Hétvége van, igy újra felkerekedtem tovább nyalogatni a várost (egyben megenni úgy sem tudnám), kezdjük a Régi Helyen, Omotesanón! Van sok új ház, a modell-sanok változatlanul űrlény módra grasszálnak, a metrólejárók csinos sapkát és randa logót kaptak és megnyugtatásul kollégáimnak ezúton üzenem, hogy a régi iroda még a helyén van*, valamint szintén állnak korábbi létezésünk többi fontosabb sarokpontjai is: az Andersen pékség, a Halas, Dotour, a Madu Café, ez utóbbiba be is ültem. No és a Kinokuniya? a kvitesszenciális gaijin mennyország, ahol, drágán ugyan, de volt ehető kenyér, valódi sajt, sőt, még Tokaji Aszú is akadt**? A Bolt, ami sokáig egymagában tartotta a lelket Tokyo félmillió gaijinjában, ha már nem bírták tovább a rizsen, tófún és halon? Megvan, de alaposan átalakult; a régi, csúnyácska épületet lebontották és egy dögös magasház került a helyére, az új bolt pedig a föld alatt kapott helyet, mint minden rendes szupermarket Tokyoban.
De mi van ezzel a reggelivel?! Hogy lehet egy szupermarketben reggelizni...?
Egyszerű. Besétálok, fogok egy kosarat, a rend kedvéért belerakok valamit, majd álmos képpel sétálgatok fel- és alá. Minden sor végén van egy alkalmazott, ami valami kóstolót kínál. Kuncsorogni nem kell, rám tukmálják a kis falatkákat. Ma áfonyával kezdtem, ez a közönséges áfonya, ez pedig, kérem tisztelettel, a prémium áfonya, méltóztassék megkóstulni! Méltóztatom. Majd méltóztatok még egy kis savanyú algalekvárt, néhány kisebb szendvics-falatkát és egy darab grillezett angolnát, egészen amíg meg nem érkezek a sajtospultig. Ott csinos kis ostyadarabokra van szortírozva és kikészítve vagy hatféle sajt, komoly képpel megeszek néhányat, elgondolkodó arcot vágok és megkérdem, hogy ez melyik? Miután megmutatják, hümmögve méregetem és beteszek a kosaramba egy olcsóbb cheddart, hogy ne érje szó a ház elejét. A kínáló néni ezt látva felderül, okyakusan! kiáltással magához int és rámtukmál még vagy 3-4 féle francia sajtot, hosszasan magyarázva a származási helyeket és az érlelési időket. Látszik, hogy belelkesül attól, hogy értek japánul, pedig csak olyan nagy okosságokat mondok mint, hogy ez jól menne a vörösborhoz, meg hogy tényleg érezni a hosszú érlelést (érezni fenét). Nem mellesleg, azért iszonyú finom sajtokat eszegetek, még ha apró falatkákat is. A végén úgy kell elmenekülnöm a nénitől, mert láthatóan szeretné felmondani az összes sajtot...
Hmmm, valamivel le kellene öblíteni ezt, nézzük meg mi újság a borrészlegnél! Látszik, hogy válság van; a 34.000 yenes Mouton Rothschildra már nincs kiírva, hogy fejenként csak egyet szabad elvinni, mint egyszer régen. Azért a felhozatal még most se rossz és már ott áll a jegesvödör, talán egy kis Cava esne jól így reggel féltizenkettő felé, őőő, milyen évjárat is ez? Utána még egy kis cheese-caket parancsolok, majd a reggelit egy pohár mexikói kávéval fejezem be.
Ez az eljárás egyébként más szupermarketekben is működik, minél drágább, annál inkább, de míg másutt a gaijin csak kuriózum, a Kinokuniyában kifejezetten hajtanak ránk, mi vagyunk a fő célcsoport, a Gazdag Külföldi, akinek csak a legjobb elég jó. De már a japán vásárlók vannak többségében, mert hiába gazdag a gaijin, hülyének azért nem annyira hülye, hogy 8200 yenért vegyen kobe marhát. Félreértés ne essék, nem egy kiló ennyi (ca. 16.000 HUF) hanem 10 deka...
* a legelső irodát az állomás közelében viszont már lebontották
** sajnos, már nem kapható
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése