Roppongi Art Night

Nézegesse Ön is a pufók, lámpafejű óriások táncát a tokyói éjszakában!

Voltak pneumatikus lótuszvirágok is.

Meg cukorhab-angyalkák.

Roppongi Art Nigth 2010. Kicsit hideg volt, de megérte.

PS: valamiért nincsenek preview-k majd még küzdök velük...

Cseresznyeszirom-eső

Shioiri buchó mindig is úgy vélte, hogy a tervezés egyéni felelősség; ezért a hanami időpontját másra nem bízva, a megfelelő weboldalak tartományokra, városokra, sőt, az egyes parkokra lebontott sakura-előrejelzéseinek gondos tanulmányozása alapján minden évben saját maga határozza meg. Ezek alapján pontosan megjósolható, hogy mikor lesz a mankai és elkerülhető a nem kívánatos sakihajime, de különösen a rettegett hazakura időszaka, amikor is a rózsaszín virágok mellé már odapofátlankodnak az ocsmány kis zöld levelek. Ilyesfajta időzítési hiba kínos és szégyenteljes slendriánság, Shioiri buchó által mindig is nagyra tartott precíz előkészületek elvének feladása lenne. A fellelhető információk és az időjárásjelentés összevetése után Shioiri buchó felelősen dönt: szerda!

A kivitelezés már csapatmunka; az idén is Sató-kun feladata, hogy a helyet foglalja a Dai-ni Eigyóbu* hanamijára, ezért ebéd után előveszi a raktárból az erre a célra rendszeresített kék műanyagfóliákat, felnyalábolja azokat, és kivonul a közeli Inokashira parkba. Noha a megbízás egyben indikátora is Sató-kun státuszának az irodai a rangsorban, Sató-kun ezt nem bánja, mert ilyenkor ő kapja a pénzt, hogy megvegye a sört és tudja, hogy senki nem fogja a szemére hányni, ha estére egy-két doboz hiányzik, meg aztán a délutáni napfényben szunyókálni sem annyira rossz dolog... Az ennivalóról az iroda fiatalabb hölgytagjai gondoskodnak, akik már napok óta lázas izgalomban tervezgetik a menüt, hogy vajon a chirashi-zushi mellé legyen-e sashimi is, vagy inkább csak néhány maki-tekercs és hogy vegyenek-e gyózát is, no és persze, hogy ki milyen ruhát vesz majd és hogy a partiképes fiúk felhozatala vajon előnyösen változott-e a bónenkai óta.

Shioiri buchó pontban este hatkor kiadja a jelszót és az iroda, több kilónyi rizses hallal, bentósdobozokkal, termoszokkal, papírpoharakkal, eldobható evőpálcikákkal, valamint a hordozható karaoké-berendezéssel és a bónenkairól valahogy megmaradt fél üveg viszkivel felszerelkezve nekiindul az ez évi hanami-partijának a parkba. A fák alatt már nagy a tömeg, de hamar megtalálják és felébresztik Sató-kunt, aki ekkorra már csaknem újra józannak mondható. Buchó-san ellenőrzi a betárazott alkohol mennyiségét, és mivel nem tartja megfelelőnek, újfent megbízza Sató-kunt, hogy hozzon még sört, sakét és dobozos highballt is, mert az most olyan divatos.

Mikorra Sató-kun visszatér, már minden készen áll a koccintásra, az iroda tagjai felemelt papírpohár sörrel várják, hogy a buchó elmondja hosszú és bonyolult köszöntőbeszédét, telis-tele az osztály nőtlen és hajandon tagjaira vonatkozó, tréfásnak szánt célzásokkal, miszerint ideje lenne már, mert, lám, a természet is, ésatöbbi. A fergetegesnek éppen nem nevezhető poénokon a házastársi kötelékben élők az elvárhatónál is hangosabban és hosszabban kacagnak, a célzások alanyai pedig pironkodva forgatják papírpoharaikat és közben sunyin figyelik egymást. Aztán végre kanpai! és mindenki, ahogy kell, fenékig üríti a söröspoharat és kezdődhet a parti.

A határozott felütés ellenére a beszélgetés nehezen indul, a munkáról beszélni nem illik, másról meg nem nagyon van mit; marad hát a sakura: az idén mintha korábban virágozna a szokásosnál, egy falatka chirashi-zushi, de inkább csak tavalyhoz képest, egy gyóza, de tavaly ugye, különösen későn virágzott, egy kis gobó-saláta, így ez most inkább későinek tekinthető, egy darab hideg hegyiburgonya, persze ez a fa, ami alatt helyett kaptak egy korai virágzású fa, egy korty sör, így talán ezért gondoljuk, hogy korai a virágzás, na még egy kis sushi, de lám, már hullanak is a szirmok.

