Szubjektív kertkalauz - 2

Akkor hát folytassuk, ahol a múltkor abbahagytuk:

Júliusban az asagao (hajnalka)

Hajnalkát kár a kertekben keresgélni, helyette menjünk el az Iriya Kishibojin templom környékén tartott piacra és élvezzük a hajdani Edo hangulatát felidéző nyüzsgést, a fejpántos árusok kiabálását, a reggeli forgatagot. Minél korábban kell menni, mert a hajnalka hamar összezárja szirmait!

Augusztusban a hasu (lótusz)

Nyáron az Ueno park szélén elterülő Shinobazu-tó felületét teljesen eltakarják a vízcseppektől szikrázó, kerek, zöld levelek, kiszorítva a télen itt úszkáló fekete kacsákat. A levelek fölé pedig hatalmas, rózsaszín lótuszkelyhek emelkednek.

Szeptemberben a hagi (bokorhere)

Az őszi napéjegyenlőség környékén virágzó bokrot, amely egy népszerű édességnek is kölcsönözte a nevét, a központi fekvésű Shinjuku Gyoenben érdemes keresni. A kertben az adott hónapban nyíló virágokról ingyenes térképet osztogatnak a bejáratnál.

Októberben a kosumosu (pillangóvirág)

A Shówa császár emlékét őrző park alatt állítólag katonai atombunkerek rejlenek — de ez sem a látogatókat, sem a pillangóvirágmezőt nem zavarja.

Novemberben a kiku (krizantém) A Meiji szentély kapuja elé helyezett, könnycsepp alakra trenírozott krizantém kvinteszenciális japán fotótéma.

és az ichó (Ginkgo biloba, páfrányfenyő)

Az Aoyama dórira merőleges ‘Icho Namiki’ sugárutat elegánsan metszett, karcsú páfrányfenyők szegélyezik, dupla fasort alkotva. Derűs, őszi napokon mintha aranylemezek borítanák a fákat.

Decemberben a kóyó (őszi falevelek)

A tehetős Asakura család hajdani háza a divatos, nyüzsgő Daikanyama negyed szélén áll, de ennek ellenére kevesen látogatják. Talán, mert a városban van, de a hagyományos japán ház körül a juharfalevelek csak december elején váltanak színt.

Síléccel sincs párja

A japán közvélekedés úgy tartja, hogy a Fuji-san, nem, NEM, sohasem Fujiyama! inkább nézni való, nem pedig megmászásra. Sok igazság van ebben, egyfelől, mert csodálatosan szép hegy; a japán nemzeti mitológia alapja, a Földanya égnek meredő fallosza, már ha szabad ilyen veretes képzavarral élnem, három-és-fél kilométer magas matematikai egyenlet, megannyi remekmű és giccs ihletője, a Megkerülhetetlen, az Utólérhetetlen, az Egyetlen. Talán nem véletlen, hogy szokták néha a nevét 不二-nak is írni, ez pedig azt jelenti: nincs párja*.

Másfelől, mert megmászni nem feltétlen akkora élmény, különösen nem az nyáron, az úgynevezett mászószezonban, többezer társunkkal együtt taposni a véget érni nem akaró, egyhangú, poros salaklejtőt, ahonnan, ellentétben a többi környező heggyel, még a Fuji-sant sem lehet látni. 

Mindezek ellenére mégiscsak meg kell mászni a Fuji-sant, és nem csak a "mert ott van" mallorizmusa miatt, hanem, hogy utána jobban, mélyebben tudjuk élvezni eredeti küldetését, a gyönyörködtetést. Mert egészen másképp nézünk arra a hegyre, ami már megvolt, mint arra, ami "csak úgy" ott van.

