Mindig elámulok a külhoni látogatásaik során rántotthúst kergető honfitársak láttán-hallatán. Igazán nem akarok senkit sem megbántani, valakinek az kaja-ízlését kritizálni már csak egy lépés a barátnőjének ócsárlása előtt, de hát nem vagyunk egyformák, na. Ugyanígy megbabonáz a japánok jó részének megható, szinte gyerekes ragaszkodása ahhoz, hogy külföldi útjuk során legalább egyszer elmenjenek egy washoku étterembe. Not a good idea...
Így jártunk mi is a múlt héten, Manilában. Manila ugyan alulmarad a DK-ázsiai zabaparadicsomokkal, Singapore, Bangkok, Hong Kong, legalábbis az én besorolásomban, való összevetésben, de azért lehet jókat enni itt is. Két napig bírták is a japán okyakusanok a filippinó-kínai diétát, de a harmadik estére feltört belőlük a nihonjin és japán étket követeltek. Jó, rendben, mondta házigazdánk, és elvitt minket a Tsukiji étterembe, legalábbis azt hiszem ez volt az.
Háááát. Minden olyan, csak mégsem egészen. Először is, az étlap: valahogy túl hosszú, kicsit olyan mint egy szupermarket. Tokyóban az ember úgy megy vacsorázni, hogy előbb eldönti MIT akar enni: sobát, sushit, yakitorit, shabu-shabut, és még sorolhatnám a stílusirányzatokat! és annak megfelelően választja ki az éttermet. És tudja, hogy a shabu-sabu étteremben hülyének fogják nézni, ha sobát kér, így nem is teszi, sushizóban pedig talán ki is dobják, ha yakitorit. Itt meg mindezt egyszerre meg lehet kapni, ami felettébb szokatlan dolog. Jó, persze, Japánban is létezik az izagaya intézménye; ez afféle kocsma, ahol viszonylag széles ételválasztékkal támogatják meg az alkoholos italok élvezetét, de például sushi azért még itt sem szokott lenni.
Az alapanyagok egyébként nem rosszak; az ő Balatonuk mégicsak a Csendes-óceán, a katsuó (bonito) friss és mélyvörös, az uni (tengeri sün) pedig, bár a megszokott narancssárga helyett inkább pirosas szinű, kifejezetten jó. De a sashimi mégis valahogy furcsa, a lazac-szelet most valahogy túl barokkos, mígnem rájövök, hogy nincs jól vágva! Túl nagyok, mondhatnám brutálisak, a szeletek, és ez a nagyvonalúság helyett inkább kissé otromba érzetet kelt bennem.
A végén eszünk sóment és misoshirut; a sómenben az édes cseresznye helyett koktélparadicsom van, ez némi derültséget kelt, a miso-leves pedig, oh, borzalom! zacskós, vagy legalábbis olyan az íze, mintha az lenne. Ez az a pont, amikor felötlik az emberben, hogy tulképpen mit is keres itt? ahelyett, hogy tömném magamba a filippinó-kinai-thai-maláj finomságokat, másodrendű japán kaját eszek? Mekkora marhaság ez már? Ugyanígy éreztem magam otthon pár hónapig-évig, mikor 2000-ben hazamentem, aztán persze egy idő után leszáll az ember a magas lóról és besomfordál a japán étteremekbe...
De egy nihonjin, aki másnap hazamegy és honmonót (igazi dolgot) eszik, vajh miért teszi ezt?
E sorokat olvasván eszembe ötlött: magam is rántott húst kerestem az első hetekben... :)
VálaszTörlésA 2 hét japáni tartózkodás után Osakában egy OLASZ!!!! étteremben kötöttünk ki....
VálaszTörlés"A 2 hét japáni tartózkodás után Osakában egy OLASZ!!!! étteremben kötöttünk ki.... "
VálaszTörlésCsak nem a Saizeriya? :)
OK, velem is megesett, de csak más, ha néhány hét/hónap után hiányozni kezd a magyar íz, ezért elfogadjuk a félmegoldásokat is, mint amikor 3-4 nap hiányt sem bír ki valaki.
VálaszTörlés:-)
VálaszTörlésEgyetértek veled Judit! :-) Én sem keresném a rántott húst!
Ellenben mindent (MINDENT) képes lennék megkóstolni, amit kint ételként elém tennének :-)
Ez kábé olyan, mint mikor az ember ragaszkodik a gúlyás leveshez és európai körútján mindenhol "ungarische gulasch"-t rendel:))) Egyik borzalmasabb a másiknál és igazán semmi közük a gúlyáshoz:)
VálaszTörlésMi Koreában, Gyeonju állomásán tértünk be a létező egyetlen kifőzdébe, ami japán stílusú 和風 volt. Nem a japán konyha hiánya vitt be a helyre, hanem a kényszer. Már akkor gyanakodni kellett volna, mikor a szomszéd asztalnál a zarusobához kimcsit ettek. Az általunk kért "katsudon" (rántotthús rizzsel) egy Erős Pistára emlékeztető krémmel volt bekenve, és a tetejére kimcsit halmoztak.
VálaszTörlésEgy hetes koreai utazgatás után sem sikerült annyira megszokni a csípőset, hogy meg tudjuk enni.
A kimcsit és a tsukemonot egyébként korlátlan mennyiségben lehetett volna fogyasztani. :)