Miért ronda?

Ott hagytuk abba, hogy "rendben, eltűnt a Régi, de miért szükségszerű, hogy az Új ennyire jellegtelenül ronda legyen?". Vagy másképpen: hogy lehet, hogy akik régen ezekben laktak, most ilyeneket építenek?

Kezdjük egy diszklémerrel, bár itt kevésbé divatos a bloggereket hitelrontásért perelni, nyilván, temérdek gyönyörű, új ház van Japánban, de ezek jó, ha az összes épület egy százalékát teszik ki*, oké, Tokyó belvárosában mondjuk öt, ezeket meg lehet tekinteni, rendkívül profin prezentálva, ám rendszerint a kontextusuktól megfosztva, a kurrens építészeti magazinokban, ezért gondolhatja az egyszeri építészhallgató, hogy Japán afféle építészeti Csodaország. Azért is van ez így, mert a középületekkel általában kevesebb baj van; bár a közízlés Japánban is vevő lenne sokmindenféle rondaságra, ám mivel a kontraszelekció kevésbé szerves része a japán államigazgatásnak, szemben mondjuk a magyarral, ezért a nagyobb állami megrendeléseknél kiszűrik az olyasfajta borzalmakat, mint például a magyar Nemzeti Színház**.

National Art Center in Tokyo - by Kisho Kurokawa

Ami a maradék 99%-ot illeti, az építész, már, ha volt egyáltalán és nem csak egy katalógusból választott a megrendelő, szemmel láthatólag nem forgolódott éjszakánként álmatlanul, hogy megfelelőek-e a térarányok, vagy hogy illik-e a városképbe a homlokzat, leadta a rajzokat és annyi. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a rondaság legfőbb oka nem ez, vagyis hogy az egyes épületek csúnyák, hanem az összevisszaság; a stílusok, formák és anyagok kavalkádja, jobban mondva káosza. De hadd tegyek itt először is egy kijelentést, ami látszólag ellentmond annak, amit a témáról eddig írtam: régen sem volt ez másképp. Értem ezalatt, hogy a japán rezidenciális építészet mindig is pragmatikus volt; az emberek azt építettek, amire éppen szükségük volt, úgy, ahogy az maguk körül látták, és abból, ami elérhető volt. Sok a gyerek, szűk a ház? nosza, építsünk hozzá még egy szobát! Asszonyt hozott haza a fiú? húzzunk rá egy emeletet! Így, ha jobban megnézzük a szép régi japán lakóházakat, azok is erősen kaotikusak és ad-hoc jellegűek voltak.

Régi gányolás - Narai

A különbség az, hogy régen az egymástól való eltérések sokkal kisebb amplitúdó mentén mozogtak; annó a shogunátus Nemzeti Együttműködési Rendszere hatékonyan kiszűrte a kártékony idegen befolyást, televízió és internet még nemigen volt, a néhány apró kereskedelmi enklávét elhagyó  bátor gaijinnak pedig rendszerint levágták a fejét. Így a japán építettő nem tudhatta, nem láthatta, és így nem is kívánta meg, hogy milyen háza van Jockeynak Dallasban vagy Paulinának Cancúnban. Utánzásra maradt hát a helyi gazdag kereskedő, annak a várúr, végső soron pedig a shogun, illetve a császári udvar, így viszonylag könnyű volt stílusban maradni. Ma egy építtető, és ne legyünk egyoldalúak, az építész is, szabadon kurkászhat az épületek nemzetközi mintakönyvében, hm... legyen a homlokzat spanyol koloniális? vagy új-angliai? vagy esetleg, mintegy kurriózum gyanánt, JAPÁN ***?

Tessék választani!

Ami az elérhető anyagválasztékot illeti, nyilvánvaló, hogy régebben jóval szűkösebb volt: kő, cserép, agyag, papír, vászon és legelsősorban is: fa. Az építtetők nem jutottak hozzá korunk csodálatos építőanyagaihoz, mint például a bármilyen perverz alakot felvenni képes vasbeton, a tetszetős előre gyártott műtégla falpanel, a gyorsan és látványosan öregedő színes hullámlemez, vagy éppen a ízléses hullafoltokkal korrodáló aluminium ablakkeret. Ha ezeket a remekjó, korszerű anyagokat megvonnának az építészektől, állítom, hogy rögtön nagyságrenddel javulna az összkép.

Hullámlemez-architektúra

Végül itt van az a faktor, amit már a bontások kapcsán is emlegettem: a privát tulajdon mindenek felett való tisztelete. Talán nem meglepő, hogy ha bontani engedik a házakat, akkor az építés elé sem gördítenek akadályokat. Szabályok természetesen léteznek: szigorú, és szigorúan betartatott, törvények vannak a beépítés mértékére, hogy nyakló nélkül ne lehessen azért bármekkorát építeni, az épület szilárdságára, egy ilyen földrengésektől sújtott országban ez természetes, a tűzrendészetre, ha mégis összedől, legalább ki lehessen jutni belőle mielőtt leég, a benapozásra, hogy ne vegyük el túlzottan a szomszédok elől a fényt, és újabban a hőtechnikai mutatókra is. De amennyiben ezeket betartják, soha, semmilyen hatóság nem szólhat abba bele, hogy az épület hogy nézhet ki. Ha ronda, hát ronda, de mivel erre nincs objektív mérce, a japánok betegesen irtóznak mindenfajta szubjektivitás és az ezekkel járó óhatatlan konfliktusoktól, nem is próbálják szabályozni. Megvan persze ennek az előnye is, nincsenek kerületi kiskirályok, akik ideológiai alapon megszabják, milyen stílusú legyen a ház, de az eredmény sajnos önmagáért beszél.

Marad tehát az őskáosz, ami a maga nemében néha már-már bájos is tud lenni, mondanom sem kell, hogy mi, építészek ezt is meg tudjuk ideologizálni, és mára a japán városok talán legalapvető jellegzetességévé nőtte ki magát. Mindezen sok szörnyűség mellett azért hadd szögezzem le újra, hogy Tokyó, és gondolom a többi város is, bár másutt még nem laktam, mindezek ellenére meglepő módon élhető város. Hiába, nem mindig a legcsinosabb lányból lesz a legjobb feleség....

Ez mondjuk Kyoto, de mindegy

------------------------------------------

* ez mondjuk másutt sincs nagyon másképp, legfeljebb az 1% esetleg öt vagy, Skandináviában, talán, tíz. Ezért is vicces, hogy általában ezen egy százalék felett dúlnak az öldöklő építészeti viták, ahol a felek, vérmérsékletüktől függően, kritizálják, szidják, átkozzák, egymás házait.

** elnézést, ha ezzel a kijelentéssel valakinek beletaposok a lelkébe, tudom, sokaknak tetszik, de ebbéli véleményem sajnos megingathatatlan: ezt még unokáink is szégyellni fogják.
*** A japán stílusú ház egyébként már azért sem divat, mert az nem korszerű. Japán újkori történelme nagyrészt arról szól, hogy utól kell érni a Nyugatot, és ennek leghatékonyabbnak vélt módszere az, hogy úgy kell öltözködni, viselkedni, azt kell enni és úgy kell lakni, mint a gazdag és sikeres nyugatiak, és ez mára, amikor Japán legalább olyan gazdag és sikeres, sem változott meg alapvetően.