Fesztiválvacsora

Az egész onnan indult ki, hogy vettünk szombat reggel a házunk előtti biopiacon két szép szál takenokót. Vagy lépjünk még egyet hátrább: onnan, hogy Vagesz barátunk meglátogatott minket, mert bizony, a Kolorádó Kid világhódító útján megérkezett Tokyóba is! és amíg ő az újságírók és a rajongók rohamát állta az Európai Filmfeszten, mi vacsorát főztünk neki. Mivel úgy gondoltam, hogy két szál bambusz kevés lesz vacsorára három, fejlődésben levő, fiatal szervezetnek, így Judit a filmfesztiválról hazamenet útbaejtette a Mitsukoshi delikátosztályát is ahol, hírnevéhez képest meglepően olcsón, bevásárolt egy kis ezt-azt: katsuót (bonító), hotatét (fésűkagyló), oboro-dófut ("felhős" tofu; puha, omlós változat) és konzultáltunk a vadonás receptkönyvemmel, The Breakaway Japanese Kitchen, ezúton ajánlom mindenkinek, tele van remek receptekkel! és mindebből, íme ez született:

Nézzük akkor sorban!

Takenoko katsuóbushival

Erről egy korábbi posztban már írtam, akit érdekel a kaszabolás, elolvashatja itt. Az már tavaly megtanultuk, hogy a takenoko készítésénél hull a forgács, de ennyi hulladékra azért nem emlékeztem, talán, mert már szezonvége van? Az eredmény finom, ropogós és tavaszi ízű lett.

Gombás rizs mitsubával

A rizst shimeji gombával tette fel Judit, amikor kész lett, megszórta norival (alga) és mitsubával (ez a "japán petrezselyem", de magyarral is biztosan jó).

Oborodófu shisolevéllel

Recept a fent említett "The Breakaway Japanese Kitchen"-ből; a lényeg, hogy puha tófura rá kell tenni összeturmixolt shisólevelet, kevés reszelt gyömbért, olívaolajat, ecetet, narancslevet, megsózni-borsozni és már neki is lehet látni. Lehet sportolni evőpálcikával is, de ehhez inkább a kanalat ajánlanám.

Ganmodoki tófu

Elősütött tofu, kicsit, mintha ki lenne rántva; ezt így lehet kapni a boltban, csak meg kell főzni dashiban.

Ceviche

Ez egy perui étel, a jövő sushija, jelenti ki Vagesz, akiből az alkalomra előbújt a gasztro-publicista, ellentmondást nem tűrő hangon, kis darabokra vágott hotate, kaliforniai paprika, avokádó, meg van bőven locsolva lime-dzsúzzal, könnyű szójaszósszal, olivaolajjal. Kicsit állni hagyjuk, hogy a lime leve átitassa a kagylót, más nyers hallal is működik egyébként! és nagy cuppogások közepette elfogyasztjuk. Szintén az Elszabaduló japán konyhából van és vadítóan jó.

Nanohana mustárral

Nanohana no karashiae a hivatalos neve, a recept Chisatótól származik. A nanohana az magyarul repce; amikor virágzik, levágjuk, na jó: megvesszük a boltban, könnyedén feldaraboljuk, megpároljuk, leöntjük mustáros szósszal, végül és megszórjuk katsuóbushival, keserű lesz, de azért megesszük.

Házi miso és uborka

Bár az oroszok az uborkát sóba mártják és vodkát isznak rá, a japánok pedig misoba és shóchúval öblítenek; állítólag van még néhány más, apróbb különbség is a két rassz között, de azért látható, hogy az uborka szeretete összekapcsolja a két nagy nemzet lelkét. A misot Judit csinálta, meg is írta, hogyan.

Hijiki

Édes alga, szézámmaggal, boltban lehet kapni. Csak úgy, mert volt otthon és jó magában eszegetni, vagy rizshez.

