Fuji-san X 10

Nemrégiben megírta az Index, és hát akkor biztosan így van, hogy hamarosan újra kitör a Fujisan, összeomlik és hamuval borítja be Tokyót. Így legfőbb ideje, hogy összeszedjem a Fuji-sanos képeimet, mert három év alatt összegyűlt már néhány, hogy még legyen idő összehasonlítani az igazival... Lássuk csak, legyen mondjuk ez a tíz:

Fuji-san valamiért egy jó darabig rejtőzködött előlem. Ez volt az első próbálkozás, láthatóan hagy maga mögött még némi kívánnivalót.

Másodszorra legalább az alja már látszott, de ez még mindig nem volt az igazi. 

Így aztán, hogy láthassam, kénytelen voltam eljárni búcsúkba... (Tanabata fesztivál, Hiratsuka)

... vagy pedig szimbólikus kertekbe (Kórakuen, Tokyó).

Aztán egy kirándulás végén, alkonyatkor végre! megláttam... (Ótakeyama)

Utána már rendszeresen, minden évszakban, megmutatta magát, így láttam ősszel (Tanodake),

...télen (Kintoki-san),

majd pedig az idén tavasszal pedig egészen közelről is, először felfelé....

...majd lefelé, ekkor már kicsit gyorsabban.

És végül nyáron, alig két hete, egy mágikus naplemente alkalmával, a Kagenuma beachről.

Remélem azért, hogy még sokáig egyben marad. Kár lenne érte.

Miért ronda?

Ott hagytuk abba, hogy "rendben, eltűnt a Régi, de miért szükségszerű, hogy az Új ennyire jellegtelenül ronda legyen?". Vagy másképpen: hogy lehet, hogy akik régen ezekben laktak, most ilyeneket építenek?

Kezdjük egy diszklémerrel, bár itt kevésbé divatos a bloggereket hitelrontásért perelni, nyilván, temérdek gyönyörű, új ház van Japánban, de ezek jó, ha az összes épület egy százalékát teszik ki*, oké, Tokyó belvárosában mondjuk öt, ezeket meg lehet tekinteni, rendkívül profin prezentálva, ám rendszerint a kontextusuktól megfosztva, a kurrens építészeti magazinokban, ezért gondolhatja az egyszeri építészhallgató, hogy Japán afféle építészeti Csodaország. Azért is van ez így, mert a középületekkel általában kevesebb baj van; bár a közízlés Japánban is vevő lenne sokmindenféle rondaságra, ám mivel a kontraszelekció kevésbé szerves része a japán államigazgatásnak, szemben mondjuk a magyarral, ezért a nagyobb állami megrendeléseknél kiszűrik az olyasfajta borzalmakat, mint például a magyar Nemzeti Színház**.

National Art Center in Tokyo - by Kisho Kurokawa

Ami a maradék 99%-ot illeti, az építész, már, ha volt egyáltalán és nem csak egy katalógusból választott a megrendelő, szemmel láthatólag nem forgolódott éjszakánként álmatlanul, hogy megfelelőek-e a térarányok, vagy hogy illik-e a városképbe a homlokzat, leadta a rajzokat és annyi. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a rondaság legfőbb oka nem ez, vagyis hogy az egyes épületek csúnyák, hanem az összevisszaság; a stílusok, formák és anyagok kavalkádja, jobban mondva káosza. De hadd tegyek itt először is egy kijelentést, ami látszólag ellentmond annak, amit a témáról eddig írtam: régen sem volt ez másképp. Értem ezalatt, hogy a japán rezidenciális építészet mindig is pragmatikus volt; az emberek azt építettek, amire éppen szükségük volt, úgy, ahogy az maguk körül látták, és abból, ami elérhető volt. Sok a gyerek, szűk a ház? nosza, építsünk hozzá még egy szobát! Asszonyt hozott haza a fiú? húzzunk rá egy emeletet! Így, ha jobban megnézzük a szép régi japán lakóházakat, azok is erősen kaotikusak és ad-hoc jellegűek voltak.

