Vidéki idill

Az, hogy Tokyó meglehetősen, nagyon, módfelett, rendkívüli módon, csúnya, nem szabad, hogy meglepetésként érje e blog olvasóit, megmondtam már jóelőre. Ám talán még azt gondolhatják, no persze, a főváros, de biztosan vannak szép vidéki városok. Ki kell, hogy ábrándítsam az Olvasót: nincsenek. Ott van persze Kyóto, ami valóban gyönyörű, de nézzünk csak rá a térképre, mekkora is az a terület, ahol mindig keringünk? Jó, ha az egynegyede a városnak... És tegye fel a kezét, aki már járt a Tóji-Tófukuji vonaltól délre! aki igen, az biztosan nem vágyik vissza, mert az pont ugyanolyan ronda, mint bármelyik másik japán nagyváros, és ez Kyóto nagyobbik fele.

No, de majd a vidék! Az idillien zöld rizsföldek között megbúvó apró faházak, zsindellyel vagy kék cseréptetővel, a patakok felett kis, íves hidakkal, néha egy-egy pirosra festett torii, ésatöbbi... Valami ilyesmi, ugye? Tényleg van ilyen, úgy hívják, hogy Tsumagó, meg még pár másik, Ouchi, Narai, Magome, no és persze Shirakawa-go, ami világörökség. Aztán, .....ööö... hát biztosan van még egy-kettő, de nem hiszem, hogy a lábujjaimra sort kellene kerítenem. De nem túlzás állítani, hogy a japán kisvárosok és falvak 99%-a ilyen:

A maradék 1%-ban van egy-két szép utca, de a 99%-a ezeknek is csúnya. Nem is jó szó rá, hogy csúnya, hiszen az a szép ellentététe, és így implicit feltételez valami olyasmit, hogy biztosan szépet akartak, csak nem sikerült, vagy éppenhogy csúnyát akartak, mert valamiért nem állhatják a szépet, pedig nem erről van szó, hanem hogy az épületek döntő többsége egyszerűen semmilyen, leginkább igénytelen. Ez voltaképpen rejtélyes dolog, hiszen, ahogy ezt már sokszor elmondtam e blogon, a japánok gyűlölik a rosszul végzett munkát, a rendetlenséget és ha megnézzük a termékeiket, nem hinném, hogy az igénytelenség lenne az első szó ami eszünkbe jutna ezekről. Mégis, ha az épített környezetet nézzük, mintha nyoma sem lenne ennek a hozzáállásnak; előregyártott elemekből, színes hullámpalából összegányolt házak, gyakran kissé dűledező külsővel, körülötte garázs és fészer, kimustrált kistraktorral, selejtezésre váró motorbicikli alkatrészekkel.

Most akkor hogy is van ez...?

Nem mennék most abba bele, hogy miért van ez így, erre vonatkozó elméleteimet egyszer talán kifejtem egy külön posztban*, kezeljük egyelőre adottságként a végeredményt, ami megdöbbentően csúnya. Ahhoz, hogy ezt komolyabb lelki sérülés nélkül tudja kezelni az ember, szükség van arra, amit én a csőlátás képességének** szoktam nevezni, vagyis, hogy képesek legyünk kontextusokból kiragadva élvezni dolgokat. A japánok tudnak értékelni egy szál virágot és nem észrevenni a körülötte tomboló dzsuvát, csodálni egy épületet, a körülötte levő ordenáré utcakép, vagy éppen egy tájat az azt elcsúfító völgyzáró gát nélkül. Irígylésre, vagy inkább sajnálatra? méltó dolog ez, talán veleszületett képesség, de gyakorlással fejleszthető, például sokat kell fényképezni. Annyi biztos, hogy napról-napra csúnyuló világunkban ez egyre hasznosabb képesség.

De ha valaki nem képes erre a mentális bravúrra és hagyományos értelemben vett festői falvakat, történelmi városkákat akar valaki látni, jobban teszi,  ha Svájcba, Olaszországba vagy akár Amerikába látogat, azért 200 év történelem is több a húsznál, vagy ha mindenképp ragaszkodik Japánhoz, nézzen szamurájfilmeket, vagy menjen el Eigamurába***, ahol ezeket forgatni szokták.

Akkor hát miért érdemes mégis vidéken utazni Japánban? Mert az idillien zöld rizsföldek valóban léteznek és öklömnyi szitakötők repkednek felette. Mert a hűvös folyóvölgyekben a mohalepte Jizó-szobroknak új kötött sapkájuk van. Mert az alvó tűzhányók oldalában, apró, mérges, sárga kénvulkánokat lehet találni. Mert az a néhány megmaradt ház, utca és szentély még így is van annyira szép, hogy miattuk érdemes átvágni magunkat az építkezési törmeléken. Mert Hirosaki városában az egyik templom démonának ujjnyi vastagon dagadnak az erek a lábán. Mert a Mutsu város legszutykosabb étteremben is olyan finom nyers halat lehet enni, hogy a könnyem kicsordul. Mert az Osoroshii-san templom fürdőjében el lehet beszélgetni a rettenetes tóhokui tájszólásban beszélő öreg pappal arról, hogy bizony, az idei nyár különösen forró és Magyarország nagyon messze van innen. Mert Goshógawarában háromemelet magas, kivilágított papírszörnyeket hurcolnak végig az utcán, dobszóra. Mert Aoni onsen szabadtéri fürdőjében ücsörögve a holdfénynél szentjánosbogarak cikáznak a levegőben.

Mert a szilánkokból a fejemben néha egy-egy pillanatra összeáll a kép, hogy milyen borzongatóan gyönyörű lehetett ez az ország, egyszer, régen.

------------------------------------------

Az okokról, hogy miért is van ez igy, itt irok bővebben:
http://tokyoreloaded.blogspot.jp/2012/09/miert-tunt-el.html 

* azóta ez meg is született, pontosabban megszülettek, mert kettő lett belőle, ez és ez.
** úgy tűnik, ezt mások is észrevették már, Takeyama Sei építész pl. "narrow view"-nek hívja
*** díszlet-falu Kyoto mellett, a szamurájfilmek döntő többségét itt készül