Umeboshi

Ezt, ugye mindenki ismeri? A tófuhoz és a rizshez ettük.

Katsuó

Az egyik kedvenc halam, angolul bonito, vagy precízebben skipjack tuna, és most szezonja van. Ezt is készen vette Judit, a széle picit meg van kapatva, de a közepe nyers. Hagymát vágtam mellé és könnyű szójaszószt, ez az ún. usukuchi shóyu, is tettünk ki hozzá.

Momijioroshi és shóga

A momijioroshi csípős retek, a shóga pedig reszelt gyömbér, mindkettőt a katsuóhoz mellékeltük.

Szójaszósz (shóyu)

Lényeg, hogy usukuchi legyen.

Shóchú

Hideg imoshóchút ittunk hozzá, Miyazaki prefektúrából nem is keveset, PONT egy üveg fogyott el, nem furcsa? és nem is rosszat. Vagesz vacsora után erős fogadalmat tett, hogy másnap reggel bejelentkezik gasztronómiai menekült-státuszért a Minato-ku önkormányzatánál.

Dilemma in Manila

Mindig elámulok a külhoni látogatásaik során rántotthúst kergető honfitársak láttán-hallatán. Igazán nem akarok senkit sem megbántani, valakinek az kaja-ízlését kritizálni már csak egy lépés a barátnőjének ócsárlása előtt, de hát nem vagyunk egyformák, na. Ugyanígy megbabonáz a japánok jó részének megható, szinte gyerekes ragaszkodása ahhoz, hogy külföldi útjuk során legalább egyszer elmenjenek egy washoku étterembe. Not a good idea...

Így jártunk mi is a múlt héten, Manilában. Manila ugyan alulmarad a DK-ázsiai zabaparadicsomokkal, Singapore, Bangkok, Hong Kong, legalábbis az én besorolásomban, való összevetésben, de azért lehet jókat enni itt is. Két napig bírták is a japán okyakusanok a filippinó-kínai diétát, de a harmadik estére feltört belőlük a nihonjin és japán étket követeltek. Jó, rendben, mondta házigazdánk, és elvitt minket a Tsukiji étterembe, legalábbis azt hiszem ez volt az.

Háááát. Minden olyan, csak mégsem egészen. Először is, az étlap: valahogy túl hosszú, kicsit olyan mint egy szupermarket. Tokyóban az ember úgy megy vacsorázni, hogy előbb eldönti MIT akar enni: sobát, sushit, yakitorit, shabu-shabut, és még sorolhatnám a stílusirányzatokat! és annak megfelelően választja ki az éttermet. És tudja, hogy a shabu-sabu étteremben hülyének fogják nézni, ha sobát kér, így nem is teszi, sushizóban pedig talán ki is dobják, ha yakitorit. Itt meg mindezt egyszerre meg lehet kapni, ami felettébb szokatlan dolog. Jó, persze, Japánban is létezik az izagaya intézménye; ez afféle kocsma, ahol viszonylag széles ételválasztékkal támogatják meg az alkoholos italok élvezetét, de például sushi azért még itt sem szokott lenni.

Az alapanyagok egyébként nem rosszak; az ő Balatonuk mégicsak a Csendes-óceán, a katsuó (bonito) friss és mélyvörös, az uni (tengeri sün) pedig, bár a megszokott narancssárga helyett inkább pirosas szinű, kifejezetten jó. De a sashimi mégis valahogy furcsa, a lazac-szelet most valahogy túl barokkos, mígnem rájövök, hogy nincs jól vágva! Túl nagyok, mondhatnám brutálisak, a szeletek, és ez a nagyvonalúság helyett inkább kissé otromba érzetet kelt bennem.