Régi gányolás - Narai

A különbség az, hogy régen az egymástól való eltérések sokkal kisebb amplitúdó mentén mozogtak; annó a shogunátus Nemzeti Együttműködési Rendszere hatékonyan kiszűrte a kártékony idegen befolyást, televízió és internet még nemigen volt, a néhány apró kereskedelmi enklávét elhagyó  bátor gaijinnak pedig rendszerint levágták a fejét. Így a japán építettő nem tudhatta, nem láthatta, és így nem is kívánta meg, hogy milyen háza van Jockeynak Dallasban vagy Paulinának Cancúnban. Utánzásra maradt hát a helyi gazdag kereskedő, annak a várúr, végső soron pedig a shogun, illetve a császári udvar, így viszonylag könnyű volt stílusban maradni. Ma egy építtető, és ne legyünk egyoldalúak, az építész is, szabadon kurkászhat az épületek nemzetközi mintakönyvében, hm... legyen a homlokzat spanyol koloniális? vagy új-angliai? vagy esetleg, mintegy kurriózum gyanánt, JAPÁN ***?

Tessék választani!

Ami az elérhető anyagválasztékot illeti, nyilvánvaló, hogy régebben jóval szűkösebb volt: kő, cserép, agyag, papír, vászon és legelsősorban is: fa. Az építtetők nem jutottak hozzá korunk csodálatos építőanyagaihoz, mint például a bármilyen perverz alakot felvenni képes vasbeton, a tetszetős előre gyártott műtégla falpanel, a gyorsan és látványosan öregedő színes hullámlemez, vagy éppen a ízléses hullafoltokkal korrodáló aluminium ablakkeret. Ha ezeket a remekjó, korszerű anyagokat megvonnának az építészektől, állítom, hogy rögtön nagyságrenddel javulna az összkép.

Hullámlemez-architektúra

Végül itt van az a faktor, amit már a bontások kapcsán is emlegettem: a privát tulajdon mindenek felett való tisztelete. Talán nem meglepő, hogy ha bontani engedik a házakat, akkor az építés elé sem gördítenek akadályokat. Szabályok természetesen léteznek: szigorú, és szigorúan betartatott, törvények vannak a beépítés mértékére, hogy nyakló nélkül ne lehessen azért bármekkorát építeni, az épület szilárdságára, egy ilyen földrengésektől sújtott országban ez természetes, a tűzrendészetre, ha mégis összedől, legalább ki lehessen jutni belőle mielőtt leég, a benapozásra, hogy ne vegyük el túlzottan a szomszédok elől a fényt, és újabban a hőtechnikai mutatókra is. De amennyiben ezeket betartják, soha, semmilyen hatóság nem szólhat abba bele, hogy az épület hogy nézhet ki. Ha ronda, hát ronda, de mivel erre nincs objektív mérce, a japánok betegesen irtóznak mindenfajta szubjektivitás és az ezekkel járó óhatatlan konfliktusoktól, nem is próbálják szabályozni. Megvan persze ennek az előnye is, nincsenek kerületi kiskirályok, akik ideológiai alapon megszabják, milyen stílusú legyen a ház, de az eredmény sajnos önmagáért beszél.

Marad tehát az őskáosz, ami a maga nemében néha már-már bájos is tud lenni, mondanom sem kell, hogy mi, építészek ezt is meg tudjuk ideologizálni, és mára a japán városok talán legalapvető jellegzetességévé nőtte ki magát. Mindezen sok szörnyűség mellett azért hadd szögezzem le újra, hogy Tokyó, és gondolom a többi város is, bár másutt még nem laktam, mindezek ellenére meglepő módon élhető város. Hiába, nem mindig a legcsinosabb lányból lesz a legjobb feleség....

Ez mondjuk Kyoto, de mindegy

------------------------------------------

* ez mondjuk másutt sincs nagyon másképp, legfeljebb az 1% esetleg öt vagy, Skandináviában, talán, tíz. Ezért is vicces, hogy általában ezen egy százalék felett dúlnak az öldöklő építészeti viták, ahol a felek, vérmérsékletüktől függően, kritizálják, szidják, átkozzák, egymás házait.

