Tokyo fauna - nezumi

Amikor beköltöztünk a Régi Házba, nem tartott sokáig, hogy rájöjjünk: nem vagyunk egyedül. Apró fognyomok a szappanon, éjszakai motoszkálás a padláson, megrágott telefondrótok - mind megannyi jel, hogy az új otthonunkon egy patkánycsaláddal kell osztozni. Ajaj... 

A patkány (Rattus Norvegicus) nem különös jelenség Tokyóban, a metróban gyakori látvány, ahogy a sínek között kolbászol, egyszer meg Harajukuban egy vietnámi étterem teraszáról bámultuk, ahogy a telefondróton közlekedtek az egyik házból a másikba. De egy dolog ezt másutt, némi utálkozással szemlélni, és más otthon úgy lefeküdni aludni, hogy nekik akkor kezdődik csak a nap, mert ők ilyenkor kezdtek apró lábacskáikkal fel és alá futkározni a padlástérben, a falakban és egyéb, számunkra láthatatlan terekben, mintha csak a Die Hard-ban egy törpeméretű Bruce Willis. Mindazonáltal azért elég belátó lakótársak voltak, egy-két incidenstől eltekintve nem zavartak minket sokat. A legemlékezetesebb az volt, amikor az egyik mosogatás közben bukkant elő a konyhában és rémülten körbefutott minket és közben kipörgött a hátsó lába. Annyira vicces volt, hogy meg sem ijedtünk... Annyi hasznuk volt, hogy keményen rendre szoktattak minket; kaját még véletlenül sem hagytunk kint éjszakára, a szappant lecseréltük nyomósra* és a ruhákat is mindig elpakoltuk, nehogy összejárják. 

Azért persze folyt egy afféle csendes háború közöttünk. Először sima méreggel próbálkoztunk, de ezt nagy ívben kerülték. Aztán ugyanezt beraktuk sajtba, a sajtot leették, a mérget otthagyták, szinte hallottuk, amint azt mondják: muhaha, seggfejek! Próbáltunk macskát kölcsönözni is, de a szomszéd néni húzódozott, még talán bántanák a drága-kis-aranyoskáimat. 

Az egyik patkányt végül egy barátom intézte el, a fapapucsának egy jól irányzott dobásával. A barátom egyébiránt költő és műfordító, de amint az eset is mutatja, sokoldalú egyéniség. A dobás legendává vált, a - nem túl ritka - bulik során már-már mítikus tisztelet övezte az eset miatt. Egyszer kicsit keserűen meg is jegyezte, hogy azért jobban szeretné, ha a versei miatt ismernék... Végül rábukkantunk a nezumi hoi-hoira. Ez hasonló a gokiburi hoi-hoihoz, csak nagyobb. Nagy darab ragasztó, a közepébe egy darab illatos sajtot tettünk, és vártunk. Egyik reggel, amikor lementem ellenőrizni a csapdát, döbbenten láttam, hogy a sajt eltűnt és a helyén - esküszöm! - egy kis csokimikulás volt. A Mikulást otthonról hoztuk és bűnös módon kint felejtettük. De hogyan került a nezumi hoi-hoi közepére? És mi lett a patkánnyal? Mivel a Mikulás nem volt olyan állapotban, hogy elmondja a történteket, így soha nem derült fény a rejtélyre. Az egyetlen értelmes magyarázat az volt, hogy éjszaka birokra kelt a patkánnyal és hősies küzdelem során alulmaradt. A Mikulásnak illő végtisztességet adtunk és tovább próbálkoztunk... 

Arra gondoltunk, hogy mivel szeretnek mozogni a dögök, tegyük be a ragacs-csapdát a tolóajtó résébe, csak nem ugorják át. Így is lett, egy reggel ott nyüszített szegény a hoi-hoi közepén. Hoztam egy lapátot, zutty! extermináltam, a rosseb a rossz karmákba! Ez nem az utolsó patkány volt, továbbra is mocorogtak a tetőtérben, de aztán egy idő után valahogy eltűntek. Talán lejárt a vízumuk, vagy megérezték, hogy itt nem szeretik őket? ki tudja... De az utolsó két évben már nezumi-mentes volt a Régi Ház. 

 ---------------------------------------------------- 

* egyszer rajtakaptam az egyiket, hogy nyomja a szájába a szappant, de lehet, hogy rosszul emlékszem...