Jelet hagyni

Van egyszer a legenda, miszerint a Japánok, egyes változatokban: az Ázsiai Emberek, és a Természet között más a viszony, mint a dekadens Nyugaton, mert ők egyek vele, bezzeg mi, gyarló nyugatiak, elzárkózunk a természet elől, le akarjuk igázni, ésatöbbi. És van a valóság, példának okáért ez az épület. Szép, ugye? Nem, ez nem atomerőmű, sőt még csak nem is szemétégető, hanem egy felvonóállomás-és-kilátó Hakone, Tokyó környékének egyik legfestőibbnek tartott tája közepén, annak majdnem legmagasabb pontján, a Komagatakén. Messziről is randa, de igazáből közel érve fejti ki pusztító hatását: egyfajta vizuális atombomba, a felezési ideje pedig jóval hosszabb, mint a rettegett stroncium-90 izotópé.

Igen ám, száll vitába velem a képzelt olvasó, de ez csak a modern kor mételye, a gonosz Napnyugati Ember megfertőzte őket, régen ilyet nem csináltak volna, akkor minden szép volt. Jó, vágok vissza frappánsan, nézzük akkor meg mit csináltak régen, ugyanide! Pár száz méterre a rakétasilótól a hegy tetején van egy shintó jinja*. Kicsit kisebb, nem volt kedvük annyit cipekedni, kicsit természetesebb, nem álltak még rendelkezésre olyan nagyszerű anyagok, mint az esőtől megfeketedő beton vagy a korrodálódó hullámlemez és persze kicsit szebb is, talán, mert nem volt még alkalmuk a modern építészet formavilágát tanulmányozni.

De vegyük észre, hogy a szentély piros, ami nem éppen annak a jele, hogy bele akartak volna simulni a tájba. Ellenkezőleg; azt akarták mondani, hogy eddig már a miénk, meghódítottunk. A szándék esszenciálisan nem más, mint a betonkilátó nagyrabecsült építészének: jelet hagyni, mint a kiskutya a póznánál.

Egy barátom hívta fel a figyelmemet minap, hogy azok a tájak, amiket a japánok nagyszerűnek tartanak, majdnem mindig tartalmaznak valami emberalkotta tárgyat: egy hidat, egy templomot vagy legalábbis rizsföldeket. A természet a maga vad, természetes szépségében inkább riasztó, semmint vonzó a számukra. Kell valami, ami jelzi, hogy ki az úr a háznál, hogy ez a táj már meg van szelidítve. A természeti szépség legkedveltebb fogyasztási formája már az Edó-korban is a szimbólikus kert volt, amelyben a híres tájak kicsinyítve, az eredetit felidézve álltak az úri közönség rendelkezésére. Ilyen például a Kórakuen, ahol Fuji-san és sok más híres japán és kínai táj tekinthető meg, kompakt formában és száraz lábbal.

A természet meghódítása pedig évszázadok óta töretlenül halad előre utak, hidak, völgyzáró gátak, és persze rondábbnál rondább épületek formájában. A szándék ugyanaz marad, csak a technika fejlődik. Így jutottunk el mára oda, hogy ahogy ezt a minap a Time magazin egy, mellesleg japán származású, újságírójának frappáns megfogalmazásban olvastam: “Japán ma a hihetetlen rútság országa, amit meg-meg szakít a megdöbbentő szépség. Néhány évtizede ez még fordítva volt.”**

Mit tehet az ember ilyen helyen? Nem néz oda. Félreértés ne essék; a ronda a japánok szemében is ronda, csak nem veszik figyelembe, mintegy kiiktatják az érzékelésükből. Mondok egy példát: egyszer voltunk egy onsenben, amit azzal hirdettek, hogy a rotenburóból*** gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, ami ősszel tele van rozsdavörös levelű juharfákkal. Ott volt a fénykép is, bizonyíték gyanánt, és tényleg nagyon szép volt. A valóság azonban roppant kiábrándító volt; egy lepukkant fürdő egy kimondhatatlanul ronda betonépület oldalában, egy nagy rakás kacattal körülvéve. Ám ha a megjelölt helyre álltunk és nem néztünk se jobbra, se balra, csak egyenesen előre és nem figyeltünk a medence partján körülvevő, rém gusztustalan zöld, műanyag járószőnyegre és a műanyag vödrökre, akkor valóban látszódott a völgy az égővörös juharokkal. A szelektív látás működött; senki sem tűnt elégedetlennek.

---------------------------------------

* szentély

** "Japan today is a country of unbelievable ugliness punctuated by astonishing beauty. A few decades ago, it was the other way around." Az eredeti cikk itt olvasható.

*** szabadtéri fürdő