A végén eszünk sóment és misoshirut; a sómenben az édes cseresznye helyett koktélparadicsom van, ez némi derültséget kelt, a miso-leves pedig, oh, borzalom! zacskós, vagy legalábbis olyan az íze, mintha az lenne. Ez az a pont, amikor felötlik az emberben, hogy tulképpen mit is keres itt? ahelyett, hogy tömném magamba a filippinó-kinai-thai-maláj finomságokat, másodrendű japán kaját eszek? Mekkora marhaság ez már? Ugyanígy éreztem magam otthon pár hónapig-évig, mikor 2000-ben hazamentem, aztán persze egy idő után leszáll az ember a magas lóról és besomfordál a japán étteremekbe...

De egy nihonjin, aki másnap hazamegy és honmonót (igazi dolgot) eszik, vajh miért teszi ezt?

Tájkép száradó futonokkal

Tatamira terített futonon aludni jó dolog, illatos és puha, pontosabban a megfelelő egyensúlyát adja a keménységnek és a puhaságnak. Futonon aludni jó dolog, egészen addig, amíg a futon új, utána ugyanis összeesik, bekeményedik és büdös dohszagú lesz. Ilyenkor már nem olyan jó dolog a futonon aludni. Hogy megint az legyen, a japán háziasszony, vagy gaijin háziember, amikor teheti, kiakasztja a futonját a napra szellőzni, hogy fellazuljon és újra illatos legyen. A futonszárításra legalkalmasabb évszak a tavasz és az ősz, hiszen télen hideg van, nyáron pedig minden csöpög a párától, a legalkalmasabb nap pedig a szombat és a vasárnap, hiszen hétköznap munka van.

Így hát, ha egy napos tavaszi hétvégén a blogger, és/vagy a bloggerné, elmegy sétálni Tokyó lakókerületeibe, fűnyírás és kocsimosás helyett ez a látvány fogadja:

Hakata forevör

Na végre egy rámen-poszt! mondhatná a rámen-kedvelő olvasó, de tartok tőle, hogy nem mondja, mert olyan régen írtam rámeneset, hogy bizonyára belenyugodott abba, hogy itt már csak bizarr süteményekről és elegáns éttermekről olvashat, azt is többnyire angolul, és elpártolt valamelyik rivális magyar nyelvű rámen-bloghoz, ahol nagyobb rendszerességgel foglalkoznak a tésztaleves-függő olvasók lelki szükségleteivel. A hallgatásnak az is az oka, hogy mostanában, itt nem részletezendő okok miatt, a korábbiaknál kevesebb ráment szívok magamba, de ezúton üzenem: a rámen-quest nem ért véget, csak a tempó lassult valamelyest. Ennek bizonyítására íme egy környékbeli rámen-ya; a Hide, már jó ideje tervezem, hogy írok róla, mígnem a múlt héten a posztjaim által felajzott, ám még rámen-szűz magyar barátok ittléte újra aktualizálta ezt az alvó projektet.

Egyébként ez is egy lánc, manapság minden jobb kifőzdének ez a végzete, és kyúshúi felmenőkkel rendelkezik. A dekor, bár ez ugye, nem számít, határozottan szakít az oldszkúl rámenes hagyománnyal, dögös grafika és modern vonalú székek. Ácsorgunk tehát a falra erősített, fotókkal illusztrált menü előtt és éppen nagy lendülettel magyarázom Ádáméknak a menü mélységeit, mikor is odaperdül egy helyes japán lány és kérdi, hogy may I help you? Lötyböltem rá egy kis japánt, csak hogy lássa, nem a falvédőről jöttem, hogy akkor ezt meg azt kérnénk, na és még két shóchút is, on rokuszu. A lány flottul felvette a rendelést, és vissza is ismételte, ahogy kell, ekkor vettem észre, hogy van egy másik lány is ott, kevésbé csinos ugyan, de Hide feliratú egyenruhában. Upsz... Így jár, aki segíteni akart a gaijinokon. De jól vette a kanyart, meg kell hagyni.