Egy gyakran idézett japán közmondás szerint, aki a Fuji-sant egyszer megmássza, az bölcs ember, de aki másodszor is, az bolond. Nomármost, én jó tizenöt éve egyszer már bölcs lettem, de a bölcsességbe is bele lehet unni, ezért úgy döntöttem, hogy újra nekivágok, de ezúttal síléccel. Ám rendnek kell lennie, és én már a legelején megígértem, hogy túrasítörténetekkel nem untatom itt a Kedves Olvasót, így hát, akit érdekel, kénytelen lesz átfáradni a Csússz és mássz! blog idevágó oldalára, hogy megtudja: sikerült-e másodszor is megmásznom a Fujit**? Vagy ha ez túl macerás, itt meg lehet nézni a képeket.

--------------------------------------- 

* Egészen pontosan: "nem kettő". A Fuji nevének standard írása egyébként 富士, ami valami olyasmit jelent, hogy "gazdag harcos"

** A dolog már egy jó hónapja, május végén esett meg, vélhetőleg van aki tudja már a végét, de hát ez most kicsit lassú szülés volt...

Szubjektív kertkalauz - 1

Hűvös, szeles, esős tavaszunk volt eddig; a cseresznye alig egy hét alatt levirágzott, a lilaakác pedig még addig sem tartott ki. Egy hete beköszönt az esős évszak, de talán lesz még néhány szép napunk, hogy élvezzük a soron következő virágot, az íriszt. A virágokról és az évszakokról már írtam; ezek közül néhány itt olvasható: tél, kora tavasz, tavasz, nyár, kora ősz, ősz. Ezennel pedig megosztom személyes, teljesen pártos és szubjektív kertkalauzomat is. Jó csavargást!




Januárban a tsubaki (kamélia)


Városszerte mindenhol virít a kamélia és eddig még nem találtam meg 'a helyet', de talán a Rikugien kert lesz az, ahol az árnyas részén hatalmasra nőttek a kaméliabokrok.



Februárban az ume (szilvavirág)


A Koishikawa Kórakuen kertjét legszívesebben minden virághoz beírnám; de a szilvafa liget különösen szép.


Yushima Tenjin — a tudás szellemének szentelt templomot februárban ellepik a sikeres egyetemi felvételiért fohászkodó táblácskák és a fehér, rózsaszín, vörös szilvavirágok.



Márciusban a nanohana (repce)


A Hama Rikyú kert ilyenkor a legszebb, ahol a sárga repcemező egy tavaszi, vidéki kirándulásra emlékeztet.



Március-április fordulóján a sakura (cseresznyevirág)

Chidorigafuchi mentén és a vizesárok túloldalán, a császári palota megközelíthetetlen lejtőin, hatalmas, ősi fák borulnak a víztükör fölé.


A botrányos miniszteri látogatásokról és a jobboldali pártok felvonulásáról hírhedt Yasukuni jinja szentély a második világháborúban elhunyt hősök / háborús bűnösök (nem kívánt törlendő) szelleme mellett egy rejtett kertnek is otthont ad, ahol a rózsaszín szirmokkal borított tóban hatalmasra nőtt aranyhalak úszkálnak.


A legöregebb, legfeketébb, leggöcsörtösebb fák az Aoyama temetőben találhatók.


Spain zaka, Roppongi icchome — mert ide csak le kell sétálnunk és máris élvezhetjük a boltívként összeboruló faágak alatt az esti kivilágítást.


A Rikugien kert bejáratánál egy hatalmas shidarezakura fa áll, amit esténként kivilágítanak.



Áprilisban a takenoko (bambuszrügy)


A kamakurai Hokokuji Temple nincs éppen közel hozzánk, de megér egy külön utat. A fiatal hajtások mint megannyi “alien” bukkannak fel a bambuszligetben, és egy kis teaházban még matchát is lehet inni.

...

és a tsutsuji (azálea)


Ha sikerül tökéletesen időzítenünk, akkor a Nezu Jinja kertjében a virágok teljesen belepik az azálea bokrokat. Egyetlen levél sem látszik ki, így mintha hatalmas gombóc fagyik sorakoznának egymás mellett; vanília, eper, málna.