A lányok mindeközben tízpercenként félrefordulva, idegesen igazgatják sminkjüket és buzgón töltögetik az ígéretesebb zsákmányállatok poharát, no és persze buchó-sanét, aki joviálisan le-le telepszik közéjük, el nem mulasztva megjegyezni, hogy milyen csinos ma maga, Mariko-chan! meg-meg paskolva derekát, talán egy lehelletnyivel lejjebb, mint ahogy az illem ezt hétköznap megengedné. Mivel Sató-kunt a lányok nem sorolják az iroda leendő alfa-hímjei közé, és ő sem nagyon töri magát, hogy velük barátkozzon, így leginkább csak magának töltöget, közben a haverokkal először sorjában megbeszélik a baseball-, foci- és rögbi-liga állását, majd pedig a jelen levő szabadonfutó nőstények múltját, jelenét és egyéb paramétereit.

Aztán este fél kilenc felé Shioiri buchó úgy dönt, eljött a karaokekészülék beüzemelésének az ideje; erre is Sató-kun kap megbízást, aki lerongyolódott állapotához képest becsülettel végre is hajtja azt. Az első dalt természetesen maga a buchó adja elő, a várakozásoknak megfelelő, átütő sikerrel, majd erősorrendben követik a többiek. Enka enkát követ, zokognak már a cseresznyefák is, Sató-kun mindeközben, sem dolga, sem pedig hangja nem lévén, szép csendben bebólint a karaoke mellett.

Egyszer csak feltámad a szél és a fuvallat egész cseresznyeszirom-zuhatagot indít el, mindenki felnéz, és kötelességtudóan felkiált, ó, milyen szép a természet, Sató-kun is felriad, kireii desu, ne!* nyögi és megpróbál felemelkedni ültéből, hogy megcsodálja a virágszirmokat, ám a mutatványt, talán az elfogyasztott highballok miatt? nem sikerül tökéletesen kiviteleznie, kissé megbillen és ezt korrigálandó egy tétova mozdulatot tesz, hogy rátámaszkodjon Shioiri buchó vállára, ám félúton átvillan a fejében, hogy ez talán mégsem lenne tanácsos, így keze a levegőben megáll, de mivel teste már számított erre a támaszra, elmaradása okán az egyensúly jóvátehetetlenül elvész, Sató-kun pedig dől, zuhan, fejjel előre, egyenesen Mariko-chan felé, aki, ezt bár látja, de semmit sem tud tenni ellene, így inkább csak felvisít, éppen időben ahhoz, hogy mindenki odanézzen és lássa, amint Sató-kun egyenest Mariko-chan ölébe esik és ott ernyedten megpihen, vélhetőleg újra álomba szenderedve.

Egy pillanatnyi csend, majd felbolydulás; valaki megpróbálja Mariko-chant kihúzni ki Sató-kun alól, mások Sató-kunt noszogatják, hogy emelkedjen már fel Mariko-chan hamvas öléből, de Sató-kun kényelmesen érzi magát és nem működik együtt. Mariko-chan eközben könnyed mozdulatokkal paskolja Sató-kun fejét, mintha csak egy pimasz legyet hessegetne, ez felkelti Shioiri buchó érdeklődését is, és csatlakozik, dameda yó, Sató-kun, damedayó!*** kurjangatja és a keze ügyében levő, összetekert újságpapírral verni kezdi beosztottja fejét, és ezt még akkor is folytatja, amikor Mariko-chan végre megszabadul öntudtalan hódolója öleléséből. Mariko-chan úgy érzi, hogy ez azért már túlzás és kezét óvóan Sató-kun feje köré téve magához húzza azt. Shioiri buchó ezt látván elmosolyodik és nagylelkűen abbahagyja a fenyítést, helyette most a jobbján levő recepciós lányhoz fordulva egy újabb történetbe kezd a természet ébredéséről. Lassacskán rendeződik a helyzet; Sató-kun röstellkedve feltápászkodik és leül Mariko-chan és Shioiri buchó közé és sűrű bocsánatkérések között megpróbálja levakargatni az ingujjára tapadt sushi maradékát. Mariko-chan megbocsájt, hogyan is ne bocsájtana meg, hiszen így legalább megszabadult a buchótól; már kezdte nagyon unni, hogy fogdossa ez a vén görény. Különben is, egész kakkoi ez a Sató-kun, így beállva, kócos hajjal. Milyen korán is jött idén a sakura! nyitja a beszélgetést Mariko-chan.