A hely különben egyértelműen hakatai rámenben utazik, így kevéssé meglepő, hogy a leves alapértelmezésben tonkotsu. Mivel elvem, hogy kár ellentmondani a szakácsoknak, úgyis mi húzzuk a rövidebbet, ráadásul, ha-még-nem-mondtam-volna, a tonkotsu a kedvenc műfajom, nem lehet meglepő, hogy választásomat ráerőltettem kis asztaltársaságunkra is, de talán nem bánták meg. Mert ez a men egyszerűen fenomenális: vékony tészta, ahogy ez már Kyúshúban szokás, de nem sárgás, mint általában, hanem halvány, majdnemhogy fehér, és még a szokásosnál is keményebbre van főzve, nekem nagyon bejön az ilyen. A leves viszont meglehetősen mellbevágó erejű és atom-zsíros. Szeretem én kérem, a karakteres ízeket, de azért ez egy kicsit túlzás, valószinűleg úgy gondolhatták, hogy a levest meg lehet hagyni, de mit tegyek; én szeretném meginni a levét is...

A chashú ugyan nem rossz, de nem emlékezetes. Mivel ezt én már korábban is megállapítottam, most sült disznó-fejhússal (toró) próbálkoztam, ez jó volt, de még ez sem zseniális és a szabály egyébként is az, hogy az alap-chashút kell értékelni, ez tehát amúgy is csak versenyen kívül indulhat. A többi belevaló, jó sok friss zöldhagyma, krémesre főtt tojás és valami ropogós barna izé, kikuragénak hívják és állítólag fagomba, viszont mind nagyon finom, és kicsit fel is húzza a pontszámot.

A konklúzióm ezek után adja magát: ez a kiváló men jobb körítést érdemelne!

Men: 9 - emlékezetes! ezért jöttem vissza már negyedszer is

Leves: 6 - túl sok a zsír

Chashú & the rest: 7 - de csak mert jó benne a fagomba

Összpontszám: 22/30 - dolgozni kellene még a levesen és a húson!

Képeket nem csináltam, tessék helyette nézegetni a Hide weboldalát.

Eper

Bevallom, először kételkedtem, csak a poén kedvéért vettem meg az epres gombócot, de az első falat revelációként ért és rögvest visszatért a fúziós konyhába vetett hitem.

A hatalmas méretü, roppanós, édes eper állitólag Kyushun terem, ezt szinte zselés állagú koshian* öleli körül, amit vékony, nyúlós mochi-réteg** borit. A színek, izek, textúrák tökéletes összhangban vannak.

Az eperszezonra küldöm, szeretettel.

-------------------------------------

* passzírozott babpaszta

** rizspaszta

Ünnepelünk

Az elmúlt hét volt a Golden Week, ilyenkor, vezetőink mérhetetlen bölcsessége és kegye következtében, szépen egymás után sorjáznak a nemzeti ünnepek, ami meg rés köztük megmarad, ki lehet tölteni a sajátból. Így aztán egy hétre bezár az ország, és pihen, magunkat is beleértve. A közhiedelemmel ellentétben Japánban egyáltalában nincs is olyan kevés szabadság, gondolta volna valaki hogy a nemzeti ünnepek tekintetében Japán világelső, 16 állami szabadnappal?

Ez nem volt mindig így; 1948-ban még csak 9 ünnepnap volt, és csak fokozatosan növekedett. A vakációinfláció legfontosabb mozgatórugója, mint elég gyakran Japánban, az un. gaiatsu, vagyis külső nyomás volt, ez persze mindig Amerikát jelenti. Talán van még, aki emlékszik a daliás 80-as évekre, amikor Japán volt az, ami most Kína, a leendő gazdasági világhatalom, ekkor a munkahelyek megszüntétől rettegő amerikai kormányzat jelentős nyomást gyakorolt Japánra, hogy bővítsék a belső fogyasztást. Ennek egyik eszköze volt a szabadnapok növelése, a dolgozó ilyenkor pihen és sörre/virslire sakéra/szárított halra költi a pénzét. A nemzeti ünnepek pedig azért jobbak erre célra a hosszú, egybefüggő szabadságoknál, mert olyankor nincs idő elrohangálni külföldre, otthon költik az emberek a pénzt, tiszta haszon!

