Lépések

Ahogy kilépek a gépből, gyomorszájon vág a párás levegő; a repülőtér légkondicionált épületéig vezető néhány méteres folyosó elég ahhoz, hogy emlékezzek; milyen is lesz a nyár Japánban. Baktatok a hosszú folyosókon, nocsak, újabban minden ki van írva koreaiul is? fel- és leszállok a mozgójárdákra, „ashimotoni gochūi kudasai” ismételgeti monoton udvariassággal egy női hang és én tényleg vigyázok, hogy ne botoljak el, majd az útlevél ellenőrzésnél engedelmesen bedugom a két mutatóujjamat az ujjlenyomat-szkennerbe, régen az itt lakó gaijinokat kezelték potenciális bűnözőként, úgy látszik, most a turistákon a sor, közben nézem a képernyőn a stilizált Fujisant és mosolygok, mert fotóznak is, a csomagkiadónál egy egyenruhás bácsi elkapja a futószalagról érkező bőröndöket, hogy ne puffanjanak akkorát, majd megigazítja, hogy szépen álljanak, hiába, ez is kell a teljes foglalkoztatáshoz, végzek a vámvizsgálattal, nyílik a tolóajtó, kilépek, vagy belépek? most már tényleg Japánban vagyok.