Izzik a sumi

Ülök a tűznél és nézem, ahogy izzik a faszén, japánul sumi, és valamit nem értek. Azt már megszoktam, hogy itt jobb autókat, fényképezőgépeket és robotokat csinálnak, vagy egyáltalán: csinálnak... Azt is tudom, hogy ügyet intézni szűk szókincset használva, kvázi-írástudatlanul is könnyebb itt, mint magyarul otthon és mindeközben még úgy is tesznek, mintha kedvesek lennének, de legalábbis az ügyintézők nem próbálják rámtukmálni személyes világfájdalmukat, ha éppen olyan van nekik.

De a faszén, az nem megy a fejembe sehogyan sem.

Pontosabban az, hogy miért van az, hogy ebben az országban még a faszén is jobb, mint otthon. Igazából nem jobb: csak egyszerűen FASZÉN. Először is, oszlassunk el néhány félreértést. A faszén nem tartalmaz szénport, főleg nem úgy, hogy a fele az, sem pedig káposztafejnyi darabokat. A faszén, ha egyszer meggyullad, nem füstöl, hanem hosszan, kitartóan izzik. A faszén nem egy alaktalan izé, hanem a fa eredeti alakja, sőt még az erezete is! jól kivehető. Eltörve acélkék-fekete színű, alig piszkol és két faszéndarab összeütve magas, csengő hangot ad. Egyszóval minden, csak nem az, mint amit otthon, a benzinkutaknál lehet kapni. Pedig ehhez nem kell akkora tudomány, csak ülni a bogsa mellett, és ügyelni rá, hogy annyi bort azért ne igyunk, hogy ne vegyük közben észre, ha begyullad a rakás és még rá tudjunk dobni egy-egy lapát földet, ha mégis. De úgy látszik, már ez is jobban megy a japánoknak, pontosabban a kínaiaknak, mert jobban megnézve a zacskót, ez is onnan jön.

Az ilyen faszénnel a grillezés, bábekyú, ahogy a japánok mondani szokták, pedig lenne rá rendes japán szó is: sumiyaki, egészen más élmény, ennél már csak az jobb, ha az asztali mini-grillezést próbáljuk ki, amikor is egy erre a célra kialakított kis cserépedényt teszünk az asztal közepére, majd abba néhány, előzetesen már kellően beizzított, faszén-darabkát helyezünk el és a szobában, éttermben, teraszon, sütögetünk néhány apró, de többnyire méregdrága, marhahús-cafatot, csigát, rákot vagy télen akár rizslepényt, mochit. Ilyenkor hangtalanul, szagtalanul izzik a sumi, csak a felette remegő levegő és a wagyú sercegése árulja el, hogy itt valami nagyszerű dolog történik; a levegő oxigénje hőfejlődés közepette egyesül a fa szenével és ennek következtében a hús megsül, mi pedig az eredményt bekebelezzük, hideg sakét iszunk hozzá apró poharakból és mindeközben valamiért úgy érezzük, hogy a világ voltaképp rendben is volna, pedig dehogyis.