Vigyázat, dopping!

Rég ettem már ráment, mondhatnátok, és tényleg régen ettem már, így gyorsan be is fordultam a sarkon egy magát hokkaidóiként hirdető rámenesbe és berendeltem egy shióajit megint. Hmm... jó kemény tészta, egész ügyes kis shachú, a menma kicsit ugyan kemény, a lé meg... hát, nem rossz, bár azért volt már jobb. Na akkor számoljunk csak, hány pont is ez?

Szivogatom a tésztaszálakat fel, és egyre feljebb, közben bambulok, nézem a rámen-mestert, ahogy sima, rutinos mozdulatokkal készíti a következő adagot, majd pedig ellenőrzi a Lét. Egyszer csak elővesz egy nagy, fehér zacskót, belenyúl egy kanállal és az üstbe szór a fehér, kristályos anyagból. Talán só, nézem reménykedve a zacskót. De nem. Ez ajinomoto, the "essence of taste", vagyis monosodium-glutamate, egy iparilag előállított ételizesítő, ez adja az (olcsó) kínai kajáknak azt a telített, kissé csuszamlós ízt. Sokak szerint árt az egészségnek, mások szerint meg nem is, de most hagyjuk ezt és kérdezzük meg magunktól vagy szakácsunktól, hogy jól van-e ez így? Igazságos-e, hogy van aki egész éjjel főzi a rámen levét, tesz bele csirkefejet, disznólábszárat, algát és mindenféle egyéb, titkos hozzávalót, hogy elérje azt a kifinomult, selymes de egyszersmind mély és férfias ízt, amit igazából csak egy olyan rámen-étteremnek lenne szabad tudni produkálni, melynek üstjéből már tíz-húsz éve nem fogyott ki a leves és akkor jön valaki és beleszór a levesbe egy kis Vegetát és már is rámen-mesternek hívhatja magát?!

A magam részéről maradok inkább slow ramennél, amibe - remélem? vagy csak nem tudom? - nem tesznek ajinomotót. Ennek szellemében, amint a szteroidokkal elért eredményeket sem tartják számon, ezért ezúttal elmarad a pontozás, sajnálom.