Májusban a fuji (lilaakác)


A Kameido-Tenjin szentélyt tavak és hidak sorozatán keresztül lehet megközelíteni; a vízparton álló pergolákra pedig lila és fehér virágfürtös, ősöreg cserjék csavarodnak.

..

...és a shakuyaku (pünkösdi rózsa) meg a botan (peónia)

Az Ueno Toshogu templom kertje nem nagy, de a görög meander mintára emlékeztető útvonal megsokszorozza a méreteit; a virágokat fehér papírernyők védik a nap ellen.



Júniusban a hanashóbu (írisz)


A Nezu múzeum évente egyszer bemutatja legféltettebb kincsét, Ogata Korin 1705-ben festett paravánját az arany háttérre festett íriszekkel — miközben a kerti tóban virító íriszek mintha csak a képről szöktek volna meg.

...

és az ajisai (hortenzia)


A Hakusai szentély árnyékos kertjében csupa-csupa kék hortenzia virágzik.

A folytatás már meg is érkezett.

Sorban, állunk

Tokyóban képzőművészeti kiállításokra járni nagyon jól lehet; tudjuk, ugye: New York, London, Tokyó..., remek gyűjteményeket szoktak hozni és ugyan nem olcsóak a belépők, de azért megfizethetőek. Ám, ahogy többnyire, itt is van azért egy kis bökkenő: kicsikét sokan vannak. A Tokyói Nemzeti Múzeum legújabb kiállításra* gyakorlatilag a fél tizes nyitásra érkezünk, jó, oké, picit később, és ekkor már ez a látvány fogad:

Tokyói Nemzeti Múzeum, reggel 10 körül. Innen még 30 perc...

Egy hölgy egy "30 perc" feliratú táblát tartva igazítja el az újonnan érkezőket, egy fiatalember pedig, bambusznyelet utánzó, de műanyag, csipkés napernyőket osztogat, utólag is köszi! mi pedig némi hezitálás után beállunk a sor végére. Rövid idő alatt kiderül, meleg van, no meg unalmas is a sorbanállás, hogy ilyenkor a japánok is pont azt csinálják, amit hasonló helyzetben a világ összes más nációja tenne: tolakszanak. Különbségek azért persze vannak; ez itt kérem nem a Balkán, explicit eszközök kizárva! de a célok és az érzelmek azonosak: elé kerülni annak a genyónak, aki elém állt, pedig csak utánam érkezett. Maradnak hát a szoft módszerek: az ügyes helyezkedés, a megüresedő terek gyors betöltése, minősített esetekben a határokon túllépő tolakódótársak tüzes pillantásokkal való méregetése. Alapfokú folyadék-dinamikai ismeretek sem haszontalanok; ez itt kérem nem a Forma 1, az éles kanyarokat nem érdemes a tökéletes íven venni. Vannak különleges, egyéni taktikák is; egy idősebb néni, Japánban az obachanok a tolakodás feketeöves mesterei! bökdösi-tolja maga előtt láthatólag kissé szégyenkező férjét, majd engedelmesen "követi" őt, hiába, van itt még tanulnivaló...

A néni itt már felfejlődött az ékkén használt férje mellé (kalapban)