** elnézést, ha ezzel a kijelentéssel valakinek beletaposok a lelkébe, tudom, sokaknak tetszik, de ebbéli véleményem sajnos megingathatatlan: ezt még unokáink is szégyellni fogják.
*** A japán stílusú ház egyébként már azért sem divat, mert az nem korszerű. Japán újkori történelme nagyrészt arról szól, hogy utól kell érni a Nyugatot, és ennek leghatékonyabbnak vélt módszere az, hogy úgy kell öltözködni, viselkedni, azt kell enni és úgy kell lakni, mint a gazdag és sikeres nyugatiak, és ez mára, amikor Japán legalább olyan gazdag és sikeres, sem változott meg alapvetően.

Miért tűnt el?

A minapi, a japán vidéki városok vígasztalhatatlan rondaságán busongó posztomban implicite megígértem, hogy majd írok az okokról is, nosakkorhát! Ahhoz, hogy felvázoljuk a Tsumagóból Tokyóba vezető út ívét, két kérdést kell megválaszolni: miért tűnt el a Régi? illetve, hogy miért is olyan ronda az Új? Foglalkozzunk ma az elsővel!

Először is; a japán rezidenciális építészet, mert ugye, alapvetően ez határozza meg egy város küllemét, alapvetően faépítészet volt*, és mint ilyet, jóval gyakrabban meg kellett újítani, mint a kő- vagy akár a téglaházakat. És mivel a fa remek építőanyag, az újjáépítés viszonylag könnyű és nem túl költséges, ezért a ház mint érték, sokkal kevésbé foglal el prominens helyet a japánok pszichéjében, mint mondjuk Európában és a helyét a telek veszi át. Vagyis a változás, a régi szükségszerű eltűnése, nem okoz akkora megrázkódtatást, így amikor az ötvenes-hatvanas évek idején dühöngő modernizálási hullám elérte Japánt, többet pusztított ez mint a földrengések és az összes amerikai bombázó együttvéve! akkor nem volt különösebb ellenállás. Különböző, higéniai, tűzrendészeti és közlekedés-szervezési, indokokkal tömegesen tarolták ekkor le a szebbnél-szebb régi faházakat és ez a hatóságilag is támogatott falu- és városrombolás nagyjából az összes japán városon helyrehozhatatlan sebet ejtett.

Ami véletlenül kimaradt a pusztításból: Tsumago

Ezenfelül, mint hajtóerő, ott van még a 70-es és 80-as évek ingatlanfejlesztés-alapú "buborékgazdaságának" a motorja, az értékalapú ingatlanadó. Itt jegyezném meg, hogy bár személy szerint nem vagyok az ingatlanadó elvi ellensége, de az kétségtelen, hogy Japánban nagyban hozzájárult a régi városszerkezetek pusztulásához. Az egyre fokozó adóterhek ugyanis egyszerűen kikényszerítik a régi házak bontását, senki sem akar tönkremenni abba, hogy ott lakik, ahol, amikor van erre egy pofonegyszerű megoldás: nagyobb házat kell építeni és kiadni.

Aztán a kényelmi okok... jelen sorok írója jó öt évet lakott egy régi japán faházban, ez volt a sokat emlegetett Régi Ház, megannyi legendás buli helyszíne, és minden percét imádta, akár holnap is visszaköltöznék! de azért tagadhatatlanul voltak némely kényelmetlenségek. Konkrétan nyáron meg lehetett dögleni a hőségtől, cserében viszont télen kékre fagytunk, ha pedig jött a tájfún, annyira zörögtek az ablakok, hogy nem lehetett aludni, no és ott voltak a kedves kis társbérlők, bár nálunk csótányból viszonylag kevés volt, talán mert megették őket a patkányok. Szóval az vesse a japánokra az első követ, hogy otthagyják a szép régi házaikat, aki már lakott ilyenben... Ugyan műszakilag nem lehetetlen megoldani, hogy egy öreg házban központi fűtés és légkondi is legyen, csak éppen rendkívül költséges és ha valaki meg is engedhet magának egy összkomfortos, japán stílusú házat, akkor is jobban jár, ha lebontja és újraépíti, semhogy átalakítja.