De hát mit is ünnepelnek ennyit? Az Európában megszokott tematika, keresztény ünnepek, és forradalmak, itt nem divatos. A shogunátus a XVII-ik századtól kezdve nagy súlyt helyezett arra, hogy a keresztény hittérítés halálozási aránya magas legyen, így a názáreti család életének fordulatait errefelé nem ünneplik, a forradalmak pedig kevéssé jellemzőek, konkrétan még egyet sem sikerült összehozni, így maradnak hát az uralkodó, a tennó, jobb híiján császárnak fordítják, de az istenkirály pontosabb lenne, születésnapjai. Az aktuális tennó születésnapja 1868 óta nemzeti ünnep, de az elhalálozott császárok születésnapja sem megy pocsékba, ha már olyan jól megszoktuk, megmarad ünnepnek, csak átnevezik valaminek, amire általában senki sem emlékszik, még a japánok sem.

Nézzük hát a listát! Ha ezt megjegyezzük, a japánok 99%-nál garantáltan jobban fogjuk ismerni az ünnepnapok tematikáját.

Újév (元日 Ganjitsu)	Január 1	A legfontosabb ünnep, kicsit olyan, mint otthon a karácsony: családi meghittség és zabálás. Csak elseje az ünnep, de azért 31-ét és 2-3-át is általában kiadják szabinak a cégek.
A Felnőtté Válás Napja (成人の日 Seijin no Hi)	Január második hétfője	A húsz évet elért fiatalokat ünneplik ekkor. Kimonós fiúk-lányok és nagy berugás, hivatalosan az első.
A Nemzetalapítás Napja (建国記念の日 Kenkoku Kinen no Hi)	Február 11	A krónikák szerint ezen a napon került trónra az első tennó. a legendás Jimmu. Egyfajta japán augusztus 20-a, államalapítás, miegyéb. De ezt szinte senki sem tudja.
A Tavaszi Napéjegyenlőség Napja (春分の日 Shunbun no Hi)	Március 20 v. 21, attól függ, melyik év	Ezt 1948 óta ünneplik, a “természet és minden élő dolgok csodálata” a tematika. De ez nem lényeg, szabadnap van és kész.
Shōwa Nap (昭和の日 Shōwa no Hi)	Április 29	Hirohitó császár, akit az egyszerűség kedvéért halála óta Shówa császárnak hívnak, született ezen a napon. Amíg élt, a születésnapját ünnepelték ekkor, aztán átnevezték “Zöld napnak” de ezt később áttették május 4-re, azóta ez a “Shówa nap”. Érthető, ugye? Lényeg, hogy ilyenkor kezdődik a Goruden Wíku, vagyis Golden Week.
Az Alkotmány Napja (憲法記念日 Kenpō Kinenbi)	Május 3	Ezen a napon az 1948-ban az amerikaiak, konkrétan egyszemélyben MacArthur tábornok, által bevezetett alkotmányról illendő emlékezni. Lényeg, hogy a másik mellett van, így lehet menni Hawaiiba nyaralni.
Zöld Nap (みどりの日 Midori no Hi)	Május 4	Tehát ide került a “Zöld nap”. Szintén a “Golden Week” része.
A Gyermekek Napja (こどもの日 Kodomo no Hi)	Május 5	Gyermeknap, a Golden Week utolsó ünnepnapja.
A Tenger Napja (海の日 Umi no Hi)	Július harmadik hétfője	Ez is egy újkeletű ünnep, garantáltan senki nem tudja mit ünneplünk ekkor, de ilyenkor strandra szokás járni, ja, akkor ez lehet a Tenger Napja, nem?
Tisztelet-az-öregeknek Nap (敬老の日 Keirō no Hi)	Szeptember harmadik hétfője	Biztosan ezért élnek a japánok olyan sokáig... Össze lehet kötni a következővel, ez az un. Silver Week, lehet indulni minivakációra.
Az Őszi Napéjegyenlőség Napja (秋分の日 Shūbun no Hi)	Szeptember 22 vagy 23	Ezen a napon tisztelni kell a felmenőket, már megint? és a halottakra emlékezni.
Az Egészség és Sport Napja (体育の日 Taiiku no Hi)	Október második hétfője	Ekkor volt a Tokyói Olimpia megnyitója, azóta ilyenkor kergetik a gyerekes szülőket a halálba az undókai*-okkal az iskolák.
A Kultúra Napja (文化の日 Bunka no Hi)	November 3	A békét, szabadságot és a kultúrát ünnepeljük, eredetileg Meiji császár születésnapja volt, bár hivatalosan ennek nincs köze egymáshoz.
A Munka Ünnepe (勤労感謝の日 Kinrō Kansha no Hi)	November 23	Pontosabban a Munka Dicséretének Ünnepe, de nem marxista, hanem shintó gyökerekkel, aratási ünnep volt régen ekkor.
A Császár Születésnapja (天皇誕生日 Tennō Tanjōbi)	December 23	A Tennó Heika, vagyis a Jelenlegi Istenkirály, mert igazából csak ezzel a névvel illik illetni Akihitó császárt, születésnapja.