Fejlődjünk négyes sorokba! szólít fel minket a bejárathoz közeledve egy szigorú szemű, egyenruhás fiatal hölgy és mi engedelmeskedünk és miközben visszaadjuk a kölcsönernyőket, instrukciókat kapunk arra nézve, hogy a múzeum légkondicionált mennyországába hamarosan bejutva mit tehetünk majd és mit nem, az utóbbi lista kicsit terjedelmesebb. Bent sincsenek persze kevesebben, de mi már tudjuk, hogy mi a teendő: előre kell rohanni a teremben, mert mindenki az első néhány képnél tülekedik, ezeket inkább érdemes kihagyni és középről kezdeni. A népszerűbb daraboknál, mint például a Kibi miniszter kalandjai Kínában c. 12. századi tekercsnél, persze újabb hosszú sor áll, lassan araszolnak az üveg előtt. Ehhez nekem már nincs türelmem és helyette inkább a második sorban állva, magasságomat kihasználva kukucskálok rá itt-ott. Az igazán taktikus versenyzők hátulról, jó minőségű katonai távcsövek segítségével élvezik a műveket, legközelebb én is kipróbálom! Ám a nagyobb méretű műveknél, mint például Shohaku gyönyörű, 8 részes, igazából 9, de az egyik elveszett, sárkányos tolóajtó-festménye (fusuma), vagy Hasegawa hatalmas, tigrist ábrázoló paraván-festménye (byóbu) már ez sem megoldás; ide távlat kell, pontosabban kellene, de sajna beleáll elém a többi bámészkodó. Gondolom ezért gyűjti a képeket az, aki teheti...

A sárkány farka

Ez tárlat talán egy kicsit kirívó eset volt, és persze az is lehet, hogy nem zárás előtt egy héttel kellene jönni, de az biztos, hogy nehéz magányosnak lenni Tokyóban egy jobb kiállításon. És persze a sorbanállás Tokyóban nem csak a múzeumok privilégiuma, hanem életforma: sorban állunk a metróban, koncertjegyért, az éttermek előtt, igaz, itt már szerencsére feltalálták a sorbanülést is, a leárazott dizájner-ruha vásáron, sorban állunk, hogy bejöhessünk az országba, majd pedig, hogy elmehessünk, arra pedig, hogy mekkora sor lesz a jegyekért a Sky Tree-hez, még gondolni sem merek...

------------------------------------------------

* A kiállitás egyébiránt szédületesen jó volt, a XIX században elkótyavetyélt, és valamilyen okból leginkább leginkább a Bostoni Képzőművészeti Múzeumban látható, japán remekműveket mutatták be. Részletesen itt: Japanese Masterpieces from the Museum of Fine Arts, Boston

New Akasaka Lunch - az első 6 nap

Már említettem, új irodába költöztünk, nem messze a régitől, Akasaka-Mitsuke állomás közelébe. Nagyon jópofa a lokáció, két világ határán van az épület: a főhomlokzat a Sotobori-dórira néz, elegáns és bizniszlájk, de a hátsó kijáraton egyenesen Akasaka enyhén ayashii negyedébe jutunk, bárok és  mulatók, van itt még "only for Japanese" masszázsszalon is, na és persze éttermek, dögivel. Ehhez képest az előző iroda környéke szinte kültelek volt, ez itt pedig maga a kulináris epicentrum. Egyszóval lesz itt munka bőven, lássuk hát, miként telt az első néhány nap, csak azért nem első hét, mert egyik nap el kellett mennem délben:

Első nap: Chinese Cafe 8

Ahogy ilyenkor illik, az első nap a többiekkel együtt mentem ki kajázni, és amikor egy pillanatra lankadt a koncentrációm, a kollégák azonnal betértek az első kínai csehóba, ami azzal büszkélkedett, hogy 24 órán át tart nyitva. Mondjuk ettől még lehetett volna jó, de nem volt az: az alagsori helyiség leginkább egy menza és egy diszkó keresztezésére emlékeztetett, az is valahol Peking külvárosában; borzalmas, csicsás berendezés, óriási képernyőn hangtalanul ökörködő japán tarentó-show, közben középhangos euró-diszkó a boldog emlékű 70-es évek összes lényegesebb slágerével. De még mindig adhattak volna azért ehető kaját, ám a menedzsment valami okból úgy döntött, hogy inkább langyos kápsztalevesben úszkáló robbantott, rágós kacsamaradványokat kínál ebédre, mellé egy adag nyers káposztát, ízetlen tojáslevest és minden bizonnyal egy tisztességes adag nátrium-glutamát-ot (MSG) is. Q.E.D., az egyik tokyói zabaközpont kellős közepén is lehet pusztítóan szar kaját enni, gusztustalan környezetben.