A hanami mindeközben gördül tovább a dolgok megszokott rendje szerint; a hardcore karaokések lankadatlanul énekelnek, a többiek alszanak, pakolgatnak, vagy a bokrok között hánynak. Negyed tizenkettőkor a parkrendészek körbejárnak és felhívják a tisztelt közönség figyelmét, hogy a park 11:30-kor zárni fog és sziveskedjenek lassacskán távozni és, mintegy mellékesen, hogy az utolsó vonat 23:42-kor indul. Ez utóbbi figyelmeztetést még a Dai-ni Eigyóbu kissé szétzilálódott csapata is komolyan veszi és a készülődés hirtelen felgyorsul, a szemét a szemetesbe, a karaokekészülék a dobozába, a kitűrődött ingek a nadrágokba kerülnek, a sminkek pedig még egyszer, utoljára kiigazíttatnak. Mariko-chan Sató-kun öltönyfelsőjével a vállán dideregve nézi, ahogy Sató-kun elpakolja a karaoke kábeleit és mikrofonjait a dobozába, még vissza kell vinnem az irodába, de kaptam taxicsekket, nem jössz? kérdezi, és Mariko-chan úgy gondolja, menni fog. A buchó-sannak taxit hívnak és betuszkolják, Shioiri buchó bamba boldogsággal integet a kocsiból beosztottjai felé, jól sikerült hanami volt, fut még át a gondolat a fejében, mielőtt feje hátrabillenne a taxi ülésén.

Sató-kun és Mariko-chan esküvőjét a következő év tavaszán tartották, sakura virágzáskor, egészen pontosan a chirihajime időszakban, így az ifjú pár a szeles időben, sakura szirom-esőbe burkolva vonult végig a jinjába vezető úton. Milyen szép pár! súgnak össze és hallottátok, hogy egy hanamin ismerkedtek össze?

--------------------------------------

* Kettes számú Értékesítési Osztály

** ugye, milyen szép?

*** nem szabad!

Luxusrámen

Rámen, mint haute cuisine? ez olyan mint az elsőosztályú lángosozó vagy Michelin-csillagos fish-and-chips; igazi oximoron. Pedig nem is akkor hülyeség, mint elsőre hangzik, hiszen a huszas években, még mielőtt a megfáradt taxisofőrök és a lassan józanodó salarímenek kedvenc vacsorája lett, a rámen drága és elegáns éteknek számított Tokyóban. Ez a hangulatot próbálja a MIST újrateremteni hol is másutt? Omotesandóban, az Andó Tadaó-féle Omotesandó Hills nevű, néhány éve megnyílt, über-divatos áruház harmadik emeletén.

Negyedórás sorbanállással indul a történet, this better be good! Az áraikkal mindenestre megadják az alaphangot; 1200 a shoyúrámen, 1250 a shióaji; az extrák (nori, tojás, extra chashú) meg 2-300 yen; ez biz' majdnem kétszer annyi, mint a szokásos ár*, na mindegy, gyerünk. Cserébe ragyogó tisztaság, és dizájnos terítés, de ha az eltaposott csótányokért máskor nem vontam le pontot, akkor ezért itt sem ér adni (de elvenni sem). A pultnál kapunk helyet, így láthatjuk, ahogy a chef - mert itt másnak nem merném nevezni - alkot; először a levesestál aljára mer egy kis merőkanál ízesítőt - shóyu, shió vagy misóajit, a rendelésnek megfelelően, majd rászűri a Levet, megvárja míg a kukta belecsúsztatja az időközben kifőzött tésztát, majd tiszteletteljes mozdulattal keresztbefekteti a ment az edényben, ráhelyezi az előzőleg a hideg chashú-tekercsből már komoly műgonddal levágott, vékony, gyönyörűszép szelet húsokat és óvatosan ráfekteti a tésztára, tesz rá egy kis sült fokhagymát (illetve menmát Juditnak, aki shóyuajit eszik) végül pedig egy-egy hajszálvékonyra szeletelt zöldhagyma-csomót illeszt rá, mintegy díszítésképpen.

Majd elénk helyezi és várja a hatást.