Amikor 1988-ban először Japánba érkeztem, még csak 12 nemzeti ünnep volt és a fizetett szabadság tipikusan csak 6-7 nap, a szombat pedig munkanap volt, igaz, a liberálisabb cégek ekkor már minden másodikat kiadták. Azóta nagyot fordult a világ, a szombatok szabadok, és a fizetett szabadság elég hamar felszalad 20 napra, ez összesen már semmiképp nem kevés, és ha tekintetbe vesszük az Állami Ünnepek Megmaradásának Törvényét; szabadnap ugyanis itt nem vész el, csak átalakul, vasárnapból automatikusan hétfő lesz, még jelentősebb szám**.

És akkor miért nem lepik el a világot a vakációzó japánok, mármint az jelenleginél is jobban? Mert a fizetett szabadságot rendes japánember nem veszi ki csontig, csak úgy 5-6 napot, és egy hétnél hosszabb szabit meg pláne nem csinál, milyen lenne az már? A szabi meg csak halmozódik, néhány kollégámnak már van benn 30-40 napja, csak azért nem több, mert két év után elévül, de azért mindenki élvezi a tudatot, hogy ha akarna, elmehetne egy kéthónapos világkörüli útra, ám nem megy, mert ez a keserédes kötelességtudás és a lemondás része a japánságtudatnak, nekünk nem lehet, nekünk nem szabad.

------------------------------------------

* iskolai sportnap, kicsit, mint egy csehszlovák szpartakiád, nettül felöltöztetett cuki kisgyerekek idétlen formagyakorlatokat mutatnak be, a szülők pedig vadul videóznak.

** 2000-ben ráadásul bevezették az ún. Happy Monday System-et, igen, japánul is így hívják, pontosabban Happí Mondei, bizonyos ünnepeket már eleve úgy határoznak meg, hogy a “szeptember harmadik hétfője”. Like.

Misót készítek

A napokban bontottuk fel a miso-t*, amit még a földrengés előtt, így érzés szerint a messze múltban, készítettem egy főzőtanfolyamon. Misot természetesen eddig is tartottam a hűtőszekrényben, de úgy tekintettem rá, mint egy hosszú, bonyolult gyártási-érlelési folyamat eredményére, amit apró műanyag vödörbe csomagolva vásárolok meg az élelmiszerboltban.