Ár: 550 yen - de ezért a kajáért ez is nagyon sok.

Ítélet:  10/2 - De csak mert nem lettem beteg tőle.

Második nap: Yama-den Maru / 山傳丸

Az előző nap fiaskója után nem akartam újabb buktába belefutni és megcéloztam azt az izagayát, amire már korábban mondták a kollégák: híres hely. Az ilyenek általában nem szoktak csalódást okozni, csak éppen sorba kell állni. Mivel én ezen a napon elég későn mentem ebédelni, ez már ilyenkor nem volt gond, igaz, hogy cserében a menük egy része már elfogyott. A maradékból én a halasat választottam, hatalmas adag főtt halat kaptam édes-szójás szószban, mellé egy remek, bár nagyon szálkás hallevest moszattal és egy, nem is annyira, kis sashimit. Jó volt, bár a hal kicsit száraz, de azért ez a hely feltétlen patronálásra érdemes.

Ár: 950 JPY - standard

Ítélet:  10/8 - Jó lesz ez, máskor is jövünk.

Harmadik nap: Palermo

Most már azért legyen valami yóshoku is, gondoltam magamban és elkezdtem vadászni valami olaszt. Van választék bőven, de az első jobban kinéző hely tele volt, így mentem tovább az állomás felé és végül a Palermo nevű éttermben kötöttem ki, ahol spagetti menükből lehetett válogatni. Én bevállaltam egy wafú spagettit, bevallom, újabban megkedveltem ezeket a kissé perverz East-West fúziós cuccokat, tintahal - spenót - tokhalikra kombináció, de bejött, jó volt a tészta, érdekes a szósz, és azt is értékeltem, hogy adtak egy darab bagettet, amivel ki lehetett törölni a szószt a tányérból a végén. 

Ár: 980 JPY - Spagettiért kicsit azért drága...

Ítélet: 10/7 - ...de azért ez egy jó kis olasz hely.

Negyedik nap: Mermaid

Késésben voltam, egykor mentem le kajálni és fél kettőre már jöttek hozzám, francba a kulináriával, bekapok egy hamburgert, mondtam először, de aztán eszembe jutott, hogy a Mermaidben, ez a környék kultikus angol kocsmája, legendás Happy Hourral, biztosan tudok valamit gyorsan enni, és ráadásul a napsütésben ki lehet majd ülni a padokra kocsma elé, egyszóval ideális. És ha már angol kocsma, legyen fish & chips, ahogy kell. A rántott halban nem is kellett csalódnom, hatalmas volt, a panír nem volt leégve és a belseje puha volt és omlós. Enyhén hagymás majonéz volt hozzá és sztékburgonya, amit meglocsoltam egy kis ecettel, remek volt, kár, hogy a déli sörözés Tokyóban nem fér bele a japán üzleti kulturába... ám az idővel erősen elgaloppíroztam magam; húsz percig tartott, míg elkészült, frissen fogták vajon a halat? a másik rejtély pedig az volt, hogy vajon ezen a nem túlzottan komplikált ételen mi kerülhet ennyibe? Na mindegy, finom volt és szépen sütött a nap.

Ár: 1300 JPY - ez azért ebédre kicsit húzós

Ítélet: 10/7 - De máskor, ha sietek, biztosan nem ide jövök. És spórolni sem.

