Az Ember, Aki Nem Mondta, hogy “Nyan”

Mindenkinek megvannak a maga piszkos kis titkai. Nekem az egyik az, hogy öt év tokyói bloggolás még nem voltam maid caféban. Ezt eddig sikerült ügyesen ellepleznem látogatóim elől, ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám, de felismertem, hogy ha nem akarom, hogy egyszer a fejemre olvassák, hogy jár a szám ugyan Tokyóról, de még ilyen, az alapinfrastruktúrához tartozó intézményeket sem ismerek, akkor ezt a hiányosságomat sürgősen pótolnom kell.

Ha valaki nem tudná, a maid café jellegzetesen japán, azon belül is akihabarai szubkultúra, egy káváház/bár, ahol a vendégeket XIX-ik századi francia szobalányoknak öltözött pincérnők szolgálják ki azt a képzetet igyekezve bennük kelteni, mintha saját szobacicájuk lenne az otthonukban. Nem tudom ki gondolta ki, de nagyon beletalált a japán néplélekbe, mert az első maid café állitólag 2001-ben történt megalapitása óta virágzó üzletággá, sőt, sikeres exportcikké vált, ma már más ázsiai országokban is terjed.

Bevallom, kicsit visszatartott a dologtól Garren barátom esete, aki, amikor egy professzor kollégájával látogatást tett egy ilyen műintézményben, arra lett kényszerítve, hogy rendeléskor “nyan-nyan” szóval, ez magyarul a “miaú”-nak felel meg, hívja a pincérlányt, hogy és eközben még két kezét is fel kellett tartania, macskamód begörbitve. Garren, igazi angolos öniróniával, ebből hosszú és szórakoztató történetet varázsolt, ami azóta is kedvelt toposz baráti körünkben, de úgy gondoltam, elég kínos ez így elmesélve is, nem kell feltétlen nekem is megélnem.

Vajon nekem kell-e majd mondanom, hogy “nyan”? 

Ma bicikliztem egyet Akihabara környékén, így adta magát, hogy bepótoljam a mulasztást. Akihabarában sem jártam már jó ideje; a 90-es évekhez képest, amikor gyakran jöttem ide olcsó kompjuter-perifériákért, 100 MB-os drive 100.000 yenért, woáh! igencsak átalakult a környék imázsa, az elektromos holmiknak már csak mellékes szerepe van, a húzóágazat egyértelműen a manga és az anime lett. Benézem egy anime áruházba és leesett az állam. Az nem lepett meg, hogy árulnak fröccsöntött manga-karaktereket, de hogy négy, nem is kicsi! emelet tele legyen velük, na, azt azért nem gondoltam volna. Megejtő összevisszaságban sorjáztak itt a szebbnél-szebben kidolgozott és kifestett szobrocskák, brutál szörnyektől kezdve a különféle mangaharcosokon át egészen a lengén öltözött, nem is teljesen szoftcore és alig leplezetten pedofil beütésű lányfigurákig; hiába, a virtuális világ lassan, de biztosan bekebelezi a valóságosat, ez már nyilvánvaló.

De akkor lássuk a maid cafékat! Az utcán sorban álltak a maid-ek, ki-ki a saját üzletének pamfletjét kínálgatva. Kinéztem hát egyet, ami előtt nem állt sor és nem volt bántóan csúnya a szobalány, és felmentem. Kiderült, hogy az én maid cafém már második generációs volt, nem csak egyszerűen a maidek, hanem upgradelt (mer)maidekből, vagyis sellőkből, állt a személyzet. Ehhez képest pont úgy voltak öltözve mint a szobalányok, semmi uszony meg pikkelyek, csak az üzlet volt tele TV képernyőkkel, ahol valami nationalgeographicos film ment különféle halakról. Először meg kellett hallgatni egy rövid, de annál zavarosabb előadást a kis sellőkről, akik a tengerből úsztak fel ebbe a kávéházba, csakis az én kedvemért, és ezt bizonyítandó kaptam egy kék üveggolyót. Hát jó. Aztán a menü, a szokásos dolgokkal, a főattrakció, itt is az elmaradhatatlan omuraisu volt, amit a sellők személyesen írnak majd alá ketchuppal. Az árak nem yenben, hanem “pikkelyben” voltak feltüntetve, szerencsére segítségképp szóltak, hogy ha nem lenne nálam pikkely, akkor váltanak yent is, és 1 pikkely most pont egy yen, könnyű lesz az átszámolás.

A mermaidjeim közepesen csúnyácskák, de igen beszédesek voltak, mindegyik illően bemutatkozott, Suri vagyok, sellő, alászolgálja! Majd csevegni akartak, nagyjából azokat a témákat hozták fel, ami egy átlagos nicsak-gaijin! tipusú beszélgetésen előfordulhat: nyelvtudás, umai! mindent-megevés, sugoi! mióta-Japánban-levés, nagai! Később volt performance is, az egyik vendég előzékenyen befizetett egy ilyen kört, az egyik koktél mellett volt ez extra, mire az egyik maid, bocsánat, mermaid, a sarokban kialakitott szinpadon karaokézott egyet, meg-meg szakitva egy kis gimnasztikával. Aztán, még mielőtt letelt volna az első óra, 600 yen/óra az alapdíj, fizettem: 2.200 pikkely volt egy sörrel, és némi rágcsival, ráadásul egyszer sem kellett mondanom, hogy “nyan”, a hülyének is megéri!

Azt el tudom fogadni, hogy egy gimnazista, na jó, Japánban legyen inkább egyetemista, vagy egy rejtőzködő pedofil számára mindennek van valami őrjítően erotikus felhangja, számomra inkább egy enyhén malackodó feelingje volt, de azt gondolnám, hogy erre azért nehéz lenne stabil üzletmenetet alapozni. Nyilvánvaló, hogy tévedek és alábecsülöm a keresletet… Mindenestre, ha ezentúl megkérdezik tőlem, hogy milyenek is a maid cafék, azt fogom mondani: ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám.

----------------------------

Fotózni sajnos nem lehetett bent, ezért csak kültéri illusztrációk vannak.