Megkóstolom a ment, vékony szálú, tsuru-tsuru**, kemény, hibátlan, a chashú szinte tökéletes; pont az általam kedvelt állagú, zsíros-de-nem-hájpacni típusú, omlós és mély ízű. A többi adalék, nekem a sült fokhagyma, Juditnak a menma, is hasonlóan jó. Egyedül a lé, a Szent Leves, mintha kissé erőtlen lenne, Judit szerint csak kulturált, ő ugyan ezt nem bánja, de én igen; finom, de számomra hiányzik belőle a szilajság.

Ha túlteszem magam a külsőségeken: ez egy kissé meghökkentő körülmények között fogyasztott, de végső soron kiváló rámen volt, gochizósama deshita! Ideszokni azért nem fogok, már csak az ára miatt sem. Összességében az egész étterem példa arra, hogy a japán konyha hogyan képes egyszerű dolgokat a végtelenségig kifinomítani vagy éppen elbonyolítani? kinek-kinek ízése szerint.

Men: 9

Leves: 7

Chashú & the rest: 9

Összpontszám: 25/30 --> kiváló rámenes első randevúra!

P.S. in 2012: azóta megszűnt. Hiába, a rámen nem luxusműfaj...

----------------------------------------

* azóta tudtam meg, hogy este még drágább; 5,500 yenes "rámen-course" kapható...

** tsuru-tsuru: fényes-kemény-csúszós; a rámen akkor jó, ha tsuru-tsuru

Mindennek van határa

Elviekben a fúziós konyha* lelkes híve vagyok. Semmi kifogásom az avokádós maguro-sushi vagy a matcha latte ellen. Éljenek az új ízek. A minap megkóstolt sakura biscotti azonban még nálam is kiütötte a biztosítékot. A savanykás-erjedt íz talán még illene egy csésze zöld teához, de kávé mellé adni egyszerűen jó-vá-te-he-tet-len bűn!

----------------------------------------

* A fúziós konyha elnevezés a keleti és a nyugati, két alapvetően eltérő konyhakultúra ötvöződésére használatos. Részletesebben itt.

Nezuban valami zsezseg

A hét végén újra a Nezu múzeumban jártunk.

A kiállítás jó volt, de most inkább a kertől beszélnék:

Tavaszias volt az idő, csupa vibrálás meg zsezsegés,

nyújtózkodtak a levelek,

a sárkány már ugrásra kész,

de azért a kamélia is virágzott még.

Ám a kacsák ma nem voltak otthon,

a teaházak zárva,

és a komoly-arcú Buddha-szobor óva intett minket a szertelenségtől.

Végezetül egy idevágó haiku (ismeretlen szerző műve, Kovács Zoltán forditásában):

a kövér ponty Nezuban

nem is tudja, jön a tavasz, ám

az íriszek már sejtik

Légből kapott formák

Ma délelőtti sétánk alatt felfedeztünk egy új boltot Omotesando környékén. Azt, hogy "új", most nem úgy értem, hogy nekünk eddig ismeretlen volt, hanem látszott rajta, hogy nemrég nyithatott. Ezt abból állapítottuk meg, hogy méretéhez képest túl sok eladó hajlongott benne és hogy mindent meg lehetett kóstolni. A már beüzemelt helyeken ugyanis általában csak egy kóstoló van kitéve. 

A bolt és a csomagolás gyönyörű volt, ennek soha nem tudunk ellenállni. Bementünk és végigettük a kínálatot, majd némileg elszégyelve magunkat, vettünk két féle dolgot is. Nem tudom, mi lenne a megfelelő szó itt - rizslisztből készült, könnyű, felfújt, ropogós apróságok ezek, belül csupa levegő. Leginkább a senbeire hasonlítanak, de van édes és sós is. A rózsaszín gömb édes-savanyú, umeboshi ízű, a barna kocka pedig keserűcsokis-borsos. Így leírva talán nem tűnik étvágygerjesztőnek, de legalább olyan finom volt, mint amilyen szép.

Kedvenc szavaim - sekkaku

Sekkaku ni... kezdődik a mondat, és én már tudom, hogy valami jó fog történni. Sekkaku ni kite itadaite, ofuró ni mo hairimashó!*, vagy, hogy együnk valami finomat és nyissunk hozzá valami komolyabb cuccot is.