A teljes képhez még hozzátartozik, hogy a japán műemlékvédelemben teljesen ismeretlen a "műemlék jellegű" ill. "városképi jelentőségű" épület fogalma**, olyan épület, ami ugyan nem explicit műemlék "csak" régi és szép. Európában-Amerikában az ezekbe, vagy ehhez hasonló, kategóriákba tartozó épületek általában belül szabadon átalakíthatóak, de a homlokzatukat meg kell őrizni, mert az a "városhoz tartozik". Ez az utóbbi gondolat teljes elképedést és értetlenséget okoz a magántulajdon szentségére talán még Amerikánál is jobban ügyelő Japánban: mi az, hogy enyém a ház, de nem bonthatom le?!?

Az én telkem, azt építek rá, amit akarok: Kyoto, Gion

Az utóbbi tíz-húsz évben, az ún. "post-bubble" generáció felnövekedésével Japánban a modernségbe és technikai fejlődésbe vetett kritikátlan, gyermeki hit lassan megtörni látszik és az alternatív, posztindusztriális értékrend itt is kialakulóban van. Ez együtt jár a múltnak, beleértve a tárgyakat és épületeket, fokozottabb tiszteletével, ám ez az építészetet illetően leginkább csak eső után köpönyeg. Ne legyenek illúzióink, néhány prominens jó példától, például Obuse központja, ahol tavasszal jártam, eltekintve a pusztítás még ma is tart, csak az erősen megfogyatkozott, vagy inkább döntő részben megsemmisült, régi épületállomány miatt ez már kevésbé tűnik fel.

Egy kivétel: Obuse

Rendben, eltűnt a Régi, de miért szükségszerű, hogy az Új ennyire jellegtelenül ronda legyen? Erről majd legközelebb írok.

-----------------------------------------

* és hogy miért fa? mert rengeteg, jó minőségű építőfa állt a rendelkezésre. Ahol volt fa bőven, ott a lakóépületek a világon mindenütt ebből készültek, hiszen a fát a legegyszerűbb megmunkálni. Aztán, amikor kivágták az összes fát, jöhetett a tégla meg a kő, a világ már csak így működik...

** ez természetesen országonként és időnként más és más néven fut, de a lényeg ugyanaz és általában ebbe a kategóriába tartozik a védett épületek 80-90%-a.

Izzik a sumi

Ülök a tűznél és nézem, ahogy izzik a faszén, japánul sumi, és valamit nem értek. Azt már megszoktam, hogy itt jobb autókat, fényképezőgépeket és robotokat csinálnak, vagy egyáltalán: csinálnak... Azt is tudom, hogy ügyet intézni szűk szókincset használva, kvázi-írástudatlanul is könnyebb itt, mint magyarul otthon és mindeközben még úgy is tesznek, mintha kedvesek lennének, de legalábbis az ügyintézők nem próbálják rámtukmálni személyes világfájdalmukat, ha éppen olyan van nekik.

De a faszén, az nem megy a fejembe sehogyan sem.

Pontosabban az, hogy miért van az, hogy ebben az országban még a faszén is jobb, mint otthon. Igazából nem jobb: csak egyszerűen FASZÉN. Először is, oszlassunk el néhány félreértést. A faszén nem tartalmaz szénport, főleg nem úgy, hogy a fele az, sem pedig káposztafejnyi darabokat. A faszén, ha egyszer meggyullad, nem füstöl, hanem hosszan, kitartóan izzik. A faszén nem egy alaktalan izé, hanem a fa eredeti alakja, sőt még az erezete is! jól kivehető. Eltörve acélkék-fekete színű, alig piszkol és két faszéndarab összeütve magas, csengő hangot ad. Egyszóval minden, csak nem az, mint amit otthon, a benzinkutaknál lehet kapni. Pedig ehhez nem kell akkora tudomány, csak ülni a bogsa mellett, és ügyelni rá, hogy annyi bort azért ne igyunk, hogy ne vegyük közben észre, ha begyullad a rakás és még rá tudjunk dobni egy-egy lapát földet, ha mégis. De úgy látszik, már ez is jobban megy a japánoknak, pontosabban a kínaiaknak, mert jobban megnézve a zacskót, ez is onnan jön.

