Régi merítkezések emlékezete

Belépsz a lakásba, ledobod a táskát, letéped magadról a nyakkendőt, kibújsz az ingből, vasalt nadrágból és felhúzol valami elnyűtt göncöt, hónod alá csapod a műanyag lavórt, benne a kistörölközővel, borotvával, samponnal, na meg a pénztárcával, nyakadba a törölközőt és már indulsz is a közfürdőbe, vagyis a sentóba, lassú, kényelmes, kissé hányaveti, kacsázó léptekkel. Ez a legjobb része a napnak, a tisztálkodás előtti percek, amikor már várja a bőr a hamarosan rászakadó forróságot, ami ellen először majd libabőrőzve védekezik, de azután szép lassan megadja magát. 

Ma már számomra is nehéz elképzelni, hogy jó öt évet éltünk le különböző lakásnak csúfolt apró bérleményekben, ahol nem volt fürdőszoba, hanem esténként közfürdőbe jártunk. Pedig nem volt az olyan bonyolult, sőt, még rossz sem, és persze kimondottan olcsó volt, ami diákként, majd kezdő építészként korántsem volt elhanyagolható szempont. Akkoriban még szinte teljes volt a közfürdők hálózata Tokyóban, kevés olyan hely volt, ahol ne lett volna egy ilyen intézmény max. 10 perc járásra. Az árak hatóságiak és szolidak voltak, amikor ‘88-ban megérkeztem, még 280 yen volt csak, ma már drágább, 400 yen, cserében alig van már működő sentó, lebontották őket, esetleg átalakultak kávézóvá, galériává, vagy jobb esetben “spa”, afféle luxussentó, lett belőlük, drágán és mindenféle úri szolgáltatással, ami azért már egy egészen más világ. 

Belülről az összes sentó egyforma, és persze mindegyik egy kicsit más, volt. De az alapmotivumok, a bejárati noren, a hossztengelyére szimmetrikus, többnyire egy légterű tér, középen a pucér embereknek hátat fordítva ülő néni-bácsi, akinél kicsöngeted belépőt, esetleg majd a fürdés bevégeztével érdeklődsz, már persze ha néni az illető, hogy mi is van kedves nejeddel, még hajat szárit-e vagy netán megunta a várakozást és hazament? az öltöző, a körben elhelyezett szekrényekkel és az ipari méretű ventillátorok előtt álló, vörös fejű, fújtató emberekkel és persze maga a párás-forró fürdőhelyiség, a falak mellett sorjázó csapokkal és a terem végében elhelyezett hatalmas kádddal, benne a bugyborékoló, szigorúan 42 fokos, mert a 41 az túlságosan langyos, a 43 pedig már elviselhetetlenül forró, vízzel és felette a hatalmas, Fuji-sant ábrázoló festménnyel, vagy jobb helyeken mozaikkal, ami a fürdésre szolgáló tér távlatát, egyszersmind pedig a kívánatos meditatív hangulatot, hivatott biztosítani, jórészt hasonlóak voltak. 

A sentók utazáskor is hasznosak voltak, hiszen bárhová is dobott is ki a stop, vagy később vitt a motor, lehetett bízni benne, hogy majd csak akad egy sentó a környéken, a kéményeket kellett figyelni, és ha volt egy magas, akkor nyertünk, és akkor már csak egy barátságos közparkot kellett találni, ahol alkonyat után felverhettem a sátrunkat. Fürdés után olyan komfortosan éreztük magunkat a vadkempingünkben, mintha csak egy jobb szállodában aludtunk volna... 

Talán a részletek a legjellemzőbbek: a bejárati cipősdobozt lezáró durva megmunkálású, négyszögletes fakulcs és az éppen csak egy kevéssel kifinomultabb, az öltözőszekrényhez tartozó aluminium párja, amit egy kinyúlt gumival kellett a csuklóra erősíteni, a körömnyi vécépapucs, amiben pucéran, lábujjhegyen pipiskedve lehetett pisilni menni, az öltözőrészt és a fürdőt elválasztó rozoga fém tolóajtó és előtte heverő gusztustalan zöld műanyag szőnyeg, a fürdőtérbe belépve a csinos halomba rakott műanyag sámlik és lavórok, majd pedig a csap, ami csak flancosabb helyeken volt csapszerű, többnyire csak egy gomb volt rajta, mire is ököllel illett rávágni, és egyből ömlött a forró víz, a sentó tulajdonosa által meghatározott ideig. 

