pontra, hogy tenni is kőne valamit, mi több, tettek is, megszervezték az Echigo-Tsumari Art Triennal-t, egy háromévenkénti művészeti fesztivált, először 2000-ben, aztán szép sorjában, egyre nagyobbakat, idén már negyedszer. A helyiek eleinte húzódoztak, mit akarnak ezek a tokyói széplelkek? de amikor elkezdtek jönni a turisták hosszú, tömött sorokban, és ennivalót, szállás meg omiyagét** követeltek, akkor megbékéltek a dologgal. Idén már 300 sakuhin, vagyis kiállított mű van, többnyire elhagyatott farmházakban, bezárt iskolákban, gyakran maga a HÁZ a mű, átalakítva, megberhelve. A művészek csak részben helyiek, nagyon sok, egyre több a külföldi, neves művész (magyar sajnos nincs...). A 300 mű között van jónéhány, háát, mondjuk, hogy kevéssé izgalmas, de a többség legalábbis érdekes és néhány egészen kiváló. Mindehez pedig vannak hegyek, apró rizsföldekkel, finom rizs és következésképpen híres saké, vendégszerető emberek – de ezt mintha már említettem volna...

Az egész fesztivál persze japános precizitással zajlik, mindenütt felkészült önkéntesek hada, megdöbbentően jó információs rendszer (térképek, útjelek, website, katalógus), kell is, mert ennélkül vérverítékes lenne megtalálni a sokszor meglehetősen eldugott kis házakban levő alkotásokat négy, félig írástudó gaijinnak egy autóban, de minden ment, mint a karikacsapás. Hát itt töltöttünk egy hosszú hétvégét barátainkkal, erről majd még szerintem irok ezt-azt, elöljáróban néhány fotó.

* nagymama, szélesebb értelemben öreg néni
** ajándék (minden utazás után illik ajándékot vinni a családnak, munkatársaknak)