Az ilyen faszénnel a grillezés, bábekyú, ahogy a japánok mondani szokták, pedig lenne rá rendes japán szó is: sumiyaki, egészen más élmény, ennél már csak az jobb, ha az asztali mini-grillezést próbáljuk ki, amikor is egy erre a célra kialakított kis cserépedényt teszünk az asztal közepére, majd abba néhány, előzetesen már kellően beizzított, faszén-darabkát helyezünk el és a szobában, éttermben, teraszon, sütögetünk néhány apró, de többnyire méregdrága, marhahús-cafatot, csigát, rákot vagy télen akár rizslepényt, mochit. Ilyenkor hangtalanul, szagtalanul izzik a sumi, csak a felette remegő levegő és a wagyú sercegése árulja el, hogy itt valami nagyszerű dolog történik; a levegő oxigénje hőfejlődés közepette egyesül a fa szenével és ennek következtében a hús megsül, mi pedig az eredményt bekebelezzük, hideg sakét iszunk hozzá apró poharakból és mindeközben valamiért úgy érezzük, hogy a világ voltaképp rendben is volna, pedig dehogyis.

Vidéki idill

Az, hogy Tokyó meglehetősen, nagyon, módfelett, rendkívüli módon, csúnya, nem szabad, hogy meglepetésként érje e blog olvasóit, megmondtam már jóelőre. Ám talán még azt gondolhatják, no persze, a főváros, de biztosan vannak szép vidéki városok. Ki kell, hogy ábrándítsam az Olvasót: nincsenek. Ott van persze Kyóto, ami valóban gyönyörű, de nézzünk csak rá a térképre, mekkora is az a terület, ahol mindig keringünk? Jó, ha az egynegyede a városnak... És tegye fel a kezét, aki már járt a Tóji-Tófukuji vonaltól délre! aki igen, az biztosan nem vágyik vissza, mert az pont ugyanolyan ronda, mint bármelyik másik japán nagyváros, és ez Kyóto nagyobbik fele.

No, de majd a vidék! Az idillien zöld rizsföldek között megbúvó apró faházak, zsindellyel vagy kék cseréptetővel, a patakok felett kis, íves hidakkal, néha egy-egy pirosra festett torii, ésatöbbi... Valami ilyesmi, ugye? Tényleg van ilyen, úgy hívják, hogy Tsumagó, meg még pár másik, Ouchi, Narai, Magome, no és persze Shirakawa-go, ami világörökség. Aztán, .....ööö... hát biztosan van még egy-kettő, de nem hiszem, hogy a lábujjaimra sort kellene kerítenem. De nem túlzás állítani, hogy a japán kisvárosok és falvak 99%-a ilyen:

A maradék 1%-ban van egy-két szép utca, de a 99%-a ezeknek is csúnya. Nem is jó szó rá, hogy csúnya, hiszen az a szép ellentététe, és így implicit feltételez valami olyasmit, hogy biztosan szépet akartak, csak nem sikerült, vagy éppenhogy csúnyát akartak, mert valamiért nem állhatják a szépet, pedig nem erről van szó, hanem hogy az épületek döntő többsége egyszerűen semmilyen, leginkább igénytelen. Ez voltaképpen rejtélyes dolog, hiszen, ahogy ezt már sokszor elmondtam e blogon, a japánok gyűlölik a rosszul végzett munkát, a rendetlenséget és ha megnézzük a termékeiket, nem hinném, hogy az igénytelenség lenne az első szó ami eszünkbe jutna ezekről. Mégis, ha az épített környezetet nézzük, mintha nyoma sem lenne ennek a hozzáállásnak; előregyártott elemekből, színes hullámpalából összegányolt házak, gyakran kissé dűledező külsővel, körülötte garázs és fészer, kimustrált kistraktorral, selejtezésre váró motorbicikli alkatrészekkel.

Most akkor hogy is van ez...?

Nem mennék most abba bele, hogy miért van ez így, erre vonatkozó elméleteimet egyszer talán kifejtem egy külön posztban*, kezeljük egyelőre adottságként a végeredményt, ami megdöbbentően csúnya. Ahhoz, hogy ezt komolyabb lelki sérülés nélkül tudja kezelni az ember, szükség van arra, amit én a csőlátás képességének** szoktam nevezni, vagyis, hogy képesek legyünk kontextusokból kiragadva élvezni dolgokat. A japánok tudnak értékelni egy szál virágot és nem észrevenni a körülötte tomboló dzsuvát, csodálni egy épületet, a körülötte levő ordenáré utcakép, vagy éppen egy tájat az azt elcsúfító völgyzáró gát nélkül. Irígylésre, vagy inkább sajnálatra? méltó dolog ez, talán veleszületett képesség, de gyakorlással fejleszthető, például sokat kell fényképezni. Annyi biztos, hogy napról-napra csúnyuló világunkban ez egyre hasznosabb képesség.