Egy ízben egy vidéki sentóban a mellékhelyiséget keresve egy családi vacsora kellős közepén találtam magam. Kissé zavarban voltam, szerencsére óvatos duhajként magammal vittem a törölközőmet, de ők csak intettek, arra tovább! és eljutottam a házi vécébe, mert itt ez így volt megoldva. Mikor visszafelé mentem, a gyerekek már fel sem pillantottak a Nintendóból. 

A forró vizet a kislavórral felfogod és mellbe csapod magadat vele; ez jelzi az átlakulás kezdetét, amikor is a sararímenből egy félórácska alatt kipihent gaijin lesz. Az első lavór víz után már nekiállhatsz magadat szappanozni, komótosan, minden részletre kiterjedő japános alapossággal. Némely iskola szerint borotválkozni is ilyenkor kell, mások ezt a megmerítkezés utánra hagyják, de hajat mosni mindenképp a fürdő előtt illik. Majd amikor már a patyolatnál is tisztább vagy, a szappanozáshoz használatos kistörölköződet gondosan kiöblíted és a fejed búbjára helyezve belépsz a forróvizes medencébe. 

Illetve csak belépnél, de rádöbbensz, hogy a víz szinte kibírhatatlanul, felfoghatatlanul meleg. Csak erős akarattal, a korábbi megmerítkezések emlékét felidézve vagy képes lassan-lassan beleereszkedni a vízbe, de ha egyszer végre sikerült, utána már JÓ és magad sem tudod mire vélni a korábbi hisztéria okát. A forró vízben megered az emberek nyelve, és azok, akik korábban kissé gyanakodva méregettek, most látván, hogy a gaijin, akárcsak ők maguk, képes a megmerítkezésre, és még a szappant sem próbálta becsempészni, már hajlanak arra, hogy talán mégsem lehet olyan megátalkodott vadember, esetleg még japánul is tud? bizony tud, így aztán alaposan ki lehet kérdezni, hogy akkor hogy is van az, hogy bele tud menni ebbe az irdatlanul forró vízbe? nem furcsa neki, hogy mások előtt le kell vetkőznie? és egyáltalán, miért tud japánul? az nem úgy van, hogy a japánok japánul, a külföldiek pedig külföldiül beszélnek? 

Így aztán ülsz a kád szélén és beszélgetsz, majd újra megmerítkezel és így tovább, egészen addig, amíg a csontjaid már annyira megtelnek forrósággal, hogy nem akaródzik többet megmerítkezni, ekkor még egyszer odaülsz a sámlira a csap elé, én a fürdés utáni beretválkozás híve voltam, és pepecselsz még egy keveset, a végen pedig a sámlit is elmosod és visszateszed a helyére, és mielőtt kilépsz az öltözőbe, a fürdőtörölközővel alaposan lecsapod-letörlöd magadról a vizet. Ha ezt jól elvégezted, törölközni szinte nem is kell, csak odaállni a hatalmas ventillátor elé pár percig és üdvözült arccal hűsölni. 

Hazafelé úgy érzem, gyakran éreztem úgy, hogy megérdemlek egy sört a nehéz nap után, bedobom hát a pénzt, akkor még voltak az utcán sörautomaták, csusszan-koppan-szisszen a sör, Ichiban-shibori vagy néha Yebisu, és jólesően elbambulva ballagunk haza a falusias úton. Mire hazaérünk, az évszaktól függően újra leizzadunk, vagy éppenséggel jégdarabok fagynak a hajunkba, de ez már nem számít, megjártuk ma már a mennyet és a poklot, holmi fagy vagy hőség nem árthat nekünk, pár perc múlva pedig már úgyis aludni fogunk.