A miso tulajdonképpen fermentált szójababpaszta, a japán konyha egyik alapanyaga. Létezik halványsárga, arany, vörösesbarna és csokoládébarna színben is, az íze pedig az enyhén édestől az igen sósig terjed. Állítólag igen egészséges, mert méregtelenít és rengeteg umamit is tartalmaz**. A japán szakács levest*** készít belőle, vagy halakhoz, grillezett zöldségekhez szószt, de ettem már miso-fagylaltot is.

Saját kezűleg készített misom tulajdonképpen csak egy alfaj, mert erjesztett árpát is tartalmaz, így leves készítésére nem alkalmas. Ezt a fajtát nyers-, vagy főtt zöldségek mellé adják, mártogatni.

A munkafolyamat meglepően egyszerű volt. A szójababot előző este be kell áztatni egy nagy fazék vízbe, ahol duplájára dagad. Másnap annyi vízzel, hogy épp elfedje, addig kell főzni, amíg olyan puha nem lesz, hogy két ujjal könnyen szét lehet nyomni. (Ez kb 2-3 órát vesz igénybe.) A főzővizet nem szabad kiönteni, mert még szükség lesz rá. Közben megfő az árpa is, amihez hozzá kell keverni a kóji nevű erjesztőgombát (Aspergillus oryzae), amitől annak épp olyan szaga lesz, mint a sörmalátának.

Eddig a pontig előkészítették nekünk az anyagot, így pontos receptet nem tudok adni. De az arányok a fényképen jól látszanak. Innentől pedig már valóban saját kezeimmel végeztem mindent.

A két zacskó tartalmát összeöntöttem egy tiszta, zárható zsákban, egy picit megnedvesítettem a főzőlével és ököllel gyúrva-gyömöckölve összekevertem. Kicsit darabos maradt, de a szemek eltűntek.

Ezt követően fertőtlenítő folyadékkal kimostam egy literes műanyag dobozt, majd kesztyűt húztam és rétegenként belenyomkodtam a pasztát a dobozba. Ez a legfontosabb lépés, vigyázni kell, hogy minél kevesebb légbuborék maradjon a doboz fenekén, mert attól megromolhat a miso.

Végül lesimítottam a paszta felszínét, zsugorfóliával letakartam és a doboz üresen maradt részéről gondosan letörölgettem a ráragadt misomaradványokat. A dobozt lezártam és otthon, meleg helyen négy napig erjesztettem. Erjedés közben szén-dioxid keletkezik, amit apró repedések jeleznek. Mikor ezek a repedések megjelentek, felbontottam a misot és a felületét leöntöttem shóchúval (japán pálinka-szerűség), mivel az alkohol megakadályozza a penészképződést. A misó ezután két és fél hónapig a hűtőben pihent, majd a vacsoraasztalon, nyers uborkaszeletek kíséretében debütált.

-------------------------------------------

* 味噌, vagy みそ

** umami, az ötödik íz, vagy a “jó íz”, bővebben itt

*** A leves, a misoshiru a rizs után talán a legfontosabb japán étel. A leánykérés egyik tradicionális formája, ha egy fiú megkérdez egy lányt, hogy főzne-e neki ezentúl misolevest.

Jelet hagyni

Van egyszer a legenda, miszerint a Japánok, egyes változatokban: az Ázsiai Emberek, és a Természet között más a viszony, mint a dekadens Nyugaton, mert ők egyek vele, bezzeg mi, gyarló nyugatiak, elzárkózunk a természet elől, le akarjuk igázni, ésatöbbi. És van a valóság, példának okáért ez az épület. Szép, ugye? Nem, ez nem atomerőmű, sőt még csak nem is szemétégető, hanem egy felvonóállomás-és-kilátó Hakone, Tokyó környékének egyik legfestőibbnek tartott tája közepén, annak majdnem legmagasabb pontján, a Komagatakén. Messziről is randa, de igazáből közel érve fejti ki pusztító hatását: egyfajta vizuális atombomba, a felezési ideje pedig jóval hosszabb, mint a rettegett stroncium-90 izotópé.