Ötödik nap: Yebisu Bar

Ismét a kollégákkal bóklásztunk, a gravitáció persze megint csak a közeli kínaiba vonzotta a többieket, NEM, jelentettem ki sachói tekintélyem teljes bevetésével, oda többet én nem megyek, így aztán kénytelen-kelletlen nekivágtak velem Akasakának, hogy csúcsidőben találjunk egy új helyet, mert ehhez is ragaszkodtam. Dél után volt 10 perccel, ez a lehető kegrosszabb idő, minden étterem tele van ilyenkor, harmadszori-negyedszeri próbálkozásra bejutottunk egy Yebisu Bar nevű helyre. A Yebisu az egyik legjobb japán sör, nekem legalábbis a kedvencem, és itt komoly választék volt; pale ale, red beer és egyéb finomságok, de nem akartam a közmorált rombolni, egyszer majd bevizsgálom este is, mondtam magamban. A menüt egészen jólkinéző serpenyős hamburgerek dominálták, kértem hát egy avokádósat, dupla adag rizzsel, mert mi mással is ennék Japánban a hamburgert? megettük, jó volt.

Ár: 900 yen

Ítélet: 10/7 - A hamburger sportágban teljesen korrekt versenyző volt.

Hatodik nap: Yagenbori / やげんぼり

Még az előző napi étteremvadászaton vettem észre ezt a kis mellékutcát egy érdekesnek kinéző étteremmel, biztató nyüzsgés volt. A japánok nem hülyék, ha ételről van szó, így idejében nekiindultam és így még a tömeg előtt be tudtam surranni a bejárati norenen át a szép, régi japán házba. Odabenn tatamis szobák, nagy, körbeülhető asztalok és szép régi tárgyak fogadtak, és nem utolsósorban csinos, kimonós pincérnők. Az elsők között voltam, leültettek egy üres asztalhoz és persze szóltak, hogy ez aiseki lesz, vagyis mások is odaülnek majd. Jöttek is, először két nő, majd egy másik, majd újra kettő, míg csakhamar nyolcan ültük körül az asztalt, hét japán irodista nő + én. Körbenézve rájöttem, hogy ez nem valami kivételes véletlen; az éttermben  az X kromoszóma erősen túlreprezentált volt, konkrétan a szakácsokon kívül én voltam az egyetlen hímnemű a ca. 40 fős étteremben. Még jó, hogy beengedtek... A magyarázat a menüben lehetett; a kaja kyótoi volt, tofu és más kifinomultságok, ez úgy látszik, nem macsó. Macsó vagy nem: nagyon finom volt az ebéd, yamaimo-ban, ez egy fehéres, takonyszerű lé, hegyi burgonya reszelék, imádom! úszkáló apró tonhaldarabok, ikra és még más finomságok, ezt kellett ráönteni a cédrusfa-dobozban hozott, tökéletesre főzött! rizsre és volt még hozzá apró szárított hal, egy nagy tál vadítóan jó tsukemono (savanyúság) és egy hibátlan tofus vörösmiso-leves. Megdöbbentően jó ebéd volt, ráadásul, ami egy ilyen étteremben egyáltalában nem triviális, még jól is laktam, mint a duda. Jegyezzük hát meg: Yagenbori. Kifelé menet egy háromfős férfitársaság tanulmányozta az étlapot, de végül nem merték bevállalni. Pedig...

Ár: 1050 yen - a minőséghez képest potomság

Ítélet: 10/10 - Ide visszajövök, de csak titokban, mert még kétségbevonják a nemi identitásomat a cégben.

A hevenyészett felmérés eredményeképp kijelenthetem, hogy a környék határozottan élhető, lehet itt majd jókat enni, de azért persze itt is észnél kell lenni. További, mélyrehatóbb kutatások elvégzéséhez a szerkesztőség szponzorok jelentkezését szivesen fogadja!

Eclipse Breakfast

Zsúfolt hétvége volt; szombaton költöztünk az irodával, vasárnap a szokásos születésnapi croquet-party a barátokkal, hétfőn reggel gyűrűs napfogyatkozás... Az utóbbi megrendezése kisebbfajta elégtétel volt, miután örök sajnálatomra a '99-es magyarországiról japánbeli elfoglaltságaim okán nem láttam, pedig állítólag jobb volt, mint a rendszerváltás (ti. arról is lemaradtam).

