A mindenség egy szál virágban

Az ikebana a virágrendezés művészete - NEM virágkötészet; a menyasszonyi csokrot és a temetési koszorút mások készítik. Létezik egy kevésbé ismert szó is rá: kadó, a virágok útja. A dó - kanjival írva 道 - végződés sokatmondó, mert összekapcsolja a hagyományos japán művészeteket, hiszen a sadó (teaceremónia), shodó (kaligráfia), bushidó (harcművészet), vagy akár a júdó (cselgáncs) mind egy-egy lehetséges út a szellemi elmélyülés, a belső harmónia és végcélként a megvilágosodás felé. 

Az ikebana története visszavezethető a buddhizmus bevezetéséig; a gondosan kidolgozott virágkompozíciók az oltárokat díszítették. A XIV. században, a tokonoma (alkóv) megjelenésével, a virágok állandó otthonra leltek a lakótérben is, majd hamarosan kialakultak az első stílusirányzatok, “iskolák”.

Az ikebana célja, a japán kertekhez hasonlóan, a természet belső szépségének átélése és az ennek érdekében bevetett szellemi, illetve fizikai eszközök is azonosak - szezonalitás, üresség, aszimetria és háromszögekre épülő kompozíció. 

A gyorsan hervadó virágok tökéletesen megtestesítik az ichigoichie (szó szerint egy életben egyszer) gondolatát, az egyedi, megismételhetetlen, enyészettől megérintett szépség élvezetét.

A nyugati művészetek és növények hatására a XX. században kialakult a “szabad stílusú” ikebana, amit a képeken látható Sógetsu iskola is képvisel. Ezt a stílust tanulom én is közel egy évtizede. A Sógetsu-iskola minden évben november elején tartja éves seregszemléjét, ez kihagyhatatlan, de kezdők számára nem a legjobb módja az ikebana megismerésének. A kiállítóteret betöltő, több száz kompozíció harsány színekkel, szokatlan formákkal és anyaghasználattal igyekszik egymást túlharsogni. Metafizikai gondolatok helyett egyre az járt a fejemben, vajon mennyi pénzt költöttek el a gyönyörű, ritka növényekre, amiket először metszőollóval, harapófogóval és egyéb kínzóeszközökkel látványosan formára idomítanak, majd a háromnapos kiállítást követően a szemétre hajítanak. 

Ilyenkor csendben kicsit egyetértek Arthur Koestlerrel, aki 1960-ban megjelent “A lótusz és robot” című könyvében így írt az ikebanáról: “Ha Japánban élnék, megalakítanám a Virágok és Fák Elleni Gonoszságot Megelőző Császári Társaságot”. 

De ez az érzés szerencsére nem sokáig tart és amikor legközelebb ismét rácsodálkozom egy-egy önmagában álló kompozíció időtlen szépségére, egy pillanatra megérzem a mindenséget. 

------------------------------------------ 

További képeket itt lehet még nézegetni a novemberi Sógetsu kiállításról.