Szó szerint valami olyasfélét jelent, hogy "nagy fáradtsággal" vagy "nagy erőfeszités árán"** de igazából úgy kellene fordítani, hogy "ha már itt vagy, ne szarozzunk, adjuk meg a módját!" és többnyire meg is adjuk: eszünk, iszunk, élvezzük házigazdánk vendégszeretetét, mert mindig ő az, aki mondja, hogy "sekkaku desu kara" és mert a japán vendégszeretet nagyon jó ám; nem tolakodó, hangos és magakellető, hanem csendes, figyelmes és nagyvonalú. Aki sekkaku jött, annak a legjobbat kell adni, a halfejen a szem körüli izmokat, 15 éves malt whiskyt vagy - ha ott alszik a vendég - az első fürdés jogát, különösen, ha az a vendég gaijin, aki alapértelmezésben mindig nagyon messziről jön, hiába húzott már le Japánban egytucat évet, ez nem számít, ő mindig sekkaku lesz. Van ebben persze egy finom kis üzenet is; öcsécském, hiába karattyolsz itt japánul, ebben az országban te akkor is csak látogató maradsz! de bánja a fene, jó itt sekkaku lenni, így legalább majd egyszer megint hazamehetek, és akkor ott majd én mondom nekik, hogy sekkaku desu és ez is jó lesz; reggel elmegyünk majd a Rudasba, utána veszünk a piacon tokaszalonnát, erőspaprikát és iszunk hozzá pálinkát is, meg minden.

--------------------------------------------

* ha már itt vagy, menjünk fürdőbe is!

** a kanjikból (折角) mondjuk ez nem derül ki; a setsu azt jelenti, hogy "meghajlit, eltör", míg a kaku azt, hogy "szög, sarok"

Én kérek elnézést

Judit költözött, a csomag meg jött utána, de ki tudja miért? mint "kisérő nélküli poggyász" lett feladva és ez jelentős zavart okozott az Erőben a naritai repülőtéren. A gond az volt, hogy az ily módon feladott csomagot érkezéskor deklarálni kell és ezt Judit naná, hiszen nem tudta! bünös módon elmulasztotta. Ám telefonok és e-mailek hosszú sora után felfénylett a megoldás: bocsánatkérő levelet kell irni és akkor minden rendbe jön.

Ez Japánban bevett eljárás: kisebb sza-bálytalanságok esetén a delikvenset nem büntetik meg, hanem bocsánatkérésre szó-litják fel, pontosabban kötelezik*. Van ebben valami bájosan patriarchális, hiszen voltaképp a Hivataltól vagy magától az Állam Bácsitól kérünk elnézést (bár a rend kedvéért mindig van címzett is, például a hivatalvezető vagy a rendőrfőnök). A megszövegezést ál-talában nem bizzák a véletlenre; a gyakrabban előforduló kihágásokhoz előre megfogalmazott bocsánatkérő formanyomtatványok tartoznak, amit többnyire egy bocsánatkérő mosoly kiséretében nyújtanak át, legalábbis a meghökkent gaijinoknak. Nagyon rugózni nem érdemes, mert ha szivóskodunk, előbb-utóbb kiderül, hogy minden más alternativa időben-pénzben-fáradtságban sokkalta kellemetlenebb, mint ez az apró kis megaláztatás. A bocsánatkérést utána biztosan lefüzik vagy most már talán be is szkennelik, és biztos vagyok benne, hogy ha valaha valami nagyobb szabású disznóságot csinálnék, előkerülne és az ügyész a biróságon diadalmasan felmutatná: lám, ez a megátalkodott gaijin már ekkor is hamis utakon járt!

Howard Roark biztosan nem irta volna alá, de én már rutinos apologizátor vagyok, kértem én már bocsánatot megkésett befizetésért, elvesztett jegyért, lejárt jogositványért és legeslegelőször, mintegy húsz éve, alig pár napra rá, hogy elöször léptem a Hülye Szabályok Országába, egy nem bejelentett kisérő nélküli poggyászért...

------------------------------------

* nem véletlen, hogy Toyoda úr is ezzel próbálkozott be

A cseresznyevirág íze

Tokyóba berobbant a tavasz. Ezt nem annyira az időjárás alapján állítom, habár pénteken éppenséggel sütött a nap és kabát nélkül közlekedtem, hanem néhány, csalhatatlan jelből ítélem meg:

• lecserélték az éttermek a téli menüt;
• az iskolás fiúk egyenruhája megváltozott és rövidnadrágban vannak;
• a metroállomáson óriásplakátok hirdetik, hogy menjünk Kyótoba sakurát nézni.