Igen ám, száll vitába velem a képzelt olvasó, de ez csak a modern kor mételye, a gonosz Napnyugati Ember megfertőzte őket, régen ilyet nem csináltak volna, akkor minden szép volt. Jó, vágok vissza frappánsan, nézzük akkor meg mit csináltak régen, ugyanide! Pár száz méterre a rakétasilótól a hegy tetején van egy shintó jinja*. Kicsit kisebb, nem volt kedvük annyit cipekedni, kicsit természetesebb, nem álltak még rendelkezésre olyan nagyszerű anyagok, mint az esőtől megfeketedő beton vagy a korrodálódó hullámlemez és persze kicsit szebb is, talán, mert nem volt még alkalmuk a modern építészet formavilágát tanulmányozni.

De vegyük észre, hogy a szentély piros, ami nem éppen annak a jele, hogy bele akartak volna simulni a tájba. Ellenkezőleg; azt akarták mondani, hogy eddig már a miénk, meghódítottunk. A szándék esszenciálisan nem más, mint a betonkilátó nagyrabecsült építészének: jelet hagyni, mint a kiskutya a póznánál.

Egy barátom hívta fel a figyelmemet minap, hogy azok a tájak, amiket a japánok nagyszerűnek tartanak, majdnem mindig tartalmaznak valami emberalkotta tárgyat: egy hidat, egy templomot vagy legalábbis rizsföldeket. A természet a maga vad, természetes szépségében inkább riasztó, semmint vonzó a számukra. Kell valami, ami jelzi, hogy ki az úr a háznál, hogy ez a táj már meg van szelidítve. A természeti szépség legkedveltebb fogyasztási formája már az Edó-korban is a szimbólikus kert volt, amelyben a híres tájak kicsinyítve, az eredetit felidézve álltak az úri közönség rendelkezésére. Ilyen például a Kórakuen, ahol Fuji-san és sok más híres japán és kínai táj tekinthető meg, kompakt formában és száraz lábbal.

A természet meghódítása pedig évszázadok óta töretlenül halad előre utak, hidak, völgyzáró gátak, és persze rondábbnál rondább épületek formájában. A szándék ugyanaz marad, csak a technika fejlődik. Így jutottunk el mára oda, hogy ahogy ezt a minap a Time magazin egy, mellesleg japán származású, újságírójának frappáns megfogalmazásban olvastam: “Japán ma a hihetetlen rútság országa, amit meg-meg szakít a megdöbbentő szépség. Néhány évtizede ez még fordítva volt.”**

Mit tehet az ember ilyen helyen? Nem néz oda. Félreértés ne essék; a ronda a japánok szemében is ronda, csak nem veszik figyelembe, mintegy kiiktatják az érzékelésükből. Mondok egy példát: egyszer voltunk egy onsenben, amit azzal hirdettek, hogy a rotenburóból*** gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, ami ősszel tele van rozsdavörös levelű juharfákkal. Ott volt a fénykép is, bizonyíték gyanánt, és tényleg nagyon szép volt. A valóság azonban roppant kiábrándító volt; egy lepukkant fürdő egy kimondhatatlanul ronda betonépület oldalában, egy nagy rakás kacattal körülvéve. Ám ha a megjelölt helyre álltunk és nem néztünk se jobbra, se balra, csak egyenesen előre és nem figyeltünk a medence partján körülvevő, rém gusztustalan zöld, műanyag járószőnyegre és a műanyag vödrökre, akkor valóban látszódott a völgy az égővörös juharokkal. A szelektív látás működött; senki sem tűnt elégedetlennek.

---------------------------------------

* szentély

** "Japan today is a country of unbelievable ugliness punctuated by astonishing beauty. A few decades ago, it was the other way around." Az eredeti cikk itt olvasható.

*** szabadtéri fürdő