Sorban, állunk

Tokyóban képzőművészeti kiállításokra járni nagyon jól lehet; tudjuk, ugye: New York, London, Tokyó..., remek gyűjteményeket szoktak hozni és ugyan nem olcsóak a belépők, de azért megfizethetőek. Ám, ahogy többnyire, itt is van azért egy kis bökkenő: kicsikét sokan vannak. A Tokyói Nemzeti Múzeum legújabb kiállításra* gyakorlatilag a fél tizes nyitásra érkezünk, jó, oké, picit később, és ekkor már ez a látvány fogad:

Tokyói Nemzeti Múzeum, reggel 10 körül. Innen még 30 perc...

Egy hölgy egy "30 perc" feliratú táblát tartva igazítja el az újonnan érkezőket, egy fiatalember pedig, bambusznyelet utánzó, de műanyag, csipkés napernyőket osztogat, utólag is köszi! mi pedig némi hezitálás után beállunk a sor végére. Rövid idő alatt kiderül, meleg van, no meg unalmas is a sorbanállás, hogy ilyenkor a japánok is pont azt csinálják, amit hasonló helyzetben a világ összes más nációja tenne: tolakszanak. Különbségek azért persze vannak; ez itt kérem nem a Balkán, explicit eszközök kizárva! de a célok és az érzelmek azonosak: elé kerülni annak a genyónak, aki elém állt, pedig csak utánam érkezett. Maradnak hát a szoft módszerek: az ügyes helyezkedés, a megüresedő terek gyors betöltése, minősített esetekben a határokon túllépő tolakódótársak tüzes pillantásokkal való méregetése. Alapfokú folyadék-dinamikai ismeretek sem haszontalanok; ez itt kérem nem a Forma 1, az éles kanyarokat nem érdemes a tökéletes íven venni. Vannak különleges, egyéni taktikák is; egy idősebb néni, Japánban az obachanok a tolakodás feketeöves mesterei! bökdösi-tolja maga előtt láthatólag kissé szégyenkező férjét, majd engedelmesen "követi" őt, hiába, van itt még tanulnivaló...

A néni itt már felfejlődött az ékkén használt férje mellé (kalapban)

Fejlődjünk négyes sorokba! szólít fel minket a bejárathoz közeledve egy szigorú szemű, egyenruhás fiatal hölgy és mi engedelmeskedünk és miközben visszaadjuk a kölcsönernyőket, instrukciókat kapunk arra nézve, hogy a múzeum légkondicionált mennyországába hamarosan bejutva mit tehetünk majd és mit nem, az utóbbi lista kicsit terjedelmesebb. Bent sincsenek persze kevesebben, de mi már tudjuk, hogy mi a teendő: előre kell rohanni a teremben, mert mindenki az első néhány képnél tülekedik, ezeket inkább érdemes kihagyni és középről kezdeni. A népszerűbb daraboknál, mint például a Kibi miniszter kalandjai Kínában c. 12. századi tekercsnél, persze újabb hosszú sor áll, lassan araszolnak az üveg előtt. Ehhez nekem már nincs türelmem és helyette inkább a második sorban állva, magasságomat kihasználva kukucskálok rá itt-ott. Az igazán taktikus versenyzők hátulról, jó minőségű katonai távcsövek segítségével élvezik a műveket, legközelebb én is kipróbálom! Ám a nagyobb méretű műveknél, mint például Shohaku gyönyörű, 8 részes, igazából 9, de az egyik elveszett, sárkányos tolóajtó-festménye (fusuma), vagy Hasegawa hatalmas, tigrist ábrázoló paraván-festménye (byóbu) már ez sem megoldás; ide távlat kell, pontosabban kellene, de sajna beleáll elém a többi bámészkodó. Gondolom ezért gyűjti a képeket az, aki teheti...

A sárkány farka

Ez tárlat talán egy kicsit kirívó eset volt, és persze az is lehet, hogy nem zárás előtt egy héttel kellene jönni, de az biztos, hogy nehéz magányosnak lenni Tokyóban egy jobb kiállításon. És persze a sorbanállás Tokyóban nem csak a múzeumok privilégiuma, hanem életforma: sorban állunk a metróban, koncertjegyért, az éttermek előtt, igaz, itt már szerencsére feltalálták a sorbanülést is, a leárazott dizájner-ruha vásáron, sorban állunk, hogy bejöhessünk az országba, majd pedig, hogy elmehessünk, arra pedig, hogy mekkora sor lesz a jegyekért a Sky Tree-hez, még gondolni sem merek...

------------------------------------------------

* A kiállitás egyébiránt szédületesen jó volt, a XIX században elkótyavetyélt, és valamilyen okból leginkább leginkább a Bostoni Képzőművészeti Múzeumban látható, japán remekműveket mutatták be. Részletesen itt: Japanese Masterpieces from the Museum of Fine Arts, Boston