De ha valaki nem képes erre a mentális bravúrra és hagyományos értelemben vett festői falvakat, történelmi városkákat akar valaki látni, jobban teszi,  ha Svájcba, Olaszországba vagy akár Amerikába látogat, azért 200 év történelem is több a húsznál, vagy ha mindenképp ragaszkodik Japánhoz, nézzen szamurájfilmeket, vagy menjen el Eigamurába***, ahol ezeket forgatni szokták.

Akkor hát miért érdemes mégis vidéken utazni Japánban? Mert az idillien zöld rizsföldek valóban léteznek és öklömnyi szitakötők repkednek felette. Mert a hűvös folyóvölgyekben a mohalepte Jizó-szobroknak új kötött sapkájuk van. Mert az alvó tűzhányók oldalában, apró, mérges, sárga kénvulkánokat lehet találni. Mert az a néhány megmaradt ház, utca és szentély még így is van annyira szép, hogy miattuk érdemes átvágni magunkat az építkezési törmeléken. Mert Hirosaki városában az egyik templom démonának ujjnyi vastagon dagadnak az erek a lábán. Mert a Mutsu város legszutykosabb étteremben is olyan finom nyers halat lehet enni, hogy a könnyem kicsordul. Mert az Osoroshii-san templom fürdőjében el lehet beszélgetni a rettenetes tóhokui tájszólásban beszélő öreg pappal arról, hogy bizony, az idei nyár különösen forró és Magyarország nagyon messze van innen. Mert Goshógawarában háromemelet magas, kivilágított papírszörnyeket hurcolnak végig az utcán, dobszóra. Mert Aoni onsen szabadtéri fürdőjében ücsörögve a holdfénynél szentjánosbogarak cikáznak a levegőben.

Mert a szilánkokból a fejemben néha egy-egy pillanatra összeáll a kép, hogy milyen borzongatóan gyönyörű lehetett ez az ország, egyszer, régen.

------------------------------------------

Az okokról, hogy miért is van ez igy, itt irok bővebben:
http://tokyoreloaded.blogspot.jp/2012/09/miert-tunt-el.html 

* azóta ez meg is született, pontosabban megszülettek, mert kettő lett belőle, ez és ez.
** úgy tűnik, ezt mások is észrevették már, Takeyama Sei építész pl. "narrow view"-nek hívja
*** díszlet-falu Kyoto mellett, a szamurájfilmek döntő többségét itt készül

Olimpiai láztalanság

Nem mondhatni, hogy Tokyó olimpiai lázban égne; egyfelől ennek a nagy távolság és az ebből adódó időkülönbség lehet az oka, ami miatt csak a nagyon elszántak nézik végig a többségében hajnali döntőket és hát másnap olvasni róla az újságban mégsem ugyanaz, mint végigizgulni a TV előtt. Másfelől a japán csapat nem igazán remekel; három nappal a játékok vége előtt még csak négy aranyuk van, pedig Pekingben 9, Athénben pedig, ahol különösen kijött a lépés, 16 arany is összejött.

A sikertelenségre több magyarázatot is ad az Izagayák Népe, ezek jellegükben meglepő korrelációt mutatnak a hasonló esetekben alkalmazott honi világmagyarázatokkal, miszerint:

• ...mert pechesek vagyunk: ebben azért van valami, tekintve, hogy a 4 arany mellé 13 ezüstöt és 14 bronzot sikerült begyűjteni, ilyen rossz aránnyal egyik csapat sem dicsekedhet. De persze lehetne mondani, hogy teccettek volna koncentrálni a döntő pillanatokban és lenyomni a (tipikusan kínai) ellent.
• ...mert csalnak: igen, nem csak a magyarokkal szemben csalnak, hanem a japánokat is nyomják a bírók, úgy tűnik, nagyjából a világ összes országával így van ez. Igaz, azért akkora otromba bundát, mint amilyet a japán boxoló, Shimizu ellen próbáltak megjátszani, ritkán látni. Szerencsére az óvás után megadták a győzelmet a japónak.
• ...mert másutt több a pénz: bizony, a gazdag Japánban is így gondolják ezt. Ez azért van, mert itt a közpénzt nem az élsport finanszírozására, hanem inkább a tömegsportra költik. Ez mondjuk szerintem rendben is van így.