És egyébként is, mindent elöntött a rózsaszín. Ez olyasmi, mint amikor már november elején karácsony lesz a boltokban. A sakura majd április elején virágzik, de már készülünk rá. A cseresznyevirág-motívum elárasztotta a várost. A bevásárlóutcákat műanyag cseresznyeágak díszítik, a vázákba élethű művirág került (mert az igazi, ugye, még nem kapható), a posta “rózsaszín kampány”-ba kezdett (fogalmam sincs, ez mit jelent) és természetesen megjelentek a cseresznyevirág színű/alakú/ízű édességek. Nem a cseresznye ízéről van szó, hanem a virág ízéről. Ez, közmegállapodás szerint és a cseresznyevirág-tea alapján, jellegzetes, édes/sós/kicsit erjedt íz. Szavakkal leírhatatlan. Maradjunk az alakjánál.

Tatemae és honne

Olyat máshol is láttunk már, hogy nem egészen arra gondolunk, mint amit mondunk. Pl. ha azt mondom, "bármikor hívhatsz" az nem azt jelenti, hogy örülnék hajnali háromkor egy telefonnak. De azt a fajta nagyüzemi mellébeszélést, mint amit a japán ember és nyelv képes produkálni, én más kultúrában még sohasem tapasztaltam. Vannak rá külön szavak is: tatemae és honne*. Tatamae az, amit hallunk és mondunk, honne pedig az, amire valójában gondolunk. A dologban az a szép, hogy többnyire mindkét fél meglehetős pontossággal sejti, mi a honne a másik tatemaé-ja mögött, de azért maradnak a tatemae-nél.

Nézzünk egy példát! Tanaka úr hazajön a szabadságáról és - ahogy azt illik - omiyagét, úti ajándékot hoz a főnökének:

Tanaka: Ezenkívül, ez egy kis apróság**, amit önnek hoztam. Csak egy kis kínai tea.

Főnök: Nahát...! Igazán nem szabadna ilyet tennie...!

Tanaka: Csak őszinte tiszteletemet szeretném vele kifejezni.

Főnök: Igazán nem lenne szükség erre!

Tanaka: De higgye el, nagyon le vagyok önnek kötelezve...!

Főnök: Igazán úgy gondolja? Hát akkor köszönettel elfogadom.

De mi lehet e kis párbeszéd honné-ja? Valami ilyesféle:

Tanaka: Ezenkívül, vettem önnek egy meglehetősen drága ajándékot. Kínai tea. Remélem észreveszi, hogy díszdobozban van...

Főnök: Nocsak. Látom, tudja a kötelességét.

Tanaka: Csak azért hoztam, mert tudom, hogy elvárja.

Főnök: Persze, hogy el. Végül is, a főnöke vagyok, vagy mi?!

Tanaka: Elismerem, ki vagyok szolgáltatva önnek.

Főnök: Ki hát. Na, ne vacakoljunk tovább, adja ide, aztán menjen dolgozni!***

A tatemae és a honne persze nem csak a személyes kapcsolatokban lapul meg, hanem az üzleti életben is jócskán jut belőle. Emlékezzünk csak Yamamotó úrra; volt ott is tatemae bőségesen.... a sok rémtörténet a japánokkal való tárgyalásról jelentős részben a tatemae kijelentések honne-ként való értelmezéséből származik. Ám, mint mindennek, azért ennek is megvan az előnyös oldala... Mert hát, ugye, nem gondoljuk komolyan, hogy a japán eladónő azért mosolyog ránk olyan kedvesen, mert annyira vonzónak talál bennünket? Mégis, szerintem jobb ez, mint egy őszinte, goromba, nem, nem magyar! német eladónő, aki nem köntörfalaz, alakoskodik, hanem érezteti, sőt, talán ki is mondja: utál minket. A tatemae és a honne tehát nem csak elfedi a valóságot, hanem keretet teremt egymás elviseléséhez is. Persze, csak ha érted, hogy mondom.

---------------------------------------------

* szó szerint "homlokzat" (建て前) és "igazi hang" (本音)

** szó szerint: "unalmas dolgot"

*** az eredeti szöveg, japánul tudóknak (egy nyelvkönyvből van, de elég életszerű):

Tanaka: De ano, kore, tsumaranai mono desu ga... Uroncha desu.

Főnök: Iyaiya...! Sonnakoto shitemoraccha komarimasu.

Tanaka: Honno kimochi dake desu.

Főnök: Wazawaza, sonnakoto shinakutemo iindayó!

Tanaka: E, demo hontoni itsumo osewani natteorimasunode...

Főnök: Só desuka? Já, enryónaku itadakimasu.