Így hát rá is készültünk a barátokkal erősen; Judit összeszervezett egy Napfogyatkozás Reggelit; angolul frappánsabb: Eclipse Breakfast, amire végül heten bírtuk annyira összeszedni magunkat hétfőn, hogy reggel hétkor találkozzunk a Császári Palota előtti nagy fenyőfás-füves parkban. Annál is inkább adekvát dolog falatozás közben nézni a kihúnyó napot, mert a napfogyatkozás japán neve - nisshoku - azt jelenti, hogy napevés. Rendben, akkor a Hold a Napot, mi azért inkább sonkát sajttal...

A napfogyatkozás élvezetében az időjárás kulcsszereplő; egy randa esős idő akár ötven-száz év várakozásra is kényszerítheti a peches érdeklődőt. Majdnemhogy mi is így jártunk... hét végén ugyan szép volt az idő, még hajnalban, sőt, még a napfogyatkozás alatt is kék volt az ég, csak éppen nem arra ahol a Napot ették, na ne, ilyen pechünk nem lehet...! aztán szerencsére időnként ki-ki bukkant a nap, sőt, többnyire még a felhőkön át is lehetett látni a körvonalát. Akkora nagy áhitat azért nem volt: bár korántsem voltunk egyedül a parkban, de nem volt valami nagy a tömeg és ugyan mi bepróbálkoztunk egy bágyadt tapssal az esemény csúcspontján, amikor pont középen volt a nap, de ez nem kapott visszhangot, nem állt le a forgalom, nem hallgattak el a madarak és nem támadt fel a szél kisértetiesen. Egy homeless bácsi a közelünkben pedig nemes egyszerűséggel átaludta az egészet, megvárja inkább a következőt? Hiába, mégiscsak a teljes napfogyatkozás ennek a műfajnak a Paganinija...

Mindazonáltal nagyon szép volt az égi jövés-menés, pompás és felemelő érzés élőben figyelni, ahogy ezek a golyóbisok mozognak a világűrben. És nem utolsósorban: barátokkal piknik-reggelizni munkába menetel előtt sem rossz dolog. Meg is állapítottuk; tulajdonképpen lehetne ilyet csinálni napfogyatkozás nélkül is...

------------------------------------------

Mégsokkaltöbb kép itt látható, a fotózásra egyébként nem igazán készültem, csak elvittem a gépemet, majd-csak-lesz-valahogy alapon, és megszeppenve láttam, hogy a komolyabb fotós arcok mind állvánnyal és sötét szűrővel felszerelkezve vonultak ki. Máskor, ha az ember csak úgy nappal szemben lő egyet, abból azért általában lesz valami, igaz, most is lett: egy bazi nagy fehérség, hát ez most nem jött be, még akkor sem, ha lecsavartam az ISO-t takaréklángra. Utána azzal próbálkoztam, hogy kölcsönkértem Chi full-face napbanéző-lemezét és a lencse elé tartom. Így jó is lett az expozició, csak épp nem volt hajlandó fókuszálni, igen, próbálkoztam a manuál móddal is, míg aztán feladtam, majd nézegetem inkább az interneten mások képeit. Végül az időjárás segített, ugyanis olyan sok felhő jött, hogy már szabad szemmel is nyugodtan a napba lehetett nézni, ekkor újra elkezdtem kattogtatni, csak úgy kézből, érzésből, és egészen tűrhető képek lettek.

All sorts of bikes - 8

Mire jó egy ilyen IZÉ? mert biciklizni nyilván nem lehet vele, ez egyértelmű. Lehetne mondjuk esernyőket tartani benne és építészeknek is jó lenne, mert a tervlapok összehajtás nélkül beleférnének. Ha pedig páncélozva lenne, alkalmas lenne fedezéknek ellenséges pergőtűz esetére. Vagy ez a tökéletes piknik-bringa; összecsukom, beteszem a csomagtartóba, kiviszem a zöldbe, ráfektetem egy fatuskóra és kész az asztal!

Csak egyet nem értek; minek a kerék rá?