Ezenkívül persze vannak sajátosan japán magyarázkodások is, ilyen például a cselgáncs-leszereplés indoklása, ez különösen fájó, lévén a judó eredetileg japán sport, miszerint a ravasz gaijinok megváltoztatták a szabályokat! Elsőre ez viccesen hangzik, a szabályok mindenkinek egyformák, nemde? de hát mit szólnánk mi hozzá, ha a néhány brazil és svéd összefogna a Hátrafelé Nyilazás Olimpiai Bizottságában, és eldöntené, hogy ezentúl nem is úgy és nem is arra kell lőni. Na ugye... Mellesleg, ezért nem lesz a sumó olimpiai sport, pedig milyen jó lenne! 

...de nincs még minden veszve, versenyben van pár női birkózó, boxoló és legfőképp a Nadeshikó, a rajongva szeretett, világbajnok japán női focicsapat, amelyik éppen ma este, itt persze hajnalban, játssza a döntőt a náluk tipikusan egy fejjel magasabb és 10-20 kilóval nehezebb amerikaiakkal. Ganbare Nippon!

-------------------------------------------

Update: sajnos nem sikerült a bravúr, az amerikaiak nyertek 2:1-re. De legalább nyert még egy női birkózó, így már 5 arany van.
Update2: 7 arany, 14 ezüst, 17 bronz lett a vége, a birkózók 4 arannyal a végén rendesen belehúztak! ezzel Japán a 11-ik, de érmek számában (összesen 38) a 6-ik lenne, és ilyen szempontból egyáltalában nem is volt olyan rossz szereplés , hiszen ez minden idők legmagasabb japán éremszáma. Igaz, ezt sokan szivesen elcserélnék az athéni 37-re, amiből 16 arany volt....

Zunda

A zunda, amiről először azt hittem, hogy egy egzotikus brazil tánc, a népes wagashi család egyik vidéki oldalágához tartozik. Persze, ez is csak babból van, mint a legtöbb, de se nem vörös, se nem fehér, hanem ezúttal zöld, méghozzá fiatal, friss zöld szójabab, edamame*. Élénk, tavaszi színe és friss, “zöld”, enyhén édes íze a zsenge zöldborsóra emlékeztet. A képen látható módon alakul át babból ehető krémmé. A zunda állítólag Sendai hajdani földesura, Date Masamune kedvenc desszertje volt és később, ahogy már ez történni szokott, a város egyik jellegzetes meibutsu** ajándéka lett, amit fantáziadús variációkban árulnak: fagyiban, milkshake-ként, csokival keverve, képviselőfánkba töltve, sőt, még zunda KitKat is létezik. Hasonló utat járt végig a matcha is; Tokyót eddig még nem érte el ez a divathullám, de ez csak idő kérdése, a hagyományos zunda mochit árulják már a Tokyo állomáson, a vidéki édességek biztos lelőhelyén.

 ---------------------------------------

* Az edamamét persze Tokyóban is eszik, de egészben, sóval megfőzve, sörhöz. A zunda alapanyaga ugyanaz az éretlen szójab, edamame. Enyhén sós vízben megfőzzük a babot. Miután lehűlt, kifejtjük, sőt, még a babszemek hártyaszerű héját is leszedjük. Mozsárban összetörjük, sóval és cukorral ízesítjük, majd egy kis vízzel lazítjuk. Minél frissebben kell enni! A zunda állítólag még egészségesebb, mint az adzuki, mivel kiváló fehérjeforrás és C-vitamint, de még omega-3 zsírsavat is tartalmaz.
** szó szerint "híres dolog", a helyi nevezetes étel; ezt illik vinni haza, no meg az irodába omiyage (ajándék) gyanánt.